Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-22 / 144. szám

11............................................................................................................................................................................................................ ^ ____________________|__ NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚNIUS 22., SZOMBAT 27 A szitanyomó gróf Nyáry János: A választásnak vége, mehetünk vissza dolgozni Rab László A két választási forduló között a Törté­nelmi Családok Egyesülete nyilatkoza­tot tett közzé, és a „polgári demokrá­ciát” jelölte meg egyedül támogatható életformának. „Aggodalommal és döb­benettel vette tudomásul az országgyű­lési képviselő-választások első forduló­jának eredményét a Magyar Történelmi Családok Egyesülete — írták ebben a közleményben.­­ Az egyesület, mint konzervatív, polgári értékeket, nemzeti hagyományokat képviselő egyesület ve­szélyeztetve látja az ország és a nemzet jövőjét és biztonságát, amennyiben a szocialista-liberális oldal pártjai jutnak hatalomra.” Az egyesület az MTI révén kiadott közleményében azt is bejelen­tette: imával egybekötött gyertyás vir­rasztást tartanak a Batthyány-örökmé­­csesnél annak érdekében, hogy a polgá­rok a „józan ész alapján” a polgári érté­kekre és a keresztény hitre szavazzanak a második fordulóban. Kerestem többeket azok közül, akik az elmúlt években az egyesület környékén tevékenykedtek. Volt, aki elriasztott, és arra figyelmeztetett, egy halott szerveze­tet találok, néhány ráérős öregúrral, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal sza­bad idejükben, ezért aztán klubestekre meg bálokba járva mórikálnak. A főne­meseket úgysem találom meg ebben a kisnemesi közösségben (saját karrierjük izgatja őket, s nem dobódnak fel egy-egy mutatós családfarajztól), tanácsolta egy olyan „nemes”, aki elmondása szerint ki­szállt „a romantikus gittegyletből”. Volt, aki felnevetett, amikor a második válasz­tási forduló előtti felhívást említettem, de hiszen a magyar nemesi osztályban számtalan baloldali, liberális vagy re­publikánus személyiséget találunk, mire ez a nagy jobboldali lecövekelés? Ha ar­ra gondolunk, tette hozzá, hogy a Medgyessy-kormány egy Görgeyt vá­laszt kultuszminiszternek... Végül azt a tanácsot kaptam, hogy a legjobb, ha megkeresem Nyáry grófot. Merthogy ő az egyesület elnöke. Majd ő elárulja nekem, mitől lettek olyan jobb­oldalpártiak a „mai” magyar nemesek. Amúgy is az ő szívügyéről van szó, ő tette a legtöbbet az egyesületért. Nyáry János egy pesti, Lónyay utcai címre hívott, találkozzunk a műhelyé­ben. Ezen kissé megütköztem, és kíván­csi voltam arra, milyen műhelye lehet manapság­­ egy grófnak. Megtudtam aztán mindent, amikor megkerestem a Nyáry and Co. nevű szitanyomó vállal­kozást. - Valamiből élni kell - ecsetelte a fes­­tékszagú alagsori műhelyben barátságo­san a „gróf úr”, s kedélyesen elbeszél­gettünk a munkájáról, na és családja unalmasnak éppen nem nevezhető tör­ténetéről. Arról faggattam a legelején, hogy mi a megszólítása­­ ma­­ egy ne­mesnek. A prózai válasz ez volt: a címe­ket barátok és ismerősök körében hasz­nálják, rányomtatják például a névjegy­­kártyákra, amit a külföldi nemesek el is várnak. Más jelentősége azonban nincs a dolognak, a származást a társadalmi életben való előmenetelre nem lehet fel­használni. Nyáry János szerint annak sincs semmi értelme, hogy - mint az olykor-olykor