Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)
2004-09-18 / 219. szám
42004. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT hétvége KÁDÁR BÉLA A globalizáció elősegítette a civilizáció világméretű elterjedését, a növekedés dinamizálódását, de - miként a közgazdaságtudomány a szabad kereskedelemmel összefüggésben már 170 éve jelezte - igen egyenlőtlen mértékben. A globalizálódás jótékony hatásai a fejlettebb, versenyképesebb, nagyobb alkuerővel, szervezeti hatalommal bíró országokra, adott országon belül pedig a lakosság nagyobb érdekfelismerési és érdekérvényesítési képességgel, korszerű tudással rendelkező kisebb hányadára összpontosulnak. A lakosság nagyobb és növekvő hányada még a legfejlettebb országokban sem tud lépést tartani a felgyorsuló globalizálódás követelményeivel. Ez a politikai erőtérben a demokratikus intézményrendszer tartalmi kiürüléséhez, működőképességének csökkenéséhez, a hagyományos politikai pártok szerepének meggyengüléséhez vezetett. A nemzetközi és nemzeti társadalmi-gazdasági folyamatok alakulása mind kevésbé függ politikai pártoktól, sokkal inkább a piactól, a globális hálózatoktól. Tudomásul kell vennünk, hogy a gazdaság globális, de nincs globális jóléti társadalom. Ha adott vállalatnál, országban a bérköltségek megnőnek, a következmény munkaerőt helyettesítő technológiai fejlesztés vagy kitelepülés. A jövedelmek, jóléti szolgáltatások tartósan csak a versenyképesség függvényében növelhetők. A világgazdasági realitásokkal elkerülhetetlenül szembenéző közgazdásztársadalom érthető nyugtalansággal figyeli a globális és a magyarországi folyamatok közötti növekvő konvergenciahiányt. Ez növekvő társadalmi és gazdasági működési zavarok, diszfunkcionális jelenségek forrása, hiszen a kis Magyarország nemzetközi folyamatokat megváltoztatni, módosítani nem tud. A politikai pártok ténykedései, a politikusok megnyilatkozásai nálunk olyan időszakban válnak első számú közéleti eseménnyé, amikor a választási folyamat, a pártpolitika világszerte veszít fontosságából. A döntési folyamat súlypontja a piac, amely ma már könnyedén fenyíthet, fegyelmezhet politikai szereplőket, országokat. További kis magyar tragikomédia, hogy a sikeres választási szereplés érdekében nagy pártjaink olyan időszakban fedezik fel a baloldaliság vagy a populizmus értékeit, amikor a nemzetközi erőteret a piac, illetve a tőke uralja, amikor a versenyképesség célja nálunk fejlettebb ország gazdaságpolitikájában, sőt az EU a közeljövőben felálló kormányzati struktúrájában is előretört a pártpolitikailag, belpolitikailag kamatoztatható szociálpolitikával szemben. Európában a populizmus a harmincas években, a jóléti állam a kilencvenes években tetőzött. A magyar gazdaság, sőt az ország helyzetében érzékelhető ellentétes, dualista irányzatok korántsem függetlenek politikai közállapotaink és a nemzetközi folyamatokból fakadó gazdaságpolitikai követelmények közötti összhanghiánytól. Nehezen állapítható meg, hogy a politikai pártok magatartása tükrözi-e vagy alakítja a gazdaság társadalmi környezetének kedvezőtlen összetevőit. Nemzetközi felmérések utalnak arra, hogy a kelet-közép- európai régióban a magyar lakosság tájékozottsága az ország helyzetéről, lehetőségeiről, kihívásairól alacsonyabb a térségi átlagnál. Értékpreferenciái eltolódtak a teljesítményi értékrendtől az anyagiasság, jólét, hedonizmus felé. A társadalmi várakozásokat kiszolgálni kívánó pártpolitikák együttese kivitelezhetetlen vagy fenn nem tartható gazdaságpolitikai ambíciókhoz vezet (csökkentett munkaidő, korai nyugdíj, megnövelt szociális és egyéb kiadások, bérfelzár-A szerző közgazdász, az Antallkormány külkereskedelmi minisztere kóztatáson nyugvó integrálódás, alacsony adók, energiaárak stb.). Nehezen tagadható, hogy a magyar társadalmi-politikai környezet széles sávon szembemegy a globális világgazdaság és a magyar felzárkózás követelményeivel. E környezetben kell vizsgálnunk és alakítanunk a magyar gazdaság helyzetét, fejlődését. Nincs kettős látása annak, aki a gazdaságban