Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-18 / 219. szám

42004. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT hétvége KÁDÁR BÉLA A globalizáció elősegítette a civilizáció vi­lágméretű elterjedését, a növekedés dina­mizálódását, de - miként a közgazdaság­­tudomány a szabad kereskedelemmel összefüggésben már 170 éve jelezte - igen egyenlőtlen mértékben. A globalizálódás jótékony hatásai a fejlettebb, versenyké­pesebb, nagyobb alkuerővel, szervezeti hatalommal bíró országokra, adott orszá­gon belül pedig a lakosság nagyobb érdekfelismerési és érdekérvényesítési képességgel, korszerű tudással rendelke­ző kisebb hányadára összpontosulnak. A lakosság nagyobb és növekvő hányada még a legfejlettebb országokban sem tud lépést tartani a felgyorsuló globalizálódás követelményeivel. Ez a politikai erőtérben a demokrati­kus intézményrendszer tartalmi kiürülé­séhez, működőképességének csökkenésé­hez, a hagyományos politikai pártok sze­repének meggyengüléséhez vezetett. A nemzetközi és nemzeti társadalmi-gazda­sági folyamatok alakulása mind kevésbé függ politikai pártoktól, sokkal inkább a pi­actól, a globális hálózatoktól. Tudomásul kell vennünk, hogy a gazdaság globális, de nincs globális jóléti társadalom. Ha adott vállalatnál, országban a bérköltségek megnőnek, a következmény munkaerőt helyettesítő technológiai fejlesztés vagy kitelepülés. A jövedelmek, jóléti szol­gáltatások tartósan csak a versenyképesség függvé­nyében növelhetők. A világgazdasági realitá­sokkal elkerülhetetlenül szembenéző közgazdász­társadalom érthető nyugta­lansággal figyeli a globális és a magyarországi folya­matok közötti növekvő konvergenciahiányt. Ez nö­vekvő társadalmi és gaz­dasági működési zavarok, diszfunkcionális jelensé­gek forrása, hiszen a kis Magyarország nemzetközi folyamatokat megváltoz­tatni, módosítani nem tud. A politikai pártok tényke­dései, a politikusok meg­nyilatkozásai nálunk olyan idő­szakban válnak első számú közéleti eseménnyé, amikor a választási fo­lyamat, a pártpolitika világszerte ve­szít fontosságából. A döntési folyamat súlypontja a piac, amely ma már könnyedén fenyíthet, fegyelmezhet politikai szereplőket, országokat. To­vábbi kis magyar tragikomédia, hogy a sikeres választási szereplés érdekében nagy pártjaink olyan időszak­ban fedezik fel a baloldaliság vagy a po­­pulizmus értékeit, amikor a nemzetközi erőteret a piac, illetve a tőke uralja, ami­kor a versenyképesség célja nálunk fejlet­tebb ország gazdaságpolitikájában, sőt az EU a közeljövőben felálló kormányzati struktúrájában is előretört a pártpolitikai­­lag, belpolitikailag kamatoztatható szoci­álpolitikával szemben. Európában a po­­pulizmus a harmincas években, a jóléti ál­lam a kilencvenes években tetőzött. A ma­gyar gazdaság, sőt az ország helyzetében érzékelhető ellentétes, dualista irányza­tok korántsem függetlenek politikai köz­állapotaink és a nemzetközi folyamatok­ból fakadó gazdaságpolitikai követelmé­nyek közötti összhanghiánytól. Nehezen állapítható meg, hogy a politikai pártok magatartása tükrözi-e vagy alakít­ja a gazdaság társadalmi környezetének kedvezőtlen összetevőit. Nemzetközi fel­mérések utalnak arra, hogy a kelet-közép­­- európai régióban a magyar lakosság tájé­kozottsága az ország helyzetéről, lehető­ségeiről, kihívásairól