Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-08 / 33. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT 29 Ilyen a rugalmasság, a kreativitás, kom­munikatív készség, a dinamizmus és a felkészültség. A köztudatban a pletykafé­szek szóhoz inkább negatív képzetek tár­sulnak: undok, megbízhatatlan, szószá­tyár, cserfes szájú, locsi-fecsi, elviselhe­tetlen fráter vagy perszóna.- Ez így sarkítottan megfogalmazva tévedés lenne. A pletykafészek nagyon hasznos tud lenni. A régi társadalmak­ban például a boszorkány, a jegyző, a pap megítélése is mindig szélsőségek között mozgott. A szörnyű, tehetetlen, basáskodó, gonosz, részeges jegyzőről ugyanannyi negatív történet szólt, mint amennyi pozitív elbeszélés egy másik­ról. Például a „jó” jegyző szabályozta, rendben tartotta a környezetét, az egész falut. Ugyanezt el lehet mondani a plety­kafészekről is. Ha olyan közösségben élünk, ahol szükség van bizonyos infor­mációkra, akkor az ilyen embereket rendszerint felkeressük. Mondjuk egy nagy gimnáziumban, ahol rengeteg diák tanul, és negyven-ötven tanár is tanít, és nem mindenki ismeri a másikat, nem is egyszerre vannak bent a munkahelyen, nagyon hasznosak az olyan emberek, akik „mindent tudnak”. Az ELTE böl­csészkarának egykori, Pesti Barnabás utcai épületében a két legfontosabb in­formációforrás a portás és a liftes volt. Mindent meg lehetett tőlük kérdezni, mindenkit ismertek a házban. Ha példá­ul hétfő reggel a bejáratnál meg akartam tudni, hogy valaki bent van-e már az épületben, nemcsak azt mondták meg, hogy igen vagy nem, hanem azt is hoz­zátették: „Hogy lehet ilyent kérdezni, hát a tanár úr nem tudja, hogy X. vagy Z. minden vasárnap leissza magát, és hét­főn sosem jön be?” Vagy azt is tőlük le­hetett megtudni, hogy valaki azt mond­ta: elment két hétre a Balatonhoz, de ez nem igaz, mert az illető Hajdúszobosz­lón pihen. Miért? Kivel?- Miért fontos egy ilyen információ?- Mert ebből nemcsak azt lehetett megtudni, hogy az illetőt két hétig nem is kell keresni, hanem azt is, hogy szavahi­hető, megbízható ember-e? Még ma is tudom ennek a két zseniális portásnak­­liftesnek a nevét, akik a maguk hasznos módján így biztosították a bölcsészettu­dományi kar működőképességét. Más kérdés, hogy néha megállították a liftet a két emelet között, és akkor záporoztak az ő kérdéseik: Tanár úr, azt tudja-e, hogy? Vagy: halotta-e, hogy stb. És akkor elő­adták a történeteiket, amelyek klasszikus értelemben vett pletykák voltak - egyi­kük, J. néni hetente „fogott szatírt”az il­lemhelyeken -, e történetek bizony hosz­­szúak voltak. Legalábbis a többi, liftre váró tanár szemében. Ám azért ők is meghallgatták ezeket a legközelebbi lif­tezéskor. Szerintem színházban, filmfor­gatás közben, akár egy jól működő kuta­tóintézetben vagy lapszerkesztőségben is aranyat ér a „jó” pletykafészek.- A pletyka tehát többfunkciós: segíti a szocializációt, a társadalmi kohéziót, a beilleszkedést? Igaz-e, hogy a pletyka az önfenntartást is szolgálja, vagyis azt, hogy az ember ne szigetelődjék el abban a csoportban, amelyben él, nap mint nap dolgozik?- Ezek túl nagy szavak. Semmi túl­élés, semmi kohézió! Egyszerűbb a hely­zet: a pletyka hozzátartozik a minden­napjainkhoz. Nálunk még a XX. század A pletykafészek nagyon hasznos tud lenni. A régi társadalmakban például a boszorkány, a jegyző, a pap megítélése is mindig szélsőségek között mozgott. elején is rengeteg napilap jelent meg vi­déken. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy néhány ezres településeknek is volt saját újságjuk. Ezeket mindig teleírták plety­kákkal is.- Ezekben voltak társasági rovatok, Intim Pista-sarkok?