Népszabadság, 2004. november (62. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-23 / 273. szám

“I FÓRUM 2004. NOVEMBER 23., KEDD J& 11- NÉPSZABADSÁG M­i a kérdés ? Mi az igen ? Mi a nem ?­ ­H­allgatom a vitákat az egészségügy­gyel kapcsolatos népszavazásról. Sokszor nem értem, hogy mi köze van az elhangzó állításoknak a szavazásra feltett kérdéshez. Megkísérlem elemezni a kér­dést, hogy tisztázzuk a jelentését, az igen és a nem válasz következményeit. „Egye­tért-e ön azzal, hogy az egészség­­ügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdon­ban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?" Egészségügyi közszolgáltató intézmé­nyek, kórházak! Minden híradásban, a viták többségében azt hallani: „kórház­­privatizáció". Ez súlyosan félrevezető le­egyszerűsítés, mert nemcsak erről van szó! „Intézmény: Valamely közösségi cél­ra létesített, bizonyos személyi kerettel rendelkező társadalmi vagy állami szer­vezet." (Magyar értelmező kéziszótár.) Amikor szavaznak, tudniuk kell, hogy nemcsak a kórházakról van szó, hanem valamennyi egészségügyi intézményről. A falusi háziorvosi rendelőről is (ez az alapellátás intézménye), a kisvárosi szak­rendelőről is, de idetartozik az állami fog­orvosi rendelő, a nem magánosított gyógyszertár stb. Az igen válasz azt jelen­ti, hogy valódi háziorvosi vagy szakorvo­si privatizáció sem történhet. Az orvosok nem válhatnak saját rendelőjük tulajdo­nosává. 1992-1993-ban örültünk, hogy a gyógyszerészek többsége saját tulajdoná­ban dolgozhat. Az orvosok számára ez miért ne legyen lehetséges? Aki igennel szavaz (köztük az orvosoknak), tudniuk kell, hogy ez lesz a szavazás egyik ered­ménye! Sokan azt gondolják, hogy a házi­orvosi privatizáció már megtörtént. Ez sajnos nem így van! A praxisjog nem pri­vatizációt jelentett, csupán azt, hogy az orvosnak pénzért kell megvennie a jogot arra, hogy egy adott körzetben dolgoz­hasson. Ha hitelt vesz föl, azt az adott körzetből távozó orvosnak kell adnia, és nem költheti saját rendelőjének fejleszté­sére. A rendelő most az önkormányzat tulajdona, annak fenntartása és fejleszté­si a tulajdonos önkormányzat dolga, ha éppen van rá pénze. „Az intézmények, kórházak maradjanak állami, illetve önkormányzati tulajdonban." A kérdés nem arról szól, hogy ne le­gyen „privatizáció"! Sokkal többről! Ar­ról, hogy alapítványi tulajdonba sem A szerző orvos, 1­992-1994 között a Népjóléti, 1998-2000 között az Egészségügyi Minisztérium államtitkára kerülhet az egészségügyi intézmény. Közhasznú társasággá is csak akkor ala­kulhat, ha annak (többségi?) tulajdono­sa az állam vagy az önkormányzat. Sőt, intézményt, kórházat egyházi tulajdon­ba sem lehet adni! Mennyi ideig? Ezt nem tudjuk, hiszen a kérdésben időha­tárok nincsenek. Valóban ezt akarjuk? Mindannyian tudjuk, hogy az egyházak által működtetett egészségügyi intéz­ményben a hivatástudat mellett a hit ereje és türelme is gyógyít! Erről is le­mondanánk? A népszavazást kezdemé­nyező Munkáspártnak persze ez termé­szetes, ám aki igennel szavaz, annak tudnia kell, hogy ezt is eredményezi a szavazata! Mit jelent az, hogy állami, önkor­mányzati tulajdonban marad az intéz­mény? Azt, hogy az épületet nem lehet eladni, átadni. És a működést? Azt bi­zony az igen esetleges győzelme után is