Népszava, 1892 (20. évfolyam, 1–53. sz.)

1892-01-01 / 1. szám

ösztönét éb­reszti fel az elnyomott munkás osztályban és arra birja, hogy­­ egy a halállal küszködő kétségbeesett makacsságá­val állja c­itját további­ romlásának és tökéletes elsatnyulásának. És eme törekvések élte hatalmas segédeszközét: a m­unkaidő megrövidit­ése képezi, s a­melyért küzdeni monden ön,tudatos munkás s­­zent kötelessége. Az önkényuralom következménye. Az u­ralkodó osztályok önönmagukat múlj­ák felül a munkások elnyomásá­b­an és a fölöttük való fen­kenykedésben. Azonban ennek­­a munkássá­­gra nézve meg van a maga jó eredménye. Megtanulják­­ebből azt, hogy a szép Magyarországon — eltekintve a faji, nyelvi és vallási különbségekről — tulajdonképen két nemzet él. Az egyik a ne­m dolgozó­­gazdagok nemzete, akik számára az összes jogok és minden­ szabadság létezik; a másik pedig a dol­gozó v­ag­y­onta­l­ano­k nemzete, a­kik a jogok és a szabad­ságoknak c­sak terheit, d­e előnyeit nem ismerik. A közös nyelv, származás, vallás stb. csak az vétetik uralkodó osztályok által tekintetbe, a m­íg a munkásosztály kizsákmányolására nincs kilátás, de mihelyt alkalom kínálkozik az­­elnyomott, dolgozó néposztályok révén nyereségre szert tenni, nem gondolnak semminemű közös érdekre, rokoni kapcsolatra, ilyenkor csak a saját zsebüket nézik , és egyetlen fő törekvésük, ezt minél duzzadtabbá tenni, történjék bár ez a duzzasztás millió all millió embertárs romlásának az árán. A nemdolgozó­­gazdagok érdekei közösek, kell tehát, hogy a dolgozó szegények érdekei is közösek legyenek. Az uralkodó osztályok az ő érdekeik közösségét rég átlátták és közös érdekeik révén valóságos, az egész világra kiterjedő nem­zetté alakultak meg. Előttük nincs becse a hazának, nemzetnek, honi kultúrrának, művelődésnek, haladásnak, mert őket csak a nyereség vágya vezeti. Nagyhangú szólamokban ugyan minduntalan kérkednek az ő hazaszeretetükkel, áldozatkészségükkel a közügy terén stb. De a­ki a viszonyokba mélyebben látni tud, csakhamar rájöm­, hogy e szólamok nem egyebek üres szemfényvesztéseknél. A munkásosztályt azonban váltig korholják és a hazafiatlan­­ság vádjával illetik az uralkodó osztályok. Pedig a­midőn a mun­kás­aik nemzetközileg szervezkednek, csak az uralkodó osztályok­­példáját követik, a­kik egyebet sem tesznek, mint váltig azon törik a fejüket, miként lehetne saját nyerészkedésük fokozására külföldi érdektársakkal minél szorosabb összeköttetésbe lépni. Az uralkodó osztályok azonban nemcsak a nemzetközi szolidaritási törekvéseket nézik rossz szemmel, ha munkásokról van szó, hanem a hazai egyesülési törekvések útjába is minden képzeletet felül­múló jogtiprással és erőszakoskodással törekszenek akadályokat gördíteni. Mert nagyon jól tudják, hogy egyenként véve gyenge és törékeny a munkásnemzet, de egyesülve, közös czélok felé töre­kedve, hatalmas és megdönthetetlen sziklafal, a­melyről minden irigy ellenségeskedés és kizsákmányolási tendenczia által vezérelt kaján támadás visszapattan. Hála a felvilágosultság és az osztályöntudat terjedésének, a magyarországi munkások szervezkedése az utóbbi időben erősebben haladt előre. Ezt látva, a hatóságok a vidéki egyesületi törekvése­ket minden lehető módon meghiúsítani akarják, csakhogy ez igen ritkán sikerült nekik. Ha végre a munkások előzetes gyűlések tartása után nagy nehezen annyira viszik dolgukat, hogy a kész alapszabály tervezetet kidolgozva felterjesztik a belügyminiszterhez, ez engedve az elnyomási politikának, az alapszabályokat nem hagyja jóvá és így a