Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-28 / 227. szám

Olyanok lettünk, mint pártjaink Folytatás a 19. oldalról E három kiragadott írás szimptomati­kus jelentőségű. Mivel is elégedetlenek a szerzők? A hazai filmekkel, a magyar társadalommal vagy csak annak tagolat­lanságával? A dolgok és szempontok keverednek - s mi sem természetesebb. Ugyan mondjuk már meg, ki artikulálja a társadalmat? Ki írja a szkriptet (amit ráadásul ideológiamentesen és pragma­tikusan kellene írni)? Mihancsik Zsófiá­tól azt hallom, hogy a múltkoriban Spiró György mondta keserűen a mikrofonba hazai állapotunkról, hogy szétesett ez a társadalom, semminek semmi formája. Szóval, amíg a szociológusok haladnak a korral, s lekaparják bakancsukról a tár­sadalmi struktúra sorát, addig holmi tu­dós laikusok a régi, strukturált tekintet adta rend megbomlásán boronganak. De akkor kérdezzük azt is, hogy a XIX. szá­zad nagy nagyregényírói készen kapták valakitől a tagolt társadalmi nagy­­totálokat, vagy ők maguk is artikulál­tak? (Fábri Anna „Jókai - Magyaror­szágba; Victor Hugó, Dickens, Lev Nyikolájevics”!) Anélkül, hogy tudnám a választ, gya­nítom, hogy a politikusoknak sok közük van az artikuláláshoz, a társadalmi cso­portok megnevezéséhez. Mi több, ez mindennapi kenyerük. Hiszen éppenség­gel a pártok és politikusaik azok, ame­lyek és akik a Csipkerózsika-álmot alvó, an sich társadalmi csoportokat fölébresz­tik, hogy azok aztán für sich, magukért való, öntudatra ébresztett életet éljenek. A politikusok vagy nemzetről beszélnek, vagy osztályról, vagy valami másról, hol munkásosztályt teremtenek, hol polgár­ságot. Ha meg hallgatnak, nincs annál be­szédesebb. Mit hallunk most? Gyerekmi­nisztériumról hallunk, meg arról, hogy az öregügyi kabinetet maga a miniszterel­nök irányítja (Sárközy Tamás minden fu­ra álma valóra vált már). Kormánybizto­sok és miniszteri komisszáriusok foglal­koznak a roma társadalom problémájá­val. Az etnikai ügyeknek ezentúl is kü­lönféle államtitkárai vannak, akárcsak az ember-isten viszonyából leszármaztatott egyházaknak. A szocialisták dicseked­nek, hogy mily sok női vezetőt állítottak ki, de a fölsoroltak fényében látható egy ásító, államigazgatási hiányosság: még mindig nincsenek női komisszáriusok a különböző tárcáknál. Az állati jogok hiá­nyos kodifikálása, a meglévők érvényesí­tése körüli sunnyogás pedig inkább csak beszédes hallgatás. (Holott az emberi és állati világot elválasztó határ fogalma ör­vendetesen tovább kopik. Csányi Vil­mosnak és kollégáinak elévülhetetlen ér­demei vannak e téren.) Továbbá sokat - sokak szerint nem eleget - hallunk a gye­rekjogokról, valamint a betegjogokról és hasonlókról. Szóval a politikusok nagyon is tagoltan beszélnek a társadalomról. Csak most ilyen a divatos tagoltság. A politika jelentőségére utal az is, hogy a modern idők kezdete óta az állam nem lehet meg úgynevezett társadalom­­politika nélkül. A társadalompolitika pe­dig mindig egy preferációs rend, valakik előnyben részesítése mások rovására, mégpedig egy valamiként fölfogott strukturális rend alapján. Kérdés tehát az, hogy ez a mostani, a felsorolt tagoló fogalmakkal jelzett társadalomkép mi­lyen is valójában. Tényleg annyira ideo­lógiamentes? Az a tekintet, amely állam­­hatalmi pozícióból vetődik a társadalom­ra, s így konstruáló hatású is, most mit konstruál? Vagy most érkeztünk volna abba a stádiumba, amikor már mítoszok és ideológiák nélkül az emberiség elő­ször látja magát a természetes valójában, és tényleg csak nők-férfiak, fiatalok-öre­­gek, kutyák-macskák stb. vannak, s a fa­­lusiak-városiak, szegények-gazdagok, buták és okosak megoszlása is csak merő természetesség? Kérdezzük hát: milyen fogalmakkal él és operál az állampolitika? Miféle trend érvényesül most világszerte?