Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-22 / 144. szám
11............................................................................................................................................................................................................ ^ ____________________|__ NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚNIUS 22., SZOMBAT 27 A szitanyomó gróf Nyáry János: A választásnak vége, mehetünk vissza dolgozni Rab László A két választási forduló között a Történelmi Családok Egyesülete nyilatkozatot tett közzé, és a „polgári demokráciát” jelölte meg egyedül támogatható életformának. „Aggodalommal és döbbenettel vette tudomásul az országgyűlési képviselő-választások első fordulójának eredményét a Magyar Történelmi Családok Egyesülete — írták ebben a közleményben. Az egyesület, mint konzervatív, polgári értékeket, nemzeti hagyományokat képviselő egyesület veszélyeztetve látja az ország és a nemzet jövőjét és biztonságát, amennyiben a szocialista-liberális oldal pártjai jutnak hatalomra.” Az egyesület az MTI révén kiadott közleményében azt is bejelentette: imával egybekötött gyertyás virrasztást tartanak a Batthyány-örökmécsesnél annak érdekében, hogy a polgárok a „józan ész alapján” a polgári értékekre és a keresztény hitre szavazzanak a második fordulóban. Kerestem többeket azok közül, akik az elmúlt években az egyesület környékén tevékenykedtek. Volt, aki elriasztott, és arra figyelmeztetett, egy halott szervezetet találok, néhány ráérős öregúrral, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal szabad idejükben, ezért aztán klubestekre meg bálokba járva mórikálnak. A főnemeseket úgysem találom meg ebben a kisnemesi közösségben (saját karrierjük izgatja őket, s nem dobódnak fel egy-egy mutatós családfarajztól), tanácsolta egy olyan „nemes”, aki elmondása szerint kiszállt „a romantikus gittegyletből”. Volt, aki felnevetett, amikor a második választási forduló előtti felhívást említettem, de hiszen a magyar nemesi osztályban számtalan baloldali, liberális vagy republikánus személyiséget találunk, mire ez a nagy jobboldali lecövekelés? Ha arra gondolunk, tette hozzá, hogy a Medgyessy-kormány egy Görgeyt választ kultuszminiszternek... Végül azt a tanácsot kaptam, hogy a legjobb, ha megkeresem Nyáry grófot. Merthogy ő az egyesület elnöke. Majd ő elárulja nekem, mitől lettek olyan jobboldalpártiak a „mai” magyar nemesek. Amúgy is az ő szívügyéről van szó, ő tette a legtöbbet az egyesületért. Nyáry János egy pesti, Lónyay utcai címre hívott, találkozzunk a műhelyében. Ezen kissé megütköztem, és kíváncsi voltam arra, milyen műhelye lehet manapság egy grófnak. Megtudtam aztán mindent, amikor megkerestem a Nyáry and Co. nevű szitanyomó vállalkozást. - Valamiből élni kell - ecsetelte a festékszagú alagsori műhelyben barátságosan a „gróf úr”, s kedélyesen elbeszélgettünk a munkájáról, na és családja unalmasnak éppen nem nevezhető történetéről. Arról faggattam a legelején, hogy mi a megszólítása ma egy nemesnek. A prózai válasz ez volt: a címeket barátok és ismerősök körében használják, rányomtatják például a névjegykártyákra, amit a külföldi nemesek el is várnak. Más jelentősége azonban nincs a dolognak, a származást a társadalmi életben való előmenetelre nem lehet felhasználni. Nyáry János szerint annak sincs semmi értelme, hogy - mint az olykor-olykor