Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-08 / 33. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT 29 Ilyen a rugalmasság, a kreativitás, kom­munikatív készség, a dinamizmus és a felkészültség. A köztudatban a pletykafé­szek szóhoz inkább negatív képzetek tár­sulnak: undok, megbízhatatlan, szószá­tyár, cserfes szájú, locsi-fecsi, elviselhe­tetlen fráter vagy perszóna.­­ Ez így sarkítottan megfogalmazva tévedés lenne. A pletykafészek nagyon hasznos tud lenni. A régi társadalmak­ban például a boszorkány, a jegyző, a pap megítélése is mindig szélsőségek között mozgott. A szörnyű, tehetetlen, basáskodó, gonosz, részeges jegyzőről ugyanannyi negatív történet szólt, mint amennyi pozitív elbeszélés egy másik­ról. Például a „jó” jegyző szabályozta, rendben tartotta a környezetét, az egész falut. Ugyanezt el lehet mondani a plety­kafészekről is. Ha olyan közösségben élünk, ahol szükség van bizonyos infor­mációkra, akkor az ilyen embereket rendszerint felkeressük. Mondjuk egy nagy gimnáziumban, ahol rengeteg diák tanul, és negyven-ötven tanár is tanít, és nem mindenki ismeri a másikat, nem is egyszerre vannak bent a munkahelyen, nagyon hasznosak az olyan emberek, akik „mindent tudnak”. Az ELTE böl­csészkarának egykori, Pesti Barnabás utcai épületében a két legfontosabb in­formációforrás a portás és a liftes volt. Mindent meg lehetett tőlük kérdezni, mindenkit ismertek a házban. Ha példá­ul hétfő reggel a bejáratnál meg akartam tudni, hogy valaki bent van-e már az épületben, nemcsak azt mondták meg, hogy igen vagy nem, hanem azt is hoz­zátették: „Hogy lehet ilyent kérdezni, hát a tanár úr nem tudja, hogy X. vagy Z. minden vasárnap leissza magát, és hét­főn sosem jön be?” Vagy azt is tőlük le­hetett megtudni, hogy valaki azt mond­ta: elment két hétre a Balatonhoz, de ez nem igaz, mert az illető Hajdúszobosz­lón pihen. Miért? Kivel?­­ Miért fontos egy ilyen információ?­­ Mert ebből nemcsak azt lehetett megtudni, hogy az illetőt két hétig nem is kell keresni, hanem azt is, hogy szavahi­hető, megbízható ember-e? Még ma is tudom ennek a két zseniális portásnak­­liftesnek a nevét, akik a maguk hasznos módján így biztosították a bölcsészettu­dományi kar működőképességét. Más kérdés, hogy néha megállították a liftet a két emelet között, és akkor záporoztak az ő kérdéseik: Tanár úr, azt tudja-e, hogy? Vagy: halotta-e, hogy stb. És akkor elő­adták a történeteiket, amelyek klasszikus értelemben vett pletykák voltak - egyi­kük, J. néni hetente „fogott szatírt”az il­lemhelyeken -, e történetek bizony hos­­­szúak voltak. Legalábbis a többi, liftre váró tanár szemében. Ám azért ők is meghallgatták ezeket a legközelebbi lif­tezéskor. Szerintem színházban, filmfor­gatás közben, akár egy jól működő kuta­tóintézetben vagy lapszerkesztőségben is aranyat ér a „jó” pletykafészek.­­ A pletyka tehát többfunkciós: segíti a szocializációt, a társadalmi kohéziót, a beilleszkedést? Igaz-e, hogy a pletyka az önfenntartást is szolgálja, vagyis azt, hogy az ember ne szigetelődjék el abban a csoportban, amelyben él, nap mint nap dolgozik?­­ Ezek túl nagy szavak. Semmi túl­élés, semmi kohézió! Egyszerűbb a hely­zet: a pletyka hozzátartozik a minden­napjainkhoz. Nálunk még a XX. század A pletykafészek nagyon hasznos tud lenni. A régi társadalmakban például a boszorkány, a jegyző, a pap megítélése is mindig szélsőségek között mozgott, elején is rengeteg napilap jelent meg vi­déken. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy néhány ezres településeknek is volt saját újságjuk. Ezeket mindig teleírták plety­kákkal is. - Ezekben voltak társasági rovatok, Intim Pista-sarkok? - Ma már ilyenek nincsenek. A rádiók nem pletykálnak, inkább híreket adnak vagy híresztelnek. A betelefonálós mű­sorok, a kedves beszélgetések - talk­­show-k és sóderek - a csetelőszobák - hogy ne mondjuk: chat-line-ok - ezt megkísérlik utánozni, de ez mégsem ugyanolyan információáradat, mint az igazi pletyka. Ha pletykálok, testközel­ben vagyok azzal, akihez beszélek, látom az arcát, a mimikáját, a tekintetének rez­düléseit, amelyekkel reagál a pletyka egyes elemeire. Látom, hogy bólogat vagy inkább elhúzza a száját, és ilyenkor már nem megyek mélyebbre a pletyká­ban. Te nem tudtad, hogy X. vagy Z. ho­­moszexuális/leszbikus? És ha látom, hogy mondjuk a barátnőm erre össze­vonja a szemöldökét, akkor nem folyta­tom tovább, és elgondolkodom: vajon miért nem tetszik neki ez az információ?­­ Pletykáláskor információért infor­mációt várok, megnyílok azért, hogy cse­rébe a másik fél is őszinte legyen velem? Vagyis a pletyka egyfajta adok-kapok já­ték, állandó visszacsatolás folyik a part­nerek között? - Ez biztosan így van. A pletykához két ember kell. Akkor tudok a pletyka ré­szese lenni, ha legalábbis érdeklődést mutatok a másik fél mondandója iránt, ha végighallgatom a másikat. Még jobb, ha én ugyanazt a történetet más oldalról tudom megvilágítani, vagy valami ha­sonló hírrel tudok előrukkolni. Mondjuk azt hallom, hogy X. politikus fia az ide­genlégióban szolgált, akkor nekem mini­mum két további idegenlégiósról kell tudnom hírt adni. Sőt, „ez mind semmi”: az én idegenlégiósaim megtalálták a fá­raó kincsét, de azóta el is kártyázták az árát. Valahogy ilyen módon mindig be kell bizonyítanom, hogy velem legköze­lebb is érdemes lesz pletykálni. - Hallgatag, szófukar embereknek te­hát nem érdemes pletykálni? - Így van. - Az igazi pletyka a magánéletre vo­natkozik, meglepő történeteket és cé­lozgatásokat tartalmaz? Melyek a ma­gyar pletykák állandó témái? Házas­ság, a gyermekszületés időpontja, hány fér­jes felesége/szeretője/partnere volt valakinek, szerelmi élet, hirtelen meg­gazdagodás, eltitkolt betegség, bűnügyi jellegű témák. Vannak persze álplety­kák is.­­ Amikor megjelenik egy vaskos ki­advány arról, hogy a honatyák és hon­anyák mit főznek, az nem valódi pletyka. Vagy ebbe a nem igazán pletyka kategó­riába tartozik, ha egy tévéműsorban a szereplők behozzák kedvenc háziállatai­kat. De ilyen álpletykák a Kiskegyed bi­zonyos „színes” történetei is. Mindez nem pletyka, hanem az emberek intim szférájának a bemutatása. Az, hogy ki és mit főz otthon, nem pletyka. Ha azt mondjuk, hogy Horn Gyula szívesen főz lecsót, ez sem pletyka, de az már igen, ha azt is megtudjuk, hogy kizárólag gyulai kolbásszal dúsítja az ételt.­­ Ez mind nagyon humoros, szép-szép, hogy a pletykának pozitív szerepe van, vagyis segít abban, hogy a társadalom­ban jól tudjunk közlekedni. Ugyanakkor a pletykának nemcsak integratív, hanem romboló szerepe is lehet, mert esetleg beszűkíti valakinek a mozgásterét és elle­hetetleníti őt egy adott közösségben. A pletyka tönkretesz és/vagy fel is emel va­lakit? Például valakiről azt pletykálják, hogy AIDS-es, vagy hogy III/III-as ügy­nök volt.­­ Ez így van. A gonosz pletyka kárté­kony. Sőt még egyszerűbbet mondok: együttműködő kollégák, barátok válnak el egymástól, ha valamelyikük rájön, hogy a másik pletykált róla. Társadalmi­lag a pletyka nagyon veszélyes is tud len­ni. De hát az orvostudomány és az autó is nemcsak hasznos, hanem életveszélyes is lehet. Ettől még nem lehet azt monda­ni, hogy az orvos vagy az autó - mint olyan - eleve diabolikus, ördögi dolog. -A pletyka létszükséglet? - A környezettel való kommunikáció működéséhez kell. Nekünk magyarok­nak különösen szükségünk van rá. -Miért? - Mert izolált, kis kultúra a magyar. A