Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-08 / 33. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT 29 Ilyen a rugalmasság, a kreativitás, kommunikatív készség, a dinamizmus és a felkészültség. A köztudatban a pletykafészek szóhoz inkább negatív képzetek társulnak: undok, megbízhatatlan, szószátyár, cserfes szájú, locsi-fecsi, elviselhetetlen fráter vagy perszóna. Ez így sarkítottan megfogalmazva tévedés lenne. A pletykafészek nagyon hasznos tud lenni. A régi társadalmakban például a boszorkány, a jegyző, a pap megítélése is mindig szélsőségek között mozgott. A szörnyű, tehetetlen, basáskodó, gonosz, részeges jegyzőről ugyanannyi negatív történet szólt, mint amennyi pozitív elbeszélés egy másikról. Például a „jó” jegyző szabályozta, rendben tartotta a környezetét, az egész falut. Ugyanezt el lehet mondani a pletykafészekről is. Ha olyan közösségben élünk, ahol szükség van bizonyos információkra, akkor az ilyen embereket rendszerint felkeressük. Mondjuk egy nagy gimnáziumban, ahol rengeteg diák tanul, és negyven-ötven tanár is tanít, és nem mindenki ismeri a másikat, nem is egyszerre vannak bent a munkahelyen, nagyon hasznosak az olyan emberek, akik „mindent tudnak”. Az ELTE bölcsészkarának egykori, Pesti Barnabás utcai épületében a két legfontosabb információforrás a portás és a liftes volt. Mindent meg lehetett tőlük kérdezni, mindenkit ismertek a házban. Ha például hétfő reggel a bejáratnál meg akartam tudni, hogy valaki bent van-e már az épületben, nemcsak azt mondták meg, hogy igen vagy nem, hanem azt is hozzátették: „Hogy lehet ilyent kérdezni, hát a tanár úr nem tudja, hogy X. vagy Z. minden vasárnap leissza magát, és hétfőn sosem jön be?” Vagy azt is tőlük lehetett megtudni, hogy valaki azt mondta: elment két hétre a Balatonhoz, de ez nem igaz, mert az illető Hajdúszoboszlón pihen. Miért? Kivel? Miért fontos egy ilyen információ? Mert ebből nemcsak azt lehetett megtudni, hogy az illetőt két hétig nem is kell keresni, hanem azt is, hogy szavahihető, megbízható ember-e? Még ma is tudom ennek a két zseniális portásnakliftesnek a nevét, akik a maguk hasznos módján így biztosították a bölcsészettudományi kar működőképességét. Más kérdés, hogy néha megállították a liftet a két emelet között, és akkor záporoztak az ő kérdéseik: Tanár úr, azt tudja-e, hogy? Vagy: halotta-e, hogy stb. És akkor előadták a történeteiket, amelyek klasszikus értelemben vett pletykák voltak - egyikük, J. néni hetente „fogott szatírt”az illemhelyeken -, e történetek bizony hosszúak voltak. Legalábbis a többi, liftre váró tanár szemében. Ám azért ők is meghallgatták ezeket a legközelebbi liftezéskor. Szerintem színházban, filmforgatás közben, akár egy jól működő kutatóintézetben vagy lapszerkesztőségben is aranyat ér a „jó” pletykafészek. A pletyka tehát többfunkciós: segíti a szocializációt, a társadalmi kohéziót, a beilleszkedést? Igaz-e, hogy a pletyka az önfenntartást is szolgálja, vagyis azt, hogy az ember ne szigetelődjék el abban a csoportban, amelyben él, nap mint nap dolgozik? Ezek túl nagy szavak. Semmi túlélés, semmi kohézió! Egyszerűbb a helyzet: a pletyka hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Nálunk még a XX. század A pletykafészek nagyon hasznos tud lenni. A régi társadalmakban például a boszorkány, a jegyző, a pap megítélése is mindig szélsőségek között mozgott, elején is rengeteg napilap jelent meg vidéken. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy néhány ezres településeknek is volt saját újságjuk. Ezeket mindig teleírták pletykákkal is. - Ezekben voltak társasági rovatok, Intim Pista-sarkok? - Ma már ilyenek nincsenek. A rádiók nem pletykálnak, inkább híreket adnak vagy híresztelnek. A betelefonálós műsorok, a kedves beszélgetések - talkshow-k és sóderek - a csetelőszobák - hogy ne mondjuk: chat-line-ok - ezt megkísérlik utánozni, de ez mégsem ugyanolyan információáradat, mint az igazi pletyka. Ha pletykálok, testközelben vagyok azzal, akihez beszélek, látom az arcát, a mimikáját, a tekintetének rezdüléseit, amelyekkel reagál a pletyka egyes elemeire. Látom, hogy bólogat vagy inkább elhúzza a száját, és ilyenkor már nem megyek mélyebbre a pletykában. Te nem tudtad, hogy X. vagy Z. homoszexuális/leszbikus? És ha látom, hogy mondjuk a barátnőm erre összevonja a szemöldökét, akkor nem folytatom tovább, és elgondolkodom: vajon miért nem tetszik neki ez az információ? Pletykáláskor információért információt várok, megnyílok azért, hogy cserébe a másik fél is őszinte legyen velem? Vagyis a pletyka egyfajta adok-kapok játék, állandó visszacsatolás folyik a partnerek között? - Ez biztosan így van. A pletykához két ember kell. Akkor tudok a pletyka részese lenni, ha legalábbis érdeklődést mutatok a másik fél mondandója iránt, ha végighallgatom a másikat. Még jobb, ha én ugyanazt a történetet más oldalról tudom megvilágítani, vagy valami hasonló hírrel tudok előrukkolni. Mondjuk azt hallom, hogy X. politikus fia az idegenlégióban szolgált, akkor nekem minimum két további idegenlégiósról kell tudnom hírt adni. Sőt, „ez mind semmi”: az én idegenlégiósaim megtalálták a fáraó kincsét, de azóta el is kártyázták az árát. Valahogy ilyen módon mindig be kell bizonyítanom, hogy velem legközelebb is érdemes lesz pletykálni. - Hallgatag, szófukar embereknek tehát nem érdemes pletykálni? - Így van. - Az igazi pletyka a magánéletre vonatkozik, meglepő történeteket és célozgatásokat tartalmaz? Melyek a magyar pletykák állandó témái? Házasság, a gyermekszületés időpontja, hány férjes felesége/szeretője/partnere volt valakinek, szerelmi élet, hirtelen meggazdagodás, eltitkolt betegség, bűnügyi jellegű témák. Vannak persze álpletykák is. Amikor megjelenik egy vaskos kiadvány arról, hogy a honatyák és honanyák mit főznek, az nem valódi pletyka. Vagy ebbe a nem igazán pletyka kategóriába tartozik, ha egy tévéműsorban a szereplők behozzák kedvenc háziállataikat. De ilyen álpletykák a Kiskegyed bizonyos „színes” történetei is. Mindez nem pletyka, hanem az emberek intim szférájának a bemutatása. Az, hogy ki és mit főz otthon, nem pletyka. Ha azt mondjuk, hogy Horn Gyula szívesen főz lecsót, ez sem pletyka, de az már igen, ha azt is megtudjuk, hogy kizárólag gyulai kolbásszal dúsítja az ételt. Ez mind nagyon humoros, szép-szép, hogy a pletykának pozitív szerepe van, vagyis segít abban, hogy a társadalomban jól tudjunk közlekedni. Ugyanakkor a pletykának nemcsak integratív, hanem romboló szerepe is lehet, mert esetleg beszűkíti valakinek a mozgásterét és ellehetetleníti őt egy adott közösségben. A pletyka tönkretesz és/vagy fel is emel valakit? Például valakiről azt pletykálják, hogy AIDS-es, vagy hogy III/III-as ügynök volt. Ez így van. A gonosz pletyka kártékony. Sőt még egyszerűbbet mondok: együttműködő kollégák, barátok válnak el egymástól, ha valamelyikük rájön, hogy a másik pletykált róla. Társadalmilag a pletyka nagyon veszélyes is tud lenni. De hát az orvostudomány és az autó is nemcsak hasznos, hanem életveszélyes is lehet. Ettől még nem lehet azt mondani, hogy az orvos vagy az autó - mint olyan - eleve diabolikus, ördögi dolog. -A pletyka létszükséglet? - A környezettel való kommunikáció működéséhez kell. Nekünk magyaroknak különösen szükségünk van rá. -Miért? - Mert izolált, kis kultúra a magyar. A