- Ma már ilyenek nincsenek. A rádiók nem pletykálnak, inkább híreket adnak vagy híresztelnek. A betelefonálós mű­sorok, a kedves beszélgetések - talk­­show-k és sóderek - a csetelőszobák ­­hogy ne mondjuk: chat-line-ok - ezt megkísérlik utánozni, de ez mégsem ugyanolyan információáradat, mint az igazi pletyka. Ha pletykálok, testközel­ben vagyok azzal, akihez beszélek, látom az arcát, a mimikáját, a tekintetének rez­düléseit, amelyekkel reagál a pletyka egyes elemeire. Látom, hogy bólogat vagy inkább elhúzza a száját, és ilyenkor már nem megyek mélyebbre a pletyká­ban. Te nem tudtad, hogy X. vagy Z. ho­­moszexuális/leszbikus? És ha látom, hogy mondjuk a barátnőm erre össze­vonja a szemöldökét, akkor nem folyta­tom tovább, és elgondolkodom: vajon miért nem tetszik neki ez az információ?- Pletykáláskor információért infor­mációt várok, megnyílók azért, hogy cse­rébe a másik fél is őszinte legyen velem? Vagyis a pletyka egyfajta adok-kapok já­ték, állandó visszacsatolás folyik a part­nerek között?- Ez biztosan így van. A pletykához két ember kell. Akkor tudok a pletyka ré­szese lenni, ha legalábbis érdeklődést mutatok a másik fél mondandója iránt, ha végighallgatom a másikat. Még jobb, ha én ugyanazt a történetet más oldalról tudom megvilágítani, vagy valami ha­sonló hírrel tudok előrukkolni. Mondjuk azt hallom, hogy X. politikus fia az ide­genlégióban szolgált, akkor nekem mini­mum két további idegenlégiósról kell tudnom hírt adni. Sőt, „ez mind semmi”: az én idegenlégiósaim megtalálták a fá­raó kincsét, de azóta el is kártyázták az árát. Valahogy ilyen módon mindig be kell bizonyítanom, hogy velem legköze­lebb is érdemes lesz pletykálni.- Hallgatag, szófukar embereknek te­hát nem érdemes pletykálni?- Így van.- Az igazi pletyka a magánéletre vo­natkozik, meglepő történeteket és cé­lozgatásokat tartalmaz? Melyek a ma­gyar pletykák állandó témái? Házas­ság, a gyermekszületés időpontja, hány fér jel felesége/szeretője/partnere volt valakinek, szerelmi élet, hirtelen meg­gazdagodás, eltitkolt betegség, bűnügyi jellegű témák. Vannak persze álplety­kák is.- Amikor megjelenik egy vaskos ki­advány arról, hogy a honatyák és hon­anyák mit főznek, az nem valódi pletyka. Vagy ebbe a nem igazán pletyka kategó­riába tartozik, ha egy tévéműsorban a szereplők behozzák kedvenc háziállatai­kat. De ilyen álpletykák a Kiskegyed bi­zonyos „színes” történetei is. Mindez nem pletyka, hanem az emberek intim szférájának a bemutatása. Az, hogy ki és mit főz otthon: nem pletyka. Ha azt mondjuk, hogy Horn Gyula szívesen főz lecsót, ez sem pletyka, de az már igen, ha azt is megtudjuk, hogy kizárólag gyulai kolbásszal dúsítja az ételt.- Ez mind nagyon humoros, szép-szép, hogy a pletykának pozitív szerepe van, vagyis segít abban, hogy a társadalom­ban jól tudjunk közlekedni. Ugyanakkor a pletykának nemcsak integratív, hanem romboló szerepe is lehet, mert esetleg beszűkíti valakinek a mozgásterét és elle­hetetleníti őt egy adott közösségben. A pletyka tönkretesz és/vagy fel is emel va­lakit? Például valakiről azt pletykálják, hogy AIDS-es, vagy hogy III/III-as ügy­nök volt.- Ez így van. A gonosz pletyka kárté­kony. Sőt még egyszerűbbet mondok: együttműködő kollégák, barátok válnak el egymástól, ha valamelyikük rájön, hogy a másik pletykált róla. Társadalmi­lag a pletyka nagyon veszélyes is tud len­ni. De hát az orvostudomány és az autó is nemcsak hasznos, hanem életveszélyes is lehet. Ettől még nem lehet azt monda­ni, hogy az orvos vagy az autó - mint olyan - eleve diabolikus, ördögi dolog.-A pletyka létszükséglet?- A környezettel való kommunikáció működéséhez kell. Nekünk magyarok­nak különösen szükségünk van rá.-Miért?