megesik - valamely köz­rendű ember nemesnek mondja és gon­dolja magát. (A „közrendű" Harmathy Arisztid családfakutató mesélte egy íz­ben, hogy ő a saját családjában leplezett le egy jól sikerült hamisítványt, az egyik rokona Bécsben vásárolta a ne­mesi címet egy, a piaci igényeket fölöt­tébb ismerő nyomdásztól...) - Egy szűk körön belül minden kide­rül, a fontos az, hogy aki a címet viseli, tiszta ember legyen - sorolja Nyáry Já­nos. - Nem mondhatom, hogy herceg vagyok, mert lehet, hogy tízen elhiszik nekem, de a tizenegyedik pontosan tud­ni fogja, hogy lódítottam. Amikor arról kérdezősködöm, a ne­mesi címnek vannak-e, lehetnek-e még előnyei, Nyáry „gróf’ fölnevet. - Előnyei? Hogy én grófnak szület­tem, azért semmit nem tettem. Ez tehát már nem működik. A magyar nemesi származásúak létszáma nyolc-tízezer le­het a világon. Viszont maga a cím ma már senkinek nem segít a boldogulásban. A nyomdászati vállalkozást működ­tető Nyáry János családja Nyitra és Po­zsony megyéből származik, az első fel­lelhető adat a családról 1329-ből datáló­dik, akkor egy János nevű ős kapta a ne­mesi címet Somogy megyében, mert „eljárt” a király megbízottjaként. Fe­renc, aki nagy törökverő volt, 1535-ben már bárói rangot kapott.­­ Bedeghi és berencsi gróf Nyáry Já­nos különben a teljes nevem­­ segít az eligazodásban házigazdám­­, Bedegkér Tolnában van, Brancs pedig a mai Szlo­vákiában. 1714-ben a Zsigmond nevű ősöm kapta a grófi rangot. A Nyáryak mindig rebellisek voltak, de ez a Habs­­burg-uralom alatt nem volt nagy kunszt. Egyik ősöm Báthory István erdélyi feje­delem udvarában szolgált, Lőrinc pedig szolnoki várkapitány volt. Van egy híres Than Mór-kép a Nemzeti Galériában, a Nyáry és Pekry elfogatása, a képen Lő­rinc látható, akit a törökök Szolnok ost­roma után Konstantinápolyba hurcol­tak, de egy Regőczy-Huszár nevű rab­társa segítségével megszökött, aki ezért birtokokat kapott. Nyáry Pál Dobó Ist­ván várkapitány elődje volt Egerben, Zsigmond meg diósgyőri kapitány. Ilyen hadakozó famíliából származom. Nyáry János 1942-ben született Ko­lozsváron. A családnak a Felvidékről Erdélybe való áttelepülése az utolsó földbirtokosnak, István nagypapának köszönhető, aki sokáig a csallóközi Csöllén élt (ma Rovinka). Nyáry István fia, János értett a lovakhoz, ménese volt, és közgazdász végzettsége. Kine­vezték a kolozsvári Gazdasági Akadé­mia titkárának, s feleségével, Tőkés Máriával élte boldog hétköznapjait. Negyvennégyben azonban SAS-behívót kapott, majd amerikai hadifogságba esett. - Anyám akkor összepakolt - meséli Nyáry János -, három vasúti vagonba rakta mindenünket. Útközben a légitá­madások miatt Szolnokon a vagonokat leállították a külső vágányokra, ez lett a szerencsénk, mert a vasútállomást az amerikaiak lebombázták, de a három vagon csodás körülmények között, tel­jes épségben megmaradt. A háború után a földjeinket elvették, az ingóságok vi­szont megmenekültek. Csöllén persze semmink sem maradt, a kastélyunk he­lyén futballpályát építettek. Anyám ma­kacs asszony volt, 1945-ben elment apámat megkeresni Németországba, s meg is találta. Akkor aztán szépen haza­jöttek együtt. Innentől kezdve persze kissé leegy­szerűsödik ez a grófi történet. A kicsiny Nyáry János apját belistázták, s részt vett ugyan a romeltakarításban, de ren­des állami munkát a Rákosi-rendszer­­ben nem kaphatott. A család „részelte­tett” a kitelepítésben, és Nyáry István egy