mi számunkra a hollywoodi színészek nem annyira izgalmasak, nekünk a mi színészeinkről kell sok-sok mindent tudnunk. Nekünk kevés, ha tudjuk, hogy merre tart az orvostudomány úgy általában. Ami még nem is pletyka! Nekünk éppen azt a pletykát - „fülest” - kell tudnunk, hogy ha valakinek baja van, melyik pesti kórházban műtik meg normálisan? Kihez, melyik orvoshoz kell menni? Ahhoz, aki nem pénzéhes, aranyszívű, de ha tökör? Vagy a másikhoz, aki szőrösszívű, és már az ajtón belépő betegből is pénzt varázsol ki, ámde csakugyan érti a dolgát? Melyik az a koszos kórház, ahova mégiscsak érdemes elmenni, mivel ott az orvosok pazarul dolgoznak? Az ilyen pletykák nélkül nem tudunk élni. Ma huszonöt múzeum van Budapesten. Mindenhová nem jutunk el. Sokat számít, hogy ki mit mond nekem a kiállításokról. A pletyka segítségével szelektálok, osztom be a szabadidőmet. És ilyen ügyben nem segít, ha rákattintok egy múzeum honlapjára. Ugyanígy vagyunk a színházi előadásokkal is. Sokszor nem is a kiváló kritikus, hanem a barátom pletykája alapján döntöm el, hogy váltok-e jegyet az előadásra vagy sem. Vagy melyik étterembe érdemes beülni? Itt is nagyon fontos a pletyka. - A pletyka szinonimái: szóbeszéd, mendemonda, pusmogás, szófiabeszéd, mesebeszéd, álhír. Aki szószátyár vagy bőbeszédű, cserfes, az még korántsem pletykás. Aki csak trécsel, traccsol vagy tereferél, nem biztos, hogy pletykál. - A pletykának mint intézménynek kell működnie. És ilyen szempontból még az is közömbös, hogy a nők vagy a férfiak pletykálnak-e többet? Ahol, mondjuk csak egyféle munkát végeznek, de legalább tízen dolgoznak, előbb-utóbb akad valaki, aki pletykafészekként működik. Ha mind a tízen azok lennének, akkor a hálózat már nem működne. Egy futballcsapatban sem lehet tizenegy kapus. Van, aki minden pletykát végighallgat, van, aki csak minden másodikat, van, aki csak hallgat és közben egészen másutt jár az esze. Mint ahogyan valaki egész nap cigarettázik, más meg pletykál, szinte anélkül, hogy tudna róla. A már említett pletykakutató, Szvetelszky Zsuzsanna több pletykatípust különböztet meg: előpletyka, utópletyka, portrépletyka, töredékes pletyka, véletlen pletyka, gyógypletyka, sznobpletyka. A szakértő szerint az idő, a forma, a helyzet, a téma, a közeg, a csatorna és a szándék különbözteti meg ezeket egymástól. E felsorolás és ennek dokumentálása az egyik legjobb része a könyvnek. Mindenki gyakorolja e különféle pletykaválfajokat, ám csak most veheti észre, milyen sokszínű is a palettája. Hogy csak egy „műfajra” utaljak: a gyógypletyka akkor segít, ha mondjuk elveszett a kutyám, és a barátom erre vigaszul elmeséli, hogy az általam talán nem is kedvelt szomszédnak már két kutyája pusztult el. A sznobpletyka az, amikor valami olyasmiről beszélek, amit voltaképpen nem ismerek. Elmondják, hogy a hollóházi kerámia tönkremenése úgy történt, hogy a perzsa sah nem volt hajlandó átvenni háromezer kávésfindzsát, amit a nagy művész állított elő. A nagy művész még nem volt hajlandó háromezernél kevesebbet előállítani. - A pletykának akkor van értéke, ha jelen idejű? Nem. Gondoljon arra, hogy milyen nagy keletje van az olyan pletykának, amely úgy kezdődik, hogy „Te tudod-e, hogy X. vagy Z. a múltban mikor, mi volt?” Az ilyen évtizedekre visszautaló pletykázók generációi már egyre inkább kihalóban vannak. Ma már egyre kevesebben tudják, hogy ki hogyan viselkedett 1938-ban, 1944-ben, 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban vagy később. Ma már nem érdekes, ha valaki Kalocsán végzett a piaristáknál, majd később partizán lett. De azért még mindig van keletje az ilyen „oknyomozó” történeteknek. Ezt