Népszava, 1905. május (33. évfolyam, 65–89. sz.)

1905-05-03 / 65. szám

XIXX­. évfolyam. Budapest, 1905. május 3., szerda. 27. (15.) szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre ... 19.20 kor. I negyed évre 4.80 kor. fél évre . . 9.60 » I egy hóra ».. 1.60 » Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi-út 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár-utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Május 1. Az erősek nyugodtságával ünnepelte meg a munkásság nagy ünnepét mindenütt, ahol akaratának megnyilatkozása elé elfogult ha­talom korlátokat nem állított. Forradalmi lázzal támadt a régi rendre ott, ahol botor kormányzat még mindig az elnyomatásban látja az elégedetlenség gyógyítószerét. A cél, aminek május elseje általános munkaszü­netével szolgál, egy az egész világ proletárságánál. Egyazon követelések hang­zanak föl szerte a nagy földkerekségen. Közös érzésben forrnak egybe, akiket egyéb­ként elválaszt egymástól a földrajzi határok véletlene vagy a nemzeti jelleg különféle­sége. Ezen a napon elmosódnak a történeti eset­legességek határai s ahogy rendre-sorra érkeznek a tudósítások, beszámolva nagy ünnepünk részleteiről, érzi mindenki, hogy világokat átalakító társadalmi erők működé­sének szemlélője. Békés tüntetés és forradalmi kitörés csupán a társadalmi helyzettől diktált más-más meg­jelenési formái annak a forradalmi láznak, ami az egész világ proletárságát átaljárja. És ez a világ^iÉLí­va munkásság nemzet­közi szolidaritásánx*^'legimpozánsabb meg­nyilatkozása. Fölsoroljuk talán a bizonyíté­kokat, melyek ez ünnep óriási jelentőségét igazolják? Hogy már maga az a tény, mely szerint a világ összes elnyomottai egy napra, mintegy villanyütésre, össze tud­nak fogni és egy közös terv szerint csele­k­­­­kedni egy közös terv érdekében, — hogy ez az egyetlen akció, bár bizonyos tekin­tetben negatív formában jelentkezik, többet jelent, mint a világtörténelem bármelyik nagy forradalmi eseménye ? Nem kel­lenek bizonyítékok. A munkások ereje ma már olyan nyilvánvaló, céljaik oly tisztán állanak a világ előtt, hogy győzel­mükben még legfanatikusabb ellenségük sem kételkedik. Eddig a forradalmak csak a nemzeti államok túlélt intézményeit döntöt­ték halomra, a mi forradalmunk elsöpör minden államot, hogy megteremtse alapját a nép társadalmának. És a világünnep nagy­szerű bizonyítéka annak, hogy az emberek igenis emberek elsősorban és nem külön­külön nemzetek fiai. Meg tudják egymást ér­teni, ha megvannak az egyetértés föltételei, ha az ügy, melyért küzdeniök kell, csak­ugyan az ő saját ügyük. Hogy az orosz autokrácia vért ontott ezen a napon, szintén azt bizonyítja, hogy végét érzi. A kozákok puskalövése nem a szabad­ság halálát jelenti, de fölébresztését azok­nak a sok százezreknek, kiket más eszkö­zökkel nem, csak puskalövésekkel lehet föl­ébreszteni. A kancsuka nyomában vér fa­kadhat, de ez a vér már nem tűnik el a föld porában, hanem minden cseppjével lázít az orosz zsarnokság ellen, az ellen a hata­lom ellen, mely most rúgja már az utolsót. Igen, az orosz testvérek ünnepeltek, a len­gyelek életük föláldozásával tanúsították, hogy egyek velünk a szabadság szereteté­ben, a jövőért való lankadatlan küzdelem­ben. És ez a tanúságtétel döntő