Népszava, 1906. december (34. évfolyam, 284–308. sz.)

1906-12-01 / 284. szám

2 NÉPSZAVA 1906. december 1. minden népszipolyozó intézkedését fentartják, sőt megerősítik. Arra irányul minden ténykedésük, hogy a népet védtelenül kiszolgáltassák a népnyúzó „nemzet"-nek. Megtagadnak minden védelmet a kizsákmányolás ellen, de a nép kezéből minden fegyvert kiütnek, mellyel maga védekezhetik. A munkást valóságos rabszolgasorsba sülyesztik, de a kizsákmányolást minden elképzelhető módon és eszközzel fejlesztik és dédelgetik. Mindezt pedig a munkásbarátság leple alatt cselekszik meg. Mézédes szavakkal közelednek, hogy meglopják a munkásság legféltettebb és legszentebb jogait. Szeretetet hazudnak, hogy annál könnyebben tőrbe ejthessék a hiszékenyeket. Krokodilus könyeket hullajtanak a nép nyomorán, de elveszik előle az utolsó falat kenyeret is. Ódákat szavalnak a szabadságról s kovácsolják a rabláncokat, amelyeket a nép kezére szánnak. Ilyen a Kossuth Ferenc munkásbarátsága. És ilyen az egész koalíciós uralom szeretete a nép iránt. Ne csodálkozzunk tehát, hogy visszaélésnek tartják, ha valaki fellebbenti a leplet, amely alól az ő igazi ábrázatuk vigyorog elő. Ne csodálkozzunk, ha menydörögnek és villámokat szórnak a képzeletükben élő izgatókra, mert hát nyiltan nem vallhatják be, hogy a nép elégületlensége s már-már forradalmi hangulata az ő „barátságuknak" a következménye. De nem vallhatják be azt sem, hogy az ő politikájuk a nép elnyomatására van alapítva. Titkolniok kell, hogy ipart akarnak fejleszteni a munkásnép vére és verejtéke árán. Titkolniok kell, hogy a nagytőke és a nagybirtok kedvéért áldozatra szánták az egész magyar munkásságot. E néprontó, gaz törekvésük leplezése az „izgatók" elleni ostoba kirohanás. Amit eddig csak a csuhások tettek, azt ma a parlamentbe került minden léhűtő megcselekszi. Eddig csak a csuhások éltek azzal a jezsuita fogással, hogy a munkásmozgalmat megkülönböztették a „vezérektől". A mozgalmat helyesnek és üdvösnek ismerték el, a vezéreket pedig gyalázták és rágalmazták. Ezt a jezsuita, de végtelenül naiv és ostoba taktikát használja most a nemzeti kormány és a nemzeti parlament. Sőt akad „tudós" is, aki a tudatlanok tapsai után áhítozva e térre tévelygett. Nekünk igazán nincs okunk, hogy sopánkodjunk e miatt. Nem a mi parlamentünk ez, nem kell törődnünk, ha a színvonala a csapszékek nívójára sülyed. Az ott lebzselő csőcseléknek rágalmai és hazudozásai sem fájnak. És ha Kossuth Ferenc az alamizsnatörvény jogfosztása s a sztrájktörvény bejelentése után is abban a képzelődésben él, hogy a munkásság ad még valamit az ő „jóindulatára", hát mi úgy sem tudjuk őt e tévhitéből kiábrándítani. Nem is a mi feladatunk. A munkásság nem kér az ő barátságukból. Megveti a kínált alamizsnát, de nem fél a fenyegetésektől. Alios jam vndi ventos. Láttunk mi már más szeleket is. Szembeszálltunk különb ellenségekkel is. És tudtuk, előre hirdettük, hogy a nemzeti uralom a munkások legázolására vállalkozik. A munkásbarátság álarca nem téveszti meg a munkásságot. Tudja, hogy a mai parlament az ő ellensége, nincs sürgősebb teendője tehát, mint e parlamentet — mai összeállításában — szétrobbantani. Ezért követeli s ezért fogja kiküzdeni az általános, titkos választójogot. A gyermek. — A Kiptzava eredeti tárcája. — Irta Sárándy István. Az öreg Luspai tölcsért formált két tenyeréből s átkiáltott a kerítésen. — Hej, Krampera szomszéd! Ugyan jöjjön idébb már! Krampera felhőkölt merengéséből, amint az árnyas tornácon üldögélt, papucsba dugta a lábát s miután csapzott