Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT Ha jön egy vezér A fiatalok talán még soha nem politizáltak Magyarországon ilyen nagy tömegben, és ilyen heves érzelmekkel, mint a mos­tani választások alatt. Ott voltak, és éljeneztek a Kossuth té­ren, a Testnevelési Egyetemen, gyertyákkal álltak a Duna­­parton, igaz könnyeket ejtettek a Millenáris Parkban, örültek a Köztársaság téren. Önálló véleményt formáltak. Viselték a kokárdát. Vagy nem tűzték ki. Színt vallottak. Társadalom­­kutatók most értetlenül csóválják a fejüket, és választ keres­nek arra, vajon mi történhetett? Kidobhatják az összes, ifjú­ságról alkotott elméletüket? Federer Ágnes Az elmúlt évek felmérései mind azt mu­tatták ugyanis, hogy a fiatalokat nem kü­lönösebben érdekli a politika. A két évvel ezelőtt készített, nemrég publikált nagy ifjúságkutató tanulmányban - „Ifjúság 2000” - is az szerepel, hogy a megkérde­zett 18 és 29 évesek 23 százaléka határo­zottan állítja, nem venne részt a választá­sokon. A felmérésbe bevont ifjak negye­de pedig akkor még azt mondta, nem va­lószínű, hogy elmegy szavazni, de ha mégis, egyelőre fogalma sincs arról, kire is adja le a voksát. Bauer Béla szociológus, a Nemzeti If­júságkutató Intézet igazgatója most úgy fogalmaz: itt az idő szembenézni azzal, hogy a magyar fiatalok nagy része alul­művelt, nem érti a körülötte zajló folya­matokat, érzelmein keresztül manipulál­ható, ráadásul olyan felnőtteket lát maga körül, akik nem merik elmagyarázni a korábbi évtizedek és az ezredforduló tör­ténéseit. - Nincs Magyarországon olyan identi­tás, amelyhez igazán ragaszkodni lehet­ne. Ez azért nagy baj, hiszen a fiatalok alapvetően társas lények - vélekedik Bauer Béla. - A mai negyvenesek szoci­alizációjának, generációvá érésének alap­ja még a kultúra volt, a nyolcvanas évek ifjai együtt jártak filmklubokba, könyve­ket olvastak, erről jókat vitatkoztak, volt közösséggé kovácsoló humán alapérdek­lődésük. De mi helyettesítette ezt az el­múlt tíz évben? Jobb híján az elsődleges szocializáció, azaz a szülők gondolko­dásmódjának, értékítéletének, eszménye­inek elfogadása. Míg 1973-ban az akkori huszonévesek - azaz a mai huszonévesek szülei - 26 százalékban fogadták el a szü­leik értékrendjét, ma 37 százalék ez az arány. Akkor a lázadás a szülőkön ke­resztül a társadalomnak szólt. Hiszen, aki olvasott, moziba járt, azaz többet tudott, megértette, megfejtette a „kódolt” társa­dalmi üzeneteket is. Alternatívát, társakat talált a kultúrán keresztül. Ma a fiatalok a szülők elfogadásával lázadnak. Apám, anyám nem iskolázott, emiatt nincs mun­kája. Ha én ezt elfogadom, azaz azonosu­lok a helyzetükkel, akkor egyben a társa­dalomról mondok ítéletet. De a szülők ér­tékrendjének elfogadása nem feltétlen azt jelenti, hogy ezt az értékrendet tekintik követendő mintának. Bauer Béla szerint a mai ifjak egyik legjellemzőbb ismérve, hogy szinte szol­gai módon paneleket követnek. (Ilyen, életmintát adó panel például a harmad­rendű akciófilmek megjelenése a keres­kedelmi csatornákon.) Ugyanakkor nagy hatással van rájuk a „poszt-neobarokk” is, azaz a külsőségek fontossága. Ma ez három szinten látható nálunk. Vannak a menedzser típusú „juppik”, akik elsősor­ban a „kellemes életet” hajszolják: szép lakás, menő kocsi, nyaralás messzi föl­dön. A „plázaifjúság” az elsődleges