Népszabadság, 2007. augusztus (65. évfolyam, 178-203. szám)

2007-08-11 / 187. szám

2007. AUGUSZTUS 11., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 8 • Hétvége www.nol.hu Vigyázz,ha jön a Nap-vihar! A Nap viharos kitörései komoly zavarokat okozhatnak a villamosenergia-hálózatok­­ban, károkat vagy működési zavarokat idéznek elő műholdakban, megnövelik az űrhajósok sugárterhelését, és sok egyéb kellemetlen hatással járhatnak. Érthető te­hát, hogy a Nap működésének megértése, viharainak előrejelzése nem pusztán egy a sok megoldandó tudományos probléma közül, hanem egyre nagyobb gyakorlati je­lentősége is van. Jéki László A Nap dinamikus változásaiban a forgó Nap mágneses tere játszik főszerepet. A mágneses tér időnként bonyolulttá válik, az erővonalak „felcsavarodnak” és áttörik a felszínt. Itt alakulnak ki az aktív területek, a napfoltok. A mágneses tér gyors átrendező­dései során felszabaduló energia hozza lét­re a napkitöréseket. Ezek robbanásszerű anyagkidobódással járnak, a napkitöréshez kapcsolódó koronakitörés alkalmával 1-10 milliárd tonna anyag dobódik ki a napkoro­nából több száz km/s sebességgel. Nemrég bemutattuk, milyen mérésekkel próbálják az eddigieknél alaposabban és mélyebben felderíteni a Nap működését („A kiszámíthatatlan napviharok( Népszabad­ság, 2007. április 21.). Jövőre indítja a NASA az SDO (Solar Dynamics Observatory - napdinamika-megfigyelő) űrszondát, fel­adata a Nap belsejében fellépő nyomáshul­lámok tanulmányozása lesz. A kutatók re­ménye szerint kb. két héttel a napvihar tény­leges kitörése előtt észlelni tudják majd a vi­har előjeleit. Az SDO nagy területeket át­fogva gyűjt majd adatokat. A tavaly szep­temberben pályára állított japán Hinode (napkelte) szonda azokra a kisebb terüle­tekre figyel, ahol kialakulóban van a vihar. A kutatások másik iránya a már kitört napvihar anyaga mozgásának felderítését célozza. Ilyen feladata van a már adatokat gyűjtő két amerikai STEREO űrszondának, ezek háromdimenziós képet adnak a koro­nakitörések felénk közeledő anyagáról. Új előrejelzési megoldások megjelenése is várható. A napkitörés elektromágneses sugárzá­sa 8 perc alatt eléri a Földet, a kidobódott anyag pedig a sebességétől függően órák­­napok alatt ér ide. Leggyorsabban az elektronok mozognak, a protonok később érnek ide, utolsónak érkeznek a legtöbb kárt okozó nehéz ionok. Az ionok káro­sítják a műholdak elektronikáját, az űrha­jósok örökítő anyagát. Arik Posner ameri­kai kutató a SOHO napmegfigyelő űrszon­da 1996 és 2002 között gyűjtött adatait ele­mezve ismerte fel, hogy az elektronok energiaeloszlásából, az elektronok számá­nak időbeli változásából ki lehet következ­tetni az ionok érkezési idejét. A felismert összefüggést a 2003-as adatokon próbálta ki. Abban az évben négy erős napkitörés volt, az elektronadatokból mind a négy kitörés ionjellemzőit sikerült kikövet­keztetnie. Az ionviharokat 7­74 perccel előbb sikerült jeleznie. A SOHO ma is mű­ködik, hosszabb adatsorra alapozva való­színűleg pontosabbá tehető Posner előre­jelző módszere. Természetesen jó lenne sokkal korábban jelezni egy vihar közeledtét, hogy legyen elegendő idő a biztonsági intézkedések megtételére. A vihar földi hatásainak erős­ségében meghatározó szerepet játszik a mágneses tér. Szerepe van benne a Nap mágneses terének: ezen múlik, hogy milyen erős lesz a napkitörés, és milyen irányban indul el a kitörés anyaga a Naprendszerben. Ha a kitörés anyaga felénk tart, akkor kap szerepet a Föld minket védő mágneses tere. Ha időben ismernénk az aktuális napkitö­rés mágneses terét, akkor rögtön ki lehetne számítani, hogy ez a kitörés fenyegeti-e majd bolygónkat. Ying Liu és munkatársai (Massachusetts Műegyetem és Michigani Egyetem) távoli csillagok, galaxisok rádió­­sugárzásának megváltozásából akarnak a napkitörés mágneses terének jellemzőire következtetni. Sok olyan rádióforrás van az univerzumban, amely polarizált, tehát csak kitüntetett irányban rezgő elektromágne­ses hullámokat bocsát ki. Ha egy ilyen rá­dióhullám útközben egy napkitörés anya­gán halad át, akkor az anyag mágneses tere megváltoztatja, elforgatja a sugárzás polari­zációs síkját. A feladat elvben egyszerű: ki