át lehet adni, akár profitorientált cégnek is! Az épület ugyan nem kerül más tulaj­donába, de az önkormányzattal és az egészségbiztosítási pénztárral kettős szerződésben álló vállalkozás vezetheti az intézményt, ahogy ez a vállalkozó há­ziorvosok esetében is történik. Azt, hogy miként bánhat a vállalkozás az önkor­mányzati tulajdonú épülettel és eszkö­zökkel, a szerződésben foglaltak szabá­lyozzák, ahogy jelenleg is. Aki a kórhá­zak nonprofit működtetését támogatja (ahogy ez az előző kormány alatt szüle­tett törvényben volt), az hiába szavaz Pusztai Erzsébet igennel, mert a profitorientált működte­tést az igen szavazat nem akadályozza meg! Mi történik, ha egy vállalkozó vagy „befektető" nem akarja megvenni a régi, rossz állapotban lévő önkormányzati rendelőt, esetleg kórházat, hanem újat szeretne építeni, és működtetné azt bizto­sítási támogatással, a régi intézmény dol­gozóival? Az új, saját tulajdonú épület­ben végezné a terület régi betegeinek el­látását a hatályos törvények szerint. Mit válaszolnánk egy ilyen javaslat esetén? Privatizáció ez vagy nem? Az új intézmény akkor nem lenne "profitorien­tált"? Kötne vele szerződést a biztosító, vagy nem? Mi lenne a régi, használaton kívüli lerobbant épülettel? Ott maradna „állami, önkormányzati tulajdonban", használatlanul? (Sajnos persze a zavaros hazai viszonyok között ilyen ajánlat rit­kán születik!) Egyesek szerint azonban a népszava­zás kérdése a működtetési formáról is szól, és az állami, önkormányzati tulaj­don a működtetés „tulajdonlását" is je­lenti. Nem hiszem, de ha mégis, akkor még nagyobb a baj! Akkor az egészség­ügyben dolgozók nemhogy tulajdonosok nem lehetnek a továbbiakban (kivéve azokat a szerencséseket, akik már meg­vették a rendelőjüket), de vállalkozásban sem működtethetnék az önkormányzati tulajdonú épületben lévő praxisukat! Azt is jelentheti vajon az igen válasz, hogy vállalkozásban csak az láthat el a biztosí­tó által támogatott feladatot, aki a saját rendelőjében dolgozik? Az egészségügyi intézmények, kórhá­zak legyenek bármilyen tulajdonban, to­vábbra is egymás mellett működnek majd. Magántőkéből új, az egészségbiz­tosítás által támogatott intézmények igen szavazás esetén is létrejöhetnek akkor, ha új ellátásra van szükség, de a költségve­tésben annak bevezetésére momentán nincs pénz (mint annak idején a művese­­szolgáltató hálózat létrehozásakor). Vagy lehet, hogy mégsem? Befolyásolja-e a népszavazás az egész­ségbiztosítás helyzetét, az egészségügyi ellátás „ingyenességét"? Az egészségbiz­tosítási pénztárral szerződésben lévő egészségügyi intézmények az egészség­­biztosítási törvény által szabályozott mó­don látják el a betegeket, és csak ott kér­hetnek - hivatalosan - pénzt, ahol ezt a törvények megengedik. Az állami és a magánintézményekben egyaránt! Tehát továbbra sem kérhet pénzt a betegtől a magánszolgáltató például a biztosítás ál­tal kifizetett vizsgálatokért vagy a művesekezelésért, akár az igen, akár a nem szavazat lesz a több. A népszavazás nem változtatja meg a jelenlegi helyzetet, a paraszolvencia által generált esélyegyenlőtlenséget! Az igen szavazat sem akadályozza meg a sajátos kis magyar „privatizációt", a szocializ­mus talán legsúlyosabb következményét, azt, hogy állami és önkormányzati tulaj­donú kórházak