- Mert izolált, kis kultúra a magyar. A mi számunkra a hollywoodi színészek nem annyira izgalmasak, nekünk a mi színészeinkről kell sok-sok mindent tud­nunk. Nekünk kevés, ha tudjuk, hogy merre tart az orvostudomány úgy általá­ban. Ami még nem is pletyka! Nekünk éppen azt a pletykát - „fülest” - kell tud­nunk, hogy ha valakinek baja van, me­lyik pesti kórházban műtik meg normáli­san? Kihez, melyik orvoshoz kell men­ni? Ahhoz, aki nem pénzéhes, aranyszí­vű, de hatökör? Vagy a másikhoz, aki szőrösszívű, és már az ajtón belépő be­tegből is pénzt varázsol ki, ámde csak­ugyan érti a dolgát? Melyik az a koszos kórház, ahova mégiscsak érdemes el­menni, mivel ott az orvosok pazarul dol­goznak? Az ilyen pletykák nélkül nem tudunk élni. Ma huszonöt múzeum van Budapesten. Mindenhová nem jutunk el. Sokat számít, hogy ki mit mond nekem a kiállításokról. A pletyka segítségével szelektálok, osztom be a szabadidőmet. És ilyen ügyben nem segít, ha rákattintok egy múzeum honlapjára. Ugyanígy va­gyunk a színházi előadásokkal is. Sok­szor nem is a kiváló kritikus, hanem a barátom pletykája alapján döntöm el, hogy váltok-e jegyet az előadásra vagy sem. Vagy melyik étterembe érdemes be­ülni? Itt is nagyon fontos a pletyka.- A pletyka szinonimái: szóbeszéd, mendemonda, pusmogás, szófiabeszéd, mesebeszéd, álhír. Aki szószátyár vagy bőbeszédű, cserfes, az még korántsem pletykás. Aki csak trécsel, traccsol vagy tereferél, nem biztos, hogy pletykál.- A pletykának mint intézménynek kell működnie. És ilyen szempontból még az is közömbös, hogy a nők vagy a férfiak pletykálnak-e többet? Ahol, mondjuk csak egyféle munkát végez­nek, de legalább tízen dolgoznak, előbb-utóbb akad valaki, aki pletykafé­szekként működik. Ha mind a tízen azok lennének, akkor a hálózat már nem működne. Egy futballcsapatban sem le­het tizenegy kapus. Van, aki minden pletykát végighallgat, van, aki csak minden másodikat, van, aki csak hallgat és közben egészen másutt jár az esze. Mint ahogyan valaki egész nap cigaret­tázik, más meg pletykál, szinte anélkül, hogy tudna róla.- A már említett pletykakutató, Szvetelszky Zsuzsanna több pletykatípust különböztet meg: előpletyka, utópletyka, portrépletyka, töredékes pletyka, vélet­len pletyka, gyógypletyka, sznobpletyka. A szakértő szerint az idő, a forma, a hely­zet, a téma, a közeg, a csatorna és a szándék különbözteti meg ezeket egy­mástól.- E felsorolás és ennek dokumentálása az egyik legjobb része a könyvnek. Min­denki gyakorolja e különféle pletyka­válfajokat, ám csak most veheti észre, milyen sokszínű is a palettája. Hogy csak egy „műfajra” utaljak: a gyógypletyka akkor segít, ha mondjuk elveszett a ku­tyám, és a barátom erre vigaszul elmesé­li, hogy az általam talán nem is kedvelt szomszédnak már két kutyája pusztult el. A sznobpletyka az, amikor valami olyas­miről beszélek, amit voltaképpen nem is­merek. Elmondják, hogy a hollóházi ke­rámia tönkremenése úgy történt, hogy a perzsa sah nem volt hajlandó átvenni há­romezer kávésfindzsát, amit a nagy mű­vész állított elő. A nagy művész meg nem volt hajlandó háromezernél keve­sebbet előállítani.- A pletykának akkor van értéke, ha jelen idejű?- Nem. Gondoljon arra, hogy milyen nagy keletje van az olyan pletykának, amely úgy kezdődik, hogy „Te tudod-e, hogy X. vagy Z. a múltban mikor, mi volt?” Az ilyen évtizedekre visszautaló pletykázók generációi már egyre inkább kihalóban vannak. Ma már egyre keve­sebben tudják, hogy ki hogyan viselke­dett 1938-ban, 1944-ben, 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban vagy később. Ma már nem érdekes, ha valaki Kalocsán végzett a piaristáknál, majd később parti­zán lett. De azért még mindig van keletje az ilyen „oknyomozó” történeteknek. Ezt hívjuk portrépletykának. Lucifer, aki