Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-18 / 219. szám

NÉPSZABADSÁG á­ nyászati robbantótechnikákról is, ame­lyekkel porrá omlasztották volna a dia­dalívet - szép csöndesen megadta ma­gát, és összedőlt. Szerencsére nem te­mette maga alá a környéken szívesen bujkáló szerelmespárokat. De nem tudta eltemetni a kudarc, a tehetetlenség és a nagy múltú város évtizedeken át tartó mellőzöttségének emlékeit sem. Pápa polgári, liberális, rebellis népe a rendszerváltáskor az MSZMP utódpárt­ján állt bosszút. A Fidesz fölényesen nyert az önkormányzati választásokon, s azóta is, már tizenöt éve irányítják Pá­pát. Talán a mellőzöttség még a város­ban korábban koncentráltan jelen lévő munkások jelentős részét is arra ösztö­nözte, hogy elforduljon a baloldaltól. A rendszerváltás óta Pápa sokat fejlő­dött. Ezt mindhárom politikus elismeri. A tizenöt éve kirívóan alacsony csator­názottság teljessé vált, épült uszoda, él­ményfürdő, ötcsillagos kemping, elke­rülő út, fejlesztették a kórházat, ipari parkot hoztak létre. Igaz, a komoly nagyipar még mindig távol marad a vá­rostól. Az ipari munkásság jelentős része Győrbe, Sárvárra jár dolgozni. A munka­nélküliségi ráta valamelyest meghaladja a nyolc százalék fölötti megyei átlagot. - Pápának nyilvánvalóan sok haszna volt abból, hogy - rajtunk kívül is - or­szágosan ismert politikusok a szülöttei - veti közbe Kuncze, majd megtoldja egy szarkasztikus megjegyzéssel. - A baj csak az, hogy Magyarország csaknem 3300 településéhez képest viszonylag csekély a miniszterelnökök és a minisz­terek száma. Gyurcsány és Kuncze egyetért abban: Pápa jövőjét az dönti el, hogy az eddigi­nél nagyobb mértékben letelepszik-e ide az ipar. Kérdés, hogy ezen a hiányon tudnak-e segíteni a politikusok, vagy a piac öntörvénye szerint választ telephe­lyet a tőke. Gyurcsány szerint cselekvő várospolitikával olyan feltételeket lehet teremteni, hogy a befektető vonzalmat érezzen Pápa iránt. A város nagyüzemeit nem kímélte a rendszerváltás. A régebben több ezer embert - főként nőket - foglalkoztató textilgyár egyik telepét lezárták, két ap­ró cég maradt belőle. A Páva Ruhagyár nem létezik, az Elekthermax a korábbi­nál kevesebb emberrel, de talpon ma­radt. A húsgyár életképes, sőt fejlődési pályára állt. Az ipari parkba nemrég két kisebb cég is letelepedett, a közeljövő­ben pedig egy hatszáz dolgozót foglal­koztató logisztikai céget avatnak. Kevesen tudják, hogy a katonai reptér iránt - a megszüntetése körüli huzavona idején - a Győrben ötezer embert foglal­koztató Audi is érdeklődött. Az volt az elképzelésük, hogy a földrajzi szem­pontból jó helyen található, kiváló lo­gisztikai adottságú telephelyre a német konszern belső pályázatán megpróbál­ják elnyerni az egyik autótípus gyártási jogát. Az ettől függetlenül megmaradó győri gyár dolgozói betanították volna a pápai munkásokat. A nagyüzem akár nyolcezer embernek is munkát kínált volna. A rendezetlen viszonyok, a rep­térrel kapcsolatos, egymásnak ellent­mondó elképzelések miatt azonban az Audi lemondott erről a tervéről. A következő évek feladata Pápán te­hát mindenképpen a helyi munkahely­­teremtés lesz. Tudnak-e esetleg ebben együttműködni majd az innen elszárma­zott politikusok? Megkérdezem Gyurcsány Ferencet és Kövér Lászlót, hogy pápaiságukból adó­dóan van-e valamilyen kapcsolat közöt­tük. Egybehangzóan állítják: nincs. - Nem hiszem, hogy Gyurcsány Fe­renc az én segítségemre szorulna, hiszen most náluk van a hatalom - jegyzi meg Kövér. - A mi kormányunk