egyes osztályain, részle­gein a teljesen állami/önkormányzati tu­lajdonú eszközparkot, az ott dolgozók munkáját az orvos magánzsebébe kifize­tett „magánrendelésre" használják. Azt, hogy az kapja a legtöbb tb-támogatást, aki a legtöbb „állami magánrendelést" tudja igénybe venni! Az állami tulajdont mindenek elé helyező Munkáspártot ez a privatizáció nem zavarja. A kedves olva­sót sem? Az állami tulajdon ugyanis való­ban nem „profitorientált", de ha az állam által befektetett pénz és eszközök nem ál­lami, hanem magánprofitot termelnek - adómentesen, ellenőrizetlenül - az rend­jén való? •Nézzük a mondat második felét! Mi­lyen törvényt kellene megsemmisítenie az Országgyűlésnek igen szavazat ese­tén? Kórházak privatizációjáról szóló tör­vény már nincs. Ha a mondat első fele a másodiktól függetlenül is érvényes, ak­kor ahhoz, hogy az egészségügyi intéz­mények állami, illetve önkormányzati tu­lajdonban maradjanak, a jelenlegi helyze­tet megváltoztatva új szabályokat kell al­kotni. Az állami tulajdon esetén ez nem lenne bonyolult, hiszen csak fel kell venni az állami tulajdonú egészségügyi intéz­ményeket a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonelemek közé. De vala­mennyit? Ha netán nincs mindre szük­ség, akkor is? Mennyi időre? Ha a techni­ka fejlődése következtében változtatni, csökkenteni kell az egészségügyi intéz­mények számát, akkor mit tehetünk? Megszüntetni lehet? Az önkormányzati tulajdonra vonatkozó szabályozás azon­ban sokkal bonyolultabb, az újraszabá­lyozás önkormányzati alapjogokat érintő kétharmados törvény megváltoztatását igényelné. Ám a népszavazás ilyen kötelezettsé­get nem ír elő, csak az „ezzel ellentétes törvény megsemmisítését". Mi az, ami ezzel ellentétes? Például az önkormány­zati törvény. Hogy is van ez? Ki magya­rázza el végre, hogy pontosan mi követ­kezik a kérdésre adott igen válaszból? Mit is kell tennie a parlamentnek? A nem győzelme estén persze változat­lan marad a jelenlegi, pontosan annyira zavaros helyzet, mint amilyen az igen győzelme után lesz majd! „De nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit aka­runk. A szándékok teljes bizonytalansá­gából bámulatos manőverezési szabad­ság születik." (Jean Anouilh: Becket vagy Isten becsülete) A középkor hatalmi játszmái között a fenti megállapítás bölcsességre vallott. Bölcs dolog-e, ha olyan fontos kérdésben, mint az egészségügyi intézmények sorsa, az emberek nem tudják, hogy mit ered­ményez szavazatuk. A félrevezető viták alapján csak azt hiszik, hogy tudják. Ha a kórházak magánkézbe adását vagy profitorientált működtetését szeret­né megakadályozni valaki, akkor ezt kel­lene megkérdezni a népszavazáson, pon­tos megfogalmazással, hogy a következ­mények kiszámíthatók legyenek. A demokrácia csak akkor igazi és való­di, ha tudjuk, hogy mit jelent a szavaza­tunk, ha a politikai szlogenek mögött lát­juk azt a valóságot, amiről véleményt mondunk, ha véleménynyilvánításunk­nak egyértelműek és előre láthatóak a kö­vetkezményei. A félrevezető „hitvitáknál" fontosabb a tisztességes szakmai párbeszéd. Az egészségügyben meglévő ellentmondás­ok, igazságtalanság, kiszámíthatatlanság, pénztelenség hatásai már a napi betegel­látásban is érezhetők. Széles körű egyez­tetések során kialakított, hosszú távú programra lenne szükség végre a sok mellébeszélés helyett!