­­ Aztán itt vannak a társadalomszerkezetek emlék­képei (etnikai különállások, egyházi tár­sadalmak, rendies megoszlások stb.), amelyek közül jó néhány erősen beégett a társadalom emlékezetébe, s éppen ezért, erre támaszkodva ezeket a politikusok bűvészként húzhatják elő kalapjukból, és látszólag szabadon konstruálhatnak tár­sadalmi tagoltságot. De mi az, hogy lát­szólag és mi az, hogy szabadon? 1989 után sokszor elhangzott, hogy a hazai pártszerkezet nem felel meg a társa­dalom összetételének. Mintha nem a pár­tok és politikájuk strukturálná a társadal­mat. Mára aztán olyanok lettünk, mint pártjaink. Vagy, barátaim, szerintetek ez nem így van?Gombár Csaba NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. SZEPTEMBER 28., SZOMBAT Kína sodródó gyermekei Nem állítható meg a belső bevándorlás Krajczár Gyula A látogatás sokkal rosszabbul kezdő­dött, mint ahogy vártam. A hatalmas, szépen kovácsolt sárgaréz díszítésű vas­kapu felett hosszú, vörös drapérián fe­hér, kétnyelvű, kínai és angol felirat. Köszöntjük magyar vendégünket! Ere­detileg egyszerűen az igazgatónővel, Zhang asszonnyal akartam beszélgetni. Az ő iskoláját jelölték ki arra, hogy be­fogadjon migránsnak nevezett gyereke­ket, vagyis olyanokat, akiknek a szülei elvileg nem a szabályoknak megfelelően tartózkodnak Pekingben. Még át sem léptem a transzparensem alatt, amikor máris népes, szigorú sötétbe öltözött de­legáció köszöntött az udvaron. Ha nem kék a szemem, nem szőke a hajam, és nem szőrös a karom, akkor is alaposan kiríttam volna közülük munkához rap­­portírozott bézs bermudámban, és élénk keresztcsíkos, igaz, galléros pólómban. Nagy nyelés segítette az övékhez mér­hető mosolyt az arcomra, és máris cir­­kalmaztam bonyolult nevemet a vendég­könyvbe. Kínában úgysem tudhatja az ember, mikor jár közelebb az igazság­hoz, ha meglepetésszerűen érkezik vagy ha ünnepi külsőt ölt. Az iskola Peking délnyugati részén van, a gazdagság és szegénység, az akti­vitás és a melankólia határán. Jut már ide valamicske a hideg, de pezsgő üzleti területekből, az újdonságot, és tisztes gazdagságot sugárzó új lakónegyedek­ből, de azért alapvetően a lepattant har­minc-negyven éves lakóépületek jellem­zik, át- és átszőve a keskeny, boltokkal és minden úton-módon közlekedő helyi­ekkel telezsúfolt utcácskákkal, az itt még pekingi szemszögből is igen szapo­ra piacokkal. Itt, délnyugaton, főképpen ez a mikrobiznisz vonzza az embereket. Viszonylag kis befektetéssel, rugalmas, bár bizonytalan egyezségekkel, és elké­pesztő ügyességgel és kitartással egy megbízható boltból menedzselhető egy család élete. Nincs munkaadó, akinek mindenről el kell számolni (szó szerint mindenről, nemcsak a munkáról), ha csak nem akarnak a hatóságok vagy a szomszédok az emberrel kifejezetten ki­tolni, itt megvetheti a lábát, aki megbe­csüli magát. Itt, és persze sokfelé még a városban, s más városokban, küzd, kapaszkodik a migránsok felső középrétege.A Migráns­nak egyszerűen mondva a köznyelv és a média azokat nevezi, akik nem azon a helyen élnek, ahol az igazolványukat ki­állították. Pontosabban szólva, akik má­sutt élnek, mint ahová őket a törvény rendeli. Minden kínainak van tartózko­dási engedélye, ez a hu­guo, és ezt oda állítják ki, ahol az illető született. A kü­lönböző helyeken kiállított hu­gyókkal különböző jogok és lehetőségek járnak, hiszen ott érvényesíthetőek csak, ahová szólnak. Ha valaki mezőgazdasági hu­gyót kapott egy meghatározott helyre, akkor elvileg ő mezőgazdasági munkás marad ott, ahol van, örök életére. (Pél­dául semmiféle társadalombiztosítás nem jár annak, akinek mezőgazdasági besorolása