fo­gyasztásban éli ki magát, képviselőiket onnan lehet például felismerni, hogy órá­kig elcsevegnek a mobiltelefonjuk nagy­­szerűségéről. Végül van az „utánzó” ré­teg, amelynek tagjai a piacokon, kínai üz­letekben, diszkontokban olcsón megvett cuccokkal próbálnak lépést tartani, mert úgy gondolják, hogy így részévé válhat­nak az általuk áhított középosztálynak. Ami közös a három nagy csoportban, hogy nincs identitásuk. Képtelenek saját magukat elhelyezni a társadalomban. El­fogadják inkább, hogy az említett külső­ségek alapján mások mondják ki róluk, hová is tartoznak. - Hiába beszélünk globalizációról, amikor a fiatalok számára a legfontosabb problémák életkortól függenek, és na­gyon eltérőek a lakóhelyük szerint. A regionalitás tehát ma nagyon meghatáro­zó a fiatalok életében. Régen az ifjúsági elit egy jól körülhatárolható társadalmi csoportból vált ki. Lehet, hogy furcsa, de éppen a szocializmus éveiben volt ez a csoport zártabb. Ma megjelentek a felső­­oktatásban a kétezer fő alatti településről érkezők is - ezeknek a településeknek az aránya Magyarországon mindössze 12 százalék -, igaz, még csak hat százalék­ban. Ez jó, de ugyanakkor elindított egy értékrendváltozást is. Mert mi jellemzi őket? Különleges hagyománykövetés, sa­játos kommunikáció, a női szerep meg­szokottól eltérő, azaz inkább ódivatú ér­tékelése. Az egyetem pedig nem tudja már formálni őket. Ma már nincs szó fel­zárkóztató elitképzésről. Ott tartunk, hogy a felsőoktatásban tanuló fiatalok 47 százaléka soha, vagy hat hónapnál régeb­ben olvasott szépirodalmat. Amikor fel­mértük ezt, nem „mertük” megkérdezni tőlük, hogy ők mit is tartanak szépiroda­lomnak. Történik mindez egy olyan or­szágban, ahol a humán alapműveltség a mindenkori értelmiségi gondolkodás alapja volt. A lázadás alapja volt. Ehhez képest funkcionális analfabéták tömege kerül ki ma az egyetemekről. Egy évvel ezelőtt megkértünk egy negyedéves mű­szaki egyetemistát, hogy olvassa el Jó­zsef Attila Mama című versét. Magam sem hinném, ha nem láttam volna, nem tudta jól elolvasni. Egyszerűen nem értet­te, hogy miről szól. Való igaz, a technok­raták, azaz az irányító műszaki, gazdasá­gi szakemberek igen magas szakmai szinten képzettek, értenek a munkájuk­hoz, de azon kívül semmi egyébhez. Az a racionalitás, amire a nyolcvanas években mindenki odafigyelt, amely először mer­te megkérdőjelezni az egypártrendszert, végül szakbarbárokat szült. Ha azt a kér­dést tesszük fel mindezek után, hogy identitás, közösségek és műveltség hiá­nyában vajon mi fogja össze ma a fiatalo­kat, akkor csak azt válaszolhatjuk: kizá­rólag az érzelmek. Amikor az ifjúságkutatók két évvel ez­előtt megkérdeztek 15—29 éves magyar fiatalokat arról, hogy számukra mi a leg­fontosabb az életben, akkor döntő többsé­gük a harmonikus, boldog élethez köthe­tő, „nem anyagi” értékeket jelölte meg, úgymint családi biztonság, igaz barátság, szerelem, békés világ, belső harmónia.