ügyes konspirációnak és lovas szakértelmének köszönhette, hogy ami­kor visszatérhettek Pestre, az ügetőn ka­nyarbíróként dolgozhatott. Rájöttek az­tán gyorsan, hogy ki is ez a Nyáry, és mindjárt kitették a szűrét. Az idősebb Nyáry gróf végül a budai ferenceseknél talált oltalmat, könyvelt a szerzetesek­nek, ebből tartotta el a családját. Hétvé­geken össze-összetalálkozott gróf Zichy Aladárral, aki pedig kőművesek mellett segédmunkáskodott. Idősebb Nyáry Já­nos ’56-ban halt meg az utcán, de nem harci cselekmények közben. - Tizennégy éves voltam - idézi föl a régi időket házigazdám -, engem bezár­tak a pincébe, nehogy belekeveredjek valamibe. Apám meghalt, ott marad­tunk anyámmal meg a két kisebb fiú­testvéremmel. Anyám kezdetben takarí­tott, később államilag vizsgázott jo­gászként dolgozott, legtöbbször feke­tén. 1957-ben fejeztem be az általános iskolát, s a származásom miatt nem vet­tek föl sehová. Kifutó voltam az Ofotértnál. Minden reggel összeszed­tem a filmeket a kis üzletekben, s vittem a központba előhívatni. Dolgoztam az­tán a téglagyárban mint csillés, de vé­kony voltam, ötven kilót nyomtam vas­ággyal együtt. Rajtam is a ferencesek segítettek, náluk végeztem Szentendrén gimnáziumban. Egyetemre már vég­képp nem mehettem, kitanultam hát a fotóriporterkedést. A „gróf’ szabadúszóként dolgozott, a Képes Sport, a Népszava és a Tükör vet­te meg a képeit, persze főként a sportté­májú fotóival házalt. A sportosok el­küldték például a Csepel-Budafok meccsre januárban, amikor mínusz tíz fok volt, azt kérték tőle, hozzon egy ké­pet, amin az látható, hogy a Budafok „nagy erőkkel támad”, és éppen lövi a gólt. Nyáry utálta a focit, s ott cidlizett az első félidő végén, odafagyva a pályá­hoz, 0:0 volt az állás, az égvilágon sem­mi nem történt, a Budafoknak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy tá­madjon. A meccs után aztán szépen fel­hagyott a nehéz kenyérkeresettel. Több helyen volt később fotókiállítása, kike­rültek a képei Németországba, Spanyol­­országba is. Díjakat is nyert velük, szép emlékei maradtak a fotózásról. A hetvenes évek elején konszolidáló­dott a helyzet, Nyáry János elvégezte az orvosi műszerész szakmát, s ekkor már Medicor Művekben dolgozott. Egy lá­nya és két fia született, de a kastélyba született grófnak saját lakásra csak nem tellett. 1980 a következő állomás, ami­kor is törvényben engedélyezték a kis­vállalkozásokat, Nyáry gróf egy szita­nyomó géemkát alapított. Mert valami olyannal akart foglalatoskodni, aminek köze van a fotóhoz. Egy barátjától kap­ta a szitás „szettet”, és nagyon jól em­lékszik az első megrendelésre. A CB- rádiósok Országos Szövetsége öntapa­dós matricákat rendelt tőle­­ 1982-ben. Ebből a munkájából vett később festé­keket. Volt egy öreg Ladája, azzal kezd­te reklámozni a vállalkozását. De persze valamivel könnyebb volt húsz évvel ez­előtt Pesten szitázni, mint ma, mert ak­kor Nyáry Jánosnak mindössze négy versenytársa volt. Ma meg legalább négyszáz. A család ma is ebből él. A munka a Lónyay utcai bérelt műhelyben igen jól szervezett, mert Nyáry Jánosnak egyet­len „főnöke” van a hetében: a felesége. A kis nyomdaipari vállalkozásnak nagy előnye, hogy Nyáryék pár évig Német­országban éltek, és megtanulták, hogy a talpon maradáshoz az egyetlen jó meg­oldás a precíz munka. Nagyjából eddig tartott volna az élet­­történet. A Nyáry János által 1994-ben életre hívott Történelmi Családok Egye­sülete, illetve az egyesület által 2002 ta­vaszán kiadott harcosan jobboldali nyi­latkozat lett volna a ráadás. Az egyesü­letnek, fogalmazott az alapító, az a cél­ja, hogy a Bajor Nemesi Klub mintájára kapcsolatokat építsen, és találkozókat szervezzen. Ezt úgy lehetne lefordítani: azt akarják, hogy egy Vécsey összeis­merkedjen egy Bánffyval. Az is cél per­sze, hogy a gyerekek tisztában legyenek származásukkal.