Népszabadság, 2003. május (61. évfolyam, 101-126. szám)
2003-05-03 / 102. szám
NÉPSZABADSÁG 1943. január 13-a tragikus napja volt a magyar történelemnek. Ekkor kezdték meg a szovjet csapatok a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereg szétzúzását. Ugyanezen a napon utasította a fajmagyar Endre László a váci járás főszolgabíróját, hogy immáron haladéktalanul intézkedjen a néhány cseléd által lakott Zsidóliget nevének megváltoztatásáról. Hiába azonban a nehéz idők és a súlyos dörgedelmek. Zsidó község képviselő-testülete 1943. február 25-én megállapítja, hogy a Belügyminisztériumból még a falu nevének megváltoztatásáról szóló döntés sem érkezett le, ezért Zsidóliget nevének a megváltoztatását függőben hagyják. Endre ezt nem veszi tudomásul. Bő kétesztendős erőfeszítésének eredményeképp 1943. április 14-én - épp most hatvan esztendeje - kapja meg a belügyminisztériumi értesítést, amely szerint Zsidó község nevét Vácegresre változtatják. Hogy közben sok minden történhetett a színfalak mögött, azt jelzi, hogy a minisztériumi határozat szerint a névváltoztatást a község képviselő-testülete kérte. Ezzel azonban még nem ér véget a procedúra. 1943. május 6-án előadja a körjegyző, hogy az „Alispán Úr Őméltósága Zsidóligetpuszta nevének a megváltoztatását rendelte el". Mivel pedig Zsidó községet ezután Vácegressnek hívják, „a képviselő-testület egyhangúlag kimondja, hogy Zsidóligetpuszta nevét Egressligetre változtatja." A bürokráciának is van humora. Az Országos Községi Törzskönyvi Bizottság figyelmezteti a képviselő-testületet, hogy nem kell urizálni: „A közgyűlés jegyzőkönyvében szereplő Egressliget név helyesen Egresliget alakban - egy s betűvel - írandó." Hat évtized után Hatvan esztendő roppant idő. Vajon mire emlékeznek a mai Vácegres lakói az egykori eseményekből? A 900 lakosú Pest megyei község fiatal polgármestere, az 1962-ben született, második ciklusát töltő Szántovszki Kálmán szívélyesen fogad és mindenben segítségemre van. Nélküle nem sokra mennék. Kényes téma az, amiről én beszélgetni akarok. No meg kevesen vannak már, akik emlékezhetnek arra, hogyan is volt hatvan év előtt. Azért akadnak még. Például az 1916-ban született Venczel András, aki március 18-án töltötte be nyolcvanhetedik életévét. Jól emlékszik a régi dolgokra. Egy zsidó volt itt a faluban, egy Roth nevű boltos. Tojásért, terményért adta a sót, a petróleumot, a cukrot, mert a parasztnak pénze nem volt. Roth szívesen hitelezett a megbízható embereknek, sőt kölcsönt is adott. Egy pengőt, két pengőt. Olyankor komolyan a kölcsönkérő szemébe nézett, és ezt kérdezte: de ugye megadod? Venczel András egyébként 1942-1943 fordulóján éppen a Don-kanyarban volt. Mint az egykori frontkatonák általában, sorolja a tragédia helységneveit: Kurszk, Voronyezs, Sztari Oszkol. 1943 nyarán került haza. Hogy hogyan fogadták a falu lakói a névváltozást? Abban az időben nem ez volt a fő kérdés. Venczel Andrásnak másfél hold földje volt, ezért eljárt aratni. Sokan piacoztak is a faluban. Elmentek Galgagutára tojásért, bevitték az újpesti piacra, ahol egy kis haszonnal adtak túl rajta. Amikor a község nevét megváltoztatták, suttogni kezdtek a népek. Baj lesz belőle, hogy az újpesti piac zsidó kereskedőihez hordják a dinnyét, a krumplit, sőt azok kijárnak még a faluba is. Hogy azután lett-e baj, azt ma már nem tudni. Az 1927-ben született Dudás