Népszabadság, 2004. november (62. évfolyam, 255-279. szám)
2004-11-23 / 273. szám
“I FÓRUM 2004. NOVEMBER 23., KEDD J& 11- NÉPSZABADSÁG Mi a kérdés ? Mi az igen ? Mi a nem ? Hallgatom a vitákat az egészségügygyel kapcsolatos népszavazásról. Sokszor nem értem, hogy mi köze van az elhangzó állításoknak a szavazásra feltett kérdéshez. Megkísérlem elemezni a kérdést, hogy tisztázzuk a jelentését, az igen és a nem válasz következményeit. „Egyetért-e ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?" Egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak! Minden híradásban, a viták többségében azt hallani: „kórházprivatizáció". Ez súlyosan félrevezető leegyszerűsítés, mert nemcsak erről van szó! „Intézmény: Valamely közösségi célra létesített, bizonyos személyi kerettel rendelkező társadalmi vagy állami szervezet." (Magyar értelmező kéziszótár.) Amikor szavaznak, tudniuk kell, hogy nemcsak a kórházakról van szó, hanem valamennyi egészségügyi intézményről. A falusi háziorvosi rendelőről is (ez az alapellátás intézménye), a kisvárosi szakrendelőről is, de idetartozik az állami fogorvosi rendelő, a nem magánosított gyógyszertár stb. Az igen válasz azt jelenti, hogy valódi háziorvosi vagy szakorvosi privatizáció sem történhet. Az orvosok nem válhatnak saját rendelőjük tulajdonosává. 1992-1993-ban örültünk, hogy a gyógyszerészek többsége saját tulajdonában dolgozhat. Az orvosok számára ez miért ne legyen lehetséges? Aki igennel szavaz (köztük az orvosoknak), tudniuk kell, hogy ez lesz a szavazás egyik eredménye! Sokan azt gondolják, hogy a háziorvosi privatizáció már megtörtént. Ez sajnos nem így van! A praxisjog nem privatizációt jelentett, csupán azt, hogy az orvosnak pénzért kell megvennie a jogot arra, hogy egy adott körzetben dolgozhasson. Ha hitelt vesz föl, azt az adott körzetből távozó orvosnak kell adnia, és nem költheti saját rendelőjének fejlesztésére. A rendelő most az önkormányzat tulajdona, annak fenntartása és fejlesztési a tulajdonos önkormányzat dolga, ha éppen van rá pénze. „Az intézmények, kórházak maradjanak állami, illetve önkormányzati tulajdonban." A kérdés nem arról szól, hogy ne legyen „privatizáció"! Sokkal többről! Arról, hogy alapítványi tulajdonba sem A szerző orvos, 1992-1994 között a Népjóléti, 1998-2000 között az Egészségügyi Minisztérium államtitkára kerülhet az egészségügyi intézmény. Közhasznú társasággá is csak akkor alakulhat, ha annak (többségi?) tulajdonosa az állam vagy az önkormányzat. Sőt, intézményt, kórházat egyházi tulajdonba sem lehet adni! Mennyi ideig? Ezt nem tudjuk, hiszen a kérdésben időhatárok nincsenek. Valóban ezt akarjuk? Mindannyian tudjuk, hogy az egyházak által működtetett egészségügyi intézményben a hivatástudat mellett a hit ereje és türelme is gyógyít! Erről is lemondanánk? A népszavazást kezdeményező Munkáspártnak persze ez természetes, ám aki igennel szavaz, annak tudnia kell, hogy ezt is eredményezi a szavazata! Mit jelent az, hogy állami, önkormányzati tulajdonban marad az intézmény? Azt, hogy az épületet nem lehet eladni, átadni. És a működést? Azt bizony az igen esetleges győzelme után is át lehet adni, akár profitorientált cégnek is! Az épület ugyan nem kerül más tulajdonába, de az önkormányzattal és az egészségbiztosítási pénztárral kettős szerződésben álló vállalkozás vezetheti az intézményt, ahogy ez a vállalkozó háziorvosok esetében is történik. Azt, hogy miként bánhat a vállalkozás az önkormányzati tulajdonú épülettel és eszközökkel, a szerződésben foglaltak szabályozzák, ahogy jelenleg is. Aki a kórházak nonprofit működtetését támogatja (ahogy ez az előző kormány alatt született törvényben volt), az hiába szavaz Pusztai Erzsébet igennel, mert a profitorientált működtetést az igen szavazat nem akadályozza meg! Mi történik, ha egy vállalkozó vagy „befektető" nem akarja megvenni a régi, rossz állapotban lévő önkormányzati rendelőt, esetleg kórházat, hanem újat szeretne építeni, és működtetné azt biztosítási támogatással, a régi intézmény dolgozóival? Az