is tette a dol­gát, az övék is teszi. Egyébként meg azt kívánom Gyurcsány Ferencnek, hogy kormánya a hátralévő másfél évben vív­ja ki munkájával a pápaiak elismerését, legyen módja cselekedni a városáért. Ebben természetesen nem próbálom megakadályozni. - Teljesen normálisnak tartom, hogy különböző értékrendű embereknek ha­tározott politikai különbözőségük elle­nére vannak találkozási pontjaik - mondja Gyurcsány. - Gondoljon csak ar­ra, hogy családon belül is létrejöhetnek egymással szemben álló nézetek, mégis van összetartó erő, azonosság. A saját szüleim példáját említettem már. Nem­rég Pápán bemutatták nekem az MSZP ottani alelnökét, Kövér Józsefet, ő a Laci nagybátyja. Ez az állapot azonban senkit sem minősít, mindenki járja a maga út­ját, hisz az általa képviselt nézetek erejé­ben, igazában. Bár én az országért és a városért is együtt tudok működni más pártok politikusaival is, nem hiszem, hogy Pápa gazdag, tartalmas szellemisé­ge elsősorban a mi támogatásunknak köszönhetően marad fenn vagy fejlődik tovább. KIS TIBOR Amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Nicolas Sarkozy először jelent meg a szí­nen Jacques Chirac kihívójának szerepé­ben, a legtöbben megmosolyogták a „kis Nicolas hataloméhségét'' és politikai elő­vigyázatlanságát. Ma viszont már senki sem tartja Fran­ciaországban komolytalannak a közvéle­mény által mindinkább „Sarko"-ként be­cézett politikus csúcsokat ostromló ambí­cióit. Sőt, ahogy a dolgok e pillanatban kinéznek, mind többen kezdik úgy gon­dolni, hogy­ a buldózerként nyomuló Nicolas Sarkozyt senki és semmi nem ál­líthatja meg. Sőt, lassan mintha pártbeli riválisai is kezdenének megbarátkozni a gondolattal, hogy 2007-ben alighanem a Raffarin-kormány jelenlegi második szá­mú embere szállhat majd ringbe a jobbol­dal jelöltjeként a köztársasági elnöki posztért. Sarko ellendrukkereit persze nagy hi­ba volna lebecsülni. Annál is inkább, mert hiszen a média - alighanem teljes joggal - közéjük sorolja magát Jacques Chirac államfőt, akiről sok mindent lehet állítani, de azt nem, hogy erejét megfe­szítve készítené elő a tisztsége megörök­­léséhez vezető utat egykori kedvence számára. Ennek ellenkezőjére viszont an­nál több jel utal. Hivatalosan persze a jobboldal mosta­ni csatái csupán a konzervatív párt (UMP) elnöki posztjáért folynak - maga Sarkozy is erre jelentette be pár napja az igényét. És Sarko pozícióinak pillanatnyi szilárdságát mutatja, hogy bejelentésével a dolog eldőlni látszik. Ugyanakkor a mi­niszter sem érzi még magát annyira nye­regben, hogy ne húzza alá: mostani jelö­lése kizárólag a pártelnökségre szól, és 2007-ben ő maga is a mögé áll majd az ál­lamfői küzdelemben, aki a „legjobb lesz közöttünk". Sarkozy jelenleg vitathatatlanul a leg­népszerűbb konzervatív politikus Fran­ciaországban. Sőt, ahogy mind nyilván­valóbbá kezdenek válni személyes álmai, népszerűségi indexe egyelőre ettől csak emelkedik. - Nem tudok elképzelni olyan posztot, amit Nicolas ne tudna elér­ni, ha nagyon akarja - mondta róla nem­régiben a több évtizedes jó barát, a szí­nész Jean Reno. Az a poszt, amit Sarkozy mindig na­gyon akart, a kormányfői volt. Egészen a legutóbbi elnökválasztásokig. Csak ak­kor váltott, amikor 2002-ben rádöbbent, hogy ezt soha nem érheti el, amíg az el­nököt Chiracnak hívják. Ekkor dönthe­tett úgy: ha már miniszterelnök nem le­het, megpróbál elnök lenni. Egyébként semmi nem hozza jobban dühbe annál, mint amikor valaki a túl gyors emelke­dését emlegeti. Valóban fiatal