­­ Nem félt attól, hogy az egészből anakronisztikus bokázás lesz? - kérdem Nyáry Jánostól, és a grófi élettörténet ismeretében már nem feszegetem a nyi­latkozattevők királypárti elkötelezettsé­gét. - A történelem kiverte a régi világ alakjait, a „mai” magyar nemesek sem­mire se mennének a dzsentri mentalitás­sal - mondja higgadtan Nyáry János. - Az egyesületben Jánoskámnak meg La­cikámnak szólítjuk egymást, nem pedig báró úrnak vagy gróf úrnak, mert az el­múlt. De arról a történelmi rétegről, amelynek elődei naggyá tették Magyar­­országot, nem akarunk megfeledkezni. Ami ma van, azt ők is építették. Segíte­ni akarjuk az országot az európai integ­rációban, és tartjuk a kapcsolatot a kül­földi magyar nemesi klubok tagjaival. Politizálni is csak annyira politizálunk, amennyire más állampolgárok teszik. A választások előtt az történt, hogy kinyil­vánítottuk a véleményünket. De nem vagyunk a túlkapások hívei, az arany középúton járunk. A nyilatkozatunk azért tűnhetett harciasabbnak a válasz­tás időszakában, mert az ország is fel volt pörgetve lelkileg. Nyugodt polgári demokráciát és élhető Magyarországot akarunk. Az egyesület karitatív tevé­kenységet is folytat, támogatjuk a haj­léktalanokat, tavaly segélyt küldtünk az árvízkárosultaknak. Segítjük az öreg, elesett, beteg embereket, ősszel pedig szeretnénk bejutni az Európai Nemesi Szövetségbe. Most, hogy vége a válasz­tásnak, mi is visszamegyünk a munkán­kat végezni. Nem számítanak a sérel­meink. Ami volt, az elmúlt. Segíteni akarunk az ország boldogulásában. Kifutó voltam az Ofotértnál. Minden reggel összeszedtem a filmeket a kis üzletekben, s vittem a központba előhívatni. Dolgoztam aztán a téglagyárban mint csillés, de vékony voltam, ötven kilót nyomtam vasággyal együtt. Szmoking A vacsora utáni teázás volt a férfi legked­vesebb élvezete. Kissé távolabb, mély­zöld színű zsámolyon kuporgott felesége, és horgolt. Mellette fia térdelt és időnként összeakadt izgatott pillantásuk. Az asz­­szony kezében gyorsabban kezdett mo­zogni a horgolótű, amikor gyenge hangon azt mondta férjének, hogy adjon a gyerek­nek háromezer forintot, mert ha kell fizet­ni az érettségi bankettre. A férfi leeresz­tette a kezében tartott könyvet, és derűsen tekintett szemüvege fölött övéire. Kor­tyolt a teából, azután csámcsintgatva mondta: „Azt olvasom, hogy a léleképítés negyedik fázisában jutunk be a kezdet nélküli fények birodalmába. Állítólag ezt Zarathustra ígérte. Hiszek is neki, csak a kezdet nélküli fényességet nem értem. A kezdet nélküliséget...” Az asszony megismételte előbbi szava­it, de ezúttal teljes erejéből kiabálva. A férfi továbbra is derűs maradt, mert jó hangulatba ringatta a teázás, és közel álló szemöldökeit felhúzta. „Most adjak, az éj­szaka kellős közepén? - kérdezte. - Az esténél mindig okosabb a reggel, tehát aludjunk a dologra egyet”. - Sírni kezdő feleségét látva azonban hangot váltott, és utasította fiát, hogy adja keze ügyébe a kabátját és a zsebéből kivette