­ ­ De ha önt a kérdések is érdeklik, tudok adni olyan szavazólapot, amin azok is rajta vannak ­ A szerző író, Újvidék A szerzővel csütörtökön 11 és 13 óra között vitázhatnak la­punk internetes vitafórumán. Előzetes kérdéseket a http://www.nol.hu/majorkerdesek címen várunk, sezek majd egy évszázada nem jelentenek már kiraj­zási célpontot. És nem számíthatunk rá, hogy ez­után majd azzá válnak. Az ott maradást erőltető po­litika túl nagy árat követel mind Magyarországtól, mind a maradó, s ezt ábrándosan hazafias cseleke­detnek, hazafias érdemnek tekintő magyarságtól. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy hosszabb távon a magyarság együttesen jól elférne egy fejlő­désében új lendületet vevő Magyarországon. Mi­ként a németség is felfogta, hogy bőven elfér a ki­sebbre zsugorodott, létező Németországban. A nemzetpolitikában célszerű volna párhuzamos utat járni, részint lehetőséget teremteni arra, hogy a hajdani szállásterületeken megrögzötten maradni óhajtó, mindinkább fogyatkozó magyarság méltá­nyos, de szerény keretek között megőrizhesse nem­zeti létét, részint viszont szervezett formában lehető­vé tenni, hogy a mind nagyobb számban távozók jó eséllyel boldogulhassanak a létező Magyarorszá­gon. Ez azt is jelentené, hogy Magyarország mint ál­lam lemondana arról a foszladozó ábrándról, hogy regionális hatalommá válhat a Kárpátok térségében, ha a magyar nemzeti közösségek politikai súlyára támaszkodva befolyást gyakorol a szomszédos or­szágok állampolitikájára. Minél előbb ráébredünk, hogy Magyarország az EU keretében ily módon nem vívhatja ki magának a keleti peremvidék regionális hatalmának rangját, annál előbb összpontosíthatjuk szétforgácsolt energiáinkat arra, amit közös érde­künkként még felismerhetünk, a létező Magyaror­szág felvirágoztatására az EU keretében. A magyarországi, a szlovákiai és a szlovéniai ma­gyarság máris az EU-t tekintheti tágabb hazájának. Valószínű, hogy három éven belül a romániai ma­gyarság is felzárkózik hozzájuk. Nemrég a horvát­országi magyarság számára is megnyílt a csat­lakozás távlata. Miután a schengeni határok teljes szigora Magyarország és Románia, idővel Horvátország határain is érvényesül majd, beláthatatlanul sokáig csak a szerbiai és az ukrajnai magyarság reked majd az új közös hazán kívül. Az tehát a kérdés, vajon Magyarország tehet-e valamit annak érdekében, hogy a szerbiai, a horvátországi és az ukrajnai magyarság felzárkózási esélyei - a nem­zet többi részéhez képest - ne csorbuljanak jóvátehetetlenül. Az alanyi jogon nekik nyúj­tandó kettős állampolgárság enyhíthetné az esélykülönbsé­get. Nem a külországokba szakadt magyarság általános szükséglete e pillanatban a kettős állampolgárság. Az EU-n belül élő magyarság számára Magyarország minden tekin­tetben elérhető célterületté válhat. Szerbiában a munka- és az életminőség zuhanása óhatatlanul vándorlásra kész­teti az ifjabb nemzedék ma­gyarjainak kötelékeket bontani kész részét. Senki sem kívánhatja tőlük, hogy elfecséreljék az életüket, ha másutt emberséges életet teremthetnek övéik szá­mára. Kettős állampolgárság híján megtörténhet, hogy a szerbiai magyar fiatalok fő kivándorlási irá­nyává ismét Kanada és Ausztrália válik, ahol