alacsonyabb a térsé­gi átlagnál. Értékpreferenciái eltolódtak a tel­jesítményi értékrendtől az anyagiasság, jólét, hedonizmus felé. A társadalmi várakozásokat kiszolgál­ni kívánó pártpolitikák együttese kivite­lezhetetlen vagy fenn nem tartható gaz­daságpolitikai ambíciókhoz vezet (csök­kentett munkaidő, korai nyugdíj, megnö­velt szociális és egyéb kiadások, bérfelzár-A szerző közgazdász, az Antallkormány külkereske­delmi minisztere kóztatáson nyugvó integrálódás, ala­csony adók, energiaárak stb.). Nehezen tagadható, hogy a magyar társadalmi-po­litikai környezet széles sávon szembe­megy a globális világgazdaság és a ma­gyar felzárkózás követelményeivel. E környezetben kell vizsgálnunk és ala­kítanunk a magyar gazdaság helyzetét, fejlődését. Nincs kettős látása annak, aki a gazdaságban is egymás mellett lát kedve­ző és kedvezőtlen jelenségeket. Ha nem is kívánt mértékben, de javultak a fejlődés külső feltételei, a nemzetközi és az európai konjunkturális helyzet, a német gazdaság­ban tapasztalható megélénkülési jelek, a kelet-közép-európai térség dinamizálódá­sa s kedvezőbb nemzetközi megítélése - persze nem függetlenül az Európai Unió keleti kibővülésétől. A magyar költségve­tési politika karakterének változásával egybeesően mintegy kétéves szünet után a magyar gazdaság az elmúlt háromnegyed évben megkezdte a visszatérést az ország számára racionálisan fenntartható, hosszú távon egyedül járható beruházás- és ex­portvezérelt növekedési pályára. Az export növekedési üteme a 2002. évi 3,7 százalékról az elmúlt év második felében tapasztalható nekilendülés követ­kezményeként tavaly 7,2 százalékkal, 2004 első felében pedig 17 százalékkal nőtt. Versenyképességi mérce, hogy az or­szág aránya a világkivitelben az 1989. évi 23 ezrelékkel és a 2000. évi 46 ezrelékkel szemben 2003-ban már 58 ezreléket tett ki. A javulásnak különös nyomatékot ad, hogy kimagasló ütemű bér-, illetve fo­gyasztásnövekedés, jórészt választási gazdaságpolitika és erős, az elmúlt három év folyamán reálisan 18 százalékkal felér­tékelődő forintárfolyam környezetében következett be. Gyorsuló, és az uniós átla­got kétszeresen felülmúlja a GDP növeke­dési üteme. Több, a korábbi időszakban kialakult kedvezőtlen fejlődési irányzat, így az infláció, a versenyszférában kiala­kult bérek, a növekedési és a megtakarítá­si arány csökkenési üteme a közelmúlt­ban tetőzött, s kedvező irányúra fordult. 2002 óta csökkenő arányú a GDP-arányos államháztartási deficit. A versenyszférá­ban a foglalkoztatottság a 2002. évi csök­kenés után az elmúlt évben 0,7 százalék­kal, ez évben 1,1 százalékkal nőtt. Az éremnek azonban két oldala van. A di­namika mutatóinak kedvező alakulásával szemben korántsem megnyugtató az egyensúlyi helyzet alakulása. Igaz, hogy az egyensúlyhiány korántsem új keletű. A rendszerváltás óta eltelt 14 év magyar gazdaságpolitikájának állandósuló gaz­daságpolitikai jellemzőjévé vált az egyen­súlyvédelmi szempontok meghirdetett priorizálása, az államháztartási deficit csökkentése. A valóság viszont másfél év­tizedes átlagban kereken ötszázalékos át­lagos államháztartási deficitre utal, ami vagy a meghirdetett gazdaságpolitikák ir­relevanciájára, vagy a deficit szerkezeti összetevőire enged következtetni. Az idei folyamatok - az elmúlt kétévi erős kilengések után - a hosszabb távú trendbe simulást jelzik. A meghirdetett, il­letve konvergenciaprogramban bejelen­tett deficitmértéket már „sikerült elérni", így nem szükséges túl nagy képzelőerő az ebből fakadó következtetések levonására. Nem bölcs dolog viszont megfeledkezni arról, hogy az elmúlt két évtől eltérően az uniós taggá vált Magyarország igazmon­dást illetve teljesítményi kényszerei a gazdaságpolitikában ugrásszerűen meg­nőttek, így a konvergenciaprogramban vállalt deficitcsökkentés, a külső egyen­súlyhiány magas mértékének csökkenté­se és a választási gazdaságpolitikától tar­tó pénzpiacok megnyugtatása további gazdaságpolitikai erőfeszítéseket követel. Korunk divatos, úgynevezett főálami megközelítése szellemében nálunk is fő­­szólamú az a vélemény, amely a magyar gazdaság krónikus egyensúlyi problé­máinak megoldását az államtalanításban, az állami kiadások visszafogásában látja. Kétségtelen, hogy az állam jövedelemel­osztó és centralizáló szerepe Magyaror­szágon jóval meghaladja az európai átla­got. Ugyanakkor nem téveszthető szem elől, hogy a globális realitások, a verseny­­képesség sokrétű követelményeinek elő­térbe kerülése nem elsorvasztja, hanem átalakítja az állami szerepvállalás jellegét. A jóléti ráfordításokat koptató globális versennyel összefüggő kormányzati funkció gazdagodása nyomán a mo­netáris forradalom kezdete óta, 1978 és 2000 között az Európai Unió tagországai­nak átlagában a költségvetés által össz­pontosított bruttó belföldi termékhányad 33-ról 40 százalékra, Japánban 21-ről 27-re nőtt. A kormányzati szerepvállalás csök­kentését sürgető csatakiáltások helyett célszerűbb volna - a világgazdasági reali­tások alapján - a kiadások szerkezetének átalakítását szorgalmazni. A nagyarányú folyó fizetésimérleg-hi­­ány egyrészt felgyorsította az eladósodási folyamatot, másrészt a belföldi megtaka­rítások elégtelensége miatt a gazdaság fi­nanszírozásában megnövelte a jelenleg is nagymértékű függőséget külső források­tól, s az ezzel együtt járó külső döntések­től. A népszerűsítőnek szánt korábbi gaz­daságpolitika így bizonyos időbeni eltoló­dással elvezet a gazdaságpolitikai moz­gástér beszűküléséhez, a magyar gazda­sági növekedés fenntarthatósága körüli kételyek, kockázatok és költségek növe­kedéséhez, a külföldi befektetők tartózko­dó magatartásához. A komoly múltra visszatekintő egyensúlyközpontú gazda­ságpolitikánkon belül nemcsak a pénz­ügyi szférában találhatók egyensúlytalan­ságok. A legutóbbi években mind erőtelje­sebb körvonalakkal rajzolódik ki a mun­kaerőpiac szakmastrukturális egyensúly­hiánya. Az elmúlt három évben felsőfokú oktatásra beiskolázott átlagosan 108 ezer fő oktatása egyrészt jelentékeny társadal­mi ráfordításokat igényel, megterheli és minőségileg visszaveti az oktatási rend­szert, másrészt a kibocsátás messze meg­haladja a munkaerő-piaci keresletet. Ugyanakkor a középfokú technikus- és szakmunkásképzés elégtelensége már ed­dig is csökkentette Magyarország vonz­erejét a külföldi tőkebefektetők számára, közrejátszott a kimagasló bérdinamiká­ban, az ezzel összefüggő pénzügyi egyen­súlyhiányokban és a munkaerőt helyette­sítő technológiai fejlesztésekben. De egyenetlenül fejlődik a gazdaság térbeli szerkezete is. A fejlesztési