szakállát egyszer-kétszer végigsimította reszkető kezeivel, oda csoszogott a kerítéshez. — Mi az? Történt valami? Luspar széles, zsiros arcát elöntötte a boldogság pirossága, apró szeme majd kiugrott a gödréből. — Történt-e ? Itthon a fiú ... Ma reggel érkezett. Hogy megnőtt, a besta lelke! Ide s tova csak a válláig ha érek! Aztán milyen okos, milyen imponáló! De ugyan kerüljön át már és örvendjen az örülőkkel! Lássa maga is a saját szemével. Hátha tud valamit a fiáról? Hiszen együtt szedik tarisznyára a tudományt... Érdes, recsegő hangon nevetett s az öreg Krampera szivébe belenyilallott valami: a fiam, az én gyermekem! . . . És kikerült az utcaajtón s mikor beért a szomszéd udvarába, szétnézett. Az ambituson az asztal fehér abrosszal volt leterítve s erős, fűszeres levesszag terjengett a fülledt kánikulai levegőben. Luspai ott várt rá a lépcsőfokon s úgy noszogatta: — Kerüljön csak idébb, fel az ámbitusra. A fiam csak most kelt fel. A hosszú utazás egy kicsit megviselte az öcsköst, hát ráfért a pihenés . . . Micsoda fiu! . . . A konyhából kanalak csörömpölése hallott és lázas előkészület az ünnepi ebédre. A Luspainé fehér köténye ki-kivillant a vadszőllő-befutotta árnyas ámbitusról s boldog, parancsosztó szava hallott... . . . Ur, anyagi javakkal bőven megáldott diák-ur, béli jó zenéked! A nyilvánosan adott vacsorák s a titokban küldött ajándékok révén átuszod azt a keserves nyolc osztályt, aztán felkerülsz az egyetemre. Ott megtanulod, hogy az a zöld asztal ott a csillár alatt nem disznóvályú, de tekeasztal, az a hosszú korostor nem vendégoldal, de dákó. Egy hosszú éven keresztül rengeteg áldozatot hozol a „köznek": kávésnak, kasszimének — pártolván a hazai ipart. S mert másodikán már nincs pénzed: kérsz vizsgadíjra, ötödikén a tanárnak veendő ezüstkoszorúra, hetedikén a nemzeti ellenállás szervezésére, tizedikén a san-franciskai károsultak javára, tizenötödikén — mit tudom én mi a menydörgős ménkőre. S a pénz jön derűre-borura, mert van odahaza s mert tudják, hogy sok kell a te nagytudományu életedre. S te csakugyan szavalsz, énekelsz, bánatodban nagyokat iszol, amely alkalomkor a miniszter „hazám virágá°-nak nevez. És ezt hallják otthon, ezt olvassák odahaza s dagadoznak az örömtől, hogy micsoda nagy ember vált belőled — az istenfáját! A köztevékenységed jutalmául csakugyan átúszol az alapvizsgán (csak nem buktatnak el egy országos nevű férfiút?) s mikor a szünidőre hazamégy előtted, utánad kinyitnak a zöld zsalugáteres ablakok, paroláz veled az alispán, vacsorára hiv a polgármester s egy pitykét a menybéli üdvösségem ellen, hogy kineveznek tiszteletbeli szolgabírónak . . . A fiatal Luspai ebben a pillanatban jött ki az ámbitusra. Hunyorogva, egy kissé álmosan nézett szét a juliusi fényözönben. Az öreg, az apja, boldogan sietett elébe, mind a két karját kitárva. — Felébredeztünk valahára? Nos, hogy esett a pihenés az itthoni nyoszolyában, mi? Nem volt kényed ellen a párna? Ebédre az van ám. Az állam, a megyéiv és községek alkalmazottai mind féláru vasúti jegygyel utaznak. Ha a megye székhelyén valami cécó esik, jegyző uraimék és albiró uraimék amit szeretsz ... Ó, én és anyád, számon tartjuk ám, mi a kedvenc ételed! És pezsgő is van, fia, a mai nap örömére ... Igen, nini, el is feledtem, ez itt az öreg Krampera bácsi, tudod ... A fiatal Luspai leereszkedőleg nyújtotta oda a kezét a hajbókoló öregnek s azt mondta: — Az ám! Nos, hogy van, öreg ? — s előkerített neki egy nádfonatú széket. Krampera csak állt, állt s nézte a pelyhedző álla fiát. Egy kicsit