Mihályné sem szívesen beszél a régi dolgokról. Inkább a mai világra panaszkodik. Férjét, aki messze földön híres kőműves volt, öt esztendeje veszítette el. Negyvenkét éves lányát két éve. Unokái távol vannak. Hogy a községet miért nevezték Zsidónak, azt nem tudja, hiszen egy zsidó család volt itt mindössze. Igaz, ha az újpesti piacon, ahová ma is járnak, amikor a környékbeli falvakból valók meglátják a vácegresieket, ezt mondják: na, jönnek a zsidaiak. Ha a vácegresiekről beszélnek, általában zsidaiaknak nevezik őket most is. A régi vácegresiek szintén zsidainak mondják magukat. Ha a környékről valaki idejön az idősebbek közül, azt mondja: megyek Zsidóba. Mindegy ez már, legyint a hetvenhat éves Dudás Mihályné, és hatalmas kertjére mutat: eddig ebben egy kapavágást nem tett más, csak ő, de most már nem bírja tovább. Dudás Mihálynéval szemben Szántovszki Kálmán polgármester bizakodó. A Gödöllő-Veresegyház-Aszód közötti terület igen szép, dimbes-dombos vidék. A belterületeket nagy önmérséklettel parcellázza az önkormányzat, igyekszenek a betelepülést szabályozni, a túlnépesedést elkerülni. Ezért aztán az ingatlanok értéke gyorsan növekszik. Amint a polgármester mondja: aki ide akar jönni lakni, annak tudnia kell, hogy itt mást nem kaphat, csak jó levegőt, csendet, nyugalmat. Félezer éves méreg és ármány A Borgiák - A hatalom művészete. Róma szívében e címmel csalogatja a látogatót a Ruspoli-palota kiállítása a fényes emlékű, ám annál sötétebb árnyaktól hemzsegő reneszánsz félhomályába, épp a tiszavirág-életű, ám így is iszonytató emlékű dinasztia alapítója, VI. Sándor pápa halálának ötszázadik évfordulóján. A quattrocento és a Cinquecento fordulójának pompás tárgyi emlékei között felsejlik a kor fondorlatos erkölcsi és gondolatvilága, amely, ha nem is tapinthatóan, mint a letűnt idők festményei és palotái, ám nyomokban szintén átvészelte a korok viharát Itáliában. POGÁR DEMETER Pápa vagyok! Pápa vagyok! - ujjongott nem illő, világi örömmel Rodrigo Lenzuoli de Borja, a földre rántva a konklávé emelkedett hangulatát. A valenciai bíboros már az ötödik pápát temette el, s már rég torkig volt vele, hogy valaki mindig fölötte állt az egyházi ranglétrán. Borja (olaszosan: Borgia) már az előző pápaválasztást is igyekezett pénzzel - szépen szólva: szimóniával - eldönteni. Kincsekkel, ajándékokkal tömte a kardinálisok ágyasait és unokaöccseit, ám a pimasz címvásárlási kísérlet akkora felháborodást keltett, hogy a röstelkedő főpapok a tiarát inkább a szelíd Giovanni Battista Cibónak ítélték. Mikor azonban az uralkodásához a VIII. Ince nevet felvett pápa is jobblétre szenderült, a nagyravágyó bíboros - miként évszázadokkal később Coppola Don Corleonéja - már olyan ajánlatott tett ellenfeleinek, amelyet azok „nem tudtak visszautasítani". Azzal, hogy Rodrigo Borgia VI. Sándor néven beleült a Szent Péter trónjába, olyan korszak vette kezdetét, melyet a katolikus egyház történetének mélypontjaként, s a Borgiák itáliai rémuralmaként tart számon a história. 