új, saját tulajdonú épületben végezné a terület régi betegeinek ellátását a hatályos törvények szerint. Mit válaszolnánk egy ilyen javaslat esetén? Privatizáció ez vagy nem? Az új intézmény akkor nem lenne "profitorientált"? Kötne vele szerződést a biztosító, vagy nem? Mi lenne a régi, használaton kívüli lerobbant épülettel? Ott maradna „állami, önkormányzati tulajdonban", használatlanul? (Sajnos persze a zavaros hazai viszonyok között ilyen ajánlat ritkán születik!) Egyesek szerint azonban a népszavazás kérdése a működtetési formáról is szól, és az állami, önkormányzati tulajdon a működtetés „tulajdonlását" is jelenti. Nem hiszem, de ha mégis, akkor még nagyobb a baj! Akkor az egészségügyben dolgozók nemhogy tulajdonosok nem lehetnek a továbbiakban (kivéve azokat a szerencséseket, akik már megvették a rendelőjüket), de vállalkozásban sem működtethetnék az önkormányzati tulajdonú épületben lévő praxisukat! Azt is jelentheti vajon az igen válasz, hogy vállalkozásban csak az láthat el a biztosító által támogatott feladatot, aki a saját rendelőjében dolgozik? Az egészségügyi intézmények, kórházak legyenek bármilyen tulajdonban, továbbra is egymás mellett működnek majd. Magántőkéből új, az egészségbiztosítás által támogatott intézmények igen szavazás esetén is létrejöhetnek akkor, ha új ellátásra van szükség, de a költségvetésben annak bevezetésére momentán nincs pénz (mint annak idején a műveseszolgáltató hálózat létrehozásakor). Vagy lehet, hogy mégsem? Befolyásolja-e a népszavazás az egészségbiztosítás helyzetét, az egészségügyi ellátás „ingyenességét"? Az egészségbiztosítási pénztárral szerződésben lévő egészségügyi intézmények az egészségbiztosítási törvény által szabályozott módon látják el a betegeket, és csak ott kérhetnek - hivatalosan - pénzt, ahol ezt a törvények megengedik. Az állami és a magánintézményekben egyaránt! Tehát továbbra sem kérhet pénzt a betegtől a magánszolgáltató például a biztosítás által kifizetett vizsgálatokért vagy a művesekezelésért, akár az igen, akár a nem szavazat lesz a több. A népszavazás nem változtatja meg a jelenlegi helyzetet, a paraszolvencia által generált esélyegyenlőtlenséget! Az igen szavazat sem akadályozza meg a sajátos kis magyar „privatizációt", a szocializmus talán legsúlyosabb következményét, azt, hogy állami és önkormányzati tulajdonú kórházak egyes osztályain, részlegein a teljesen állami/önkormányzati tulajdonú eszközparkot, az ott dolgozók munkáját az orvos magánzsebébe kifizetett „magánrendelésre" használják. Azt, hogy az kapja a legtöbb tb-támogatást, aki a legtöbb „állami magánrendelést" tudja igénybe venni! Az állami tulajdont mindenek elé helyező Munkáspártot ez a privatizáció nem zavarja. A kedves olvasót sem? Az állami tulajdon ugyanis valóban nem „profitorientált", de ha az állam által befektetett pénz és eszközök nem állami, hanem magánprofitot termelnek - adómentesen, ellenőrizetlenül - az rendjén való? •Nézzük a mondat második felét! Milyen törvényt kellene megsemmisítenie az Országgyűlésnek igen szavazat esetén? Kórházak privatizációjáról szóló törvény már nincs. Ha a mondat első fele a másodiktól függetlenül is érvényes, akkor ahhoz, hogy az egészségügyi intézmények állami, illetve önkormányzati tulajdonban maradjanak, a jelenlegi helyzetet megváltoztatva új szabályokat kell alkotni. Az állami tulajdon esetén ez nem lenne bonyolult, hiszen csak fel kell venni az állami tulajdonú egészségügyi intézményeket a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonelemek közé. De valamennyit? Ha netán nincs mindre szükség, akkor is? Mennyi időre? Ha a technika fejlődése következtében változtatni, csökkenteni kell az egészségügyi intézmények számát, akkor mit tehetünk? Megszüntetni lehet? Az önkormányzati tulajdonra vonatkozó szabályozás azonban sokkal bonyolultabb, az újraszabályozás önkormányzati alapjogokat érintő kétharmados törvény megváltoztatását igényelné. Ám a népszavazás ilyen kötelezettséget nem ír elő, csak az „ezzel ellentétes törvény