Népszabadság, 2006. december (64. évfolyam, 281-304. szám)
2006-12-27 / 301. szám
www.nol.hu Kiállítás Baranyai Levente a Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeumban és a Dovin Galériában Rózsa Gyula Baranyai immár felettünk lebeg. Ady-liget felett, Máriaremete felett, a csepeli szabadkikötő felett, és ha hajógyárkompozíciójáról nehéz is megállapítani híd híján, hogy melyik szigetről volna szó, nincs kizárva, hogy közelít a Belváros felé. Gondolom, ennek érzelmi töltése és presztízsjelentősége van. A negyvenéves festő, akinek a földkerekség a témája, aki Kínából, Virginiából, a Maghrebből, de legalábbis Csehszlovákiából vette a motívumot, most A város peremén címmel peremvárosi tájakat ábrázol a Dovin Galéria tárlata szerint. Már amennyire tájakról beszélhetünk, és az ábrázolás a legpontosabb kifejezés. Baranyai műveinek az a lényege, hogy légi felvételeket fest meg hatalmas vásznakon, felülnézeteket, amelyekről hozzáértők bizonyára azt is meg tudják állapítani, hogy repülőről készültek-e vagy műholdakról. A kompozíciói pedig már-már domborművek, most már időnként a makettplaszticitást közelítik, olyan vastagon és súlyosan rakja fel az olajmasszát; csoda, hogy a vászon a súlyt elbírja. De azért festmények. Nemcsak azért, mert színesek, változatosak, ritmikusak, hanem azért is, mert egyebek közt a messzi épületek árnyékát is, derű és ború fényviszonyait is bravúrosan megfesti. Szabadkikötő-tábláján a színes parcellák olyan kolorisztikusak néhol, minthogy egy mostanában keveset emlegetett mestert említsünk Bartha László félabsztrakt kompozícióin a jég- és földsávok. A Periféria I. címűn egy afrikai város és bádogváros minden nyúlt, késői árnya felfedezhető, amnak a bomyos Hajógyári-szigetnek a zöldellése meg egyenesen térbeli, rétegesen felrakott Nagybánya-piktúra. A néző első élménye a játékosság. Nagyon messziről, nagyon aprónak látva a nagyon komoly dolgok is kedvesnek és fajsúlyvesztettnek mutatkoznak, nemcsak az Ady-ligeti sportpálya lapos tojása, hanem az Arizona II. goromba tájba vésett végtelen országútja is (Kiscelli Múzeum). Aztán ez Az, hogy Baranyai újraalkotja a felvételeket, hogy fotótémában festményeket készít, eleve összezavar viszonyokat, távolságot feszít ki, még mindig a könnyed játékhoz tartozik - a Baranyai felhasználta légi felvételeken az ember óhatatlanul keresgél. Nemcsak az ismert részeket akarja azonosítani (lásd Hajógyári-sziget, amely lehet Hajógyári-, de lehet Nép- is), hanem a sosem látott, könyvből-filmből ismert távoliakat is. Egy mecset jellegzetes, négyszögű, nagy udvarát egy arab konglomerátumon, házakat és utcák sorát egy lefejezett, megskalpolt ásatási feltáráson, hegygerincek és kanyonok élességét valamelyik domborzati művön. E játékosság végterméke lappangó irónia, amelyet az nyom vissza a féltudatba, hogy végtére is nem fényképeket látunk. Az, hogy Baranyai újraalkotja a felvételeket, hogy fotótémában festményeket készít, eleve összezavar viszonyokat, távolságot feszít ki, az pedig, ahogyan megfestimegformálja őket, végképp megcsavarja a dolgot. A művek felülete mindig rücskös, durva és plasztikus volt az utóbbi tíz évben, mostanára azonban, szó volt róla, kiemelkedő, kitoluló, tapintható, és megragadnánk, ha engednék. A szürkésfehérek felülete olyan töredezett és plasztikus, hogy nem is képes, egyenesen utánzatai karsztos, szikkadt mészkőszikláknak, a táj annyira iskolai dombortérképekhez hasonló, hogy a belévájt útban autómodellek szaladgálhatnának, az építmények aszerint ülnek ki az alapból, hogy egy- vagy kétszintesek maguk meg az árnyékuk. A mű elkomorul és elnehezedik. És felerősíti azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket a képtárgyak magukkal görgetnek. Nem kell feltétlenül fellapozni Baranyai Levente új monográfiáját ahhoz, hogy ráérezzünk sivatagok és sivatagi népek életének ínségességére, hogy átérezzük a tömegben való lét pátoszát és poklát egy minden valószínűség szerint