erejű : az elnyomatás el fog bukni, a zsarnokság bör­tönei leomlanak, a jármok pozdorjává töre­deznek szerte a világon mindenütt. Mert így akartuk mi, a nemzetközi forra­dalmi szociáldemokrácia katonái. • Budapesti ünnepélyünkről szóló tudósí­tásunk itt következik. Délután 2 órára volt kitűzve a gyülekezés ideje. A Tisza Kálmán-teret erre az időre el­lepték a különböző szakegyesületek és szerveze­tek és háromnegyed 3 órakor lett kiadva a jel­szó az indulásra és háromnegyed 4 óra volt, amikor az utolsó szervezet onnan elindult. Min­den szakma magával hozta zászlóját, amelyet a szakma munkásainak sora előtt vittek. A rendet a munkásszakmák soraiból választott 3000 ren­dező elvtárs tartotta fenn. Mikor megadták a jelt az indulásra, a menet elindult a Kerepesi­úton végig. Elől 30 kerékpáros elvtárs haladt s a pártvezetőség tagjai, majd a kőmives­ munkások a szervezet új fehér selyemzászlójával, ame­lyet ma használtak először, azután háromezer munkásnő s utánuk a szervezett munkások szinte végtelennek tetsző sora. Ott voltak még a menyezetmunkások, tót munkások, csehek (egy óriási fekete zászlóval), cementmunkások, kőfara­gók, üvegesek, VII. kerületi munkások, követők, kárpitosok, paszományosok, fehérnemű-tisztítók, grafikai-, cipész-, csizmadia-, cipőfelsőrész-készítő-, bőröndös-, szíjgyártó-, női konfekció-, szobafestő-, asztalos-, kaptafakészítő-, kocsigyártó-, kádár-, faesztergályos-, ács-, sütő-, könyvkötő-, szűcs-, lengyel-, kertyű­s- és bőrmunkások, budai szerve­zet, szabók, női szabók, kereskedelmi alkalma­zottak, kőbányai munkások, lakatosok, bádogosok, szerelők, vasbútor-munkások, délszláv-munkások, aranyművesek, VIII. kerületi vasmunkások, ková­csok, vas- és rézesztergályosok, műszerészek, fémnyomók, kazánkovács- és hidász-munkások, pénzszekrény-lakatosok, vas- és ércöntök, vas- ,E­ggsig Osztrigák. írta Csehov Antal. N Nem kell emlékezetemet túlságosan meg­erőltetnem, hogy minden részletében fölidézzem azt az esős őszi estét, amikor az apámmal Moszkva egyik legélénkebb utcáján állok és érzem, mint vesz rajtam mindinkább erőt egy sajátságos betegség. Nem érzek fájdalmat, de a csontjaim megroppannak és a torkomon akad a szó. A fejem erőtlenül hajlik oldalt. .. Úgy érzem, rögtön össze kell esnem és az eszmélete­met vesztenem . .. Ha a kórházba kerültem volna akkor, az orvosoknak a fames, éhség, szót kellett volna az ágyam fölé írniok — egy betegség, amely az orvosi könyvekből hiányzik. Mellettem áll a gyalogjárón az apám, kopott nyári felöltőben, a fején trikósapka, amelyből egy darab fehér vatta kandikál ki. A lábán óriási, nehéz gummicipő. Meztelen lábára húzta föl. Hanem, hogy az emberek észre ne vegyék, a hiú ember egy pár régi csizmaszárat húzott fölébe. Ez a szegény, nevetséges bolond, akit annál jobban szeretek, minél szennyesebb és kopottabb lesz a divatos nyári felöltője, öt hónap előtt jött a fővárosba, holmi írnokféle állást keresni. Öt hónapon keresztül járta be a várost munkáért és csak ma szánta el magát, hogy kiáll az utcára és alamizsnáért könyörög . . . Szemközt velünk­ nagy, három emeletes ház, rajta cégtábla: „Étterem." A fejem gyengén hátra és oldalt esett és önkéntelen is fölfelé te­kintek, a vendéglő kivilágított ablakaiba. Az üvegtáblák mögött