megsemmisítését". Mi az, ami ezzel ellentétes? Például az önkormányzati törvény. Hogy is van ez? Ki magyarázza el végre, hogy pontosan mi következik a kérdésre adott igen válaszból? Mit is kell tennie a parlamentnek? A nem győzelme estén persze változatlan marad a jelenlegi, pontosan annyira zavaros helyzet, mint amilyen az igen győzelme után lesz majd! „De nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit akarunk. A szándékok teljes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik." (Jean Anouilh: Becket vagy Isten becsülete) A középkor hatalmi játszmái között a fenti megállapítás bölcsességre vallott. Bölcs dolog-e, ha olyan fontos kérdésben, mint az egészségügyi intézmények sorsa, az emberek nem tudják, hogy mit eredményez szavazatuk. A félrevezető viták alapján csak azt hiszik, hogy tudják. Ha a kórházak magánkézbe adását vagy profitorientált működtetését szeretné megakadályozni valaki, akkor ezt kellene megkérdezni a népszavazáson, pontos megfogalmazással, hogy a következmények kiszámíthatók legyenek. A demokrácia csak akkor igazi és valódi, ha tudjuk, hogy mit jelent a szavazatunk, ha a politikai szlogenek mögött látjuk azt a valóságot, amiről véleményt mondunk, ha véleménynyilvánításunknak egyértelműek és előre láthatóak a következményei. A félrevezető „hitvitáknál" fontosabb a tisztességes szakmai párbeszéd. Az egészségügyben meglévő ellentmondások, igazságtalanság, kiszámíthatatlanság, pénztelenség hatásai már a napi betegellátásban is érezhetők. Széles körű egyeztetések során kialakított, hosszú távú programra lenne szükség végre a sok mellébeszélés helyett! De ha önt a kérdések is érdeklik, tudok adni olyan szavazólapot, amin azok is rajta vannak A szerző író, Újvidék A szerzővel csütörtökön 11 és 13 óra között vitázhatnak lapunk internetes vitafórumán. Előzetes kérdéseket a http://www.nol.hu/majorkerdesek címen várunk, sezek majd egy évszázada nem jelentenek már kirajzási célpontot. És nem számíthatunk rá, hogy ezután majd azzá válnak. Az ott maradást erőltető politika túl nagy árat követel mind Magyarországtól, mind a maradó, s ezt ábrándosan hazafias cselekedetnek, hazafias érdemnek tekintő magyarságtól. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy hosszabb távon a magyarság együttesen jól elférne egy fejlődésében új lendületet vevő Magyarországon. Miként a németség is felfogta, hogy bőven elfér a kisebbre zsugorodott, létező Németországban. A nemzetpolitikában célszerű volna párhuzamos utat járni, részint lehetőséget teremteni arra, hogy a hajdani szállásterületeken megrögzötten maradni óhajtó, mindinkább fogyatkozó magyarság méltányos, de szerény keretek között megőrizhesse nemzeti létét, részint viszont szervezett formában lehetővé tenni, hogy a mind nagyobb számban távozók jó eséllyel boldogulhassanak a létező Magyarországon. Ez azt is jelentené, hogy Magyarország mint állam lemondana arról a foszladozó ábrándról, hogy regionális hatalommá válhat a Kárpátok térségében, ha a magyar nemzeti közösségek politikai súlyára támaszkodva befolyást gyakorol a szomszédos országok állampolitikájára. Minél előbb ráébredünk, hogy Magyarország az EU keretében ily módon nem vívhatja ki magának a keleti peremvidék regionális hatalmának rangját, annál előbb összpontosíthatjuk szétforgácsolt energiáinkat arra, amit közös érdekünkként még felismerhetünk, a létező Magyarország felvirágoztatására az EU keretében. A magyarországi, a szlovákiai és a szlovéniai magyarság máris az EU-t tekintheti tágabb hazájának. Valószínű, hogy három éven belül a romániai magyarság is felzárkózik hozzájuk. Nemrég a horvátországi magyarság számára is megnyílt a csatlakozás távlata. Miután a schengeni határok teljes szigora Magyarország és Románia, idővel Horvátország határain is érvényesül majd, beláthatatlanul sokáig csak a szerbiai és az ukrajnai magyarság reked majd az új közös hazán kívül. Az tehát a kérdés, vajon Magyarország tehet-e valamit annak érdekében, hogy a szerbiai, a horvátországi és az ukrajnai magyarság