Népszava, 1907. február (35. évfolyam, 28–51. sz.)

1907-02-01 / 28. szám

1O hogy „mi lesz a világból, ha majd a kőszén öntudatra jut". A gigászi bányászsztrájkok azonban néhány esztendő alatt megtaníthatják arra az uralkodó osztályokat, hogy egy hosszabb bányászsztrájk megállítja a gyárak minden gépét. Hogy egy hosszú bányászsztrájk maga a forradalom. A nagy ruhr-vidéki sztrájk, a fenyegető amerikai és angol bányász-sztrájk példája pedig megmutathatta volna már, hogy közel az idő, mikor a hullahalmazok eltakarítása nem lesz elég ahoz, hogy újra meginduljon a bányában a munka. Amikor az öregeknek kegyelemből odavetett, gyűjtésből összekerült fillérek nem csillapító, hanem izgató eszközök lesznek. Amikor a meggörnyedt embertömegek tüdövészes melléből nem fog olyan hamar fölszakadni a tárna szájánál a szomorú sóhajtás: „Szerencse föl!" A keresztény-szocializmusról. .. Nagyra tartja a pápaság a rabszolgaság eltörlése ügyében kifejtett buzgóságát. íme bizonyság isten előtt, hogy ő lelkesedik az egyenlőségért. Jó, igazi, Pál apostol szerinti keresztény, aki a legnagyobb anyagi áldozatok árán is érvényt szerez a nemzetek apostola szavainak: „Nincs többé zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfin, sem asszony, mert ti mindnyájan egyek vagytok Jézus Krisztusban (Galatékhoz 3, 28). Elismerjük, hogy a hivők adományaiból nagy összegeket fordított az egyház rabszolgák felszabadítására, de nem hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a felszabadulás után önálló keresethez jutott egyéntől több Péter-fillért lehetett várni és kapni, mint a saját jövedelemmel nem rendelkező rabszolgától. Hogy az egyenlőségért való rajongás mennyire nem komoly, kitetszik XIII. Leónak a brazíliai püspökökhöz a rabszolgaság eltörlése ügyében irt körleveléből. (In plurimis maximisque). Az egyház nem siette el a felszabadítást. Hadd legyenek előbb csak kereszténnyé a rabszolgák és ezzel új erkölcsi felfogás részesei. „Akarta (tudniillik az egyház), hogy meggyőződve legyenek . . . hogy épp ezen hit szerzőjétől annál szigorúbban kötelezvék arra is, hogy baraik ellen semmit se kövessenek el s hajszálnyit se térjenek el a köteles tisztelet és engedelmesség ösvényéről, sőt, mivel tudják, hogy mint az isten országának választottjai az örök javak élvezetére hivatvák, ne törődjenek kelletén túl az élet bajaival és nyomorúságaival, hanem égre irányozva szemeiket, vigasztalódjanak és erősödjenek meg szent törekvéseikben". Ilyen a „szocialista" pápának az eszményi munkása. A francia iparosokhoz intézett beszédében is azért magasztalja a keresztény munkásegyleteket, mert: „A munkában tiszteletet, engedelmességet, hűséget és a munkában való odaadást keltenek." (C'est avec ime particuliére.) A szentpáli egyenlőség imádása iratja vele a Rerum novarumban: „A munkásnak és szegénynek következő kötelmei vannak: .. . saját érdekében tartózkodjék az erőszaktól s ne vetemedjék soha lázadásra, — ne szövetkezzék rosszindulatú emberekkel, kik rászedik, vérmes reményeket keltenek fel benne, beválthatatlan ígéreteket tesznek, holott a velük való szövetkezésnek eredménye nem lehet más, mint feldúlt jólét s késő bánat." A jó keresztény munkás húzza hát igáját és ne csatlakozzék a magasabb munkabért és rövidebb munkaidőt kivívó szocialistákhoz. Ezzel csak „jólétét" dúlja fel. Hisz a szocialisták „terve a társadalmi kérdés megoldására annyira alkalmatlan, hogy maguknak a munkásoknak is kárukra van; azonkívül nagyon igazságtalan is, mivel erőszakot követ el a jogos birtokoson, s megernyeszti az állami rendet s alapostól felforgatja a társadalmat." (Rerum novarum). „Az egyház, amily bölcsen, oly tapintatosan, a már természettől is különböző értelmű és erejű emberek közt egyenlőtlen birtoklási viszonyokat is elismer s a természetes jog ezen