Népszabadság, 2012. január (70. évfolyam, 1-26. szám)

2012-01-07 / 6. szám

10 Népszabadság­­ 2012. január 7­, szombat Hétvége Almatag kislány, aki játszani szeretne Tóth Krisztina szerint az író nem egy foglalkozás, hanem egy üzemmód Tóth Krisztina - lapunk rendszeres tárca­szerzője - az az író, aki a novellát és a no­­velláskötetet újra divatba hozta. A műfajt, amit szinte elfelejtettünk. És ő az, akinek jelenléte az irodalomban végre és végleg illegitimmé tette a kérdést: van-e női iro­dalom. Mert persze, hogy nincs. KOZÁR ALEXANDRA Hat évvel ezelőtt, amikor utoljára találkoz­tunk, nagy-nagy izgalommal készült első novelláskötete megjelenésére. Mindig is ott lapult önben a prózaíró? Sok példa van rá, hogy érettebb kor­ban fog a prózaírásba egy szerző, de én so­se készülődtem tudatosan, elég volt nekem a vers. Annak idején Csorba Győző mond­ta, a harmadik kötetnél derül ki, hogy vala­ki költő lesz-e vagy sem. Mert egykötetnyi tulajdonképpen mindenkiben benne van, mindenki hoz anyagot a gyerekkorából, a második pedig megíródik lendületből. Eb­ben valószínűleg igaza van, bár a gyerekkor bizonyos történetei csak felnőttkorban éle­sednek ki. Én mostanában gyerekkori szto­rikból próbálok valami újat írni, úgy érzem, a gyerekként hallottakból, nem elsősorban abból, ami velem történt. Izgalmas, aho­gyan ezeket az ember gyerekként félreérti, vagy nem érti, felnőttként pedig beléjük lát egy egész korszakot. A Radnóti Színházban az önálló estjén, azt mondta, az író nem egy foglalkozás. Ha egy szülő ezt írja be az iskolai adatlapra, nem­ kelt megbízható benyomást. Az íróhoz sokszor még mindig romanti­kus, hülye képzetek kötődnek: hogy éjsza­kai életet él, kávéházban tölti az idejét, bo­hém - és erre páran rá is erősítenek. Nekem picit gyanús, ha valaki a szerepének megfe­lelő jelmezt hord. A kilencvenes években a Francia Intézet munkatársaként kiállításo­kat rendeztem. Ha egy festőről már a lift­ből kiszállva ordított, hogy na, ott jött egy festő, az ritkán volt komoly művész. Az ál­talam nagyra tartott kortársak nem bohóc­­kodnak, normális emberek. Az író bizonyos értelemben valóban nem egy foglalkozás, hanem üzemmód, szemlélet. Én nem ér­tek máshoz. Legutóbbi prózaköteténél, a Pixelnél egész hosszú lista készült, ki mindenkinek mond köszönetet, akik segítettek a szövegek létre­jöttében. Ez is egyfajta írói bizonytalanság­hoz köthető? Ennek semmi köze az írói bizonytalan­sághoz. Nem mintha nem lennének kérdé­seim, de azokra kívülről úgyse kaphatok vá­laszt, az írói problémákat nekem kell megol­danom. Az arányokra, a narrátori jelenlét­re vonatkoztak a megjegyzések. Ha a szer­ző beköltözött a könyvébe, egy elfogulatlan külső szem sokat segíthet. Egy orvostól kér­tem tanácsot egy kórbonctani lelethez meg a betegségek leírásához. Azóta egyébként egy olvasó, szintén orvos, javaslatot tett az agydaganatos rész pontosítására, a követ­kező kiadásban már úgy lesz. Szerbhorváth Györgytől pedig egy évekkel ezelőtt, társa­ságban elmesélt sztorit kértem el. Nem gondoltam volna, hogy kész történe­tekből is dolgozik. Miért, azt hitte, hogy minden velem tör­tént meg? Többször előfordult már, hogy valakitől hallottam valamit és megkérde­zem, hogy felhasználhatom-e. Ha egy szto­ri izgalmas, meglepő, azt használom. Sose a konkrét szereplő vagy a díszlet a lényeg, hanem az esetleges történet mélyén meg­húzódó törvényszerű működés. Történeteiben a materiálisan és psziché­sen is lepusztult Budapest fontos szereplő. Ugyanakkor