hívjuk portrépletykának. Lucifer, aki éjnek idején varázsolta-kísértette az embereket gitárzenéjével. És itt volt Lorenzo, a görög isten, a törvényen kívüli magányos hős, aki száguldozik fekete lován, repül a szörfdeszkán, és közönnyel tekint le a nyüzsgő kis emberkékre. És mint majd tüstént látjuk felvillan a Hadész, a mennyország, vagy a Júdás-motívum is. Mindezek furcsa mélységeket nyitottak meg a fecsegő felszín alatt. A VerSeny. Nem volt könnyű dolguk a versenyzőknek. Mert úgy kellett versenyezniük, hogy nem tudták, miben versenyeznek. Olyanok voltak, mint az a százméteres síkfutó, aki nem tudja, hogy az nyer-e, aki elsőnek szakítja át a célszalagot, vagy épp ellenkezőleg, aki utolsónak. Vagy az, talán, aki a legszebben fut? Vagy akinek a legszebb a trikója? Vagy aki mondjuk bukfenceket vet futás közben? A mi versenyzőink úgy versenyeztek, hogy nem tudták, ítélőbíráik, a nézők az eleganciát vagy a lazaságot, az udvariasságot vagy a szókimondást, a lányos szelídséget vagy a férfias erőt, az erős egyéniséget vagy a szürke helyességet, az őszinteséget vagy a ravasz játékosságot díjazzák-e. Hogy az marad-e életben, aki harsog, vagy aki halk, aki vezéregyéniség, vagy aki csendes alkalmazkodó, aki fénylik, vagy akit alig lehet észrevenni, aki szemérmes, vagy aki szexis, aki szorgos és házias, vagy aki nagyúri eleganciával teszi a semmit, aki keresi a hatásos szerepet, vagy aki egyszerűen önmagát adja. Jó és izgalmas iskola lehetett mindannyiuk számára. Mert csak a sportpályán világosak és egyértelműek a versenyszabályok. Az életben sajnos, szerencsére nem. Nem fenyeS szelek. Manapság nálunk, Magyarországon nagyon is zavaros, torz, igazságtalan a verseny. Nem az üzleti életben, hanem a társadalomban, az emberi sorsok versenypályáján. Mert az induláskori helyzeti előny az esetek többségében behozhatatlan előnnyé válik. Társadalmunk megmerevedett, lezárultak benne a különböző szintek. Nehéz alulról feljutni, sokkal nehezebb, mint volt korábban. Ne tévesszen meg minket a fény, a csillogás, a káprázat: nem egy energiákkal és nagyszerű tervekkel teli ifjú nemzedék robbant itt be a közéletbe. Hanem csak egy maroknyi fiú és lány. Nem csinálnak tavaszt. (Legfeljebb kis rést ütöttek a túlontúl Budapest-centrikus és belterjes médiavilágon.) De azért felvillant egy-két reménysugár. Mindenekelőtt az, hogy a magyar társadalom jól vizsgázott. A Big Brotherben a talán mindannyiuk közül a legnehezebb körülmények közül induló Évit segítette győzelemre. Igaz, a ValóVilágban a férfiúi charme vonzereje legyőzte a női szívekben egyébként minden bizonnyal meglévő együttérzést. De a műsor folytatásában volt bátorságuk a villába beszavazni egy leszbikus ifjú hölgyet. Ki hitte volna ezt a konzervatívnak kikiáltott és lesajnált magyar társadalomról? Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy nem a nézők szavaztak így, hanem a műsor rendezői igazgattak a szavazati arányokon. Bedobtak egy csukát a békésen úszkáló, illedelmes pontyok közé. És minden bizonnyal komoly kárt tettek azzal, hogy a másság bemutatását végül ostoba botrányba fullasztották. Dráma és Júdáscsók. Függetlenül a csukáktól és az esetleges rendezői manipulációktól, izgalmas volt az egész, akárcsak Agatha Christie Tíz kicsi négere. Itt is mindenkinek mindenkiben gyilkost kellett sejtenie, mert egymást kellett kiküldeniük a halálba. Molnár Ferenc tollára méltó, de sokkal morbidabb, furcsa, bonyolult helyzetekbe keveredtek a szereplők. Hogy csak egyet említsek: egyszerre volt minden egyes szereplő ítélőbíró, hóhér és áldozat. Mert együtt éltek, örültek, mulattak, beszélgettek, és közben egymást kellett kiszavazniuk