gyűrött volt az arca s a szemei alatt kék karikák gyűrűztek. Aztán a terített asztalra esett tekintete, amelyen boros palackok sorakoztak a vakítóan ragyogó tányérok tövén. S felváltva, amint a palackokra s a fiúra nézett, irigység nyilallott a szívébe. Majd, mikor az ő fia, a „gyermek" így hazajön, ő nem tud így teríttetni, drágalátos dolgokat elébe rakni. .. Milyen jó ennek a fiúnak a csakugyan milyen boldog lehet az apja . .. — No, üljön le hát, ha mondom. Nemde a fiáról szeretne tudni valamit? Krampera összerezzent, mint valami álomjáró. A fia! Az ő édes, egyetlen fia, a gyermek! Akit ő szerető gonddal, féltékenyen döcögtetett, nevelt, dédelgetett. Akiért megvont szájától minden jó falatot, csakhogy művelt, okos, diplomás ember legyen belőle. És sötéten vibráló, akadozó hangon kérdezte: — Tud valamit a fiamról? — Ó, hogyne — felelt a fiatal Luspar unottan, mialatt leereszkedett egy székre — sokat is. S mondhatom, igen szerettem, amíg az utaink szét nem váltak. De szétváltak: egyik erre, a másik arra ... De miért beszéljek, hiszen ő úgyis megirt önnek mindent. — Semmit sem irt. Azaz, csak annyit, hogy minden jól van — felelt Krampera rekedten. — No, ha őszerinte „minden jól van", nekem csakugyan nincs mit beszélnem. Krampera most már izgett-mozgott a székén s keze reszketve dobolt a damaszt-abroszon. SZEMLE. Budapest, november 30. Kaas Ivor bárő. „Arma virumque cano . . ." Harcokat és hőst énekelek meg . . . így kezdik a mai esti lapok Kaas Ivor báró dicséretét. És zengik vezércikkekben, tárcákban, hírekben vég nélkül. Negyven esztendeje, hogy Kaas Ivor magyar újságíró. Ezért is ünnepük őt. A negyven év betelt, ez a jogcím meg van az ünneplésre. De meg van a másik is: Kaas Ivor igazi magyar újságíró a szó mai értelme szerint. Vagyis: hűséges szolgája a latifundium és a klérus érdekeinek, ádáz ellensége a munkálkodó népnek. Amit ír, azt mind a „nemzetfentartó elem", vagyis a kizsákmányoló osztály mellett és a proletármilliók ellen írja. Kaas Ivor tehát bőségesen rászolgált arra, hogy a mai magyar zsurnalisztika és a „fajmagyarság" is ünnepelje. Hiszen még csak tegnap írta, hogy nem kell félteni az ezerholdasokat, mert aki a csendőrséget és honvédséget dirigálja — Jekelfalussy Lajos — „maga is mezőgazda". így adta hírül országnakvilágnak, a kormánypárt lapjában, a kormány nemes szándékát. így értesítette a latifundiumok urait, hogy nincs okuk félni: szurony és Manlicher védi uralmukat és biztosítja nekik az olcsó rabszolgákat. Ma ünnepelik őt. Megteszik nagy emberinek, a magyar stílus mesterének, nagy magyarnak. És igazuk van. Kaas báró ugyan idegenből szakadt ide, de a latifundium és a csuha érdekeit szolgálja, tehát kitűnő hazafi és olyan igaz magyar, mintha ősei Alpár mezején küzdöttek volna Árpád apánk alatt. Aki pedig valóban az „édes haza" földjén született, akinek ősei vérrel és verejtékkel öntözték ezt a földet, az hazátlan bitang, ha húsz fillérrel nagyobb napszámot követel a haza tulajdonosaitól. A dolog rendben van. Az ünnepelt hős veszett ellensége a népjogoknak és vak buzgalommal gyűlöli a nép kenyérharcát. Tehát ő nagy ember és nagy hazafi. De ha így áll a dolog, ha Kaas Ivor nagysága a vezércikkekben való ünneplésig emelkedik, akkor mégis miért van az, hogy most vénségére, kiszorították minden pártból és a nagy osztozkodásnál elmarták minden konctól? Alighanem azért, mert az ünnepelt férfiú, aki életében annyiszor megforgatta a köpenyegét, a legutóbbi időkben nem tudta hirtelenében, hogy merre forgassa azt az ócska jószágot. A tanitásárón gyalog !