­­ A mai fiatalok nagy csoportjait a kül­sőségek jellemzik, amelyek eldöntik a hovatartozásukat is, ugyanakkor a saját értékrendjükben az érzések dominálnak, elviselhetetlen kettősség szorítja őket. Ezt feloldandó mindenáron tartozni sze­retnének valahová. „Szurkolótáborra” van szükségük, ahová beállhatnak. De ma már nem lehet kimenni egy jó meccs­re, mert nincsenek jó focimeccsek. És rit­kán vannak igazi nagy koncertek, kevés tehát az olyan hely, esemény, ahol a fiata­lok kitombolhatnák magukból az érzel­meiket. A megmutatkozás esélye a politi­ka maradt. Az ifjúságot tehát nagy való­színűséggel az érzelmeken keresztül érin­tette meg, és terelte szurkolótáborokba a politika. A nyolcvanas években a fiatalok a kultúrán keresztül protestáltak. Mit csi­nálnak most a szavazók, függetlenül at­tól, hogy melyik oldalon állnak? Protes­tálnak. A fiatalok tehát most úgy protes­tálnak, hogy megjelennek egy százezres tömegben. Ezeknek a fiataloknak nagy része már a létező kapitalizmusban kez­dett el iskolába járni, de olyan emberek tanítják őket, akik még az egykori szocia­lizmusban sajátították el a társadalmi nor­mákat, szabályokat, és ott építették ki a saját, tudatos értékrendszerüket. Ha pe­dig végignézzük az elmúlt századot, egy­értelmű, hogy egymás után többféle poli­tikai, társadalmi értékhez is kellett alkal­mazkodni, mert aki például a Monarchia idején született, az Horthy Magyarorszá­gán végezte az egyetemet, Rákosi szocia­lizmusában dolgozott és a Kádár-kor­szakban ment nyugdíjba. Akkor, amikor egy ember az élete folyamán kénytelen többféle értékrendnek megfelelni, való­színűleg képtelen érzelmek nélkül értéke­ket továbbadni. A mai felnőttek érzelmei túlfűtöttek a múlttal kapcsolatban. A ta­nárok ma sem merik még értékelve taní­tani ’56-ot. Ez a kötött pályás értelmiségi tudat, én az állam alkalmazottja vagyok, nem politizálok. A nyolcvanas, kilencve­nes évek pedig teljesen kimaradtak a tan­könyvekből. A gyerekeknek nincs hiteles információjuk arról, hogy miről is szól az ezredforduló. Tudják, hogy 1990-ben tör­tént valami, de hogy pontosan mi? Azt látják, hogy aki előtte is élt, és akkor tett vagy mondott valamit, az ma ugyanazt a helyzetet igyekszik másképpen értékelni. Aki úttörővezetésből írt disszertációt, ma mindenáron azt akarja bebizonyítani, hogy csak kényszerből tette. Mit lát még a fiatal? Bármit lehet mondani, állítani emberekről, mert nem védekeznek, any­­nyira félnek a saját múltjuktól, hogy in­kább sunyítanak, és hallgatnak. Bauer Béla úgy gondolja, a fiatalsá­gon belül kialakulni látszik egy olyan stabil csoport, amely függetlenül a társa­dalmi berendezkedéstől, mindenképpen protestálni fog. A jövő elgondolkodtató. Európai gazdasági szakemberek már a kilencvenes évek elején úgy gondolták, hogy 2050-re az unióban kialakulhat a li­dérces 20:80-as arány. Azaz a fiatalok húsz százaléka majd dolgozik, nyolcvan azonban nem tud elhelyezkedni. A ma­gyar statisztikák azt mutatják, hogy a ki­lencvenes évek közepén született „Bok­ros-gyerekek” meghatározó része olyan családban jött világra, amelyben a szülők - a mai kor elvárásaihoz mérten - alulis­kolázottak, nyolc általánost vagy legjobb esetben szakmunkásképzőt végeztek. Az ifjúságkutatók azt gyanítják, hogy a Bokros-gyerekek többsége várhatóan szintén aluliskolázott lesz, még ha a szü­leit túlszárnyalja is egy érettségivel. De esélyük sem lesz arra, hogy megfelelje­nek a megnövekedett társadalmi követel­ményeknek. Nem tudnak majd nyelve­ket, kimaradnak az informatikai robba­násból, hiszen nem jutnak számítógép­hez, így sokan közülük állás nélkül ma­radhatnak.