a halálba. Júdás szerepébe kényszerültek bele mindannyian. Mosolyogtak egymásra, ölelgették egymást, szeretetükről biztosították egymást, miközben ott volt a kezükben a tőr, amellyel előbb-utóbb le kellett szúrniuk a másikat. Nem a tévedések derűs vígjátéka, hanem a színlelések és a júdáscsókok hátborzongató tragikomédiája volt ez. Élet és halál. Volt egy igazi drámai vagy tragikus pillanata e sorozatoknak. Az, amikor a kiszavazott szereplőnek el kellett hagynia a villát. Ki kellett lépnie a fényes, meleg, barátokkal teli otthon világából, az életből, és át kellett lépnie egy kapun, ami mögött az ismeretlenség, a hideg, a sötétség, a nemlét, az „idegen világ” várta. És vissza se fordulhatott. A vadászba, a nemlétbe való átlépés döbbenetes, tragikus pillanata volt ez. Egy ember, egy emberi élet megsemmisülése. Majd néhány másodperc múlva - mert a televízió világa kegyesebb (és hazugabb), mint a valóságos világ - jött a diadalmas feltámadás: az áldozat egy újabb kapu küszöbét átlépve hirtelen csillagokkal, tűzijátékkal, reflektorokkal fényes mennyországban találta magát, lelkes rajongók angyali mosolyának melengető tüzében. Bármennyire is talmi volt mindez, a halálnak és a feltámadásnak ez a drámája azért egy pillanatra magával ragadta az embert. Van-e élet a villa után? Más szempontból is döbbenetes volt ez az átmenet egyik világból a másikba. Amíg a villán belül éltek, addig számunkra, nézők számára virtuális lények, a képi világban villódzó, nem egészen valóságos, kissé szellemi lények voltak a szereplők. Amikor végül - áthaladva a két kapun - kiléptek ebből a virtuális világból, és testi valóságukban megjelentek közöttünk, hirtelen valóságos emberekké zökkentek át. Olyan élmény lehetett ez, mint amikor az Olimposzról leszállt egyik vagy másik isten, és hirtelen emberi formát öltött. Csakhogy az istenek bármikor gondolhattak egyet, és egy szempillantás alatt visszalényegülhettek istenekké. Szegény szereplőink azonban kilépve a varázsvilágból, mindörökre elvesztették, elvesztik titokzatos-ezüstös ragyogásukat, isteni lényegüket. Itt ragadnak közöttünk, a hétköznapokban. Mi lesz velük? Hogyan viselik majd ezt a mélybe zuhanást? Általános volt a gyanú az országban, hogy a műsor szerkesztői kihasználják, kifacsarják, aztán eldobják a szereplőket. Egyfelől minden bizonnyal ez történt, és ez fog történni az újabb sorozatok szereplőivel is. Szívszorongató volt, amikor az egyik utóriportban Bálint, aki esélyes volt a tizenhatmillió forintra, a nagy ünneplés után, kiszakadva az álomvilágból, félszegen egy kis „lóvét” kért az apjától a hideg, sötét hajnali utcán, hogy elmehessen a barátaival bulizni. A valóban való világban már nem működik a Big Brother terülj asztalkámra. De másfelől a műsor készítői azzal védekezhetnek, joggal, hogy ők egyedülálló lehetőséget kínáltak valamennyi versenyzőnek: három hónap alatt potenciális sztárokat faragtak belőlük, és aki képes élni e lehetőséggel, íme, élhet vele. Ez persze nem enyhít azok fájdalmán, akik végül is kudarcot vallottak, akik hamarosan visszahullnak az ismeretlenségbe, egy szürkébb, sápadtabb világba, ahol az élet nem olyan intenzív, nagyszerű, diadalmas, nem olyan „igazi”, mint a reflektorok, televíziós kamerák kereszttüzében. Mert kifordult a világ: ma a kép az igazi, nem a mindennapi, valódi világ. Ma annak az élete, a sztár élete az igazi, akinek az élete milliók tekintetének csillogásában, tüzében izzik fényessé, jelentőségteljessé. Akitől elfordulnak a kamerák, abban elapadnak az élet forrásai, az már csak árnyként teng-leng. Veszélyes játék volt ez, kegyetlen játék, de nem haszontalan játék. A nagy dilemma