is egymás mellett lát kedvező és kedvezőtlen jelenségeket. Ha nem is kívánt mértékben, de javultak a fejlődés külső feltételei, a nemzetközi és az európai konjunkturális helyzet, a német gazdaságban tapasztalható megélénkülési jelek, a kelet-közép-európai térség dinamizálódása s kedvezőbb nemzetközi megítélése - persze nem függetlenül az Európai Unió keleti kibővülésétől. A magyar költségvetési politika karakterének változásával egybeesően mintegy kétéves szünet után a magyar gazdaság az elmúlt háromnegyed évben megkezdte a visszatérést az ország számára racionálisan fenntartható, hosszú távon egyedül járható beruházás- és exportvezérelt növekedési pályára. Az export növekedési üteme a 2002. évi 3,7 százalékról az elmúlt év második felében tapasztalható nekilendülés következményeként tavaly 7,2 százalékkal, 2004 első felében pedig 17 százalékkal nőtt. Versenyképességi mérce, hogy az ország aránya a világkivitelben az 1989. évi 23 ezrelékkel és a 2000. évi 46 ezrelékkel szemben 2003-ban már 58 ezreléket tett ki. A javulásnak különös nyomatékot ad, hogy kimagasló ütemű bér-, illetve fogyasztásnövekedés, jórészt választási gazdaságpolitika és erős, az elmúlt három év folyamán reálisan 18 százalékkal felértékelődő forintárfolyam környezetében következett be. Gyorsuló, és az uniós átlagot kétszeresen felülmúlja a GDP növekedési üteme. Több, a korábbi időszakban kialakult kedvezőtlen fejlődési irányzat, így az infláció, a versenyszférában kialakult bérek, a növekedési és a megtakarítási arány csökkenési üteme a közelmúltban tetőzött, s kedvező irányúra fordult. 2002 óta csökkenő arányú a GDP-arányos államháztartási deficit. A versenyszférában a foglalkoztatottság a 2002. évi csökkenés után az elmúlt évben 0,7 százalékkal, ez évben 1,1 százalékkal nőtt. Az éremnek azonban két oldala van. A dinamika mutatóinak kedvező alakulásával szemben korántsem megnyugtató az egyensúlyi helyzet alakulása. Igaz, hogy az egyensúlyhiány korántsem új keletű. A rendszerváltás óta eltelt 14 év magyar gazdaságpolitikájának állandósuló gazdaságpolitikai jellemzőjévé vált az egyensúlyvédelmi szempontok meghirdetett priorizálása, az államháztartási deficit csökkentése. A valóság viszont másfél évtizedes átlagban kereken ötszázalékos átlagos államháztartási deficitre utal, ami vagy a meghirdetett gazdaságpolitikák irrelevanciájára, vagy a deficit szerkezeti összetevőire enged következtetni. Az idei folyamatok - az elmúlt kétévi erős kilengések után - a hosszabb távú trendbe simulást jelzik. A meghirdetett, illetve konvergenciaprogramban bejelentett deficitmértéket már „sikerült elérni", így nem szükséges túl nagy képzelőerő az ebből fakadó következtetések levonására. Nem bölcs dolog viszont megfeledkezni arról, hogy az elmúlt két évtől eltérően az uniós taggá vált Magyarország igazmondást illetve teljesítményi kényszerei a gazdaságpolitikában ugrásszerűen megnőttek, így a konvergenciaprogramban vállalt deficitcsökkentés, a külső egyensúlyhiány magas mértékének csökkentése és a választási gazdaságpolitikától tartó pénzpiacok megnyugtatása további gazdaságpolitikai erőfeszítéseket követel. Korunk divatos, úgynevezett főálami megközelítése szellemében nálunk is főszólamú az a vélemény, amely a magyar gazdaság krónikus egyensúlyi problémáinak megoldását az államtalanításban, az állami kiadások visszafogásában látja. Kétségtelen, hogy az állam jövedelemelosztó és centralizáló szerepe Magyarországon jóval meghaladja az európai átlagot. Ugyanakkor nem téveszthető szem elől, hogy a globális realitások, a versenyképesség sokrétű követelményeinek előtérbe kerülése nem elsorvasztja, hanem átalakítja az állami szerepvállalás jellegét. A jóléti ráfordításokat koptató globális versennyel összefüggő kormányzati funkció gazdagodása nyomán a monetáris forradalom kezdete óta, 1978 és 2000 között az Európai Unió tagországainak átlagában a költségvetés által összpontosított bruttó belföldi termékhányad 33-ról 40 százalékra, Japánban 21-ről 27-re nőtt. A kormányzati szerepvállalás csökkentését