emberi alakok árnyékait lá­tom. Egy harmónium jobb oldala látszik, két­en­—·•————— olajnyomat, néhány függőlámpa ... Az egyik ablak mögött egy fehér foltot látok. Ez a folt mozdulatlan és egyenes kontúrja élesen válik ki a tapéta barna alapján. Megerőltetem a szemeim és meglátom, hogy a fehér folt egy plakát. Va­lami áll rajta, hogy mi, azt nem vagyok képes fölfedezni . . . Egy fél óráig nem fordítom el a szemeimet a plakátról. Fehér színével magára vonja a tekin­tetemet és hipnotizálja az agyamat. Azzal ve­­sződöm, hogy a feliratot kibetűzzem, ámde az erőlködésem hiábavaló. Végre jogaiba lép a különös betegség. A kocsizörgés menydörgéssé válik, az utca bűzében ezer illatot fedezek fel, a vendéglő meg az utca lámpái ragyognak, fényesek, mint a villámlás. Az érzékeim meg vannak feszülve és csodálato­san élesen működnek. Kezdek mindenfélét látni, amit eddig nem láttam. — Osztrigák ... — olvasom a fehér plakáton. Sajátságos szó! Egy hosszú élet, nyolc év és három hónap van mögöttem és még soha nem hallottam ezt a szót. Mit jelenthet ez? Talán a vendéglőt hívják így? De hiszen a neve­­ kivül, az ajtóra szokás festeni, nem a falra, bent! — Papa, mi az­­ osztriga ? — kérdezem rekedt hangon és megpróbálom az arcomat apám felé fordítani. Az apám nem hallja, figyeli az embereket és minden járó­kelőt követ a tekintetével. Látom a szemem­, hogy akar valamit mon­dani az embereknek, de a döntő szó mint nehéz suly csi­ng reszkető ajkán és nem bir leválni. Az egyik ember után néhány lépést is tesz és megérinti a könyökét, de mikor az az ember meg­fordul, zavartan hebeg „Pardont" és visszalép. — Papa, mi az­ osztriga ? — ismétlem. — Az egy állat... A tengerben él. .. Rögtön elképzelem azt az ismeretlen tengeri állatot. Valami úgy a hal és a rák között, ilyes­minek kell lennie. Persze kitű­nő levest főznek belőle, mint a halból, hiszen tengeri állat, pom­pás, forró levest jószagú babérlevelekkel és bors­sal, vagy olyan valami rákszószfélét, vagy hideg kocsonyát tormával. .. Élénken képzelem el, hogy viszik haza ezt az állatot a piacról, gyor­san megtisztítják, gyorsan fazékba dugják ... hamar, hamar, mert mindenki éhes .. . nagyon éhes! A kony­hából sült hal és rákleves illata terjeng. Érzem, hogy csiklandozza ez az illat a nyel­vemet és az orromat, mint vesz erőt csakhamar az egész testemen ... A vendéglő, az apám, a plakát, a kabátom ujja — mindennek ilyen illata van és olyan erősen, hogy elkezdek rágni. Rágok és nyelek, mintha csakugyan a számban volna egy darab ebből a tengeri állatból. A hihetetlen élvezettől alig birok a lábaimon állni és hogy el ne essem, megfogom az apám karját és nedves felöltőjéhez szorítom az arcom ... Reszket és összegörbül, fázik. . . — Papa, böjtkor is szokás­ osztrigát enni? — kérdezem. — Elevenen eszik — mondja az apám — kagy­lóban vannak, héjuk van, mint a teknősbékának, hanem ... két fele van. A jó szag rögtön megszűnik a testemet iz­gatni és az illúzió eltűnik ... Most értek mindent. —­­Micsoda malacság — suttogom, milyen utálatos! Hát ez az osztriga! A fantáziám nem hagy cserben, élénken festi ki, bármilyen utálatos. Békához hasonló állatot képzelek el. A béka a kagylóban ül és tágra nyilt, világos szemekke­l­­• " A Népszava mai száma oldal.

Next