ágának, a birtokjognak sértetlensége fölött őrködik". (Quod apostolici muneris.) „A fődolog az, hogy az állam a magántulajdont a törvények hathatós oltalmával vegye körül . . . Lépjen fel az állam tekintélye s megfékezvén az izgatókat, távoztassa el a munkások köréből a mételyező fondorkodást s a jogos birtokosoktól a megraboltatás veszedelmét." (Rerum novarum.) Mert a magántulajdon kétségtelenül kifogástalan. „Az sem ellenkezik a magántulajdon jogosultságával, hogy az isten a földet az egész emberi nemnek adta használatra és élvezésre; mert nem azon értelemben igaz ez, mintha mindnyájan az egészet birtokolhatnánk, hanem csak annyiban helyes értelme, hogy ő maga közvetetlenül senkinek sem jelölte ki részét, hanem az emberek iparkodására bízta a magánbirtok felosztását." (U. o.) Micsoda körmönfont álokoskodás! A magántulajdon védelmére írja: „Mivel — Nem ismertem az ön családfáját, az ördög vinné el. Ki hinné, ha látja magát, hogy egy szúnyogtól származik ? — Az semmit sem tesz. Bocsássa meg önnek Buddha. Mi pedig beszögezzük a kunyhónkat és szétszóródunk a világ minden tája felé. Talán ön ezt előre megsejtette, mikor az orrát kifújta és azért nem dobta le a földre, hogy jelenlétének semmiféle nyomát se hagyja hátra nálunk. Szóval semmi sem tetszett Önnek nálunk. Hát oly kevéssé tartja rendben az én feleségem a mi kunyhónkat, hogy benne az ember még az orrát sem tudja kifújni ? Mikor azt kérdeztem öntől, hogy el akar-e hagyni bennünket, azt felelte, hogy: „Persze, tüstént", ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy örökre nálunk fog maradni. Természetesen nem állítom, hogy a feleségem valami szépség, de azért mindazonáltal azt hiszem, hogy szimpla udvariasságból megcsíphette volna. No meg aztán. Ezt még elmondani is rettenetes ! Fizetést kínál azért a tejért, melyet én egy tehéntől vettem el az ön számára. Hisz ebben a tehénben mégis csak egyik utódom lelke él! Hát igazán elhinné rólam, hogy én képes volnék az unokáim egyikét pénzért éheztetni? Oh, uram! És aztán, mit csinált ön az én leányommal?! — Mit csináltam a maga leányával ?! — Uram, ön képzettebb ember, mint én és azért jól tudja, hogy annak a fiatal leánynak, akivel találkozunk, udvariasságból a fejére kell ütnünk. Ha egy fiatalember találkozik egy leánnyal, aki tetszik neki, akkor teljes erejéből ráver egyet a fejére és magáévá teszi. Ezt ugy hivják, hogy fiatal leányokkal szemben való pedig az ember a munkában szellemi tehetségét s testi erőit fekteti az anyagba s ilyképp az általa munkált darabját a természetnek szorosabban önmagához fűzi s mintegy saját bélyegét nyomja rá: méltányosság és jog egyaránt kívánják, hogy e darabot sajátjául bírja s ezen jogát meg ne sértse." (U. o.) Nagyszerű. A szocializmus soha sem kifogásolta a saját munkával szerzett tulajdont, sőt, éppen erre támaszkodva állítja, hogy a munkást a munkája által előállított teljes érték megilleti. A fenti radikális nyilatkozat után azt hihetnők, hogy őszentsége ebben a fontos kérdésben egyetért velünk. Ne áltassuk magunkat! Néhány sorral hátrább olvashatjuk a körlevélben: „A természetes jog követeli, hogy a munkabér elég legyen a kézműves tisztes eltartására . .. A munka nyereségéből kellő rész jusson nekik (t. i. a munkásoknak) , s a munka ugy fedezze lakás, élelem, ruházat tekintetében szükségleteiket, hogy helyzetük ne legyen nyomasztó." (U. o.) Ez az a hires családbór, melyet a keresztény-szociális irók nem győznek eléggé magasztalni. Mifelénk éhbérnek hivják, mert éppen csak a tengődést meg a proletár-fajfentartást engedi meg, a kulturális igényekről ellenben nem is vesz tudomást. A munkaidőt már sokkal szabatosabban határozza meg XIII. Leó. A főszempont itt is a vallás. „A vallás által megszentelt nyugalom elvonja az embert