sürgető csatakiáltások helyett célszerűbb volna - a világgazdasági realitások alapján - a kiadások szerkezetének átalakítását szorgalmazni. A nagyarányú folyó fizetésimérleg-hiány egyrészt felgyorsította az eladósodási folyamatot, másrészt a belföldi megtakarítások elégtelensége miatt a gazdaság finanszírozásában megnövelte a jelenleg is nagymértékű függőséget külső forrásoktól, s az ezzel együtt járó külső döntésektől. A népszerűsítőnek szánt korábbi gazdaságpolitika így bizonyos időbeni eltolódással elvezet a gazdaságpolitikai mozgástér beszűküléséhez, a magyar gazdasági növekedés fenntarthatósága körüli kételyek, kockázatok és költségek növekedéséhez, a külföldi befektetők tartózkodó magatartásához. A komoly múltra visszatekintő egyensúlyközpontú gazdaságpolitikánkon belül nemcsak a pénzügyi szférában találhatók egyensúlytalanságok. A legutóbbi években mind erőteljesebb körvonalakkal rajzolódik ki a munkaerőpiac szakmastrukturális egyensúlyhiánya. Az elmúlt három évben felsőfokú oktatásra beiskolázott átlagosan 108 ezer fő oktatása egyrészt jelentékeny társadalmi ráfordításokat igényel, megterheli és minőségileg visszaveti az oktatási rendszert, másrészt a kibocsátás messze meghaladja a munkaerő-piaci keresletet. Ugyanakkor a középfokú technikus- és szakmunkásképzés elégtelensége már eddig is csökkentette Magyarország vonzerejét a külföldi tőkebefektetők számára, közrejátszott a kimagasló bérdinamikában, az ezzel összefüggő pénzügyi egyensúlyhiányokban és a munkaerőt helyettesítő technológiai fejlesztésekben. De egyenetlenül fejlődik a gazdaság térbeli szerkezete is. A fejlesztési kiadások rovására végrehajtott államháztartási egyensúlyhiány csökkentése lelassította az elmaradottabb országrészek infrastrukturális fejlesztését, felzárkóztatását, a sikeres európai integrálódáshoz szükséges hazai és Kárpát-medencei integrálódást, az unió jövőbeni délkeleti irányú bővítéséből adódó, potenciális magyar közvetítői, logisztikai szerep kibontakozását. További egyensúlyhiány mutatkozik a magánfogyasztás és a beruházások növekedési üteme között. A magánfogyasztás bővülési üteme a 2001-2003-as időszak átlagában 36 százalékkal haladta meg a beruházásokét. Ez súlyos rendellenesség az új európai realitásokhoz igazodni kényszerülő, felzárkózási esélyt kapó ország esetében. Ebből adódóan kedvezőtlenül alakult a múlt örökségét kezelő és a jövőt építő források felhasználásának aránya. Tudásintenzív növekedési pályán például aligha lehet sikeresen fejlődni az innovációs támogatások szűkítésével, az idén is csökkentett tudományos kutatás-fejlesztési ráfordításokkal, melyeknek a GDP egy százaléka alá szorított szintje jóval elmarad a kilencvenes évek elejének átlagától. A jelen elviselhetőségét tehát részben a jövő elzálogosítása segítette. A növekedési dinamika és a csökkenő mértékű, de még mindig rendkívül súlyos pénzügyi feszültségek eredőjeként az ország gazdasági összképe, a gazdaságpolitika racionalitása, összteljesítménye az elmúlt háromnegyed évben javult. Ezért is elgondolkodtató, miért nem javult az elmúlt ősz óta a magyar gazdaság nemzetközi megítélése, a magyar gazdaságpolitika országkockázatokban, a pénzügyi befektetésektől elvárt hozamokban számszerűen is tükröződő hitelessége. Bár az év eleje óta némi javulás tapasztalható a rövid távú pénzügyi befektetések hozamainak alakulásában, közép- és hosszú távon tavaly augusztushoz viszonyítva kereken 200 pontos emelkedés látható. A rövid távú bizonytalanság magas szintje meg magyarázható a térségi mértékben is kimagasló pártpolitikai csatazajjal, az ez évi magyar konvergenciaprogramban vállalt magyar deficitcsökkentési kötelezettség teljesítése körüli piaci kételyekkel, illetve a nem teljesítés esetén várható piaci kényszerítő korrekciók feltételezhető következményeivel, a választás előtti év eddigi kedvezőtlen tapasztalataival. A közép- és hosszú távú magyar fejlődési folyamatok körüli piaci bizalmatlanságban viszont tükröződik a térségi éllovasi szerep elmúlt években bekövetkezett elvesztése miatti