szakegyesület megalkotását lehetetlenné teszi. Ily módon bánnak Magyarországon a minden jogból kiközösített munkás­osztállyal. Egyszerre trombita harsogása, dobpergése lovak száguldozása és egy-egy tompa jajkiáltás ette meg fülemet. Felnyitom szemeimet az ablakra nézve, borzasztó látvány tárult felém. Az egész levegőt vörös láng bor­ta, igyekeztem föl­kelni, hogy kimenjek, lássam, mi történik ott künn. De tagjaim elzsibbadva, testem minden izma megtagadta a szolgálatot. Kiáltani akartam, de nyelvem a legnagyobb erőltetés daczára sem fordult, majdnem őrültté lettem e kínos helyzetben. Ekkor berohan az ajtón 15 éves leányom, egészen fehérbe öltözve, kimerülten, karddal kezében, erősen lihegve és egészen nyitva hagyá az ajtót, mintha mondani akarta volna, hogy nézzek ki és lássam mi történt odakünni, de a borzasztó fáradtságról nem volt képes beszélni. Nemsokára utánna lázas sietséggel jött 13 éves fiam, ki czi­pész-tanoncz, erős bőrkötény előtte és pörével kezében, bánato­san, arczáról az izzadtság mosta le a port és a kormos vegyülé­ket, ágyamhoz lépve mélabús hangon így szólt hozzám: „Látod, jó atyám, mi a munkás sorsa, ha jogát és megérdemelt bérét köve­teli? . . . Nézd! Ott kümn azokat, kik fölemelték szavukat jogaikért, kiket, az öntudat vezérelt és elég erősek voltak nyíltan szembe szállani zsarnokaikkal, hogy szemökbe dobják gaztetteiket. A kik elég bátrak voltak arra, hogy „netovábbot" mondjanak a sajtó hazugságainak. Nézd! a kik elég merészek voltak hangosan köve­telni, a velük született emberi jogokat,­­ miután csak töredékét képeztek az elnyomott és kizsákmányolt munkás­osztálynak . . . most legyőzve és letiporva a fegyveres hatalom önkénye által, a pénzen vásárolt és egyenruhába bujtatott vak eszközök, lovaikon száguldoznak rajtok keresztül örömittassan; kis otthonukat a­lán­ Legutóbb az aradi és pécsi munkások akartak munkás­önképző-egyleteket alakítani, a kész alapszabály-tervezetet föl is terjesztették a miniszterhez, a­ki azonban azokat jóvá nem hagyta és eme jóvá nem hagyási végzést valóban sértő módon indokolta. Azt mondta ugyanis, hogy a nevezett két városban nincs szükség önképző munkás-egyletekre, mivel „hasonló" egyletek ott úgy is már léteznek. Értve ez alatt az ottani kathol­­­­­k­u­s legény-egyleteket A magyar közjog értelmébe­n minden állampolgárokból álló gyülekezetnek joga van bármely helyen, bármely időben e­gyleteket alakítani, feltéve, hogy a törvényes formák be lesznek tartva és az egyletnek semmiféle törvényellenes tendencziája nincsen. Azon­ban a munkásosztályra alkalmazva a közjogot, abból egészen más értelmet vonnak ki az uralkodó osztályok. Szerintük a munkások­nak nincs joguk önálló egyleteket létesíteni, hanem kötelesek, ha már minden áron egyletet akarnak, ama egyletekbe beiratkozni, a­melyeket az uralkodó osztályok e czélra jónak látnak meg­alkotni. Ugyancsak a fenti nevetséges és egyszersmind sértő indoko­lással tagadták meg a szentesítést egy csomó szakegyesülettől is. Többek közt az volt mondva emez indokolásokban, hogy azért nem akarja a miniszter az alapszabályokat jóváhagyni, mivel tekintettel a kötelező betegsegélyző-egyletekre, a­melyek úgy is nagy áldoza­tokat rónak a munkásosztályra, nem tekintheti nyugodtan, hogy a munkások ily szakegyesületek által is terheltessenek. Valóban jog­gal kérdezhetjük ezen uton, hogy minő jogon avatkozik a minisz­ter mellett, érett férfiak magánügyeibe? Mi köze neki ahhoz, hogy a munkások miként rendelkeznek pénzükkel és idejükkel ? Ezekből a sovány és gúnyos indokolásokból