éjnek idején varázsolta-kísértette az embereket gitárzenéjével. És itt volt Lorenzo, a görög isten, a törvényen kívüli magányos hős, aki száguldozik fekete lován, repül a szörfdeszkán, és közönnyel tekint le a nyüzsgő kis emberkékre. És mint majd tüstént látjuk felvillan a Hadész, a mennyország, vagy a Júdás-motívum is. Mindezek furcsa mélységeket nyitottak meg a fecsegő felszín alatt. A VerSCny. Nem volt könnyű dolguk a verseny­zőknek. Mert úgy kellett versenyezniük, hogy nem tudták, miben versenyeznek. Olyanok voltak, mint az a százméteres síkfutó, aki nem tudja, hogy az nyer-e, aki elsőnek szakítja át a célszalagot, vagy épp ellenkezőleg, aki utolsónak. Vagy az, ta­lán, aki a legszebben fut? Vagy akinek a legszebb a trikója? Vagy aki mondjuk bukfenceket vet futás közben? A mi versenyzőink úgy versenyeztek, hogy nem tudták, ítélőbíráik, a nézők az elegan­ciát vagy a lazaságot, az udvariasságot vagy a szó­kimondást, a lányos szelídséget vagy a férfias erőt, az erős egyéniséget vagy a szürke helyessé­get, az őszinteséget vagy a ravasz játékosságot dí­jazzák-e. Hogy az marad-e életben, aki harsog, vagy aki halk, aki vezéregyéniség, vagy aki csen­des alkalmazkodó, aki fénylik, vagy akit alig lehet észrevenni, aki szemérmes, vagy aki szexis, aki szorgos és házias, vagy aki nagyúri eleganciával teszi a semmit, aki keresi a hatásos szerepet, vagy aki egyszerűen önmagát adja. Jó és izgalmas isko­la lehetett mindannyiuk számára. Mert csak a sportpályán világosak és egyértelműek a verseny­­szabályok. Az életben sajnos, szerencsére nem. Nem fenyeS szelek. Manapság nálunk, Magyar­­országon nagyon is zavaros, torz, igazságtalan a verseny. Nem az üzleti életben, hanem a társada­lomban, az emberi sorsok versenypályáján. Mert az induláskori helyzeti előny az esetek többségé­ben behozhatatlan előnnyé válik. Társadalmunk megmerevedett; lezárultak benne a különböző szintek. Nehéz alulról feljutni, sokkal nehezebb, mint volt korábban. Ne tévesszen meg minket a fény, a csillogás, a káprázat: nem egy energiákkal és nagyszerű tervekkel teli ifjú nemzedék robbant itt be a közéletbe. Hanem csak egy maroknyi fiú és lány. Nem csinálnak tavaszt. (Legfeljebb kis rést ütöttek a túlontúl Budapest-centrikus és belterjes médiavilágon.) De azért felvillant egy-két reménysugár. Minde­nekelőtt az, hogy a magyar társadalom jól vizsgá­zott. A Big Brotherben a talán mindannyiuk közül a legnehezebb körülmények közül induló Évit se­gítette győzelemre. Igaz, a ValóVilágban a férfiúi charme vonzereje legyőzte a női szívekben egyéb­ként minden bizonnyal meglévő együttérzést. De a műsor folytatásában volt bátorságuk a villába be­szavazni egy leszbikus ifjú hölgyet. Ki hitte volna ezt a konzervatívnak kikiáltott és lesajnált magyar társadalomról? Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy nem a nézők szavaztak így, hanem a műsor rende­zői igazgattak a szavazati arányokon. Bedobtak egy csukát a békésen úszkáló, illedelmes pontyok közé. És minden bizonnyal komoly kárt tettek az­zal, hogy a másság bemutatását végül ostoba botrányba fullasztották. Dráma es Júdáscsok. Függetlenül a csukáktól és az esetleges rendezői manipulációktól, izgal­mas volt az egész, akárcsak Agatha Christie Tíz kicsi négere. Itt is mindenkinek mindenkiben gyilkost kellett sejtenie, mert egymást kellett ki­­küldeniük a halálba. Molnár Ferenc tollára méltó, de sokkal morbidabb, furcsa, bonyolult helyzetek­be keveredtek a szereplők. Hogy csak egyet említ­sek: egyszerre volt minden egyes szereplő ítélőbí­ró, hóhér és áldozat. Mert együtt éltek, örültek, mulattak, beszélgettek, és közben egymást kellett kiszavazniuk a halálba. Júdás szerepébe kénysze­rültek bele