muzulmán városszövevényben, hogy elképesztő sáskaélményünk legyen egy hegyetvölgyet átszáguldozó motorosjárás láttán. Ember, még ilyen rovarléptékű is, kevés Baranyai-képen látható. A motívum azonban - meg a motívum kezelése - legalább annyira bevonja a nézőt civilizációkról, pusztulásról, közösségről és közlekedésről való elmélkedésekbe vagy félérzésekbe, mint az a gyermekded kíváncsiság, hogy melyik lehet a Remetén az Ördögárok utca. Agresszív, erőteljes festőiséggel vonja be. A képek mérete két-két és fél méter, és színük, ritmusuk messziről a jól megkomponált, eleven absztrakt képeké. Magasból nézve Feri legyen fenn a Ferihegyen (Dovin Galéria, olaj, vászon) Elment a soul keresztapja Jávorszky Béla Szilárd 1992-ben tévedésből egyszer már keltették a halálhírét, most viszont sajnos igaz: hétfőre virradó éjjel hetvenhárom éves korában elhunyt James Brown. A XX. század egyik legnagyobb hatású afroamerikai énekesének halálát valószínűleg szívelégtelenség okozta. „Az egyes számú soulista”, „A soul keresztapja”, „A showbiznisz legkeményebben dolgozó előadója", „Mr Dynamite” - csak néhány elnevezés a számos közül, amelyekkel az elmúlt évtizedekben a rocktörténelem e kivételes, karizmatikus egyéniségét illették. Ray Charles mellett azt jelentette ő a soulnak, amit Elvis Presley a rock and rollnak: az irányzat meghatározó, központi figurája volt, akinek munkássága mindig példaként szolgált a többiek számára. Fénykorát a hatvanas években élte, de generációk sorára hatott megtermékenyítően, a hetvenes-nyolcvanas évek diszkó- és funky-előadóira éppúgy, mint a kilencvenes évek rappereire és hip-hop-sztárjaira. Életműve elképesztő gazdagságú: pályafutása során legalább 800 számot vett fel a repertoárjába, s összesen 114 felvétele került fel a pop-, illetve a rhythm and blues-slágerlistákra. Az egyik legintenzívebben turnézó sztárnak számított: az elmúlt öt évtizedben becslések szerint százmillióan láthattákhallhatták még az utóbbi években is rendkívül energikus előadásait, színpadi akcióit. (1997- ben Budapesten szintén adott egy emlékezetes koncertet). A rocktörténelem meghatározó alakjaihoz hasonlóan James Brown is elég mélyről indult: a Georgia állambeli Augusta utcáiról. S amint a zenében, úgy az életben is rendkívül szenvedélyes volt. Alig tizenhat évesen már fegyveres rablásért börtönbüntetésre ítélték el, s gyakorlatilag élete végéig rendszeresen meggyűlt a baja a hatóságokkal. De ennél nagyságrendekkel fontosabb, amit a zenében tett, ahogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a gospeltől fokozatosan a keményebb rhythm and blues, majd a soul irányába mozdult el. A hatvanas évek elejére - Ray Charles mellett - már a legbefolyásosabb fekete előadóművésznek számított, s döntő szerepe volt abban, hogy a feketék tánczenéje később az általa „feltalált” funky irányába fejlődött tovább. Különösen azután vált kultikus személyiséggé, hogy elkötelezte magát a radikálisabb polgárjogi mozgalmak mellett, és hírnevét, tekintélyét, vagyonát, illetve zenéjét is ennek szolgálatába állította. Aztán a hetvenes évek elejétől - Ray Charleshoz hasonlóan - ő is egyre jobban „lenyugodott” s a továbbiakban szórakoztató művészként járta a világot, készítette újabb, az éppen aktuális divatokhoz is alkalmazkodó lemezeit. James Brownt az elsők között választották be a blues, a rock and roll és a soul halhatatlanjai közé. Munkássága elismeréseként 1992-ben Grammy-életműdíjat kapott. James Brown Fotó: Reuters-Mike Blake Greenaway Rembrandtja Elkészült a Hollandiában élő neves angol rendező, Peter Greenaway Éjjeli őrjárat című, Rembrandtról szóló új filmje. A rendező a holland mester képét kimerevített filmkockaként értelmezi, amely titkokat rejt. Azt kutatja, miért vált sikertelenné az ünnepelt, gazdag művész az Éjjeli őrjárat megfestése után, mi okozta bukását. Várhatóan jövő novemberben mutatják be a filmet. (V. Gy.) NÉPSZABADSÁG • 2006. DECEMBER 27., SZERDA Kultúra • 11 HIRDETÉS