kell mérni néhány erős rádióforrás polari­zációját napviharmentes, nyugodt körül­mények között, majd megfigyelni ugyan­ezen forrásoknál a polarizáció megváltozá­sát a napvihar hatására. A megváltozott po­larizációból következtetni lehet a napkitö­rés mágneses terének irányára, abból pedig kiszámítható, hogy felénk jön-e vagy elke­­rül-e minket ez a napkitörés. A vizsgálatok elvégzésére a mai rádiótávcsövek nem al­kalmasak, de már épül Ausztráliában egy új rádióteleszkóp-rendszer, amely az égbolt nagy területéről sok forrást lesz képes egyi­dejűleg átfogni. A naptevékenység követke­ző maximuma 2010-ben várható, akkor ha­vonta több napvihar tart majd a Föld felé. Addigra a teleszkóprendszer is megépül, ki lehet majd próbálni Liu vihar-előrejelzési elgondolását. A koronakitörés alkalmával 1-10 mil­liárd tonna anyag dobódik ki Kire ütött a gyerek? Dr. Nemes János Kiköpött az apja! Pont olyan kék a szeme, és még a haja is ugyanúgy göndörödik - hangoztatja meggyőződéssel a mama, és a büszke családfő ott olvad el a szemünk, na meg újszülöttje kék szeme láttára. Én nem látok semmit. Szép kislány valóban, de nem fedezem fel benne a kopaszodó, bo­rostás férfiú semelyik jellegzetes vonását újszülött utódjában. Ha kaján lennék, elmondhatnám, hogy az újszülöttek szeme sokszor kék, és az el­ső fél évben még akár sötétbarnába is for­dulhat. Nem ez a fontos, hanem az, hogy igazat mondott-e a mama? Vagy számítás­ból hízelgett a férjének? Számításból semmiképpen sem, szö­gezzük le gyorsan, és még az is lehet, hogy valóban hasonlít az apjára. Vagy az anyjá­ra. Hisz kettőjüktől kapta génjeit. Vagy egyikükre sem, hisz az utódlás és a mutá­ció annyi variációt hozhat létre. Az az érdekes, hogy az anyák jelentős része öntudatlanul­­ évezredek óta, sok­sok nemzedéken át öntudatlanul hajlamos az apa utódlási képességét - hogy is mondjam finoman - felnagyítani. Ezt nem én állítom, hanem a tudósok, és persze ob­jektív vizsgálatokra hivatkoznak. Alexandra Alvergne, a francia Montpellier Egyetem evolúcióval foglal­kozó biológusa tudományos módon ele­­meztette 69 család 83 újszülöttjének fotó­it. Nemcsak a szülőket, de 209 független önkéntest is arra kért fel, hogy ítéljék meg, kire ütnek a gyerekek. Bizony, a mamák túlnyomó többsége szerint az utódok egy­értelműen az apa hasonmásai voltak. A papák már többet bizonytalankodtak, alig több mint felük vélekedett hasonlóan. A nagyszámú független ítésznek azonban csupán egyharmada fogadott az atyákra. Alvergne szerint ennek a nyilvánvalóan anyai elfogultságnak egy ősi reflex az oka, amely az emberré válás evolúciós folyama­tában, a szó szoros értelmében életfontossá­gú volt: az anya így (is) igyekezett erősíteni a családfenntartó férfi kötődését az utódai­hoz. Mert ha a családfő érzelmileg nem kö­tődött eléggé hozzá, kevésbé küzdött a gye­rekeiért és családjáért, az a kemény ősi időkben élet-halál kérdésévé válhatott. Ha ma nem is élet-halál kérdése, azért még mindig nagyon fontos kérdés, az anya és gyermeke sorsát meghatározó probléma, hogy lélekben is mennyire apa az apa. Ennek kialakítása, ennek az ösztö­nös érzelmi kötéskötődésnek az anyai megerősítése igen fontos kérdés. Annál is inkább, mert az öröklődési vizsgálatok adatai szerint minden tizedik gyerek­­ ka­kukktojás, azaz nem a férj, az állandó partner a biológiai atya. Ezt sem én talál­tam ki, tessék megkérdezni a genetiku­­sokat. És sajnos az is igaz, hogy az ebből származó, konfliktusoknak a gyerekek isszák meg a levét, ezt meg pszichológu­sok támaszthatják alá. Alpár Zsuzsa pszichológus szerint a biztos anyaság mellett - „anya csak egy van” - a férfiakban erősíteni kell az apai érzéseket. Ennek részeként, a közös vo­nások keresése és találása - szintén öntu­datlanul persze - a férfinak sincs ellené­re. Ő is kötődni akar, biológiai apaságá­nak pszichológiai megerősítése számára is fontos. Hisz a gyermeknemzés egyik alapmotivációja, nemtől függetlenül az, hogy véges életünk az utódjainkban foly­tatódjék. Különös aktualitást adnak a kérdésnek a biológiai kötődés ellen dolgozó civili­zációs tényezők, elsősorban a válás. Ret­tenetesen sok gyerek apahiányban szen­ved. Tisztelet a kivételnek, az anyák