államel­nöknek számítana Európában, ha meg­választanák 2007-ben, mivel még innen van­ az ötvenen. Politikusként viszont valóságos matuzsálemnek érzi magát Sarko, hiszen éppen harminc éve, 1974- ben vett részt az első politikai rendezvé­nyen­­ a gaulle-ista Chaban-Delmas vá­lasztási gyűlésén. A következő évben már a gaulle-ista RPR kongresszusán szónokolt, azóta pedig valóban megjárta szinte minden fokát a konzervatív párt­hierarchiának. Sarkozy ezért aztán pályáját teljes jog­gal érzékeli hosszú menetelésnek. Rá­adásul tulajdonképpen hendikeppel in­dult, és a vele egyívású gaulle-ista politi­kustársaihoz képest mélyről is. Például soha még csak a közelébe sem jutott az elitiskoláknak - pedig, ha valaki sokra akarja vinni a francia politikában, ehhez egy ENA- vagy egy Scinces-Po diploma - és persze az ott szerzett kapcsolati tőke - még ma is szinte alapfeltételnek szá­mít. A grande école-ok helyett jogot hall­gatott a „kis Nicolas". Minden arra utal, hogy Sarkozy ma sem emlékszik vissza szívesen az indulására. - Engem a gye­rekkori megaláztatások edzettek meg. Nincs bennem nosztalgia a gyermekkor iránt, mert nem volt különösebben bol­dog időszakom - nyilatkozta egy alka­lommal. A családi körülmények nyilván elég komoly súllyal esnek latba abban, hogy Sarkozy nem szeret hátranézegetni. Nicolas-t, továbbá két testvérét - Guillaume-ot és Francois-t - lényegében édesanyja és anyai nagyszülei nevelték, ő maga ötéves volt, amikor apja elhagyta családját. Végleg ugyan nem tűnt el az életükből, de­­mivel még háromszor nő­sült, kevés befolyást gyakorolt fiai sorsá­nak alakulására. Sarkozy életrajzírói álta­lában meglehetősen színes személyiség­nek ábrázolják az apát, a magyar nemesi leszármazott Sárközy Pált, aki svájci in­­ternátusokban kapott jó nevelést, majd háborús megpróbáltatások, idegenlégiós kalandok után a negyvenes évek végén koldusszegényen került Párizsba. A csa­ládi legendárium szerint a férfi teli volt charme-mal, élni akarással, dinamizmus­sal, és gyorsan fel is találta magát az ide­gen világban. Egy időben még festői kar­riert is megpályázott, miközben sok bará­tot szerzett. Ezek egyike volt Andrée is, akit rövid ismeretség után feleségül vett. Andrée egy orvos, lánya volt; apja­­ Nicolas nagyapja - pedig a század elején hagyta ott a szaloniki zsidó közösséget, és vándorolt be Franciaországba, ahol ki­keresztelkedett, meggyőződéses gaulle-ista lett, és unokáit is a tábornok áhítatos tiszteletére nevelte (más kérdés, hogy Nicolas Sarkozy, saját bevallása szerint, még mostanában is szokott antiszemita gyalázkodó leveleket kapni). Anyai nagyapja a jelek szerint sokkal nagyobb befolyással volt Nicolas személyiségének formálódására, mint édesapja. Amit mu­tat az is, hogy Sarkozy nem beszél ma­gyarul, magyar gyökereit ugyan egyálta­lán nem titkolja (legutóbb például a „szí­véhez oly közel álló" Budapestet emle­gette), de láthatóan nem is érdeklik őt kü­lönösebben. Igaz, amikor polgármester­ként erre módja volt, látogatást tett édes­apja szülőföldjén, valamint komoly kiál­lítást is rendezett a neuilly-i városházán a magyar '56 emlékére. - Soha nem akartam a fiaimat magya­rul tanítani. Mi hasznuk lett volna belőle? Azt akartam, hogy gyerekeim teljes mér­tékben franciák legyenek - nyilatkozta erről egy alkalommá édesapja. Nos, Nicolas Sarkozy ma talán a leg­franciább francia politikus: éles eszű, könnyed, elegáns, tud viselkedni és szarkasztikus lenni, behízelgő és cinikus egyszerre. Ugyanakkor még ennél is sok­kal