mi számunkra a hollywoodi színészek nem annyira izgalmasak, nekünk a mi színészeinkről kell sok-sok mindent tud­nunk. Nekünk kevés, ha tudjuk, hogy merre tart az orvostudomány úgy általá­ban. Ami még nem is pletyka! Nekünk éppen azt a pletykát - „fülest” - kell tud­nunk, hogy ha valakinek baja van, me­lyik pesti kórházban műtik meg normáli­san? Kihez, melyik orvoshoz kell men­ni? Ahhoz, aki nem pénzéhes, aranyszí­vű, de ha tökör? Vagy a másikhoz, aki szőrösszívű, és már az ajtón belépő be­tegből is pénzt varázsol ki, ámde csak­ugyan érti a dolgát? Melyik az a koszos kórház, ahova mégiscsak érdemes el­menni, mivel ott az orvosok pazarul dol­goznak? Az ilyen pletykák nélkül nem tudunk élni. Ma huszonöt múzeum van Budapesten. Mindenhová nem jutunk el. Sokat számít, hogy ki mit mond nekem a kiállításokról. A pletyka segítségével szelektálok, osztom be a szabadidőmet. És ilyen ügyben nem segít, ha rákattintok egy múzeum honlapjára. Ugyanígy va­gyunk a színházi előadásokkal is. Sok­szor nem is a kiváló kritikus, hanem a barátom pletykája alapján döntöm el, hogy váltok-e jegyet az előadásra vagy sem. Vagy melyik étterembe érdemes be­ülni? Itt is nagyon fontos a pletyka. - A pletyka szinonimái: szóbeszéd, mendemonda, pusmogás, szófiabeszéd, mesebeszéd, álhír. Aki szószátyár vagy bőbeszédű, cserfes, az még korántsem pletykás. Aki csak trécsel, traccsol vagy tereferél, nem biztos, hogy pletykál. - A pletykának mint intézménynek kell működnie. És ilyen szempontból még az is közömbös, hogy a nők vagy a férfiak pletykálnak-e többet? Ahol, mondjuk csak egyféle munkát végez­nek, de legalább tízen dolgoznak, előbb-utóbb akad valaki, aki pletykafé­szekként működik. Ha mind a tízen azok lennének, akkor a hálózat már nem működne. Egy futballcsapatban sem le­het tizenegy kapus. Van, aki minden pletykát végighallgat, van, aki csak minden másodikat, van, aki csak hallgat és közben egészen másutt jár az esze. Mint ahogyan valaki egész nap cigaret­tázik, más meg pletykál, szinte anélkül, hogy tudna róla.­­ A már említett pletykakutató, Szvetelszky Zsuzsanna több pletykatípust különböztet meg: előpletyka, utópletyka, portrépletyka, töredékes pletyka, vélet­len pletyka, gyógypletyka, sznobpletyka. A szakértő szerint az idő, a forma, a hely­zet, a téma, a közeg, a csatorna és a szándék különbözteti meg ezeket egy­mástól.­­ E felsorolás és ennek dokumentálása az egyik legjobb része a könyvnek. Min­denki gyakorolja e különféle pletyka­válfajokat, ám csak most veheti észre, milyen sokszínű is a palettája. Hogy csak egy „műfajra” utaljak: a gyógypletyka akkor segít, ha mondjuk elveszett a ku­tyám, és a barátom erre vigaszul elmesé­li, hogy az általam talán nem is kedvelt szomszédnak már két kutyája pusztult el. A sznobpletyka az, amikor valami olyas­miről beszélek, amit voltaképpen nem is­merek. Elmondják, hogy a hollóházi ke­rámia tönkremenése úgy történt, hogy a perzsa sah nem volt hajlandó átvenni há­romezer kávésfindzsát, amit a nagy mű­vész állított elő. A nagy művész még nem volt hajlandó háromezernél keve­sebbet előállítani. - A pletykának akkor van értéke, ha jelen idejű?­­ Nem. Gondoljon arra, hogy milyen nagy keletje van az olyan pletykának, amely úgy kezdődik, hogy „Te tudod-e, hogy X. vagy Z. a múltban mikor, mi volt?” Az ilyen évtizedekre visszautaló pletykázók generációi már egyre inkább kihalóban vannak. Ma már egyre keve­sebben tudják, hogy ki hogyan viselke­dett 1938-ban, 1944-ben, 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban vagy később. Ma már nem érdekes, ha valaki Kalocsán végzett a piaristáknál, majd később parti­zán lett. De azért még mindig van keletje az ilyen „oknyomozó” történeteknek. Ezt