Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)
2002-09-28 / 227. szám
Olyanok lettünk, mint pártjaink Folytatás a 19. oldalról E három kiragadott írás szimptomatikus jelentőségű. Mivel is elégedetlenek a szerzők? A hazai filmekkel, a magyar társadalommal vagy csak annak tagolatlanságával? A dolgok és szempontok keverednek - s mi sem természetesebb. Ugyan mondjuk már meg, ki artikulálja a társadalmat? Ki írja a szkriptet (amit ráadásul ideológiamentesen és pragmatikusan kellene írni)? Mihancsik Zsófiától azt hallom, hogy a múltkoriban Spiró György mondta keserűen a mikrofonba hazai állapotunkról, hogy szétesett ez a társadalom, semminek semmi formája. Szóval, amíg a szociológusok haladnak a korral, s lekaparják bakancsukról a társadalmi struktúra sorát, addig holmi tudós laikusok a régi, strukturált tekintet adta rend megbomlásán boronganak. De akkor kérdezzük azt is, hogy a XIX. század nagy nagyregényírói készen kapták valakitől a tagolt társadalmi nagytotálokat, vagy ők maguk is artikuláltak? (Fábri Anna „Jókai - Magyarországba; Victor Hugó, Dickens, Lev Nyikolájevics”!) Anélkül, hogy tudnám a választ, gyanítom, hogy a politikusoknak sok közük van az artikuláláshoz, a társadalmi csoportok megnevezéséhez. Mi több, ez mindennapi kenyerük. Hiszen éppenséggel a pártok és politikusaik azok, amelyek és akik a Csipkerózsika-álmot alvó, an sich társadalmi csoportokat fölébresztik, hogy azok aztán für sich, magukért való, öntudatra ébresztett életet éljenek. A politikusok vagy nemzetről beszélnek, vagy osztályról, vagy valami másról, hol munkásosztályt teremtenek, hol polgárságot. Ha meg hallgatnak, nincs annál beszédesebb. Mit hallunk most? Gyerekminisztériumról hallunk, meg arról, hogy az öregügyi kabinetet maga a miniszterelnök irányítja (Sárközy Tamás minden fura álma valóra vált már). Kormánybiztosok és miniszteri komisszáriusok foglalkoznak a roma társadalom problémájával. Az etnikai ügyeknek ezentúl is különféle államtitkárai vannak, akárcsak az ember-isten viszonyából leszármaztatott egyházaknak. A szocialisták dicsekednek, hogy mily sok női vezetőt állítottak ki, de a fölsoroltak fényében látható egy ásító, államigazgatási hiányosság: még mindig nincsenek női komisszáriusok a különböző tárcáknál. Az állati jogok hiányos kodifikálása, a meglévők érvényesítése körüli sunnyogás pedig inkább csak beszédes hallgatás. (Holott az emberi és állati világot elválasztó határ fogalma örvendetesen tovább kopik. Csányi Vilmosnak és kollégáinak elévülhetetlen érdemei vannak e téren.) Továbbá sokat - sokak szerint nem eleget - hallunk a gyerekjogokról, valamint a betegjogokról és hasonlókról. Szóval a politikusok nagyon is tagoltan beszélnek a társadalomról. Csak most ilyen a divatos tagoltság. A politika jelentőségére utal az is, hogy a modern idők kezdete óta az állam nem lehet meg úgynevezett társadalompolitika nélkül. A társadalompolitika pedig mindig egy preferációs rend, valakik előnyben részesítése mások rovására, mégpedig egy valamiként fölfogott strukturális rend alapján. Kérdés tehát az, hogy ez a mostani, a felsorolt tagoló fogalmakkal jelzett társadalomkép milyen is valójában. Tényleg annyira ideológiamentes? Az a tekintet, amely államhatalmi pozícióból vetődik a társadalomra, s így konstruáló hatású is, most mit konstruál? Vagy most érkeztünk volna abba a stádiumba, amikor már mítoszok és ideológiák nélkül az emberiség először látja magát a természetes valójában, és tényleg csak nők-férfiak, fiatalok-öregek, kutyák-macskák stb. vannak, s a falusiak-városiak, szegények-gazdagok, buták és okosak megoszlása is csak merő természetesség? Kérdezzük hát: milyen fogalmakkal él és operál az állampolitika? Miféle trend érvényesül most világszerte? Aztán itt vannak a társadalomszerkezetek emlékképei (etnikai különállások, egyházi társadalmak, rendies megoszlások stb.), amelyek közül jó néhány erősen beégett a társadalom emlékezetébe, s éppen ezért, erre támaszkodva ezeket a politikusok bűvészként húzhatják elő kalapjukból, és látszólag szabadon konstruálhatnak társadalmi tagoltságot. De mi az, hogy látszólag és mi az, hogy szabadon? 