­­ Az alulművelt fiatal nem érti, hogy mi történik körülötte. A felnőttek meg nem magyarázzák el neki, legfeljebb csak „pótcselekszenek”. Ha azt próbálják ér­zékeltetni, hogy valami nem jó, nem tet­szik nekik, minősítenek. Csak az a baj ez­zel a minősítéssel, hogy a fiatal nem tud mihez viszonyítani. Ha nem érti a múltat, hiszen nem tud róla semmit, nincs más választása, kénytelen egy az egyben elfo­gadni a minősítéseket. Esetleg ugyan­ilyen érzelmi alapon csak azért is elutasít­ja. Na, ez a szurkolótábor-effektus. A fia­tal nem feltétlenül érti, mit jelent, amikor egy politikus 15 millió magyarról beszél, mert nem tanult erről az iskolában. Csak azt érti, hogy ez több mint tízmillió ma­gyar, tehát fontos dolog lehet. A nyolcva­nas években, amikor először bemondták a Kossuth rádióban, hogy Csíkszeredán hány fok van, mindenki tudta, ez nem szimpla időjárás-jelentés, hanem egy po­litikai álláspont felvállalása. Az akkori fi­atalok fogékonyak voltak a látens közvé­lemény-formálásra. Ugyanis megértették az üzeneteket. De vajon egy mai fiatal számára, aki ebbe a nagyon furcsa világ­ba született, lehet-e, szabad-e látenciát sugározni? Ő inkább válaszokat keres. Nem csoda, ha azonnal ugrik, amikor jön egy vezér, és azt mondja: erre kell to­vábbmenni! Az ifjúságkutató a választás egyik leg­fontosabb tanulságának azt nevezi, hogy megjelent a generációs politikai érdekkü­lönbség. Ezt a folyamatot és várható kö­vetkezményeit azonban még nehéz leírni a mai fogalmainkkal. Úgy tűnik, a szülők politikai értékrendje nem befolyásolja a gyerekeket, ők a saját politikai érzelmei­ket követik. De az sem igazolódott, amit a szociológusok és társadalomkutatók né­hány évvel ezelőtt modelleztek, hogy a gyerekek politikai meggyőződése hat majd vissza a szülőkére. És amíg nálunk a fiataloknak egyre na­gyobb szerep juthat a politikai élet formá­lásában. Európában közben megjelent a cenzusos, azaz valamiféle gazdasági po­zícióhoz, vagyonhoz köthető választási jog ideája.­­ Nem kell szörnyülködni azon, hogy az emberek kimentek, kimennek az ut­cára. Ez korábban is előfordult, legfel­jebb mostanában nem vagyunk hozzá­szokva, régen volt ilyen élményünk. Ami igazán fontos, és új elem ebben a jelenségben, az az, hogy a kommuniká­ció egy leegyszerűsített eszközével, sms-ekkel, ma néhány óra alatt tömege­ket lehet mozgósítani. Ugyanakkor ez a kommunikációs lehetőség elsősorban a fiataloké, generációk maradnak ki belő­le. Mindez hihetetlenül izgalmas. Jön egy sms a mobilon, aminek ott a végén, hogy add tovább. A címzett pedig bizto­san továbbadja, hiszen úgy érzi, fontos tagja lett egy láncnak, közösségnek, nem meri megtörni ezt. Vadidegenek lépnek így kapcsolatba egymással. Kap­csolati tőkék születhetnek. Ez még meg­határozó lehet a jövőt illetően. Nem merném megfogalmazni, hogy mit je­lent ma Magyarországon az, hogy jobb­oldal vagy baloldal. Vannak politikai ér­zelmeink, amelyek címkéznek. A szo­morú az, hogy a címkézés mára szinte átjárhatatlanná tette a különböző csopor­tok közötti kommunikációt. MINDENT SZÁMÍTÁSBA VÉVE, VÉLEMÉNYE SZERINT A RENDSZERVÁLTÁS ÓTA HOGYAN ALAKULT... (a kérdésre válaszolók százalékában) az emberek életszínvonala? a gazdasági helyzet? a személyes helyzet? ■ javult Hm nem változott ! ! romlott Forrás: Ifjúságkutató Intézet NÉPSZABADSÁG-grafika Fidesz-rendezvényen, 2002-ben FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR Bauer Béla fotó: szabó Bernadett

Next