minden kétséget kizáró módon­­ kiolvasható az uralkodó osztályok kizsákmányolási törekvése, a­melylyel a munkásokat szétforgácsolva szeretnék látni, hogy közös akc­ióra teljesen képtelenek legyenek. Pozsonyban egy rendőrkapitány, a­ki a városban egy gyalázatos rendőrkémkedési rendszert honosított meg, törvény­ellenes módon és azzal az indokolással, hogy „a munkások már eleget beszéltek a nyolcz órai munkaidő felől", betil­tott egy törvényesen bejelentett munkásgyűlést. Hasonló módon járt el a kolozsvári rendőrkapitány is és a midőn a jogukban sértett munkások a polgármesterhez mentek panaszra és kérték a gyűlés megengedését, az az így felelt: „A munkások kötelesek odahaza maradni és hallgatni!" És ez a törvényellenes, a munkások ellen való vak gyűlölet által diktált eljárás az egész országban észlelhető. Könnyen elkép­zelhetjük, hogy mi az ily önkénykedésnek az eredménye. Mindenek előtt az, hogy azok, kiknek állapota már úgy is tűrhetetlen, a fokozódott elnyomatás által még inkább elkeserednek és a lehető legszoro­sabban csatlakoznak a szocziáldemokratikus moz­galomhoz. A burzsoázia pedig ép az ellenkezőjét hiszi, t. i. azt, hogy a munkások, az üldözések és az elnyomatás által megfélem­lítve, lemondanak minden felszabadítási törekvésről és megmarad­nak továbbra is a jámbor, kihasználásra teremtett fejős tehénnek. Pedig nagyon csalódik. Elfelejti, hogy a munkások fér­fiakból, még­pedig az élet keserves szenvedései által megedzett férfiakból állanak. Az igazi férfi pedig soha, semmiféle körülmény között sem változ­tat elhatározásán, hanem az üldözés, az elnyomatás, a siker­telenség által el nem­ csüggesztve, küzd tovább, mindaddig, m­ig törekvését siker nem koronázza, mig akaratát érvényre nem jut­tatta és elvei diadalt nem arattak. Ha a magyar munkásokban a „jognélküliség" keserű érzetét valami fokozni képes, ugy az bizonyára az uralkodó osztályok sovinisztikus ömlengése, a kik nem tudnak betelni annak hangot­gok felemésztették és a ki nem vérzett el, foglyul esett, de jaj annak — nem is merem elmondani, hogy bánnak el velök . . . . Szivem elszorul, ha rá gondolok, hogy még hozzátéve a szentesí­tett törvények őrei teszik ezt! ... Oh iszonyú!! De még fájdalmasabb hallani az özvegyek és árvák sajjait, kik ráborulva elvérzett édes atyjok hideg tetemére és zokogva ké­rik, hogy keljen föl, hisz tudja, hogy otthon nincs kenyér és nincs a­ki keressen. Oh jó atyám! Várjon mi jön még ezután? „Ekkor belépett egész gyermeki vidámsággal 11 éves fiam, egy félig elégett fák­lyával kezében, a­mely még füstölgött, bal kezével vezetve 7 éves kis testvérét és férfias komolysággal így szólt hozzám : „Miért könyerel jó atyám­ ? Ne aggódj!! Hisz te magad több­ször mondod a munkásgyűléseken, hogy a küzdelem a mienk — a jövő az ifjuságé! S ha ti elestek is a jóért és igazságért folyó küzdelemben, marad számukra egy világító fáklyánk, mely az egye­sülés és az összetartás eszméje, a mely bennünket vezérelni fog a győzelem ama sík mezejére, melyre az ut általatok már meg van törve. És igy a jövő a mienk!" Fiamnak ezen szavai jól estek; fáj a lelkemnek s talán még mondott volna valamit, ha a hajnali harangszó föl nem ébresztett volna az uj év reggelére és még talán még én is szívesebben aludtam volna, hogy halljam gyermekem vigasztaló szavát, bárha iszonyú volt is álmom — de oda az ébredés sem volt örvendete­sebb, mert tüstént eszembe jutott, hogy egy fél fillérem sincsen az új év reggelére; noha folyton dolgoztam, dolgoztam és mások élvezik munkám gyümölcsét. Kovács Ferenc­.

Next