1492-t írtak ekkor. Sorsdöntő esztendő volt ez a kereszténység, a világ és Itália történetében: a Hispániát egyesítő Izabella és Ferdinánd ebben az évben foglalta vissza a mórok utolsó ibériai erősségét, Granadát, miközben a szolgálatukba állt genovai hajós, Cristoforo Colombo rábukkant az Újvilágra. Ekkor halt meg Itália egyik legfényesebb emlékű fejedelme, a dúsgazdag Firenze nagyhercege, Lorenzo de'Medici, akit már életében is csak úgy emlegettek, hogy II Magnifico, a Nagyszerű. Amikor a katalán főpap beköltözött a pápai palotába úgy tűnt, hogy a spanyol befolyás lévén Nápoly az ő kezükön Itália jó részére kiterjed majd. Csak később derült ki, hogy a Borgiák valami egészen mást, saját birodalmat akarnak. Épp 1492 az az év, amelyre a római kiállítás rátárja az idő ablakát. Az alkalmi gyűjtemény az EU által is támogatva, a földrész távoli sarkaiból összeválogatva költözött be öt hónapra a római Ruspoli-palotába. Kolumbusz hajóinak makettjei és korabeli, furcsa perspektívájú térképek mutatják be, hogy mit ismertek akkor a világból. Vértek és krónikáskönyvek, Kasztíliai Ferdinánd és Aragóniai Izabella képmásai, valamint VI. Sándor tálján és német piktorok által festett portréi hangolják rá a letűnt korra az alkalmi időutazót. Pedig nem VI. Sándor volt az első Borgia-pápa, hanem az, aki őt már huszonöt éves korában bíborossá avatta: a nagybácsi, III. Callixtus. Ő volt az, aki Kapisztrán János ferences barát vezetésével keresztes sereget küldött Nándorfehérvárhoz, Hunyadi megsegítésére, s ő rendelte el azt is, hogy délben szóljon a harang, ám Krisztus e jámbor, s a magyarok számára kedves földi helytartója az „igazi" Borgia-korszaknak csak előkészítője volt, így a római mustrán ő csak egy röpke referencia. Hangsúlyos helyet kaptak viszont a második Borgia-pápa legismertebb szeretői, Vanozza Cattenei, aki öt gyermeket szült neki - köztük a hírhedt Cesarét és Lucreziát -, valamint az arisztokrata szépség, Giulia Farnese, akit a türelmetlen „spanyol bika" az egyházból való kiközösítéssel fenyegetett meg, amikor túl sokat időzött törvényes ura, Orsino Orsini birtokán. Felkerült a falra a Medicieket Firenzéből elűző, különös dominikánus szerzetes, Savonarola arcképe is, akinek a pápai szeretővel ellentétben nem sikerült elkerülnie a kiátkozást. Az exkommunikációs irat együtt díszeleg a barát nyilvános felakasztatását és elégettetését ábrázoló festménnyel. A Borgiák szemében a világot a végítélettel rémisztgető Savonarola egyetlen és megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy törvénytelennek mondta az arannyal eldöntött konklávé eredményét, és nyíltan ostorozta a pápa és fattyai förtelmes bűneit. Mert az volt nekik szép számmal: a krónikák szaftos, olykor vérfertőző Borgia-orgiákról szólnak csakúgy, mint kegyetlen gyilokról, fondor cselvetésről és alattomos árulásról. „VI. Sándor egyebet sem tett, csak megtévesztette az embereket, sorra mindenkit, s eszébe sem jutott, hogy másképp is cselekedhetne" - írja a római kiállításon egy arckép erejéig szintén helyet kapott Niccolo Machiavelli, a Cesare Borgia szolgálatába szegődött komor humanista, akinek az uráról mintázott, s válogatott aljasságoktól hemzsegő hatalomtechnikai intelemkötetéről. A fejedelemről még most, csaknem fél évezred múltán sem derült ki igazán, hogy vajon fekete szatírae, vagy egyszerűen a szerző politikai tudásának összefoglalója. Koponya, tőrök, mérgek, kiállítási tárgyak, melyek egyben az itáliai Borgiák jelképei is. Hullottak a szerelmi vetélytársak, a megunt szeretők és sorra a politikai ellenfelek is. „Egy fejedelem, aki meg akarja tartani hatalmát, tanulja meg a gonoszság tudományát is" - írja a kenyéradói példáján kiokosodott Machiavelli. „Kétféle módszerrel lehet harcolni: törvényekkel vagy erőszakkal. Az első módot az emberek választják, a másodikat az állatok. De mivel az első módszer nem mindig elegendő, gyakran a másodikhoz kell folyamodni. Éppen ezért a fejedelemnek nemcsak emberi, hanem állati eszközökhöz is kell nyúlnia" - fűzi tovább gondolatainak ördögi fonalát Niccolo mester. Márpedig a Borgiák jól értették a ragadozók harcmodorát, s dinasztiát alapítva, tartósan akartak berendezkedni Itáliában: a „legszentebb trónon" ülő apa, s a ravaszságát előbb bíborosként, majd hercegként csillogtató Cesare lassan ellenőrzése alá vonta az egymással hadakozó városállamocskákból álló ország középső területeit. A Borgiák már konkrétan azon törték a fejüket, hogy vajon Cesare világi uralkodóként, avagy pápaként lépjen apja örökébe, amikor, 1503-ban VI. Sándor váratlanul befejezte földi pályafutását. A rossz nyelvek szerint méreg végzett vele, s lehet, hogy tévedésből épp a saját fia mérgezte meg. Cesare már elárvulása előtt felkészült a fordulatra: „a védekezésnek négyféle módját eszelte ki" - írja Machiavelli. „Először is kiirtatta mindazon főuraknak a családját, akiket kirabolt, nehogy ezek az elégedetlenek az új pápát támogassák. Másodszor megnyerte magának a római főnemeseket, akik nagy hatalmuk révén hatalmat gyakoroltak a pápaságra. Harmadsorban amennyire lehetett, megnyerte a Bíborosok Kollégiumának tagjait. Végül pedig mindent elkövetett, hogy lehetőleg még a pápa halála előtt annyi hatalomra tegyen szert, hogy a maga erejéből védhesse ki az ellene irányuló rohamot." Szentszéki támogatás nélkül azonban Cesare előbb szövetségeseit és hódításait veszítette el, majd négy évvel atyja után az életét is. Vajon aljasabbak és elvetemültebbek voltak-e a Borgiák kortársaiknál? A kiállítás, amely szemérmesen hallgat az apa és gyermekei, valamint a testvérek közötti állítólagos vérfertőzésről, erre csak annyiban ad választ, hogy közvetve azt sugallja: a hatalmi harcokban akkoriban mindenki hasonló eszközökkel élt, csak éppen ez a család nagyobb sikerrel alkalmazta őket. A Borgiák egyébként az itáliai és az európai udvarokban éppen egy cselvetéssel aratták a legnagyobb elismerést, amit a kor krónikásai „bellisimo inganno" (a legremekebb megtévesztés) néven emlegettek. A Borgiák, miként A keresztapában a Corleonék, elhitették a tőlük elpártolt vezérekkel, hogy megbocsátottak nekik, majd tőrbe csalva őket, végeztek velük. Nem biztos tehát, hogy a Borgiák sokkal romlottabbak voltak, mint riválisaik, ám mivel Itália hispán megszállástól mentes vidékein lenézték a spanyolokat, ráadásul az olyan papfattyakat is, mint amilyenek Cesare és Lucrezia voltak, Olaszhonban könnyű volt meggyűlöltetni őket. Sokaknak az nem tetszett, hogy a katalán Borgiák - ha a saját önző érdekükben is - a Római Birodalom bukása után mindenkinél többet tettek a feldarabolt Olaszország egyesítése érdekében. Ez a risorgimento előfutárának tekintett Machiavellit egyáltalán nem zavarta. De vajon a kor tárgyi emlékeihez hasonlóan a Borgiák korának mentalitásbeli sémái eljutottak napjainkig? Római tudósítóként szerzett tapasztalataim és ismereteim alapján úgy vélem, hogy a tudományos, technikai és társadalmi haladás, a demokrácia, a jogállamiság és a társadalmi igazságosság erős szűrője ellenére valaminek mégis sikerült átszivárognia a XX-XXI. századba. Most nem feltétlenül a maffiára vagy a Vatikán máig