értetlenség, a magyar politikai erőtér minőségéből, a középtávú gazdaságpolitika várható racionalitásából, kiszámíthatóságából és áttekinthetőségéből levezetett következtetések jellege. A nagyvilág Magyarország-elemzői értetlenséggel figyelik a magyar politikai közélet értékrendi furcsaságait, amelyben - miként Alice Csodaországában - senki sem az, aminek mondja magát, ahol az ellenzék rendszeresen számon kéri egy általa is bírált, s a világgazdasági tendenciákkal korántsem összehangolt jóléti rendszerváltási kormányprogram végrehajtását, rendszeresen elrettenti az oroszlánszívűnek éppenséggel nem nevezett kormányzatot a hosszú ideje halogatott strukturális reformok végrehajtásától, így ennek összes terhe a következő politikai ciklusra hárul. A pénzpiaci bizalmatlanság Damoldesz-kardjáról és a hitelesség-visszaszerzés követelményéről így badar dolog volna megfeledkezni. A nemzetközi bizalom és gazdaságpolitikai hitelesség mielőbbi visszaszerzése, s a versenyképesség javítására összpontosító politika nem egyszerűen egyensúlyvédelmi „országműködtetés", a pénzügyileg, társadalmilag fenntartható növekedéssel összefüggő követelmény, hanem a tagságtól remélt előnyök és az ország felzárkóztatásának előfeltétele. A világ legnagyobb külkereskedelmi tömörülését jelentő unió szerződéses kapcsolatrendszerének átvétele nemcsak erősödő versenyt, hanem a korábbinál kedvezőbb kivitelbővítési lehetőségeket is teremt. Az új tagországok maguk is részt vesznek a közös külgazdasági politika alakításában, a korábbitól eltérően lehetőséget kapnak külgazdasági érdekeik védelmére, illetve azok közösségi álláspontként való megjelenítésére. Ennek természetesen előfeltétele egy megalapozott nemzetstratégiai koncepció, az ebből levezetett külgazdasági cselekvési program és érdekrendszer kimunkálása, színvonalas, rugalmas és aktív gazdaságdiplo- máciai tevékenység. A kis országok eleve gyenge nemzetközi alkuereje így az uniós tagság fedezetével felértékelhető. A közgazdaság-tudomány vagy nemzetgazdaságtan kialakulása óta a nemzetek fejlődését alakító általános és sajátos gazdasági törvényszerűségekkel foglalkozott. E feladat átalakul, gazdagodik, de nem tűnik el a globalizáció korában sem. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a jelenlegi globalizáció feltételei között a magyar társadalmi-gazdasági fejlődést alakító legfontosabb döntéseket - tetszik, nem tetszik - az ország határain kívül, nemzetközi döntési központokban hozzák. E helyzet jelenleg a ■kis országok által nem változtatható meg, de a kormány, illetve a társadalmi-gazdasági élet szereplői e döntéseket befolyásolhatják. Jelenleg a kormány és a társadalom energiái túlzott mértékben összpontosulnak a belpolitikára, kommunikációra, a pozíciók megszerzésével összefüggő egyezkedésekre, költségvetési források megszerzése körüli viadalokra. A gazdaság szemszögéből és az ország hosszú távú érdekei szempontjából jó volna szem előtt tartani az ókori római mondást: Bármit teszel, okosan tedd, s gondold meg a végét. E szempontból országunk nincs elkényeztetve. A magyar kormánynak most az a feladata, hogy az országot átvezesse az uniós tagság újoncévein, alakítsa ki a pénzügyi stabilitás, az uniós forrásokhoz jutás és tagságielőny-kiaknázás, valamint a felzárkózás feltételeit, illetve az ehhez szükséges nemzeti munkaprogramot. Normális körülmények között a mindenkori ellenzék tiszte, hogy ezt szellemi erőforrásokkal, konstruktív bírálatokkal, közös nemzeti érdekképviselettel segítse, s harci kedvét a választási időszakra összpontosítsa. Az ország és a jövőépítés nem ideológiai álmodozást, pártpolitikai ígérgetési versenyt, rendszer- vagy korszakváltást, hanem szemléleti és teljesítményi fordulatot követel. Ideje volna megbarátkoztatni a pártokat, a társadalmat a világgazdasági realitásokkal, a magyarországi adottságokkal és lehetőségekkel. Itt a kamaszkor vége, az álmodozások korától való búcsú. Nagykorúak lettünk. Ehhez kell felnőnünk. Itt a kamaszkor vége Alice Csodaországa a magyar gazdaságpolitikában NÉPSZABADSÁG