mindannyian. Mosolyogtak egymásra, ölelgették egymást, szeretetükről biztosították egymást, miközben ott volt a kezükben a tőr, amellyel előbb-utóbb le kellett szúrniuk a mási­kat. Nem a tévedések derűs vígjátéka, hanem a színlelések és a júdáscsókok hátborzongató tragi­komédiája volt ez. Elet és halál. Volt egy igazi drámai vagy tragi­kus pillanata e sorozatoknak. Az, amikor a kisza­vazott szereplőnek el kellett hagynia a villát. Ki kellett lépnie a fényes, meleg, barátokkal teli ott­hon világából, az életből, és át kellett lépnie egy kapun, ami mögött az ismeretlenség, a hideg, a sö­tétség, a nemlét, az „idegen világ” várta. És vissza se fordulhatott. A Hadászba, a nemlétbe való átlé­pés döbbenetes, tragikus pillanata volt ez. Egy em­ber, egy emberi élet megsemmisülése. Majd néhány másodperc múlva - mert a televí­zió világa kegyesebb (és hazugabb), mint a valósá­gos világ - jött a diadalmas feltámadás: az áldozat egy újabb kapu küszöbét átlépve hirtelen csilla­gokkal, tűzijátékkal, reflektorokkal fényes menny­országban találta magát, lelkes rajongók angyali mosolyának melengető tüzében. Bármennyire is talmi volt mindez, a halálnak és a feltámadásnak ez a drámája azért egy pillanatra magával ragadta az embert. Van-e élet a villa után? Más szempontból is döbbenetes volt ez az átmenet egyik világból a má­sikba. Amíg a villán belül éltek, addig számunkra, nézők számára virtuális lények, a képi világban viliódzó, nem egészen valóságos, kissé szellemi lények völtak a szereplők. Amikor végül - átha­ladva a két kapun - kiléptek ebből a virtuális világ­ból, és testi valóságukban megjelentek közöttünk, hirtelen valóságos emberekké zökkentek át. Olyan élmény lehetett ez, mint amikor az Olimposzról le­szállt egyik vagy másik isten, és hirtelen emberi formát öltött. Csakhogy az istenek bármikor gon­dolhattak egyet, és egy szempillantás alatt vissza­­lényegülhettek istenekké. Szegény szereplőink azonban kilépve a varázsvilágból, mindörökre el­vesztették, elvesztik titokzatos-ezüstös ragyogásu­kat, isteni lényegüket. Itt ragadnak közöttünk, a hétköznapokban. Mi lesz velük? Hogyan viselik majd ezt a mélybe zuhanást? Általános volt a gyanú az országban, hogy a műsor szerkesztői kihasználják, kifacsarják, aztán eldobják a szereplőket. Egyfelől minden bizony­nyal ez történt, és ez fog történni az újabb soroza­tok szereplőivel is. Szívszorongató volt, amikor az egyik utóriportban Bálint, aki esélyes volt a ti­zenhatmillió forintra, a nagy ünneplés után, kisza­kadva az álomvilágból, félszegen egy kis „lóvét” kért az apjától a hideg, sötét hajnali utcán, hogy elmehessen a barátaival bulizni. A valóban való világban már nem működik a Big Brother terülj asztalkámja. De másfelől a műsor készítői azzal védekezhet­nek, joggal, hogy ők egyedülálló lehetőséget kí­náltak valamennyi versenyzőnek: három hónap alatt potenciális sztárokat faragtak belőlük, és aki képes élni e lehetőséggel, íme, élhet vele. Ez persze nem enyhít azok fájdalmán, akik vé­gül is kudarcot vallottak, akik hamarosan vissza­hullnak az ismeretlenségbe, egy szürkébb, sápad­­tabb világba, ahol az élet nem olyan intenzív, nagyszerű, diadalmas, nem olyan „igazi”, mint a reflektorok, televíziós kamerák kereszttüzében. Mert kifordult a világ: ma a kép az igazi, nem a mindennapi, valódi világ. Ma annak az élete, a sztár élete az igazi, akinek az élete milliók tekinte­tének csillogásában, tüzében izzik fényessé, jelen­tőségteljessé. Akiről elfordulnak a kamerák, abban elapadnak az élet forrásai, az már csak árnyként teng-leng. Veszélyes játék volt ez, kegyetlen játék, de nem haszontalan játék. A nagy dilemma

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék