Népszabadság, 2007. augusztus (65. évfolyam, 178-203. szám)
2007-08-11 / 187. szám
2007. AUGUSZTUS 11., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 8 • Hétvége www.nol.hu Vigyázz,ha jön a Nap-vihar! A Nap viharos kitörései komoly zavarokat okozhatnak a villamosenergia-hálózatokban, károkat vagy működési zavarokat idéznek elő műholdakban, megnövelik az űrhajósok sugárterhelését, és sok egyéb kellemetlen hatással járhatnak. Érthető tehát, hogy a Nap működésének megértése, viharainak előrejelzése nem pusztán egy a sok megoldandó tudományos probléma közül, hanem egyre nagyobb gyakorlati jelentősége is van. Jéki László A Nap dinamikus változásaiban a forgó Nap mágneses tere játszik főszerepet. A mágneses tér időnként bonyolulttá válik, az erővonalak „felcsavarodnak” és áttörik a felszínt. Itt alakulnak ki az aktív területek, a napfoltok. A mágneses tér gyors átrendeződései során felszabaduló energia hozza létre a napkitöréseket. Ezek robbanásszerű anyagkidobódással járnak, a napkitöréshez kapcsolódó koronakitörés alkalmával 1-10 milliárd tonna anyag dobódik ki a napkoronából több száz km/s sebességgel. Nemrég bemutattuk, milyen mérésekkel próbálják az eddigieknél alaposabban és mélyebben felderíteni a Nap működését („A kiszámíthatatlan napviharok( Népszabadság, 2007. április 21.). Jövőre indítja a NASA az SDO (Solar Dynamics Observatory - napdinamika-megfigyelő) űrszondát, feladata a Nap belsejében fellépő nyomáshullámok tanulmányozása lesz. A kutatók reménye szerint kb. két héttel a napvihar tényleges kitörése előtt észlelni tudják majd a vihar előjeleit. Az SDO nagy területeket átfogva gyűjt majd adatokat. A tavaly szeptemberben pályára állított japán Hinode (napkelte) szonda azokra a kisebb területekre figyel, ahol kialakulóban van a vihar. A kutatások másik iránya a már kitört napvihar anyaga mozgásának felderítését célozza. Ilyen feladata van a már adatokat gyűjtő két amerikai STEREO űrszondának, ezek háromdimenziós képet adnak a koronakitörések felénk közeledő anyagáról. Új előrejelzési megoldások megjelenése is várható. A napkitörés elektromágneses sugárzása 8 perc alatt eléri a Földet, a kidobódott anyag pedig a sebességétől függően óráknapok alatt ér ide. Leggyorsabban az elektronok mozognak, a protonok később érnek ide, utolsónak érkeznek a legtöbb kárt okozó nehéz ionok. Az ionok károsítják a műholdak elektronikáját, az űrhajósok örökítő anyagát. Arik Posner amerikai kutató a SOHO napmegfigyelő űrszonda 1996 és 2002 között gyűjtött adatait elemezve ismerte fel, hogy az elektronok energiaeloszlásából, az elektronok számának időbeli változásából ki lehet következtetni az ionok érkezési idejét. A felismert összefüggést a 2003-as adatokon próbálta ki. Abban az évben négy erős napkitörés volt, az elektronadatokból mind a négy kitörés ionjellemzőit sikerült kikövetkeztetnie. Az ionviharokat 774 perccel előbb sikerült jeleznie. A SOHO ma is működik, hosszabb adatsorra alapozva valószínűleg pontosabbá tehető Posner előrejelző módszere. Természetesen jó lenne sokkal korábban jelezni egy vihar közeledtét, hogy legyen elegendő idő a biztonsági intézkedések megtételére. A vihar földi hatásainak erősségében meghatározó szerepet játszik a mágneses tér. Szerepe van benne a Nap mágneses terének: ezen múlik, hogy milyen erős lesz a napkitörés, és milyen irányban indul el a kitörés anyaga a Naprendszerben. Ha a kitörés anyaga felénk tart, akkor kap szerepet a Föld minket védő mágneses tere. Ha időben ismernénk az aktuális napkitörés mágneses terét, akkor rögtön ki lehetne számítani, hogy ez a kitörés fenyegeti-e majd bolygónkat. Ying Liu és munkatársai (Massachusetts Műegyetem és Michigani Egyetem) távoli csillagok, galaxisok rádiósugárzásának megváltozásából akarnak a napkitörés mágneses terének jellemzőire következtetni. Sok olyan rádióforrás van az univerzumban, amely polarizált, tehát csak kitüntetett irányban rezgő elektromágneses hullámokat bocsát ki. Ha egy ilyen rádióhullám útközben egy napkitörés anyagán halad át, akkor az anyag mágneses tere megváltoztatja, elforgatja a sugárzás polarizációs síkját. A feladat elvben egyszerű: ki kell mérni néhány erős rádióforrás polarizációját napviharmentes, nyugodt körülmények között, majd megfigyelni ugyanezen forrásoknál a polarizáció megváltozását a napvihar hatására. A megváltozott polarizációból következtetni lehet a napkitörés mágneses terének irányára, abból pedig kiszámítható, hogy felénk jön-e vagy elkerül-e minket ez a napkitörés. A vizsgálatok elvégzésére a mai rádiótávcsövek nem alkalmasak, de már épül Ausztráliában egy új rádióteleszkóp-rendszer, amely az égbolt nagy területéről sok forrást lesz képes egyidejűleg átfogni. A naptevékenység következő maximuma 2010-ben várható, akkor havonta több napvihar tart majd a Föld felé. Addigra a teleszkóprendszer is megépül, ki lehet majd próbálni Liu vihar-előrejelzési elgondolását. A koronakitörés alkalmával 1-10 milliárd tonna anyag dobódik ki Kire ütött a gyerek? Dr. Nemes János Kiköpött az apja! Pont olyan kék a szeme, és még a haja is ugyanúgy göndörödik - hangoztatja meggyőződéssel a mama, és a büszke családfő ott olvad el a szemünk, na meg újszülöttje kék szeme láttára. Én nem látok semmit. Szép kislány valóban, de nem fedezem fel benne a kopaszodó, borostás férfiú semelyik jellegzetes vonását újszülött utódjában. Ha kaján lennék, elmondhatnám, hogy az újszülöttek szeme sokszor kék, és az első fél évben még akár sötétbarnába is fordulhat. Nem ez a fontos, hanem az, hogy igazat mondott-e a mama? Vagy számításból hízelgett a férjének? Számításból semmiképpen sem, szögezzük le gyorsan, és még az is lehet, hogy valóban hasonlít az apjára. Vagy az anyjára. Hisz kettőjüktől kapta génjeit. Vagy egyikükre sem, hisz az utódlás és a mutáció annyi variációt hozhat létre. Az az érdekes, hogy az anyák jelentős része öntudatlanul évezredek óta, soksok nemzedéken át öntudatlanul hajlamos az apa utódlási képességét - hogy is mondjam finoman - felnagyítani. Ezt nem én állítom, hanem a tudósok, és persze objektív vizsgálatokra hivatkoznak. Alexandra Alvergne, a francia Montpellier Egyetem evolúcióval foglalkozó biológusa tudományos módon elemeztette 69 család 83 újszülöttjének fotóit. Nemcsak a szülőket, de 209 független önkéntest is arra kért fel, hogy ítéljék meg, kire ütnek a gyerekek. Bizony, a mamák túlnyomó többsége szerint az utódok egyértelműen az apa hasonmásai voltak. A papák már többet bizonytalankodtak, alig több mint felük vélekedett hasonlóan. A nagyszámú független ítésznek azonban csupán egyharmada fogadott az atyákra. Alvergne szerint ennek a nyilvánvalóan anyai elfogultságnak egy ősi reflex az oka, amely az emberré válás evolúciós folyamatában, a szó szoros értelmében életfontosságú volt: az anya így (is) igyekezett erősíteni a családfenntartó férfi kötődését az utódaihoz. Mert ha a családfő érzelmileg nem kötődött eléggé hozzá, kevésbé küzdött a gyerekeiért és családjáért, az a kemény ősi időkben élet-halál kérdésévé válhatott. Ha ma nem is élet-halál kérdése, azért még mindig nagyon fontos kérdés, az anya és gyermeke sorsát meghatározó probléma, hogy lélekben is mennyire apa az apa. Ennek kialakítása, ennek az ösztönös érzelmi kötéskötődésnek az anyai megerősítése igen fontos kérdés. Annál is inkább, mert az öröklődési vizsgálatok adatai szerint minden tizedik gyerek kakukktojás, azaz nem a férj, az állandó partner a biológiai atya. Ezt sem én találtam ki, tessék megkérdezni a genetikusokat. És sajnos az is igaz, hogy az ebből származó, konfliktusoknak a gyerekek isszák meg a levét, ezt meg pszichológusok támaszthatják alá. Alpár Zsuzsa pszichológus szerint a biztos anyaság mellett - „anya csak egy van” - a férfiakban erősíteni kell az apai érzéseket. Ennek részeként, a közös vonások keresése és találása - szintén öntudatlanul persze - a férfinak sincs ellenére. Ő is kötődni akar, biológiai apaságának pszichológiai megerősítése számára is fontos. Hisz a gyermeknemzés egyik alapmotivációja, nemtől függetlenül az, hogy véges életünk az utódjainkban folytatódjék. Különös aktualitást adnak a kérdésnek a biológiai kötődés ellen dolgozó civilizációs tényezők, elsősorban a válás. Rettenetesen sok gyerek apahiányban szenved. Tisztelet a kivételnek, az anyák jelentős