több olyan adottsága van, ami nagyra hivatott politikussá teszi. Napjainkban még ellenfelei is elismerik, hogy talán ő korosztálya legtöbbre hivatott politikusa, legalábbis a jobboldali táborban. Mert­hogy vannak víziói, megnyerő szónok, szívós, kitartó, nagy munkabírású, és fá­radhatatlan szervező. Pályája sokáig Neuillyhez kapcsoló­dott, sőt azt is lehet mondani, hogy Sarkozy Párizs híresen elegáns elővárosa nélkül ma nem lenne az, ami. Ott járta ki a politika magasiskoláját és ott alakult ki az a csapata, amelyikre máig is támaszko­dik­­ a magánéletben és a politikában egyaránt. Huszonévesen lett Neuilly pol­gármestere, és ennek révén került abba a rendkívül befolyásos baráti körbe, amely olyan emberekből áll, mint például az építési és médiavállalkozó Martin Bouygues, Jean Reno színész, Johnny Hallyday énekes vagy a milliárdos Bernard Arnault. És persze mindenek­előtt a spanyol származású Cecília, Sarkozy második felesége, aki hosszú évek óta a politikus nyilvános szereplése­inek elmaradhatatlan résztvevője. Sőt, ma már Cecília számít férje első számú PR-osának és kampánytanácsadójának. - A politika olyan kegyetlen világ, hogy jobb, ha ketten vagyunk benne - vá­laszolta egyszer az asszony, amikor az iránt érdeklődött egy újságíró, miért kö­veti árnyékként férjét minden politikai rendezvényre. Ebben a „kegyetlen világban" Sarkozy egyébként már régen otthonosan mozog, ismeri minden szabályát; általános véle­mény szerint kétségkívül ő ennek az egyik legprofibb szereplője. Következés­képpen - teszik ehhez hozzá sokan - az egyik legkegyetlenebb politikai nagyva­da is. E véleményt egyébként leginkább a Chirackal kialakított viszonyával szokták alátámasztani. Sarkozy sokat köszönhet a jelenlegi ál­lamfőnek. Chirac korán felfigyelt az ifjú neuilly-i polgármesterre, és hamar a szár­nyai alá vette. Sarko éveken át minden­napos vendég volt a Chirac családnál, fő­leg miután közvetlen környezetében ál­landó szereplő lett a mostani elnök kiseb­bik lánya, Claude is. Az akkoriban pári­zsi főpolgármesterként működő és a gaulle-ista párt legszűkebb vezérkarához tartozó Chirac ekkor már egyáltalán nem csinált titkot államfői terveiből, és csapa­tának stabil tagjaként számolt az akkor miniszteri bársonyszékbe emelt Sarkozy­­vel. Chirac legnagyobb megdöbbenésére azonban a költségvetési tárca fiatal gaz­dája a konzervatív pártbeli ellenlábas, Eduard Balladur mellé állt 1994-ben, ami­kor a párton belül megindult a harc az el­nöki jelölésért. - Árulás - mondta akkor Chirac, és e véleményéhez a jelek szerint tíz éve tartja magát. Az „áruló" Sarkozy - pechjére - akkor a rossz oldalon állt, mert hiszen a párharcot Chirac nyerte meg Balladurrel szemben. Sarko egy évtizeden át hiába várt a miniszterelnöki kinevezésre, ami­nek megszerzésében pedig már 1995-ben biztos volt. Erősen remélte még a 2002-es választás után is, hogy Chirac végre meg­bocsát. De csalódnia kellett - a posztot Raffarin kapta meg. Sokan hajlamosak rá Franciaország­ban, hogy Sarkozyben csak az ambíciókat vegyék észre. A Le Monde által egyene­sen hataloméhségnek nevezett ambíció valóban átüt Sarko szinte minden gesztu­sán, és ez a tulajdonsága kabarétréfák ál­landó tárgya. A Canal+ tévécsatorna rendkívül népszerű heti bábkabaréja pél­dául már hosszú hónapok óta a „törtető Sarkozyt" karikírozza - és persze egy­idejűleg Chirac erőfeszítésein is mulat, ahogyan az államfő megpróbálja távol tartani egykori kedvencét és bizalmasát a hatalom belső köreitől. Egyébként ez egyre