megesik - valamely közrendű ember nemesnek mondja és gondolja magát. (A „közrendű" Harmathy Arisztid családfakutató mesélte egy ízben, hogy ő a saját családjában leplezett le egy jól sikerült hamisítványt, az egyik rokona Bécsben vásárolta a nemesi címet egy, a piaci igényeket fölöttébb ismerő nyomdásztól...) - Egy szűk körön belül minden kiderül, a fontos az, hogy aki a címet viseli, tiszta ember legyen - sorolja Nyáry János. - Nem mondhatom, hogy herceg vagyok, mert lehet, hogy tízen elhiszik nekem, de a tizenegyedik pontosan tudni fogja, hogy lódítottam. Amikor arról kérdezősködöm, a nemesi címnek vannak-e, lehetnek-e még előnyei, Nyáry „gróf’ fölnevet. - Előnyei? Hogy én grófnak születtem, azért semmit nem tettem. Ez tehát már nem működik. A magyar nemesi származásúak létszáma nyolc-tízezer lehet a világon. Viszont maga a cím ma már senkinek nem segít a boldogulásban. A nyomdászati vállalkozást működtető Nyáry János családja Nyitra és Pozsony megyéből származik, az első fellelhető adat a családról 1329-ből datálódik, akkor egy János nevű ős kapta a nemesi címet Somogy megyében, mert „eljárt” a király megbízottjaként. Ferenc, aki nagy törökverő volt, 1535-ben már bárói rangot kapott. Bedeghi és berencsi gróf Nyáry János különben a teljes nevem segít az eligazodásban házigazdám, Bedegkér Tolnában van, Brancs pedig a mai Szlovákiában. 1714-ben a Zsigmond nevű ősöm kapta a grófi rangot. A Nyáryak mindig rebellisek voltak, de ez a Habsburg-uralom alatt nem volt nagy kunszt. Egyik ősöm Báthory István erdélyi fejedelem udvarában szolgált, Lőrinc pedig szolnoki várkapitány volt. Van egy híres Than Mór-kép a Nemzeti Galériában, a Nyáry és Pekry elfogatása, a képen Lőrinc látható, akit a törökök Szolnok ostroma után Konstantinápolyba hurcoltak, de egy Regőczy-Huszár nevű rabtársa segítségével megszökött, aki ezért birtokokat kapott. Nyáry Pál Dobó István várkapitány elődje volt Egerben, Zsigmond meg diósgyőri kapitány. Ilyen hadakozó famíliából származom. Nyáry János 1942-ben született Kolozsváron. A családnak a Felvidékről Erdélybe való áttelepülése az utolsó földbirtokosnak, István nagypapának köszönhető, aki sokáig a csallóközi Csöllén élt (ma Rovinka). Nyáry István fia, János értett a lovakhoz, ménese volt, és közgazdász végzettsége. Kinevezték a kolozsvári Gazdasági Akadémia titkárának, s feleségével, Tőkés Máriával élte boldog hétköznapjait. Negyvennégyben azonban SAS-behívót kapott, majd amerikai hadifogságba esett. - Anyám akkor összepakolt - meséli Nyáry János -, három vasúti vagonba rakta mindenünket. Útközben a légitámadások miatt Szolnokon a vagonokat leállították a külső vágányokra, ez lett a szerencsénk, mert a vasútállomást az amerikaiak lebombázták, de a három vagon csodás körülmények között, teljes épségben megmaradt. A háború után a földjeinket elvették, az ingóságok viszont megmenekültek. Csöllén persze semmink sem maradt, a kastélyunk helyén futballpályát építettek. Anyám makacs asszony volt, 1945-ben elment apámat megkeresni Németországba, s meg is találta. Akkor aztán szépen hazajöttek együtt. Innentől kezdve persze kissé leegyszerűsödik ez a grófi történet. A kicsiny Nyáry János apját belistázták, s részt vett ugyan a romeltakarításban, de rendes állami munkát a Rákosi-rendszerben nem kaphatott. A család „részeltetett” a kitelepítésben, és Nyáry István egy ügyes