je­lentős része ilyenkor pont „ellendolgo­zik”: mindent megtesz, hogy eltávolítsa a gyermek közeléből az apát. Akinek a ma­ga részéről viszont a biológiai kötődést ad jelentős muníciót. Vagy nem, sajnos ez sem ritka. Egyébként pedig objektív kutatások azt bizonyították be, hogy felcseperedve a lányok anyjukra, a fiúk apjukra hasonlí­tanak inkább. Egyszerűen hormonális okokból. Az öröklődési vizs­gálatok adatai szerint minden ti­zedik gyerek­­ kakukktojás, azaz nem a férj, az állandó partner a biológiai atya. Az őspingvinek a meleget kedvelték A pingvin szó hallatán mindannyiunknak jeges, déli-sarkvidéki tájak jutnak eszünk­be, pedig néhány fajuk vígan megél a mér­sékelt övben, sőt a Galápagos-szigeteknél, az Egyenlítő környékén is. Ma 17 (esetleg 20) pingvinfajt tart számon a tudomány, s ezek egy része nem is az antarktiszi konti­nensen, hanem a környező szigetcsoporto­kon, továbbá Dél-Afrikában, Dél-Ameri­­kában és Ausztráliában él. Németh Géza A köztudatban úgy él, hogy a pingvinek kifejezetten a zord, hideg klímát kedvelik. E tévhitet cáfolja egy a közelmúltban is­mertetett új kutatási eredmény, melyet Julia Clarke (az Észak-Karolinai Egyetem tanára) és munkatársai tettek közzé. Peru déli partvidékén két eddig ismeretlen, már kihalt pingvinfaj csontmaradványait fedezték fel. Az egyik fajhoz (Scadyptes salasi) tartozó egyed valóságos óriás volt a maga másfél méterével a ma élő legna­gyobb faj, a császárpingvin kereken 1 mé­teres magasságához képest. Korát 36 mil­lió évre teszik. A másik faj (Perudyptes devriesi) példánya kb. 42 millió éve élt, és hasonló méretű volt. A jó megtartású csontmaradványok alapján valószínűleg át kell írni a pingvinek evolúcióját taglaló elméleteket. Korábbi teóriák szerint a pingvinek a magas szélességeken, az Antarktiszon és a hozzá közeli szigeteken fejlődtek ki, és fokozatosan húzódtak az egyre alacsonyabb szélességek felé, míg kb. 10 millió éve már az Egyenlítő környé­kén is megtelepedtek. Ez jóval az után történt, hogy a nagy déli kontinens elkez­dett eljegesedni (kb. 34 millió éve). Az új leletek viszont azt bizonyítják, hogy a pingvinek már több mint 30 millió évvel ezelőtt meghódították az alacso­nyabb szélességeken fekvő vidékeket is, vagyis nem hideg éghajlatra „születtek”. A fosszilis példányok „gazdái” ugyanis ép­pen egy igen meleg időszakban éltek Peru déli partvidékén. Az Egyenlítő környékén már akkor is vidáman éltek, amikor egy igen meleg időszakból egyre hidegebb, majd jégkorszaki fázisba csapott át a földi klíma. Clarke-ék feltevése szerint a két fosszilis faj csak távoli rokonságban állt egymással; egyik az Antarktisz, a másik Új-Zéland környékéről származott; mind­kettőnek aránylag nagy feje, hosszú, kes­keny csőre volt, mely valószínűleg mind­egyik őspingvinre jellemző lehetett. A pingvinek tehát a dolgok jelenlegi állása szerint meleg vagy legalábbis enyhe ég­hajlaton fejlődtek ki és csak később, foko­zatosan alkalmazkodtak a hidegebb kör­nyezetekhez. A pingvinek evolúciója még ma is elég sok titkot rejt. A legősibb ismert fosszília Új-Zélandról került elő 2006-ban, korát 62 millió évre teszik. Még nem alkalmazko­dott olyan jól a vízi életmódhoz, mint mai utódai, de már röpképtelen volt, és elég jól merült. A kutatók ennél még kb. 10 millió évvel korábbra teszik a legelső pingvin­szerű madarak megjelenését, méghozzá az Antarktisz Byrd-föld nevű részére és Új- Zéland déli szigetére; ezek akkoriban még csupán 1400 km-re voltak egymástól, nem pedig 4000-re, mint manapság, az éghajlat pedig e vidékeken jóval melegebb volt a mainál; az antarktiszi jégsapkának akkor még a csírája sem létezett. Az Egyenlítőtől északra sosem terjedtek el, legföljebb né­mileg hasonló életmódú madarak fordul­tak elő. Már az 1500-as évek végén szület­tek olyan tengerészbeszámolók, melyek szerint az északi Atlanti-óceán mindkét oldalán élt egy igen méretes röpképtelen madár, az óriás alka. Utolsó példányait 1844-ben látták Izland környékén. Az Icadyptes salasi mérete (jobbra) kétszerese a középső eocén kor­szakban élt szintén nagy termetű Perudyptes devriesinek és több mint háromszorosa a Galápagos-szigeteken jelenleg élő Humboldt­­pingvinnek (középen)

Next