egyik legemblematikusabb verse, a Letölthető csengőhangok azzal vég­ződik: Hadd szabadjon egyszer hinnem, hogy elmegyünk hazább innen­. Gyakran, érzi úgy, hogy szívesen menekülne el? Nem jó a közérzetem, ha erre kérdez rá. Én Budapesten ilyen mértékű pusz­tulást sohasem tapasztaltam. Múlt héten egy felolvasásból érkeztem a Keletibe, na, az megszokhatatlan. Német fiatalok száll­tak le a vonatról, botorkáltak a húgyszagú aluljáróban, lehetett látni az arcukon a za­varodottságot. Nem találták a metrót, mert nem is lehet megtalálni, csak a pozdolyala­­pok közt cikázó helyiek tudják, melyik gö­dörben van. Megérkeztek a városba, ahol élek, és egy pillanatra az ő szemükkel néz­tem körbe. Sitthalom, törmelék, széthugyo­zott támfalak. De ahol lakom, a Stróbl Ala­jos utca környéke is szomorúan fest: a sar­kon egy éve nem takarítottak, van már min­den: kibelezett számítógép, háztartási sze­mét, emberi széklet. A felvirágzó nyolcadik kerület! Korábban azt gondoltam, életem második fele más díszletek között fog zajla­ni, ebben már nem bízom. De menekülhet­­nékem sose volt, ezt adatott megfigyelnem és megírnom. Különben is, én a nyelvem­­­­ben lakom, az az otthonom. Nagyon sok versében, novellájában tetten érhetően mély fájdalmat ír ki magából. A fájdalom elviselésében segít az, ha iroda­lommá lesz? Egy idő után saját fájdalmaim is egysze­rű történetté lesznek. Az az érdekes ben­nük, ami ismétlődő, ami a mások történe­teiben is felbukkan. Néha már abban a pil­lanatban, amikor megtörténik valami, kí­vülről is nézem. Tavaly volt egy betegségem, ami akadályozott a munkában. Jobb híján azt figyeltem, mi zajlik és mi az, amit eb­ből fel lehet majd használni. Ez a reflektált­­ság persze zavaró is, mert a létezésben, leg­alább pillanatokra, csak az tud feloldódni, aki nem néz magára. Persze nekem is van­nak ilyen pillanataim, amikor a gyerekemet vagy a macskámat dögönyözöm. És persze ott a szerelem is, rövid pillanatokra az is fel­menti az embert. Az irodalomból meg tud élni? A felolvasásokkal, a szerzői jogokkal, külföldi kiadásokkal igen, éppen. írtunk egy irodalomtankönyvet is Valaczka Andrással, 5.-8. osztályosoknak, eddig ez elég szépen ment, de úgy néz ki, hogy bevonják. Még mindig írja cetlikre, vagy legalábbis lelki cetlikre, amit jártában-keltében lát­hall? Egy nevet, egy elkapott történetet? Néha írom, de többnyire megjegyzem. Nemrég hallottam, amint egy anyuka azt mondta a másiknak, hogy jó, hát ha a gye­rek nem akar egyszarvúnak öltözni, akkor nem muszáj. Vagy kaptam egy szórólapot, amire az volt írva, hogy Karácsonyra aján­dékozzon fehér fogat. Bizarr, nem? Évek óta tanít a MIÁ-n, a Magyar Író Aka­démián. Szeret tanítani? Fontosnak tartom, hogy amit én ta­pasztaltam, tanultam, azt másoknak át­adjam, illetve hogy újabb ötleteket kap­jak ahhoz, hogy hogy lehet mindezt a leg­hatékonyabban, legvilágosabban megfo­galmazni. De azt rögtön az elején el szok­tam mondani, hogy ennek a mesterség­nek nagy része tanítható, a titokzatos lé­nyege viszont nem. Ami véletlen, kiszá­míthatatlan, előre nem látható. Azt csak becserkészni lehet, tanítani pedig csak a becserkészés technikáit. Hogyan tud viszonyulni az egyre növekvő népszerűségéhez? Álságos dolog lenne azt mondani, hogy az ember nem örül annak, ha sokan olvas­sák. De ennek közvetlen hatása nincsen ar­ra, amit épp csinálok. A múltkor egy ked­ves kollégám mondta, hogy látja, milyen jól alakul a fogyás. Én meg mosolyogtam, hogy pedig mostanában nem is tornázom. Néz­tünk