nehezebben megy az elnöknek. „Sarko buldózer, Sarko fel­tartóztathatatlan" - írják róla a párizsi la­pok szinte naponta. Sarkozy pedig tény­leg ott van mindenütt, aktivizmusa nem ismer határokat. A nyomuló miniszter dolgát az is könnyíti, hogy Chirac „ter­mészetes utódja", Alain Juppé a pártfi­nanszírozási ügyekben történt bírósági elmarasztalásával kiiratkozott a potenci­ális államfőjelöltek közül. Ebbe a vákuumba Sarkozy egyelőre önjelöltként robbant be. Más lesz a hely­zet, ha pártja novemberben megválaszt­ja elnöknek - amire jók az esélyei. Persze ezzel még semmi nem dől el, hiszen 2007 messze van. Annyira messze, hogy a francia politikai elemzők közül jó né­­hányan úgy vélik: Sarkozy túl korán kezdte meg menetelését Chirac székéért, ezért nem is győzheti szuflával a követ­kező két és fél évben. Kampánya tör­vényszerűen fullad ki addigra - állítják. További gond lehet számára, hogy min­den népszerűsége ellenére a pénzügy­­miniszter még pártjában is némileg jobb­ra áll a centrumtól, és a pártelnöki poszt elfoglalása után nyilván le kell köszön­nie az állandó médiajelenlétet garantáló miniszteri posztjáról. Sarkozy miniszter­ként eddig még olyan lehetetlen helyze­tekből is megerősödve került ki, mint a bevándorlási törvény szigorítása, amiről pedig sokan úgy gondolták kezdetben, hogy idegenellenesnek ítélt passzusai miatt egy olyan gazdag emberjogi ha­gyományú államban, mint Franciaor­szág, csak belebukni lehet. Ezt figyelembe véve némelyik híve va­lójában attól tart, hogy a pártelnöki poszt elfogadása zsákutcát, politikai süllyesz­tőt jelenthet majd vezérük számára. Sze­rintük még az sem elképzelhetetlen, hogy a Chirac-Raffarin tandem tudato­san tereli a poszt felé Sarko ambícióit. A miniszter is tisztában van persze azzal, hogy az új helyzet új szerepet igényel majd tőle, és bizonyos jelekből ítélve ezt már meg is találta. Legalábbis annak a nagy szabadtéri gaulle-ista politikai sze­zonkezdő rendezvénynek a körülmé­nyei, ahol Sarkozy hivatalosan bejelentet­te pártelnöki jelöltségét, arra utalhatnak: a pénzügyminiszter mostantól a néptri­­buni szereppel kacérkodik. Beszéde tőle szokatlanul sok külsőséges, már-már po­pulista elemet tartalmazott, nem nélkü­lözte a teatralitást, az érzelmi kitöréseket és a szervezettnek ható tomboló lelkese­dést, végül pedig a tapsorkánt. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a hívek vállra emeljék a sikertől láthatóan megrészege­dő politikust. Chiracon kívül minden valamirevaló konzervatív személyiség ott volt Sarko „népi felkenésén", és - ki tudja, miért? - ők is vörösre tapsolták a tenyerüket. - Mintha mindenki egy csapásra sarkozys­­tává vált volna - kommentálták utólag a jelenetet az aktivisták. Pedig hát ettől nyilván mi sem áll távolabb. Legfeljebb annyi történt, hogy mostantól valami megváltozik majd, és a harc e pillanattól kezdve a konzervatív táborban új eszkö­zökkel folytatódik az államfői jelölésért. Ha úgy tetszik, Sarko a gaulle-ista talpas hadak élére állt, miközben a túloldal csa­patai is rendeződni látszanak. Mindkét tábor csak a jelre vár. Ez pedig nem kés­het soká. Sarkozy és Raffarin együtt érkezett a nagygyűlésre. De külön-külön távoztak. Párizs, 2004. szeptember Buldózerként nyomul Sarko Először a konzervatívok elnöke akar lenni a francia pénzügyminiszter Nicolas Sarkozy a szeptemberi elnökjelölő partin a Francia-Alpokban A képregényhős Sarko Chirac orrát nyújtogatja hétvége 2004. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT 3

Next