tisztázatlan, sötét banki üzelmeire, nem a P-2-es szabadkőműves-páholyra vagy a korrupcióban, gyilkosságban bűnrészes miniszterelnökökre gondolok, hanem a hétköznapi magatartás-kultúrára. Úgy érzem, s talán nem alaptalanul, hogy húzódhat egy vékony fonal a Borgiák korának gondolkodásmódja és aközött, hogy mai Itáliában az adott szó vagy a szabály írott betűje kevesebbet ér, mint sok helyen máshol a nyugati világban, hogy más kárára dörzsöltnek lenni inkább sikk, mint szégyen. így jobban érthetőnek tűnik, hogy a lakosság nagy részét miért nem zavarja egy csöppet sem az, ahogy az ország kormányfője a vagyonát vagy a politikai hatalmát megszerezte. De vajon lehet-e a modern olasz nemzetkarakteri elemeket a feudális káosszal, az arisztokrácia fél évezreddel ezelőtti ármányaival öszszefüggésbe hozni? Nos, ha a magyar néplélekben ma is ott lappangó széthúzási hajlam vagy a kétszínűség legalább részben levezethető a Garaiak és a Cilleiek országrontó torzsalkodásából, Hunyadi László és Corvin János csalárd elbuktatásából, a Szapolyai-sereg mohácsi távolmaradásából, vagy a különböző megszállókhoz való alkalmazkodásból, akkor mindenképpen. A XXI. és a XVI. századi Itália közötti mentalitásbeli kapcsolatot valahol félúton, egy XIX. századi angol politikus és esszéista, Thomas Babington Macaulay Machiavelli-tanulmányában vélem felfedezni. Macaulay a reneszánsz Olaszország erkölcsi korrajzában meglepő módon nem az elcsépelt „klimatikus" fejtegetésekből, hanem az itáliai városállamok korabeli koraérettségéből indul ki, abból, hogy az ötszáz évvel ezelőtti Észak-Olaszország a gazdaság és a civilizáció magasabb fokát érte el, mint Európa (és a világ) többi része. A talján polgárok, a gyarapodás mesterei, megengedhették maguknak, hogy az önvédelem, a nyílt küzdelem kockázatát fizetett idegenek vállalják helyettük. „Az íróasztal és a szövőszék megkövetelte ülő életmód mellett a háborús erőfeszítések és megpróbáltatások elviselhetetlenek" - írja Macaulay. „Az Alpokon túl, a vad népek körében a személyes bátorság nélkülözhetetlen tulajdonságnak számított. (...) Ezért a nyúlszívűség a legnagyobb megvetéssel találkozott. A csiszoltabb itáliaiak, akiket kereskedelmük meggazdagított, törvényeik kormányoztak, akik szenvedéllyel csüngtek a betűn, minden ügyet felsőbbségesen és intelligenciával intéztek. Háborúik, melyek szelídebbek voltak szomszédaik békéjénél, inkább polgári, semmint katonai erényeket követeltek, így aztán Itáliában a tehetséget övezte tisztelet, nem pedig, mint más országokban, a vitézséget." Az angol gondolkodó szerint „Európa nagyobbik részében a félénk természetre jellemző vétkeket, a gyenge, a csalárd, a képmutató természetes védelmi eszközeit mindig megvetették. Az önteltség és a merészség túlzásait azonban nemcsak megtűrték, de tisztelték is. Itáliában viszont hasonlóképpen elnézték azokat a bűnöket, amelyek önuralmon, furfangon, éber megfigyelésen, termékeny ötletességen és az emberi természet mély ismeretén alapultak." Ez a másfajta kulturális-pszichológiai háttér és erkölcsi felfogás olykor, mondjuk a hétköznapi vásárlás, ügyintézés vagy akár közlekedés szintjére leszivárogva, meglepő helyzetekbe állítja az idegent. Ilyenkor az embert néha elönti a méreg. De ez már távolról sem halálos. Róma, 2003. május Lucrezia Borgia egyik ábrázolása VI. Sándor (Borgia) pápa portréja hétvége 2003. MÁJUS 3., SZOMBAT 7