1989 után sokszor elhangzott, hogy a hazai pártszerkezet nem felel meg a társadalom összetételének. Mintha nem a pártok és politikájuk strukturálná a társadalmat. Mára aztán olyanok lettünk, mint pártjaink. Vagy, barátaim, szerintetek ez nem így van?Gombár Csaba NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. SZEPTEMBER 28., SZOMBAT Kína sodródó gyermekei Nem állítható meg a belső bevándorlás Krajczár Gyula A látogatás sokkal rosszabbul kezdődött, mint ahogy vártam. A hatalmas, szépen kovácsolt sárgaréz díszítésű vaskapu felett hosszú, vörös drapérián fehér, kétnyelvű, kínai és angol felirat. Köszöntjük magyar vendégünket! Eredetileg egyszerűen az igazgatónővel, Zhang asszonnyal akartam beszélgetni. Az ő iskoláját jelölték ki arra, hogy befogadjon migránsnak nevezett gyerekeket, vagyis olyanokat, akiknek a szülei elvileg nem a szabályoknak megfelelően tartózkodnak Pekingben. Még át sem léptem a transzparensem alatt, amikor máris népes, szigorú sötétbe öltözött delegáció köszöntött az udvaron. Ha nem kék a szemem, nem szőke a hajam, és nem szőrös a karom, akkor is alaposan kiríttam volna közülük munkához rapportírozott bézs bermudámban, és élénk keresztcsíkos, igaz, galléros pólómban. Nagy nyelés segítette az övékhez mérhető mosolyt az arcomra, és máris cirkalmaztam bonyolult nevemet a vendégkönyvbe. Kínában úgysem tudhatja az ember, mikor jár közelebb az igazsághoz, ha meglepetésszerűen érkezik vagy ha ünnepi külsőt ölt. Az iskola Peking délnyugati részén van, a gazdagság és szegénység, az aktivitás és a melankólia határán. Jut már ide valamicske a hideg, de pezsgő üzleti területekből, az újdonságot, és tisztes gazdagságot sugárzó új lakónegyedekből, de azért alapvetően a lepattant harminc-negyven éves lakóépületek jellemzik, át- és átszőve a keskeny, boltokkal és minden úton-módon közlekedő helyiekkel telezsúfolt utcácskákkal, az itt még pekingi szemszögből is igen szapora piacokkal. Itt, délnyugaton, főképpen ez a mikrobiznisz vonzza az embereket. Viszonylag kis befektetéssel, rugalmas, bár bizonytalan egyezségekkel, és elképesztő ügyességgel és kitartással egy megbízható boltból menedzselhető egy család élete. Nincs munkaadó, akinek mindenről el kell számolni (szó szerint mindenről, nemcsak a munkáról), ha csak nem akarnak a hatóságok vagy a szomszédok az emberrel kifejezetten kitolni, itt megvetheti a lábát, aki megbecsüli magát. Itt, és persze sokfelé még a városban, s más városokban, küzd, kapaszkodik a migránsok felső középrétege.A Migránsnak egyszerűen mondva a köznyelv és a média azokat nevezi, akik nem azon a helyen élnek, ahol az igazolványukat kiállították. Pontosabban szólva, akik másutt élnek, mint ahová őket a törvény rendeli. Minden kínainak van tartózkodási engedélye, ez a huguo, és ezt oda állítják ki, ahol az illető született. A különböző helyeken kiállított hugyókkal különböző jogok és lehetőségek járnak, hiszen ott érvényesíthetőek csak, ahová szólnak. Ha valaki mezőgazdasági hugyót kapott egy meghatározott helyre, akkor elvileg ő mezőgazdasági munkás marad ott, ahol van, örök életére. (Például semmiféle társadalombiztosítás nem jár annak, akinek mezőgazdasági besorolása