van.) Kitörni a születéssel szerzett keretből jogilag nem nagyon le­het, még a legnépszerűbb és legelérhe­tőbb mód a férfiak számára a hadsereg. Említik még a felsőoktatást is, ám a helyzet az, hogy aki olyan helyen szüle­tik, ahol mezőgazdasági hu­gyót kap, annak a körülményei vajmi kevés esélyt adnak arra, hogy egyszer egyáltalán eszébe jusson az egyetem. Ez az eredetileg igen kíméletlen rend­szer évtizedek óta recseg-ropog, és a kormányzatnak is egyre puhább a vele kapcsolatos álláspontja. A rendszer ma törvényesen létezik, de együtt azzal a szándékkal, hogy azt lépésről lépésre felszámolják. Ennek ma többek között az a következménye, hogy nem lépnek fel azokkal szemben, akik illegálisan másutt tartózkodnak, igaz, új hu­gyót sem adnak nekik. Így történhetett, hogy Pekingben ma 3,3 millió migráns él, Sanghajban még ennél is több, 3,8 mil­lió. A hivatalos dokumentumokban „sodródó népességként” emlegetik őket, míg a migráns kínai megfelelője elég pejoratív csengésű, és ez nem is vélet­­len. Zhang asszony is hamar megemlíti, hogy a migráns gyerekek befogadása sok, addig nem látott feladat elé állítja az iskolát. A leggyorsabban a kommuni­kációs nehézségek és az eltérő szokások érhetők tetten. A gyerekek közül sokan a kínainak olyan dialektusát beszélik, amely teljesen eltér a pekingitől, lénye­gében egy másik nyelv. Ez más szem­pontból is probléma egész Kínában, óri­ási promóciós kampányok zajlanak az egész országban a mandarin, tehát a pe­kingi dialektus népszerűsítésére, sőt az államigazgatásban újabban mindenki­nek vizsgát is kell tennie mandarinból. Tehát ezeket a gyerekeket fel kell készí­teni arra, hogy kommunikálni tudjanak az iskolában. - Melyek a legjellemzőbb habitusbeli eltérések? - kérdezem az igazgatónőt. Nagyon meglepett arcot vághattam a „Nem mosdanak” válasz hallatán, mert gyorsan hozzátette: - Nem mossák meg az arcukat, mi­előtt eljönnek az iskolába. Persze, aki járt már elhanyagoltabb területeken er­refelé, annak lehet sejtése arról, miről van szó. A tanárok minden gyerekhez elmennek családlátogatásra, és megpró­bálnak a szülőknek tanácsokat adni, mit csináljanak a gyerekekkel, hogyan javít­sák tanulási körülményeiket. A legjel­lemzőbb tanács, hogy vegyenek asztalt, amelyen tanulni lehet, és vegyenek az asztalra lámpát, hogy megfelelően lás­sák is a gyerekek, amit csinálnak. Itt ér­demes ismét megemlíteni, hogy ezen a részen a migránsok felső- és középréte­gei laknak, a kereskedők, az önfoglal­koztatók. Legnagyobb részük azonban a város külső övezeteiben mezőgazdasági munkát végez, és ők dolgoznak az épít­kezéseken, az útépítéseken is. A pekingiek véleménye nagyon meg­oszlik a migránsokat illetően. Sokan nem szeretik őket, mert rengeteg közöttük az olyan, akit primitívnek tartanak, sokan koszosak, életmódjuk taszítja a többsé­get, arányaiban sokkal több bűnöző kerül ki közülük. Mások viszont arra hivatkoz­nak, hogy az utakat, amelyeken járunk, az épületeket, az új felhőkarcolókat, amelyekre olyan büszkék vagyunk, ők építik. S megjelennek a finomabb érdek­­ellentétek is. Nagy-Peking kormányzata például azoknak az oktatásáért felel, akiknek a hu­gyóját ő bocsátotta ki. Erre kap pénzt a büdzséből. Ha valaki mond­juk Fujian tartományból illegálisan ide­jön, az elvileg tiszta nyereség ott, és tisz­ta veszteség itt. Akárhogy is van azon­ban, ezt a népmozgalmi folyamatot senki sem tudja leállítani - mondta el nekem Li He, aki a városi kormányzat oktatási bizottságában igazgatóként szabályozási és jogalkotási kérdésekkel foglalkozik. Szerinte egyetlen út van: a helyzethez kell igazítani a rendszert. Az eredeti szabályok szerint az a 130 ezer gyerek, aki ma Pekingben pekingi hu­gyo nélkül él, nem