kiadá­sok rovására végrehajtott államháztartási egyensúlyhiány csökkentése lelassította az elmaradottabb országrészek infra­strukturális fejlesztését, felzárkóztatását, a sikeres európai integrálódáshoz szük­séges hazai és Kárpát-medencei integrá­lódást, az unió jövőbeni délkeleti irányú bővítéséből adódó, potenciális magyar közvetítői, logisztikai szerep kibontako­zását. További egyensúlyhiány mutatkozik a magánfogyasztás és a beruházások növe­kedési üteme között. A magánfogyasztás bővülési üteme a 2001-2003-as időszak át­lagában 36 százalékkal haladta meg a be­ruházásokét. Ez súlyos rendellenesség az új európai realitásokhoz igazodni kény­szerülő, felzárkózási esélyt kapó ország esetében. Ebből adódóan kedvezőtlenül alakult a múlt örökségét kezelő és a jövőt építő források felhasználásának aránya. Tudásintenzív növekedési pályán például aligha lehet sikeresen fejlődni az innová­ciós támogatások szűkítésével, az idén is csökkentett tudományos kutatás-fejlesz­tési ráfordításokkal, melyeknek a GDP egy százaléka alá szorított szintje jóval el­marad a kilencvenes évek elejének átlagá­tól. A jelen elviselhetőségét tehát részben a jövő elzálogosítása segítette. A növekedési dinamika és a csökkenő mértékű, de még mindig rendkívül sú­lyos pénzügyi feszültségek eredőjeként az ország gazdasági összképe, a gazda­ságpolitika racionalitása, összteljesítmé­nye az elmúlt háromnegyed évben javult. Ezért is elgondolkodtató, miért nem ja­vult az elmúlt ősz óta a magyar gazdaság nemzetközi megítélése, a magyar gazda­ságpolitika országkockázatokban, a pénz­ügyi befektetésektől elvárt hozamokban számszerűen is tükröződő hitelessége. Bár az év eleje óta némi javulás tapasztal­ható a rövid távú pénzügyi befektetések hozamainak alakulásában, közép- és hosszú távon tavaly augusztushoz viszo­nyítva kereken 200 pontos emelkedés lát­ható. A rövid távú bizonytalanság magas szintje meg magyarázható a térségi mér­tékben is kimagasló pártpolitikai csatazaj­jal, az ez évi magyar konvergenciaprog­ramban vállalt magyar deficitcsökkentési kötelezettség teljesítése körüli piaci kéte­lyekkel, illetve a nem teljesítés esetén vár­ható piaci kényszerítő korrekciók feltéte­lezhető következményeivel, a választás előtti év eddigi kedvezőtlen tapasztalatai­val. A közép- és hosszú távú magyar fejlő­dési folyamatok körüli piaci bizalmatlan­ságban viszont tükröződik a térségi éllo­­vasi szerep elmúlt években bekövetkezett elvesztése miatti értetlenség, a magyar politikai erőtér minőségéből, a középtávú gazdaságpolitika várható racionalitásá­ból, kiszámíthatóságából és áttekinthető­ségéből levezetett következtetések jellege. A nagyvilág Magyarország-elemzői ér­tetlenséggel figyelik a magyar politikai közélet értékrendi furcsaságait, amelyben - miként Alice Csodaországában - senki sem az, aminek mondja magát, ahol az el­lenzék rendszeresen számon kéri egy ál­tala is bírált, s a világgazdasági tendenci­ákkal korántsem összehangolt jóléti rend­szerváltási kormányprogram végrehajtá­sát, rendszeresen elrettenti az oroszlánszí­vűnek éppenséggel nem nevezett kor­mányzatot a hosszú ideje halogatott strukturális reformok végrehajtásától, így ennek összes terhe a következő politikai ciklusra hárul. A pénzpiaci bizalmatlanság Damoldesz-kardjáról és a