pénztárcá­ját. Mielőtt azonban kinyitotta volna, még megjegyezte: - A nők általában élvezetet lelnek a könnyben és azért sírnak sokat... Máskülönben mért kell ekkora lármát csapni? Be kell fizetni a bankettre, hát ak­kor be kell fizetni. Értem én ezt!” A fiú olyan buzgalommal tűzte ki apja cipőjét, mint még soha. Minden este is­métlődött a jelenet és már volt benne ru­tinja. Az apa ismét olvasásba merült, de hirtelen abbahagyta, és jóindulatúan aján­lotta fiának, hogy vegyen a mellette álló kis asztalkán lévő aprósüteményből. Minthogy a fiú továbbra is elmélyülten foglalkozott a cipővel, apja kedélyesked­ve bátorította: „Nem a reneszánsz pápák asztalánál ülsz, nincs a sütemény megmér­gezve. Legalábbis remélem” — pillanatot a feleségére engesztelőn mosolyogva. Az asszony azonban változatlanul összeszo­rított szájjal figyelt a gyorsan mozgó hor­golótűre, s azt motyogta: „És kell neki ezer forint a közös fényképezkedésre”. A fiú olyan mélyre hajolt, mintha a padló alá akarna bújni és apja cipőinek mondta, pontosabban: nyögte. „Meg szmoking...” Az asszony gyorsan tovább akarta len­díteni az ügyet és ölébe ejtette kezeit s tel­jes altestével férje felé fordult, .Amúgy is minden ruháját kinőtte...” Érezvén, hogy ez gyenge érv, hozzáfűzte, hogy a többi gyerek is szmokingban lesz, mert manap­ság ez újra divat... „Hát... ő majd nem lesz” - közölte szá­razon a férfi, és ismét a könyvbe bújt, majd térdére dobta vaskos olvasmányát és hahotára fakadva sokadszorra előadta kedvenc anekdotáját, amely szerint egyik barátja azzal tudta belopni magát annak­idején a párttitkár szívébe, hogy mindig bal oldalon rágta az ételt, ámde ez nem szimbolikus viszonya volt a világhoz, ha­nem jobboldalt hiányzott három őrlőfo­ga. „S az a párttitkár otthon is viselte ki­tüntetéseit!” .A régi fényképek szerint apa is szmo­kingban érettségizett.” „Csakhogy az én szüleim nem tisztvi­selői fizetésből éltek!” Valamikor házas lovakat is tartottak...” „Én tehetek róla, hogy apa nyereg he­lyett a seggére huppant?!” „Kuss! Mars ki! Azonnal kotródj! Tű­nés!” Menekülés helyett azonban a gyerek hisztérikus rikácsolásba kezdett, s rab­szolgatartónak nevezte apját, aki rajta és anyján is a zsarnokságot gyakorolja. Köz­ben arra gondolt, hogy puhány apja úgy­sem tud nagyot ütni. Tévedett, mert akko­ra pofont kapott, hogy nekiesett az ajtó­nak, amit rögtön feltépett és pergő léptek­kel kifutott az utcára. Görcsösen zokogva siratta magát, de bizonyos idő után fázni kezdett, mert szél fújt és eső esett, ő pedig ingujjban volt. „Lesz, ami lesz” - gondol­ta, és hazaóvakodott. Anyja nyitott ajtót, a fürdőszobába tuszkolta és szárazra dörzsölte és köpeny­be bugyolálta. Vörösre sírt szemén lát­szott, hogy ő sem könnyű perceken van túl. Hüppögve suttogta fiának: ,A becsa­pott ajtót újra ki lehet nyitni, csak tudni kell, hogyan... Eredj, kérj bocsánatot”. A fiú előbb tiltakozott, de azután meg­sajnálta anyját. A szobába lépett és elmo­tyogta, hogy bocsánatot kér. Apja az ab­lak előtt állt, kifelé nézett és nem fordult meg, amíg beszélt. „Az emberek nyelve csak akkor néma, ha kivágják - mondta. - Manapság ez sajnos ritka mifelénk. - Olyan megtörten állt, mint Napóleon áll­hatott Szent Ilona szigetén s még előbbi szavaihoz fűzte, keményen, de némiként higgadtabban: - Megkapod a pénzt a... ruhára. Nyáron dolgozol, s majd visszafi­zeted... És nem kell többé a cipőmet ki­fűznöd!”Csák Gyula

Next