járhatna iskolába. És mivel ez sokáig így is volt, az elmúlt tíz évben kialakultak a migráns iskolák. Li szerint nincsenek pontos számok, de kétszáz körüli ilyen oktatási intézmény A legjellemzőbb pedagógiai tanács a szülőknek, hogy vegyenek asztalt, amelyen tanulni lehet, és vegyenek az asztalra lámpát, hogy megfelelően lássák is a gyerekek, amit csinálnak, működik a városban. Van olyan, amely­be több ezer gyerek jár, de vannak na­gyon kicsik is. Tandíjat szednek, a leg­utóbbi évben 400 jüan körül volt átlag­ban a szemeszterenkénti taksa. Tanáro­kat egyrészt az egyetemi hallgatók köré­ben verbuválnak, másrészt a migrán­sokat kibocsátó területekről az ottani ta­nárok is jönni kezdtek. Az itt kapható hatezer jüan körüli éves kereset a harma­dát sem éri el a pekingi tanárok jövedel­mének ugyan, de mégis vonzóbb az ott­honinál. Néhány migráns iskola valósá­gos vállalkozás. Egyes kínai újságírók szerint a városban él ma három-négy olyan ember, aki milliomos lett abból, hogy a beszedett tandíj összegénél ol­csóbban működtette az iskoláját. A probléma mindezzel az - mondja Li -, hogy nincs garantálva a gyerekek megfelelő színvonalú oktatása. Ezért áp­rilisban döntés született, hogy a kor­mányszerveknek vállalniuk kell a fele­lősséget a migránsok gyerekeiért is. Et­től a tanévtől az iskoláknak már be kell fogadniuk őket, míg a migráns iskolákat normalizálni kell. Li nagyon fontosnak nevezte, hogy a migráns gyerekeket egyenlőként kell kezelni. Értetlensége­met látva elmondta, hogy már az elmúlt években is fogadhattak be ilyen gyere­keket az iskolák a saját döntésük alap­ján, viszont sok helyen tapasztaltak diszkriminációt. Tipikus példa, hogy ezek a diákok nem vehettek részt a sportversenyeken, vagy nem vitték el őket tanulmányi kirándulásra. Pedig ál­talában több pénzt kértek tőlük, mint a többiektől. Ez valószínűleg magyarázatra szorul. Kínában van tandíj. Pontosabban nem tandíj, mert az összeg köszönő viszony­ban sincs a valóságos költségekkel, de afféle hozzájárulás. Ez Zhang asszony iskolájában fejenként és félévenként 80 jüan, vagyis nagyjából tíz dollár. Azok­nak a migránsoknak, akiket korábban befogadtak iskolák, ez az első hat osz­tályban 600 jüan volt, a magasabb osztá­lyokban 1000 (ott a normál díj 130). Most ezeket is csökkentették: az első hat osztályban 200, a magasabbakban 500 jüan. Kérdésemre, hogy miért tartják fenn a különbséget, hiszen pont most ha­tározták el, hogy nem lehet diszkriminá­ció, nincs igazi válasz sem az iskolában, sem a kormányzatnál. Az igazságot, de legalábbis a valóságot leginkább minél találhatjuk meg. Ő a Kínában oly sok­szor és oly sok vonatkozásban hallható megközelítést használta: a problémákat lépésről lépésre oldjuk meg. Miközben nézem a tiszteletemre ren­dezett harcművészeti bemutatót, Zhang asszony elmondja, hogy a legtöbb migráns gyerek itt kezd el iskolába járni, sőt, többségük már Pekingben született. Gondolná az ember, hogy az idővel már oldódik is meg a probléma, hiszen aki itt született, az már pekingi hu­gyót kap, és ilyenformán legalábbis jogilag már nem migráns. Ez azonban naiv tévedés: a gyereknek pontosan olyan hu­gyója lesz, mint a szüleinek. Születhet Pekingben, leélheti az egész életét úgy, hogy nem is volt abban a helyiségben, ahová az iga­zolványa egyébként rendeli. Az eredeti, igen kíméletlen rendszer megálmodói nem a mostani, engedékenységgel segí­tett lassú változásra tervezték a szabá­lyokat. Azt látták ésszerűnek, ahogy egyébként a törvény szerint ma is lenne, hogy aki elkóborol, azt visszazsuppolják oda, ahonnan jött. Peking, 2002. szeptember Pekingben ma mintegy 130 ezer gyerek lakik és jár iskolába „illegálisan" FOTÓ: ORTUTAY GYULA 25

Next