hitelesség-vissza­szerzés követelményéről így badar dolog volna megfeledkezni. A nemzetközi bizalom és gazdaságpo­litikai hitelesség mielőbbi visszaszerzése, s a versenyképesség javítására összponto­sító politika nem egyszerűen egyensúly­védelmi „országműködtetés", a pénz­ügyileg, társadalmilag fenntartható növe­kedéssel összefüggő követelmény, hanem a tagságtól remélt előnyök és az ország felzárkóztatásának előfeltétele. A világ legnagyobb külkereskedelmi tömörülését jelentő unió szerződéses kapcso­latrendszerének átvétele nem­csak erősödő versenyt, hanem a korábbinál kedvezőbb kivitel­bővítési lehetőségeket is teremt. Az új tagországok maguk is részt vesznek a közös külgazda­sági politika alakításában, a ko­rábbitól eltérően lehetőséget kapnak külgazdasági érdekeik védelmére, illetve azok közössé­gi álláspontként való megjelení­tésére. Ennek természetesen elő­feltétele egy megalapozott nem­zetstratégiai koncepció, az ebből levezetett külgazdasági cselek­vési program és érdekrendszer kimunkálása, színvonalas, ru­galmas és aktív gazdaságdiplo-­ máciai tevékenység. A kis orszá­gok eleve gyenge nemzetközi alkuereje így az uniós tagság fe­dezetével felértékelhető. A közgazdaság-tudomány vagy nemzetgazdaságtan kialakulása óta a nemzetek fejlődését alakító általá­nos és sajátos gazdasági törvénysze­rűségekkel foglalkozott. E feladat átala­kul, gazdagodik, de nem tűnik el a globa­lizáció korában sem. Tisztában kell len­nünk azzal, hogy a jelenlegi globalizáció feltételei között a magyar társadalmi-gaz­dasági fejlődést alakító legfontosabb dön­téseket - tetszik, nem tetszik - az ország határain kívül, nemzetközi döntési köz­pontokban hozzák. E helyzet jelenleg a ■kis országok által nem változtatható meg, de a kormány, illetve a társadalmi-gazda­sági élet szereplői e döntéseket befolyá­­solhatják. Jelenleg a kormány és a társa­dalom energiái túlzott mértékben össz­pontosulnak a belpolitikára, kommuniká­cióra, a pozíciók megszerzésével össze­függő egyezkedésekre, költségvetési for­rások megszerzése körüli viadalokra. A gazdaság szemszögéből és az ország hosszú távú érdekei szempontjából jó vol­na szem előtt tartani az ókori római mon­dást: Bármit teszel, okosan tedd, s gon­dold meg a végét. E szempontból orszá­gunk nincs elkényeztetve. A magyar kormánynak most az a fel­adata, hogy az országot átvezesse az uniós tagság újoncévein, alakítsa ki a pénzügyi stabilitás, az uniós forrásokhoz jutás és tagságielőny-kiaknázás, valamint a felzár­kózás feltételeit, illetve az ehhez szüksé­ges nemzeti munkaprogramot. Normális körülmények között a mindenkori ellen­zék tiszte, hogy ezt szellemi erőforrások­kal, konstruktív bírálatokkal, közös nem­zeti érdekképviselettel segítse, s harci ked­vét a választási időszakra összpontosítsa. Az ország és a jövőépítés nem ideológi­ai álmodozást, pártpolitikai ígérgetési versenyt, rendszer- vagy korszakváltást, hanem szemléleti és teljesítményi fordu­latot követel. Ideje volna megbarátkoztat­­ni a pártokat, a társadalmat a világgazda­sági realitásokkal, a magyarországi adott­ságokkal és lehetőségekkel. Itt a kamasz­kor vége, az álmodozások korától való búcsú. Nagykorúak lettünk. Ehhez kell felnőnünk. Itt a kamaszkor vége Alice Csodaországa a magyar gazdaságpolitikában NÉPSZABADSÁG

Next