konspirációnak és lovas szakértelmének köszönhette, hogy amikor visszatérhettek Pestre, az ügetőn kanyarbíróként dolgozhatott. Rájöttek aztán gyorsan, hogy ki is ez a Nyáry, és mindjárt kitették a szűrét. Az idősebb Nyáry gróf végül a budai ferenceseknél talált oltalmat, könyvelt a szerzeteseknek, ebből tartotta el a családját. Hétvégeken össze-összetalálkozott gróf Zichy Aladárral, aki pedig kőművesek mellett segédmunkáskodott. Idősebb Nyáry János ’56-ban halt meg az utcán, de nem harci cselekmények közben. - Tizennégy éves voltam - idézi föl a régi időket házigazdám -, engem bezártak a pincébe, nehogy belekeveredjek valamibe. Apám meghalt, ott maradtunk anyámmal meg a két kisebb fiútestvéremmel. Anyám kezdetben takarított, később államilag vizsgázott jogászként dolgozott, legtöbbször feketén. 1957-ben fejeztem be az általános iskolát, s a származásom miatt nem vettek föl sehová. Kifutó voltam az Ofotértnál. Minden reggel összeszedtem a filmeket a kis üzletekben, s vittem a központba előhívatni. Dolgoztam aztán a téglagyárban mint csillés, de vékony voltam, ötven kilót nyomtam vasággyal együtt. Rajtam is a ferencesek segítettek, náluk végeztem Szentendrén gimnáziumban. Egyetemre már végképp nem mehettem, kitanultam hát a fotóriporterkedést. A „gróf’ szabadúszóként dolgozott, a Képes Sport, a Népszava és a Tükör vette meg a képeit, persze főként a sporttémájú fotóival házalt. A sportosok elküldték például a Csepel-Budafok meccsre januárban, amikor mínusz tíz fok volt, azt kérték tőle, hozzon egy képet, amin az látható, hogy a Budafok „nagy erőkkel támad”, és éppen lövi a gólt. Nyáry utálta a focit, s ott cidlizett az első félidő végén, odafagyva a pályához, 0:0 volt az állás, az égvilágon semmi nem történt, a Budafoknak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy támadjon. A meccs után aztán szépen felhagyott a nehéz kenyérkeresettel. Több helyen volt később fotókiállítása, kikerültek a képei Németországba, Spanyolországba is. Díjakat is nyert velük, szép emlékei maradtak a fotózásról. A hetvenes évek elején konszolidálódott a helyzet, Nyáry János elvégezte az orvosi műszerész szakmát, s ekkor már Medicor Művekben dolgozott. Egy lánya és két fia született, de a kastélyba született grófnak saját lakásra csak nem tellett. 1980 a következő állomás, amikor is törvényben engedélyezték a kisvállalkozásokat, Nyáry gróf egy szitanyomó géemkát alapított. Mert valami olyannal akart foglalatoskodni, aminek köze van a fotóhoz. Egy barátjától kapta a szitás „szettet”, és nagyon jól emlékszik az első megrendelésre. A CB- rádiósok Országos Szövetsége öntapadós matricákat rendelt tőle 1982-ben. Ebből a munkájából vett később festékeket. Volt egy öreg Ladája, azzal kezdte reklámozni a vállalkozását. De persze valamivel könnyebb volt húsz évvel ezelőtt Pesten szitázni, mint ma, mert akkor Nyáry Jánosnak mindössze négy versenytársa volt. Ma meg legalább négyszáz. A család ma is ebből él. A munka a Lónyay utcai bérelt műhelyben igen jól szervezett, mert Nyáry Jánosnak egyetlen „főnöke” van a hetében: a felesége. A kis nyomdaipari vállalkozásnak nagy előnye, hogy Nyáryék pár évig Németországban éltek, és megtanulták, hogy a talpon maradáshoz az egyetlen jó megoldás a precíz munka. Nagyjából eddig tartott volna az élettörténet. A Nyáry János által 1994-ben életre hívott Történelmi Családok