felzárkózási esélyei - a nemzet többi részéhez képest - ne csorbuljanak jóvátehetetlenül. Az alanyi jogon nekik nyújtandó kettős állampolgárság enyhíthetné az esélykülönbséget. Nem a külországokba szakadt magyarság általános szükséglete e pillanatban a kettős állampolgárság. Az EU-n belül élő magyarság számára Magyarország minden tekintetben elérhető célterületté válhat. Szerbiában a munka- és az életminőség zuhanása óhatatlanul vándorlásra készteti az ifjabb nemzedék magyarjainak kötelékeket bontani kész részét. Senki sem kívánhatja tőlük, hogy elfecséreljék az életüket, ha másutt emberséges életet teremthetnek övéik számára. Kettős állampolgárság híján megtörténhet, hogy a szerbiai magyar fiatalok fő kivándorlási irányává ismét Kanada és Ausztrália válik, ahol egykét évtizeddel ezelőtt tömegesen gyökeret vert rokonok és ismerősök támaszára számíthatnak. Fontos volna, hogy a szerbiai és az ukrajnai magyarok ne háríthassák felzárkózási lehetőségük javításának költségeit a magyarországi honpolgárokra. A méltányosság azt kívánja, hogy csak olyan magyarországi állampolgárságra tartsanak igényt, mely nem vonja maga után a szavazásra, az egészségvédelemre, a nyugdíjra és más szociális juttatásra való jogot, és a letelepedés terén sem károsítja meg a magyarországi adófizetőket. A szerbiai magyarok szempontjából nagy kárnak tartom, hogy a magyarországi állampolgárok népszavazáson döntik el a kettős állampolgárság ügyét. Ez így elhamarkodott dolog. Türelmesen kellett volna még az egyetértést egyengetni, előkészíteni. Szerbiában csaknem mindenki, aki akar, kaphat kettős állampolgárságot. A számtalan szerbiai állampolgárnak van boszniai vagy horvátországi állampolgársága is. A szerbiai bosnyákok bármikor folyamodhatnak boszniai állampolgárságért. A szerbiai horvátoknak a horvát állampolgársághoz elég írásban bizonyítaniuk, hogy horvát nemzetiségűek. A szerbiai szlovákok közül is sokan rendelkeznek szlovákiai állampolgársággal. A szerbiai románok is fennakadás nélkül hozzájuthatnak romániai állampolgársághoz. És ebből egyik ország sem csinál gondot. Mit jelentene a szerbiai magyarok esetében, ha a magyar állampolgárok többségükben nemmel voksolnának a népszavazáson? Mi maradnánk az egyetlen nemzeti közösség Szerbiában, melynek tagjaitól az anyaország megtagadta a kettős állampolgárságot! Túloznának-e azok, akik azt mondanák erre, hogy nem kellünk nekik a saját portájukon? Ezt a traumát el kellene, el kellett volna kerülnünk. Tágas hazában Major NándorAz Európai Unió mindinkább államalakulattá válik, s a magyarság túlnyomó része ismét egy országban él majd. Egy számára felettébb tágas hazában, melyen belül a nemzet kisebb-nagyobb része vándorolni fog a jobb kereset csábításának engedve, s időnként megtér majd, és le is telepedik szűkebb hazájában, melyet mindinkább a létező Magyarország képében fog felismerni. Miközben az eddiginél nagyobb arányban olvad majd be Európa-szerte más nemzetekbe. De egy-egy szakma művelői közül jobb kereset reményében Magyarországra is vándorolni fognak az Európai Unió más országaiból. Közülük sokan beolvadnak majd a magyarságba, sokan meg idővel visszatérnek szűkebb hazájukba. Nemcsak magyarok élnek majd szerte az unióban, hanem „idegenek" is szerte Magyarországon. Ez lesz az élet rendje mindannyiuk számára. Ha a magyarság ezzel ellenkező politikát folytatna, az drága lenne, a foganatja pedig kicsi. Elérkezett hát az idő, hogy a magyarság új nemzetpolitikát dolgozzon ki magának. Nem célszerű továbbra is erőltetni, hogy a határon túli magyarság mindenáron megmaradjon a szülőföldjén, és ott boldoguljon. A magyarság képtelen „belakni" a hajdan volt szállásterületeit. Létszáma és arányszáma évtizedek óta rohamosan csökken minden egykori szállásterületén. A magyarországi magyarság számára a szomszédos országokba szakadt szállásterv Az ott maradást erőltető politika túl nagy árat követel mind Magyarországtól, mind a maradó, s ezt ábrándosan hazafias cselekedetnek, hazafias érdemnek tekintő magyarságtól.