bután egymásra, mert ő a könyvek­re gondolt, én meg a kilókra. Van, aki ab­ba kapaszkodik, hogy hány példányban je­lent meg az utolsó könyve és abból men­­nyi fogyott. Én ezt sose tudtam követni. Nekem fontosabb, hogy legyen egy burok, egy élettér, ahová visszavonulhatok. Hogy rend legyen a lakásban, ne fűljön a szom­széd (mindig fúj), sikerüljön a gyerek ma­tekdolgozata (nem szokott), ne fájjon a fér­jem foga (elment fogorvoshoz), így is azt érzem, hogy jóval több dolgot kellene kont­rollálnom magam körül, mint amennyi a személyiségemből telne. A fordítások, a jogdíjak, az adminisztráció az irodalom kö­rül bonyolult ügy, én például egy bété va­gyok, ha nem is látszik első ránézésre. Ha emberileg kérdezi, hogy változtatott-e raj­tam, azt mondom, szerintem nem. Én be­lül állandó vagyok, a testem rám öregszik, de maradtam ugyanolyan. Az ember még­iscsak készre formálódik késő gyerekkorá­ban, utána alig változik. Ha például vala­ki az élete nagy részében szegény volt, ak­kor az sose lesz már gazdag, csak olyan sze­gény, akinek van pénze. Én belül ugyanaz az álmatag kislány maradtam, aki nem ér­ti a játékszabályokat, de állatira vágyna be­állni játszani. Nagyon szerettem Janikovsz­­ky Évát. Ő mondta nekem a kórházban, na­gyon betegen, hogy drága Kriszta, maradj olyan, amilyen vagy. Ezért nekem nem is kell nagyon sokat tenni, a kétségeim, szo­rongásaim ugyanazok. Az írás arra jó, hogy ha nem vesznek be, kitaláljak egy belső já­tékot, saját szabályokkal. Van valami olyan a személyiségében, ami­től szívesen megszabadulna? A felejteni képtelenségtől. Hogy az em­ber ide-oda úszkál a jelen és a múlt réte­gei között, és sosincs megnyugvás. Sosem ülepszik le semmi, minden felkavarodik és beforgatódik a jelen időbe. Ez nyilván nem jó, ugyanakkor ébren tart emlékeket, és ezek beépülnek a szövegekbe. Ha erről lemondanék, akkor az nem én lennék: szí­ne és visszája az emlékezésnek. Nagyon ra­gaszkodó és hűséges vagyok, de haragtartó is. Ha valaki alapvető emberi szabályokat nem tart be, azt nem tudom megbocsáta­ni. Konfliktusélező vagyok, szeretem, ha világosak a határok. És ha állandóak. Hogyan látja Tóth Krisztinát harminc év múlva? Leginkább a testi hogylétem foglalkoz­tat, hogy tudjak majd dolgozni. Én akkor vagyok önazonos, ha képes vagyok gon­dolkozni, írni. Nem igaz, hogy a legnyo­morultabb körülmények között is lehet, amikor fáj valami, akkor nem lehet! Igazi becsvágy nincs bennem. Vannak olyanok, akiknek rendkívül fontosak a díjak, úgy élik ezt meg, mint egy futó, akinek bizo­nyos távok után bepecsételnek a könyvé­be. De az nem igaz, hogy az ember belülről ne tudná, hol tart. Lehet, hogy azoknak könnyebb, akik meg tudnak könnyebbül­ni egy külső visszajelzéstől. Az ember ha­lad, és olyankor egy pillanatra fölnéz, be­élesedik a kép, vagy meghallja, hogy szur­kolnak neki, és elcsodálkozik, hogy nahát, ennyien vannak vele. De valójában telje­sen egyedül van. Nem tűztem ki, hogy ezt vagy azt el kéne érni, az én vágyaim kör­­vonalazatlanabbak. Meg akarok írni dol­gokat. Materiális nagy vágyaim pedig sose voltak, illetve dehogynem. Egy nyugodt, tiszta utca például, ahol megyek haza, és nem áll hegyekben a szemét. Konfliktusélező vagyok, szeretem, ha világosak a határok. És ha állandóak. FOTÓ: KOVÁCS BENCE A kilencvenes években a Fran­cia Intézet mun­katársaként kiál­lításokat rendez­tem. Ha egy fes­tőről már a lift­ből kiszállva ordított, hogy na, ott jött egy festő, az ritkán volt komoly művész.

Next