Egyesülete, illetve az egyesület által 2002 tavaszán kiadott harcosan jobboldali nyilatkozat lett volna a ráadás. Az egyesületnek, fogalmazott az alapító, az a célja, hogy a Bajor Nemesi Klub mintájára kapcsolatokat építsen, és találkozókat szervezzen. Ezt úgy lehetne lefordítani: azt akarják, hogy egy Vécsey összeismerkedjen egy Bánffyval. Az is cél persze, hogy a gyerekek tisztában legyenek származásukkal. Nem félt attól, hogy az egészből anakronisztikus bokázás lesz? - kérdem Nyáry Jánostól, és a grófi élettörténet ismeretében már nem feszegetem a nyilatkozattevők királypárti elkötelezettségét. - A történelem kiverte a régi világ alakjait, a „mai” magyar nemesek semmire se mennének a dzsentri mentalitással - mondja higgadtan Nyáry János. - Az egyesületben Jánoskámnak meg Lacikámnak szólítjuk egymást, nem pedig báró úrnak vagy gróf úrnak, mert az elmúlt. De arról a történelmi rétegről, amelynek elődei naggyá tették Magyarországot, nem akarunk megfeledkezni. Ami ma van, azt ők is építették. Segíteni akarjuk az országot az európai integrációban, és tartjuk a kapcsolatot a külföldi magyar nemesi klubok tagjaival. Politizálni is csak annyira politizálunk, amennyire más állampolgárok teszik. A választások előtt az történt, hogy kinyilvánítottuk a véleményünket. De nem vagyunk a túlkapások hívei, az arany középúton járunk. A nyilatkozatunk azért tűnhetett harciasabbnak a választás időszakában, mert az ország is fel volt pörgetve lelkileg. Nyugodt polgári demokráciát és élhető Magyarországot akarunk. Az egyesület karitatív tevékenységet is folytat, támogatjuk a hajléktalanokat, tavaly segélyt küldtünk az árvízkárosultaknak. Segítjük az öreg, elesett, beteg embereket, ősszel pedig szeretnénk bejutni az Európai Nemesi Szövetségbe. Most, hogy vége a választásnak, mi is visszamegyünk a munkánkat végezni. Nem számítanak a sérelmeink. Ami volt, az elmúlt. Segíteni akarunk az ország boldogulásában. Kifutó voltam az Ofotértnál. Minden reggel összeszedtem a filmeket a kis üzletekben, s vittem a központba előhívatni. Dolgoztam aztán a téglagyárban mint csillés, de vékony voltam, ötven kilót nyomtam vasággyal együtt. Szmoking A vacsora utáni teázás volt a férfi legkedvesebb élvezete. Kissé távolabb, mélyzöld színű zsámolyon kuporgott felesége, és horgolt. Mellette fia térdelt és időnként összeakadt izgatott pillantásuk. Az aszszony kezében gyorsabban kezdett mozogni a horgolótű, amikor gyenge hangon azt mondta férjének, hogy adjon a gyereknek háromezer forintot, mert ha kell fizetni az érettségi bankettre. A férfi leeresztette a kezében tartott könyvet, és derűsen tekintett szemüvege fölött övéire. Kortyolt a teából, azután csámcsintgatva mondta: „Azt olvasom, hogy a léleképítés negyedik fázisában jutunk be a kezdet nélküli fények birodalmába. Állítólag ezt Zarathustra ígérte. Hiszek is neki, csak a kezdet nélküli fényességet nem értem. A kezdet nélküliséget...” Az asszony megismételte előbbi szavait, de ezúttal teljes erejéből kiabálva. A férfi továbbra is derűs maradt, mert jó hangulatba ringatta a teázás, és közel álló szemöldökeit felhúzta. „Most adjak, az éjszaka kellős közepén? - kérdezte. - Az esténél mindig okosabb a reggel, tehát aludjunk a dologra egyet”. - Sírni kezdő feleségét látva azonban hangot váltott, és utasította fiát, hogy adja keze ügyébe a kabátját és a zsebéből kivette