a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaitól, hogy figyelmét az örökkévalóságra terelje, az isten köteles tiszteletére serkentse." „Általánosságban pedig az állapítandó meg, hogy a munkásoknak annyi pihenés engedendő, amennyi szükséges a munka által felhasznált erők visszaszerzésére, mert a munka által elcsigázott erőt pihenés fogja visszaadni ... A napi munkánál tehát gondoskodni kell, hogy az több órára ne terjedjen, mint amennyit az erők elviselnek. Hogy pedig mennyi legyen a pihenés ideje, azt a munka természete, a helyi és időviszonyok és a munkások testi ereje alapján kell megítélni." (Rerum novarum.) De hogy vagyunk a szabadsággal és a testvériséggel? „Sem az egyes embernek, sem az államnak nem szabad a vallásos kötelességeket figyelmen kívül hagyni vagy minden iránt egyenlő magatartást követelni, — a korlátlan gondolat- és szólásszabadság nem tartozik a jogok közé és semmi áron sem méltó a pártolásra; — sok rossz szülője." (Immortale dei miserantis.) „Az igazság és a józan ész tiltja, hogy az állam istentagadó legyen, vagy ami az isten magaudvariasság. Azt persze nem is merészeltem reménylem, hogy ön az én leányomat felhasználja a maga élvezetére, de azért a fejére tán csak mégis ráüthetett volna egy kicsit! Az ilyesmi nagyon hízelgő egy fiatal leányra nézve, így tehát ő fejet is hajtott ön előtt. És ön? Ugyan mivel viszonozta ezt ön? Szintén lehajtotta a fejét! De hát kinek tartja ön az én leányomat, ha azt hiszi róla, hogy rászánná magát arra, hogy egy fiatal embernek ráüssön a fejére, mint a legelső leány, aki ilyet merne csinálni ? Eh, legyen elég ebből ennyi uram! Sohasem gondoltam volna, hogy egy pohár tej miatt megölje az őseinket, a feleségemet szörnyetegnek, a leányomat pedig szedett-vedett fehérnépnek deklarálja, hogy az öregapámat öngyilkosságba hajszolja, a fiamat semmirekellőnek s engem kapzsi, alávaló embernek nyilvánítson ki... Csak most vettem észre, hogy alaposan elhibáztam a „jó illemszabályok"-at. Tüstént megcsíptem hát a háziasszonyt, még pedig úgy, hogy sikongani kezdett, elnásságoltam minden gyereket és nemcsak a leánynak, hanem a háziúrnak is jót húztam a fejére. Elvégre a túlságos udvariasság sohasem árthat. Ráköptem a padlóra és eltávoztam a kunyhóból — moszkitók unokáinak s a tehenek őseinek áldásaitól kisérve. Ebből az esetből eléggé lehet látni, hogy az illendőség fogalma — rendkívül relatív. intézte, nem pedig én hozzám, a ház urához. Ettől a pillanattól fogva megszűntem a ház feje lenni s ezért gyermekeim megvetéssel sújtottak engem. De ez még mindig nem volt elég önnek, uram! Az ön kedve úgy hozta magával, hogy kijelentse, miszerint mi valamennyien valami ragadós betegséggel vagyunk megfertőzve. — Szóltam erről egy szót is? Ki se nyitottam a szájam. — Azt nem, hanem csészét kért és nem akart a korsóból inni. Láthatta, hogy milyen hatással volt ez szegény öregapámra. Ez a sértés az öngyilkosságba kergette. Mikor pedig mindenkinek megparancsoltam, hogy vetkőzzenek le , így meggyőződést szerezhessen róla, hogy egészségesek vagyunk, akkor ön még csak arra sem érdemesített bennünket, hogy reánk pillantson. Elfordult tőlünk. Bocsásson meg érte önnek Buddha, uram! — Folytassa! — Mit beszéljek még el? Mikor a fiam odament önhöz, várjon legalább egy kicsikét ráütött-e, hogy tisztességre tanítsa? Dehogy. Javíthatatlan semmirekellőnek nézte, aki még csak arra sem érdemes, hogy megbüntessék — és alamizsnát adott neki. Mindörökre kikergettük a gyereket a házunkból . . . Talán a fiamnak valami szörnyű gaztettéről értesült valahol, uram. Hát az őseim, akik közül vagy száz darabot megölt ? — Megöltem az őseit, de hisz' akkor még a világon sem voltam ! — Ugyan, hát a moszkitók, amelyeket megölt ? Hát a moszkitókban nem a mi őseink lelkei élnek? Fordította Bene Ede. NÉPSZAVA 1907. február 1.