része ilyenkor pont „ellendolgozik”: mindent megtesz, hogy eltávolítsa a gyermek közeléből az apát. Akinek a maga részéről viszont a biológiai kötődést ad jelentős muníciót. Vagy nem, sajnos ez sem ritka. Egyébként pedig objektív kutatások azt bizonyították be, hogy felcseperedve a lányok anyjukra, a fiúk apjukra hasonlítanak inkább. Egyszerűen hormonális okokból. Az öröklődési vizsgálatok adatai szerint minden tizedik gyerek kakukktojás, azaz nem a férj, az állandó partner a biológiai atya. Az őspingvinek a meleget kedvelték A pingvin szó hallatán mindannyiunknak jeges, déli-sarkvidéki tájak jutnak eszünkbe, pedig néhány fajuk vígan megél a mérsékelt övben, sőt a Galápagos-szigeteknél, az Egyenlítő környékén is. Ma 17 (esetleg 20) pingvinfajt tart számon a tudomány, s ezek egy része nem is az antarktiszi kontinensen, hanem a környező szigetcsoportokon, továbbá Dél-Afrikában, Dél-Amerikában és Ausztráliában él. Németh Géza A köztudatban úgy él, hogy a pingvinek kifejezetten a zord, hideg klímát kedvelik. E tévhitet cáfolja egy a közelmúltban ismertetett új kutatási eredmény, melyet Julia Clarke (az Észak-Karolinai Egyetem tanára) és munkatársai tettek közzé. Peru déli partvidékén két eddig ismeretlen, már kihalt pingvinfaj csontmaradványait fedezték fel. Az egyik fajhoz (Scadyptes salasi) tartozó egyed valóságos óriás volt a maga másfél méterével a ma élő legnagyobb faj, a császárpingvin kereken 1 méteres magasságához képest. Korát 36 millió évre teszik. A másik faj (Perudyptes devriesi) példánya kb. 42 millió éve élt, és hasonló méretű volt. A jó megtartású csontmaradványok alapján valószínűleg át kell írni a pingvinek evolúcióját taglaló elméleteket. Korábbi teóriák szerint a pingvinek a magas szélességeken, az Antarktiszon és a hozzá közeli szigeteken fejlődtek ki, és fokozatosan húzódtak az egyre alacsonyabb szélességek felé, míg kb. 10 millió éve már az Egyenlítő környékén is megtelepedtek. Ez jóval az után történt, hogy a nagy déli kontinens elkezdett eljegesedni (kb. 34 millió éve). Az új leletek viszont azt bizonyítják, hogy a pingvinek már több mint 30 millió évvel ezelőtt meghódították az alacsonyabb szélességeken fekvő vidékeket is, vagyis nem hideg éghajlatra „születtek”. A fosszilis példányok „gazdái” ugyanis éppen egy igen meleg időszakban éltek Peru déli partvidékén. Az Egyenlítő környékén már akkor is vidáman éltek, amikor egy igen meleg időszakból egyre hidegebb, majd jégkorszaki fázisba csapott át a földi klíma. Clarke-ék feltevése szerint a két fosszilis faj csak távoli rokonságban állt egymással; egyik az Antarktisz, a másik Új-Zéland környékéről származott; mindkettőnek aránylag nagy feje, hosszú, keskeny csőre volt, mely valószínűleg mindegyik őspingvinre jellemző lehetett. A pingvinek tehát a dolgok jelenlegi állása szerint meleg vagy legalábbis enyhe éghajlaton fejlődtek ki és csak később, fokozatosan alkalmazkodtak a hidegebb környezetekhez. A pingvinek evolúciója még ma is elég sok titkot rejt. A legősibb ismert fosszília Új-Zélandról került elő 2006-ban, korát 62 millió évre teszik. Még nem alkalmazkodott olyan jól a vízi életmódhoz, mint mai utódai, de már röpképtelen volt, és elég jól merült. A kutatók ennél még kb. 10 millió évvel korábbra teszik a legelső pingvinszerű madarak megjelenését, méghozzá az Antarktisz Byrd-föld nevű részére és Új- Zéland déli szigetére; ezek akkoriban még csupán 1400 km-re voltak egymástól, nem pedig 4000-re, mint manapság, az éghajlat pedig e vidékeken jóval melegebb volt a mainál; az antarktiszi jégsapkának akkor még a csírája sem létezett. Az Egyenlítőtől északra sosem terjedtek el, legföljebb némileg hasonló életmódú madarak fordultak elő. Már az 1500-as évek végén születtek olyan tengerészbeszámolók, melyek szerint az északi Atlanti-óceán mindkét oldalán élt egy igen méretes röpképtelen madár, az óriás alka. Utolsó példányait 1844-ben látták Izland környékén. Az Icadyptes salasi mérete (jobbra) kétszerese a középső eocén korszakban élt szintén nagy termetű Perudyptes devriesinek és több mint háromszorosa a Galápagos-szigeteken jelenleg élő Humboldtpingvinnek (középen)