hívjuk portrépletykának. Lucifer, aki éjnek idején varázsolta-kísértette az embereket gitárzenéjével. És itt volt Lorenzo, a görög isten, a törvényen kívüli magányos hős, aki száguldozik fekete lován, repül a szörfdeszkán, és közönnyel tekint le a nyüzsgő kis emberkékre. És mint majd tüstént látjuk felvillan a Hadész, a mennyország, vagy a Júdás-motívum is. Mindezek furcsa mélységeket nyitottak meg a fecsegő felszín alatt. A VerSeny. Nem volt könnyű dolguk a verseny­zőknek. Mert úgy kellett versenyezniük, hogy nem tudták, miben versenyeznek. Olyanok voltak, mint az a százméteres síkfutó, aki nem tudja, hogy az nyer-e, aki elsőnek szakítja át a célszalagot, vagy épp ellenkezőleg, aki utolsónak. Vagy az, ta­lán, aki a legszebben fut? Vagy akinek a legszebb a trikója? Vagy aki mondjuk bukfenceket vet futás közben? A mi versenyzőink úgy versenyeztek, hogy nem tudták, ítélőbíráik, a nézők az elegan­ciát vagy a lazaságot, az udvariasságot vagy a szó­kimondást, a lányos szelídséget vagy a férfias erőt, az erős egyéniséget vagy a szürke helyessé­get, az őszinteséget vagy a ravasz játékosságot dí­jazzák-e. Hogy az marad-e életben, aki harsog, vagy aki halk, aki vezéregyéniség, vagy aki csen­des alkalmazkodó, aki fénylik, vagy akit alig lehet észrevenni, aki szemérmes, vagy aki szexis, aki szorgos és házias, vagy aki nagyúri eleganciával teszi a semmit, aki keresi a hatásos szerepet, vagy aki egyszerűen önmagát adja. Jó és izgalmas isko­la lehetett mindannyiuk számára. Mert csak a sportpályán világosak és egyértelműek a verseny­­szabályok. Az életben sajnos, szerencsére nem. Nem fenyeS szelek. Manapság nálunk, Magyar­­országon nagyon is zavaros, torz, igazságtalan a verseny. Nem az üzleti életben, hanem a társada­lomban, az emberi sorsok versenypályáján. Mert az induláskori helyzeti előny az esetek többségé­ben behozhatatlan előnnyé válik. Társadalmunk megmerevedett, lezárultak benne a különböző szintek. Nehéz alulról feljutni, sokkal nehezebb, mint volt korábban. Ne tévesszen meg minket a fény, a csillogás, a káprázat: nem egy energiákkal és nagyszerű tervekkel teli ifjú nemzedék robbant itt be a közéletbe. Hanem csak egy maroknyi fiú és lány. Nem csinálnak tavaszt. (Legfeljebb kis rést ütöttek a túlontúl Budapest-centrikus és belterjes médiavilágon.) De azért felvillant egy-két reménysugár. Minde­nekelőtt az, hogy a magyar társadalom jól vizsgá­zott. A Big Brotherben a talán mindannyiuk közül a legnehezebb körülmények közül induló Évit se­gítette győzelemre. Igaz, a ValóVilágban a férfiúi charme vonzereje legyőzte a női szívekben egyéb­ként minden bizonnyal meglévő együttérzést. De a műsor folytatásában volt bátorságuk a villába be­szavazni egy leszbikus ifjú hölgyet. Ki hitte volna ezt a konzervatívnak kikiáltott és lesajnált magyar társadalomról? Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy nem a nézők szavaztak így, hanem a műsor rende­zői igazgattak a szavazati arányokon. Bedobtak egy csukát a békésen úszkáló, illedelmes pontyok közé. És minden bizonnyal komoly kárt tettek az­zal, hogy a másság bemutatását végül ostoba botrányba fullasztották. Dráma és Júdáscsók. Függetlenül a csukáktól és az esetleges rendezői manipulációktól, izgal­mas volt az egész, akárcsak Agatha Christie Tíz kicsi négere. Itt is mindenkinek mindenkiben gyilkost kellett sejtenie, mert egymást kellett ki­­küldeniük a halálba. Molnár Ferenc tollára méltó, de sokkal morbidabb, furcsa, bonyolult helyzetek­be keveredtek a szereplők. Hogy csak egyet említ­sek: egyszerre volt minden egyes szereplő ítélőbí­ró, hóhér és áldozat. Mert együtt éltek, örültek, mulattak, beszélgettek, és közben egymást kellett kiszavazniuk