van.) Kitörni a születéssel szerzett keretből jogilag nem nagyon lehet, még a legnépszerűbb és legelérhetőbb mód a férfiak számára a hadsereg. Említik még a felsőoktatást is, ám a helyzet az, hogy aki olyan helyen születik, ahol mezőgazdasági hugyót kap, annak a körülményei vajmi kevés esélyt adnak arra, hogy egyszer egyáltalán eszébe jusson az egyetem. Ez az eredetileg igen kíméletlen rendszer évtizedek óta recseg-ropog, és a kormányzatnak is egyre puhább a vele kapcsolatos álláspontja. A rendszer ma törvényesen létezik, de együtt azzal a szándékkal, hogy azt lépésről lépésre felszámolják. Ennek ma többek között az a következménye, hogy nem lépnek fel azokkal szemben, akik illegálisan másutt tartózkodnak, igaz, új hugyót sem adnak nekik. Így történhetett, hogy Pekingben ma 3,3 millió migráns él, Sanghajban még ennél is több, 3,8 millió. A hivatalos dokumentumokban „sodródó népességként” emlegetik őket, míg a migráns kínai megfelelője elég pejoratív csengésű, és ez nem is véletlen. Zhang asszony is hamar megemlíti, hogy a migráns gyerekek befogadása sok, addig nem látott feladat elé állítja az iskolát. A leggyorsabban a kommunikációs nehézségek és az eltérő szokások érhetők tetten. A gyerekek közül sokan a kínainak olyan dialektusát beszélik, amely teljesen eltér a pekingitől, lényegében egy másik nyelv. Ez más szempontból is probléma egész Kínában, óriási promóciós kampányok zajlanak az egész országban a mandarin, tehát a pekingi dialektus népszerűsítésére, sőt az államigazgatásban újabban mindenkinek vizsgát is kell tennie mandarinból. Tehát ezeket a gyerekeket fel kell készíteni arra, hogy kommunikálni tudjanak az iskolában. - Melyek a legjellemzőbb habitusbeli eltérések? - kérdezem az igazgatónőt. Nagyon meglepett arcot vághattam a „Nem mosdanak” válasz hallatán, mert gyorsan hozzátette: - Nem mossák meg az arcukat, mielőtt eljönnek az iskolába. Persze, aki járt már elhanyagoltabb területeken errefelé, annak lehet sejtése arról, miről van szó. A tanárok minden gyerekhez elmennek családlátogatásra, és megpróbálnak a szülőknek tanácsokat adni, mit csináljanak a gyerekekkel, hogyan javítsák tanulási körülményeiket. A legjellemzőbb tanács, hogy vegyenek asztalt, amelyen tanulni lehet, és vegyenek az asztalra lámpát, hogy megfelelően lássák is a gyerekek, amit csinálnak. Itt érdemes ismét megemlíteni, hogy ezen a részen a migránsok felső- és középrétegei laknak, a kereskedők, az önfoglalkoztatók. Legnagyobb részük azonban a város külső övezeteiben mezőgazdasági munkát végez, és ők dolgoznak az építkezéseken, az útépítéseken is. A pekingiek véleménye nagyon megoszlik a migránsokat illetően. Sokan nem szeretik őket, mert rengeteg közöttük az olyan, akit primitívnek tartanak, sokan koszosak, életmódjuk taszítja a többséget, arányaiban sokkal több bűnöző kerül ki közülük. Mások viszont arra hivatkoznak, hogy az utakat, amelyeken járunk, az épületeket, az új felhőkarcolókat, amelyekre olyan büszkék vagyunk, ők építik. S megjelennek a finomabb érdekellentétek is. Nagy-Peking kormányzata például azoknak az oktatásáért felel, akiknek a hugyóját ő bocsátotta ki. Erre kap pénzt a büdzséből. Ha valaki mondjuk Fujian tartományból illegálisan idejön, az elvileg tiszta nyereség ott, és tiszta veszteség itt. Akárhogy is van azonban, ezt a népmozgalmi folyamatot senki sem tudja leállítani - mondta el nekem Li He, aki a városi kormányzat oktatási bizottságában igazgatóként szabályozási és jogalkotási kérdésekkel foglalkozik. Szerinte egyetlen út van: a helyzethez kell igazítani a rendszert. Az eredeti szabályok szerint az a 130 ezer gyerek, aki ma Pekingben pekingi hugyo nélkül él, nem járhatna iskolába. És mivel ez sokáig így is volt, az elmúlt tíz évben kialakultak a migráns iskolák. Li szerint nincsenek pontos számok, de kétszáz körüli ilyen oktatási intézmény A legjellemzőbb pedagógiai tanács a szülőknek, hogy vegyenek asztalt, amelyen tanulni lehet, és vegyenek az asztalra lámpát, hogy megfelelően lássák is a gyerekek, amit csinálnak, működik a városban. Van olyan, amelybe több ezer gyerek jár, de vannak nagyon kicsik is. Tandíjat szednek, a legutóbbi évben 400 jüan körül volt átlagban a szemeszterenkénti taksa. Tanárokat egyrészt az egyetemi hallgatók körében verbuválnak, másrészt a migránsokat kibocsátó területekről az ottani tanárok is jönni kezdtek. Az itt kapható hatezer jüan körüli éves kereset a harmadát sem éri el a pekingi tanárok jövedelmének ugyan, de mégis vonzóbb az otthoninál. Néhány migráns iskola valóságos vállalkozás. Egyes kínai újságírók szerint a városban él ma három-négy olyan ember, aki milliomos lett abból, hogy a beszedett tandíj összegénél olcsóbban működtette az iskoláját. A probléma mindezzel az - mondja Li -, hogy nincs garantálva a gyerekek megfelelő színvonalú oktatása. Ezért áprilisban döntés született, hogy a kormányszerveknek vállalniuk kell a felelősséget a migránsok gyerekeiért is. Ettől a tanévtől az iskoláknak már be kell fogadniuk őket, míg a migráns iskolákat normalizálni kell. Li nagyon fontosnak nevezte, hogy a migráns gyerekeket egyenlőként kell kezelni. Értetlenségemet látva elmondta, hogy már az elmúlt években is fogadhattak be ilyen gyerekeket az iskolák a saját döntésük alapján, viszont sok helyen tapasztaltak diszkriminációt. Tipikus példa, hogy ezek a diákok nem vehettek részt a sportversenyeken, vagy nem vitték el őket tanulmányi kirándulásra. Pedig általában több pénzt kértek tőlük, mint a többiektől. Ez valószínűleg magyarázatra szorul. Kínában van tandíj. Pontosabban nem tandíj, mert az összeg köszönő viszonyban sincs a valóságos költségekkel, de afféle hozzájárulás. Ez Zhang asszony iskolájában fejenként és félévenként 80 jüan, vagyis nagyjából tíz dollár. Azoknak a migránsoknak, akiket korábban befogadtak iskolák, ez az első hat osztályban 600 jüan volt, a magasabb osztályokban 1000 (ott a normál díj 130). Most ezeket is csökkentették: az első hat osztályban 200, a magasabbakban 500 jüan. Kérdésemre, hogy miért tartják fenn a különbséget, hiszen pont most határozták el, hogy nem lehet diszkrimináció, nincs igazi válasz sem az iskolában, sem a kormányzatnál. Az igazságot, de legalábbis a valóságot leginkább minél találhatjuk meg. Ő a Kínában oly sokszor és oly sok vonatkozásban hallható megközelítést használta: a problémákat lépésről lépésre oldjuk meg. Miközben nézem a tiszteletemre rendezett harcművészeti bemutatót, Zhang asszony elmondja, hogy a legtöbb migráns gyerek itt kezd el iskolába járni, sőt, többségük már Pekingben született. Gondolná az ember, hogy az idővel már oldódik is meg a probléma, hiszen aki itt született, az már pekingi hugyót kap, és ilyenformán legalábbis jogilag már nem migráns. Ez azonban naiv tévedés: a gyereknek pontosan olyan hugyója lesz, mint a szüleinek. Születhet Pekingben, leélheti az egész életét úgy, hogy nem is volt abban a helyiségben, ahová az igazolványa egyébként rendeli. Az eredeti, igen kíméletlen rendszer megálmodói nem a mostani, engedékenységgel segített lassú változásra tervezték a szabályokat. Azt látták ésszerűnek, ahogy egyébként a törvény szerint ma is lenne, hogy aki elkóborol, azt visszazsuppolják oda, ahonnan jött. Peking, 2002. szeptember Pekingben ma mintegy 130 ezer gyerek lakik és jár iskolába „illegálisan" FOTÓ: ORTUTAY GYULA 25