pénztárcáját. Mielőtt azonban kinyitotta volna, még megjegyezte: - A nők általában élvezetet lelnek a könnyben és azért sírnak sokat... Máskülönben mért kell ekkora lármát csapni? Be kell fizetni a bankettre, hát akkor be kell fizetni. Értem én ezt!” A fiú olyan buzgalommal tűzte ki apja cipőjét, mint még soha. Minden este ismétlődött a jelenet és már volt benne rutinja. Az apa ismét olvasásba merült, de hirtelen abbahagyta, és jóindulatúan ajánlotta fiának, hogy vegyen a mellette álló kis asztalkán lévő aprósüteményből. Minthogy a fiú továbbra is elmélyülten foglalkozott a cipővel, apja kedélyeskedve bátorította: „Nem a reneszánsz pápák asztalánál ülsz, nincs a sütemény megmérgezve. Legalábbis remélem” — pillanatot a feleségére engesztelőn mosolyogva. Az asszony azonban változatlanul összeszorított szájjal figyelt a gyorsan mozgó horgolótűre, s azt motyogta: „És kell neki ezer forint a közös fényképezkedésre”. A fiú olyan mélyre hajolt, mintha a padló alá akarna bújni és apja cipőinek mondta, pontosabban: nyögte. „Meg szmoking...” Az asszony gyorsan tovább akarta lendíteni az ügyet és ölébe ejtette kezeit s teljes altestével férje felé fordult, .Amúgy is minden ruháját kinőtte...” Érezvén, hogy ez gyenge érv, hozzáfűzte, hogy a többi gyerek is szmokingban lesz, mert manapság ez újra divat... „Hát... ő majd nem lesz” - közölte szárazon a férfi, és ismét a könyvbe bújt, majd térdére dobta vaskos olvasmányát és hahotára fakadva sokadszorra előadta kedvenc anekdotáját, amely szerint egyik barátja azzal tudta belopni magát annakidején a párttitkár szívébe, hogy mindig bal oldalon rágta az ételt, ámde ez nem szimbolikus viszonya volt a világhoz, hanem jobboldalt hiányzott három őrlőfoga. „S az a párttitkár otthon is viselte kitüntetéseit!” .A régi fényképek szerint apa is szmokingban érettségizett.” „Csakhogy az én szüleim nem tisztviselői fizetésből éltek!” Valamikor házas lovakat is tartottak...” „Én tehetek róla, hogy apa nyereg helyett a seggére huppant?!” „Kuss! Mars ki! Azonnal kotródj! Tűnés!” Menekülés helyett azonban a gyerek hisztérikus rikácsolásba kezdett, s rabszolgatartónak nevezte apját, aki rajta és anyján is a zsarnokságot gyakorolja. Közben arra gondolt, hogy puhány apja úgysem tud nagyot ütni. Tévedett, mert akkora pofont kapott, hogy nekiesett az ajtónak, amit rögtön feltépett és pergő léptekkel kifutott az utcára. Görcsösen zokogva siratta magát, de bizonyos idő után fázni kezdett, mert szél fújt és eső esett, ő pedig ingujjban volt. „Lesz, ami lesz” - gondolta, és hazaóvakodott. Anyja nyitott ajtót, a fürdőszobába tuszkolta és szárazra dörzsölte és köpenybe bugyolálta. Vörösre sírt szemén látszott, hogy ő sem könnyű perceken van túl. Hüppögve suttogta fiának: ,A becsapott ajtót újra ki lehet nyitni, csak tudni kell, hogyan... Eredj, kérj bocsánatot”. A fiú előbb tiltakozott, de azután megsajnálta anyját. A szobába lépett és elmotyogta, hogy bocsánatot kér. Apja az ablak előtt állt, kifelé nézett és nem fordult meg, amíg beszélt. „Az emberek nyelve csak akkor néma, ha kivágják - mondta. - Manapság ez sajnos ritka mifelénk. - Olyan megtörten állt, mint Napóleon állhatott Szent Ilona szigetén s még előbbi szavaihoz fűzte, keményen, de némiként higgadtabban: - Megkapod a pénzt a... ruhára. Nyáron dolgozol, s majd visszafizeted... És nem kell többé a cipőmet kifűznöd!”Csák Gyula