a halálba. Júdás szerepébe kénysze­rültek bele mindannyian. Mosolyogtak egymásra, ölelgették egymást, szeretetükről biztosították egymást, miközben ott volt a kezükben a tőr, amellyel előbb-utóbb le kellett szúrniuk a mási­kat. Nem a tévedések derűs vígjátéka, hanem a színlelések és a júdáscsókok hátborzongató tragi­komédiája volt ez. Élet és halál. Volt egy igazi drámai vagy tragi­kus pillanata e sorozatoknak. Az, amikor a kisza­vazott szereplőnek el kellett hagynia a villát. Ki kellett lépnie a fényes, meleg, barátokkal teli ott­hon világából, az életből, és át kellett lépnie egy kapun, ami mögött az ismeretlenség, a hideg, a sö­tétség, a nemlét, az „idegen világ” várta. És vissza se fordulhatott. A vadászba, a nemlétbe való átlé­pés döbbenetes, tragikus pillanata volt ez. Egy em­ber, egy emberi élet megsemmisülése. Majd néhány másodperc múlva - mert a televí­zió világa kegyesebb (és hazugabb), mint a valósá­gos világ - jött a diadalmas feltámadás: az áldozat egy újabb kapu küszöbét átlépve hirtelen csilla­gokkal, tűzijátékkal, reflektorokkal fényes menny­országban találta magát, lelkes rajongók angyali mosolyának melengető tüzében. Bármennyire is talmi volt mindez, a halálnak és a feltámadásnak ez a drámája azért egy pillanatra magával ragadta az embert. Van-e élet a villa után? Más szempontból is döbbenetes volt ez az átmenet egyik világból a má­sikba. Amíg a villán belül éltek, addig számunkra, nézők számára virtuális lények, a képi világban villódzó, nem egészen valóságos, kissé szellemi lények voltak a szereplők. Amikor végül - átha­ladva a két kapun - kiléptek ebből a virtuális világ­ból, és testi valóságukban megjelentek közöttünk, hirtelen valóságos emberekké zökkentek át. Olyan élmény lehetett ez, mint amikor az Olimposzról le­szállt egyik vagy másik isten, és hirtelen emberi formát öltött. Csakhogy az istenek bármikor gon­dolhattak egyet, és egy szempillantás alatt vissza­­lényegülhettek istenekké. Szegény szereplőink azonban kilépve a varázsvilágból, mindörökre el­vesztették, elvesztik titokzatos-ezüstös ragyogásu­kat, isteni lényegüket. Itt ragadnak közöttünk, a hétköznapokban. Mi lesz velük? Hogyan viselik majd ezt a mélybe zuhanást? Általános volt a gyanú az országban, hogy a műsor szerkesztői kihasználják, kifacsarják, aztán eldobják a szereplőket. Egyfelől minden bizon­­nyal ez történt, és ez fog történni az újabb soroza­tok szereplőivel is. Szívszorongató volt, amikor az egyik utóriportban Bálint, aki esélyes volt a ti­zenhatmillió forintra, a nagy ünneplés után, kisza­kadva az álomvilágból, félszegen egy kis „lóvét” kért az apjától a hideg, sötét hajnali utcán, hogy elmehessen a barátaival bulizni. A valóban való világban már nem működik a Big Brother terülj asztalkámra. De másfelől a műsor készítői azzal védekezhet­nek, joggal, hogy ők egyedülálló lehetőséget kí­náltak valamennyi versenyzőnek: három hónap alatt potenciális sztárokat faragtak belőlük, és aki képes élni e lehetőséggel, íme, élhet vele. Ez persze nem enyhít azok fájdalmán, akik vé­gül is kudarcot vallottak, akik hamarosan vissza­hullnak az ismeretlenségbe, egy szürkébb, sápad­­tabb világba, ahol az élet nem olyan intenzív, nagyszerű, diadalmas, nem olyan „igazi”, mint a reflektorok, televíziós kamerák kereszttüzében. Mert kifordult a világ: ma a kép az igazi, nem a mindennapi, valódi világ. Ma annak az élete, a sztár élete az igazi, akinek az élete milliók tekinte­tének csillogásában, tüzében izzik fényessé, jelen­tőségteljessé. Akitől elfordulnak a kamerák, abban elapadnak az élet forrásai, az már csak árnyként teng-leng. Veszélyes játék volt ez, kegyetlen játék, de nem haszontalan játék. A nagy dilemma

Next