Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

ember a nagytőke baloldalinak maszkírozott pártjaira szavazzon”. A szocialistákon és a szabad demokratákon kívül új ellenfél tűnt fel a színen, mégpedig a KDNP-t is magában foglaló, Kupa Mihály vezette Centrum Párt. Simon Károlyné régi kereszténydemokrata politikusként Miskolcon, a Centrum Párt színeiben indult egyéni jelöltként. Meggyőződése, hogy néhány nappal a választások első fordulója előtt azért bocsátották el a katolikus Magyar Kolping Szövetségnél betöltött állásából, mert nem a hatalomnak és az egyháznak tetsző pártokat erősítette. Mint mondta, „nagyon is jól emlékszem a tíz évvel ezelőtti időkre, amikor különböző fórumokon a Fideszt az egyház ellenségének minősítették. Most meg azt látom és tapasztalom, hogy mindenki kommunista, aki nem a Fideszre szavaz.” Jelenleg bírósági úton próbálja elérni, hogy hozzájusson a méltányosnak tartott végkielégítéshez. Báthory Gábor, a KDNP volt alelnöke 1997-ben még az egyik MIÉP-es nagygyűlésen is felszólalt, de - állítása szerint - kiábrándult a „nemzeti és keresztény mázzal leöntött erőszakos jobboldali törekvésekből”. Tavaly felhagyott a hivatalos politizálással, orvosként dolgozik a Hajdú-Bihar megyei Balmazújvárosban. A kampány hónapjaiban úgy tapasztalta a környezetében, hogy a lelkipásztorok többsége az állam és az egyház következetes szétválasztását nem tartja vonzó perspektívának, helyette inkább a politikai hatalomhoz szeretne kötődni. Báthory elmesélte, hogy amikor mindezt szóvá tette egy debreceni plébánosnak, a beszélgetés mindkettőjükhöz méltatlan, trágár veszekedéssé fajult. A széles körben folytatott katolikus pártpropagandát sem a papok, sem a hívek nem támogatták egyöntetű lelkesedéssel. Híresztelések szerint a püspöki karban akadtak olyanok, akik nagyobb távolságtartást tartottak volna kívánatosnak, már csak azért is, mert úgy érezték, hogy az egyháznak—bár az előrejelzések mást mutattak - a szocialisták esetleges győzelmére is fel kell készülnie. Erkölcsi csőd Katolikus értelmiségiek egy csoportja közleményben tiltakozott az ellen, hogy a „választási kampány során több civil szervezet utcai demonstrációkkal, gyűlölködő hangvételű szórólapok terjesztésével próbál nyomást gyakorolni az állampolgárokra és a politikai pártokra. Sajnálatos, hogy megmozdulásaik által keresztény testvéreink is hozzájárulnak a kampány eldurvulásához.” Az aláírók kinyilvánították, hogy a „társadalom olyan békére és nyugalomra vágyik, melyben mindenki kényszertől mentesen alakíthatja ki döntését vallási és politikai kérdésekben. Szeretettel kérjük azokat a - meggyőződésünk szerint kisebbségben lévő - keresztény hívőket, akik eddig részt vettek ilyenféle kampányokban, hagyjanak fel az eddigi gyakorlatukkal, és segítsék elő, hogy a választási időszak gyűlölettől mentessé váljon.” A felhívás az Egyházfórum című keresztény közéleti és kulturális folyóiratban is megjelent. Gyulay Endre szegedcsanádi püspök, a lapot kiadó alapítvány kuratóriumi elnöke nem szerepelt az aláírók között, de Wildmann János főszerkesztő - Balassa Péter, Endreffy Zoltán, Kamarás István, Ungváry Rudolf és mások társaságában - csatlakozott. Az Egyházfórum igyekezett érzékeltetni, hogy a katolikus vallásból még nem feltétlenül következik a jobboldal iránti vonzalom. A folyóirat egyebek mellett egy katolikus pap és teológiatanár véleményét idézte: „Én a Fidesz ellen szavaztam, mert fölháborított, amint a kormánypártok a kereszténységet és egyházakat saját szekértolójuknak degradálták. Ezen túl pedig erkölcsileg is csődöt mondtak. Például akkor, amikor egyetlen parlamenti vizsgálóbizottság fölállítását sem engedélyezték maguk ellen, vagy a közpénzek szétosztását áttekinthetetlenné tették.” Az Egyházfórum még azt a „szentségtörést” is elkövette, hogy teret adott egy szocialista parlamenti képviselő, Hegyi Gyula tanulmányának. Budapesten és vidéki városokban is előfordult, hogy katolikus papok nem voltak hajlandók felolvasni az egyház elfogultnak tartott választási körlevelét, vagy felolvasták ugyan, de egyértelműen kifejezésre juttatták nemtetszésüket. Megtörtént az is, hogy amikor a pap a körlevél ismertetésébe kezdett, a hívek egy része tüntetőleg elhagyta a templomot. Többekkel beszélve néhány esetről pontos beszámolót kaptunk. Jellemző ugyanakkor, hogy a várható következményektől tartva senkit sem találtunk, aki hajlandó lett volna a nyilvánosság elé tárni a részleteket. A pártpolitikai elkötelezettség ellen szót emelő katolikus kezdeményezések elszigeteltek maradtak és csekély hatást értek el. A vallási érzelmekkel játszó, az MSZP hatalomra kerülését a nemzethalál víziójaként megjelenítő fideszes hadjárat a katolikus papságot is mozgósította és a kampány részesévé tette. A társadalom megosztásának egyik elemévé a vallási hovatartozás vált. A pártok közötti verseny olyan látszatot kapott, mintha az egyházi intézmények fennmaradása lenne a tét. Az első választási forduló után is hívek tömegei hittek rendületlenül abban, hogy imáik meghallgatásra találnak, az isteni gondviselés sikerre vezeti majd a jobboldali pártokat. Menet a Kossuth téri „nemzetgyűlésre” (2002. április 13.) FOTÓ: KOVÁCS BENCE Paskai László bíboros és Medgyessy Péter találkozója (2002. május 10.) FOTÓ: SOPRONYI GYULA melletti elkötelezett kiállás, vagy a béke szükségességének hangoztatása. Politikai kérdés a szolidaritás elvének hangsúlyozása, a magántulajdonhoz vagy a munkához való jog deklarálása, illetve a szociálpolitikai szempontok szem előtt tartása. Politikai kérdés a nők és gyermekek, továbbá a hátrányos helyzetűek jogainak védelme, valamint a természeti környezet pusztítása elleni fellépés, s - jól tudjuk - korántsem politikamentes annak a meghatározó zsidó-keresztény tanításnak az állandó tudatosítása, hogy minden ember, származására, hovatartozására, bőrszínére stb. való tekintet nélkül imago Dei, azaz Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Politizálnia kell az egyháznak (miként tette ezt a francia klérus, meglepő intenzitással, ám önnön keresztény értékrendjéhez abszolút hűen a legutóbbi elnökválasztás során, amikor a rasszista, idegengyűlölő Le Pen ellen emelte fel szavát), ha szélsőséges, emberellenes, uszító „újpogány” ordas eszmék kapnak hangot, veszélykezetre igaz nem válhat azonossá a közvetlen pártpolitizálással: az egyháznak ez utóbbitól kell tartózkodnia, teológiai megfontolások és önnön jól felfogott érdekei miatt egyaránt, és csak ilyen minőségben válhat (valamennyi egyház és felekezet) a társadalom hiteles lelkiismeretévé. Az egyháznak abból kell kiindulnia, hogy - eltekintve a szélsőségektől - egy demokratikus jogállamban minden párt és politikai tényező az ország, a nemzet üdvén munkálkodik, és az eltérés közöttük a különböző politikai, gazdasági, szociális stb. kérdésekre adott racionális feleletekben ragadható meg. Tehát semmiképpen sem abban, hogy az egyik politikai irányzat képviselői az Igazság és Jóság abszolút letéteményesei, a másik oldalhoz tartozók viszont a nemzetrontó és lélekölő Legfőbb Rossz megszemélyesítői. Ebből a szempontból egyébként nemcsak szerencsétlen, de logikailag és bölcseletileg kezelhetetlen, tény értékrend megkérdőjelezése önmagában nem politikai technika, hanem szimpla kiiratkozás a polgári demokrácia értékrendjének világából. S minthogy az egyház elismeri a lelkiismereti szabadság és a türelem normáit a világnézetileg vegyes állam vonatkozásában, értelemszerűen azt is tudomásul kell vennie, hogy a konkrét politikai teendőket illetően az egyház tagjai között is joggal lehetnek véleménykülönbségek. Természetesen abszolút magánügy, hogy az egyes hívek, miként a klérus tagjai is személyes politikai ízlésüknek megfelelően melyik pártra adják le szavazatukat. De az egyház - mint intézmény — mindezt nem befolyásolhatja, ezzel kapcsolatosan nem küldhet kódoltságukban is egyértelmű jelzéseket a nyár felé. Az egyház nem sértheti meg az állam és a polgári társadalom önállóságának, az egyháztól való függetlenségének és autonómiájának eszméjét, mert ellenkező esetben „az emberi személy transzcendenciája jeleként és védelmezőjeként” (Gaudium et spes) saját örök értékeit áldozná fel az időbeliség „itt és most” oltárán. A katolikus egyház törvényei nem véletlenül tiltják a papok és püspökök számára a politikai pártokban vagy szakszervezeti mozgalmakban való szerepvállalást (egyházi törvénykönyv, 285. kánon 3. §, 287. kánon 2. §). De az egyháznak tartózkodnia kell mindettől - mint fentiekben már jeleztük - önnön jól felfogott érdekei miatt is. A hazai egyház rendelkezik azzal a nem is oly távoli múltba vesző komor történelmi tapasztalattal, hogy milyen is az, amikor az állami politika a vallásos tevékenység megszüntetése, visszaszorítása vagy befolyásolása érdekében megfelelő csápjain keresztül (vesd össze: Állami Egyházügyi Hivatal) közvetlen hatást gyakorol az egyházra, a személyes kinevezésektől a hitélet úgyszólván valamennyi területéig és megnyilvánulásáig. Miként korrumpál, használ fel vagy kényszerít kollaborációra vezető egyházi személyeket, miként jutalmaz és büntet, miként ad hangot „állami megrendeléseinek’, s miként nyújtja be számláit „jótetteiért” cserébe. Ám ami egy elnyomó rendszer „öröknek és megváltoztathatatlannak” vélt keretei között a diktatúra lényegéből fakadóan „természetesnek” tűnt, az nem ismétlődhet meg a négyévenként akár kormányt és politikai irányt is váltani képes demokrácia talaján. Az egyház saját nézeteivel, híveivel és küldetésével szemben követne el bűnt, ha immár önként hajtaná fejét járomba, önként helyezne el pórázt saját nyakán, és önként válna bújtatott szócsövévé a hatalomnak vagy valamelyik hatalmi aspiránsnak. Az üzengető pártkorifeusok, a súlyos szereptévesztésbe esett köztisztviselők, a pártpolitikát visszhangzó „közszolgálati” vallási műsorok vagy a rejtettségükben is egyértelmű püspökkari körlevelek hangja erős és erőszakos, de céravékony ama hanghoz képest, amely egykor Isten országának (baszileia) földi szolgálatára hívott. Az egyház feladata nem a napi politika szolgálata. Még akkor sem, ha ezért személyes elismeréssel kecsegtető díjazás jár, vagy - súlyosan diszkriminatív módon - mondjuk egyház-finanszírozási előnyökre nyílik mód és kiskapu. Miként néz majd szembe híveivel az az egyház, amely intelmeivel, útmutatásaival és hathatós orientációjával egyértelművé tette pártpreferenciáját, ám az ezt követő négy év lehetséges hibái és tévedései (esetleges bűnei - a legkiérleltebb demokráciákban is tapasztalhattunk már ilyent) az állampolgárok és a hívek többségét szembefordítják az egyház által kedvezményezettekkel? Minden demokratikus váltógazdaságnak éppen az a lényege - és ez a tulajdonsága különbözteti meg leginkább a diktatúrától -, hogy legalább négyévente az állampolgár levonhatja a következtetéseit, hogy aztán akár új politikai erőt tiszteljen meg bizalmával. Ám vajon a politikai alkuk és adok-veszek során megszületett, mindössze négy évre szóló kétes hitbizomány nem veszélyezteti, nem relativizálja, nem teszi-e a pillanat foglyává az egyház tekintélyét, vagy legalábbis a kata és holosz szavakból képzett jelzőt (katholikosz), amelynek eredeti jelentése „általános”, „egyetemes”, s amely — saját vallási önfelfogása szerint — a Krisztustól reá hagyományozott örökség „mindent magában foglaló” egyetemes tanítására vonatkozik? Lehet persze mentális időutazásokba felejtkezve akár merész államegyházi álmokat szövögetni, de - s ezt semmilyen jutalom vagy szolgálati premizálás nem homályosíthatja el - az egyház - újra csak saját önfelfogása szerint - az üdvösségnek Istentől állított jele a történelemben. Zarándok egyház, amely mint történelmi entitás folyamatosan keresi a maga útját. De amely mint az isteni üdvösség örök hordozója, az út végállomását egy pillanatra sem tévesztheti össze holmi feltételes megállókkal, amelyek mellett nemhogy megállni, de még lassítani sem igen érdemes. A polgári demokráciák mai világában, ahol az állam és az egyház viszonyát leginkább a kölcsönös semlegesség fogalmával lehet meghatározni, az alkotmányos szempontok mintegy keretéül szolgálhatnak annak, hogy az egyház visszataláljon eredeti értékrendjéhez egyeztetve ezzel az ország és a lelkek békéjét, s az egyház keresztény értékrendjének és teológiájának az alapjait. Az egyház a természetes erkölcsi törvény (természettörvény) normáit vallja, amelyek - értelemszerűen - az állami életre és a közéletre egyaránt érvényesek, s e normák megsértése esetén mindenkor fel kell emelnie szavát, ezzel is tevékenyen hozzájárulva „az emberiség nagy családja történelmének emberibbé tételéhez” (Gaudium et spes). A szigorúan a saját értékei mentén és az értékrendjéhez elkötelezetten hű egyházi politizálásnak abszolút függetlennek, államtól és a közvetlen politikai érdekektől mentesnek kell lennie. Az egyház számára a politizálás (ez természetesen valamennyi egyházra és főtörténetileg pedig egyenesen értelmezhetetlen a politikai kontextusban történő hivatkozás a keresztény értékekre. A mai polgári demokrácia szabályait elfogadó, e civilizációhoz és kultúrkörhöz tartozó „európai” értékrendet valló valamennyi (tehát értelemszerűen: nem szélsőséges) párt a zsidó-keresztény értékrend meghatározó talaján áll, nem is állhat máshol. Csak emlékeztethetünk a XX. századi teológia egyik legjelentősebb alakjának, a jezsuita Karl Rahnernek nevezetes „anonim kereszténység” elméletére. A pártok szembenállása nem a Tízparancsolat vagy a Hegyi beszéd alapvetően eltérő olvasatából és szövegmagyarázatából fakad, hanem a mindennapi élet problémáira adandó eltérő válaszokból, praktikus megoldásokból. A zsidó-keresz NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT 23 Teljes összhang A Fidesz kudarcára és az MSZP győzelmére a püspöki kar makacs hallgatással felelt. Az előzmények ismeretében sokan találgatták, vajon belátható időn belül képesek lesznek-e szót érteni egymással a szocialista párt és az egyház képviselői. Gesztusokban most sincs hiány. Horn Gyula írásban köszöntötte a 75. születésnapját ünneplő Paskai László bíborost. Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelölt és Kovács László pártelnök még az új kormány megalakulása előtt, a Parlamentben találkozott a katolikus egyház vezetőivel. Teljes volt az összhang. A szocialista politikusok és a katolikus méltóságok a közös értékeket hangsúlyozva, mosolyogva tekintettek a jövőbe, és kissé megbántottan fogadták azokat az újságírói kérdéseket, amelyek az utóbbi hónapokban tapasztalt feszültségekről tudakozódtak.