egy­két évtizeddel ezelőtt tömegesen gyökeret vert roko­nok és ismerősök támaszára számíthatnak. Fontos volna, hogy a szerbiai és az ukrajnai ma­gyarok ne háríthassák felzárkózási lehetőségük javí­tásának költségeit a magyarországi honpolgárokra. A méltányosság azt kívánja, hogy csak olyan ma­gyarországi állampolgárságra tartsanak igényt, mely nem vonja maga után a szavazásra, az egész­ségvédelemre, a nyugdíjra és más szociális juttatásra való jogot, és a letelepedés terén sem károsítja meg a magyarországi adófizetőket. A szerbiai magyarok szempontjából nagy kárnak tartom, hogy a magyarországi állampolgárok nép­szavazáson döntik el a kettős állampolgárság ügyét. Ez így elhamarkodott dolog. Türelmesen kellett volna még az egyetértést egyengetni, elő­készíteni. Szerbiában csaknem mindenki, aki akar, kaphat kettős állampolgárságot. A számtalan szerbiai állampol­gárnak van boszniai vagy hor­vátországi állampolgársága is. A szerbiai bosnyákok bármi­kor folyamodhatnak boszniai állampolgárságért. A szerbiai horvátoknak a horvát állam­­polgársághoz elég írásban bi­zonyítaniuk,­­ hogy horvát nemzetiségűek. A szerbiai szlovákok közül is sokan rendelkeznek szlovákiai állampolgársággal. A szerbiai románok is fennaka­dás nélkül hozzájuthatnak romániai állampolgár­sághoz. És ebből egyik ország sem csinál gondot. Mit jelentene a szerbiai magyarok esetében, ha a ma­gyar állampolgárok többségükben nemmel voksol­nának a népszavazáson? Mi maradnánk az egyetlen nemzeti közösség Szerbiában, melynek tagjaitól az anyaország megtagadta a kettős állampolgárságot! Túloznának-e azok, akik azt mondanák erre, hogy nem kellünk nekik a saját portájukon? Ezt a traumát el kellene, el kellett volna kerülnünk. T­ágas hazában Major NándorA­z Európai Unió mindinkább államalakulattá válik, s a magyarság túlnyomó része ismét egy országban él majd. Egy számára felettébb tágas ha­zában, melyen belül a nemzet kisebb-nagyobb része vándorolni fog a jobb kereset csábításának engedve, s időnként megtér majd, és le is telepedik szűkebb hazájában, melyet mindinkább a létező Magyaror­szág képében fog felismerni. Miközben az eddiginél nagyobb arányban olvad majd be Európa-szerte más nemzetekbe. De egy-egy szakma művelői kö­zül jobb kereset reményében Magyarországra is vándorolni fognak az Európai Unió más országai­ból. Közülük sokan beolvadnak majd a magyarság­ba, sokan meg idővel visszatérnek szűkebb hazá­jukba. Nemcsak magyarok élnek majd szerte az uni­óban, hanem „idegenek" is szerte Magyarországon. Ez lesz az élet rendje mindannyiuk számára. Ha a magyarság ezzel ellenkező politikát folytatna, az drága lenne, a foganatja pedig kicsi. Elérkezett hát az idő, hogy a magyarság új nem­zetpolitikát dolgozzon ki magának. Nem célszerű továbbra is erőltetni, hogy a határon túli magyarság mindenáron megmaradjon a szülőföldjén, és ott boldoguljon. A magyarság képtelen „belakni" a haj­dan volt szállásterületeit. Létszáma és arányszáma évtizedek óta rohamosan csökken minden egykori szállásterületén. A magyarországi magyarság szá­mára a szomszédos országokba szakadt szállásterv­ Az ott maradást erőltető politika túl nagy árat követel mind Magyarországtól, mind a maradó, s ezt ábrándosan hazafias cselekedetnek, hazafias érdemnek tekintő magyarságtól.

Next