Népszava, 1907. február (35. évfolyam, 28–51. sz.)

1907-02-01 / 28. szám

1907. február 5. NÉPSZAVA 3 dással egyértelmű, a különféle vallások iránt egyformán viselkedjék s valamennyit ugyan­azon jogokban részesítse . . . Hasonlóképp kell vélekednünk a tanítás szabadságáról. E szabadságokat igazságos okokból meg lehet tűrni". (Libertas praestantissimum.) A „szocialista" pápa munkásboldogító programmja ezzel ki is merül. Lelkesednek is érte — államfők és kiváltságosak. Persze ezek közül is csupán a maradiak. A felvilá­gosultak jól tudják, hogy a pápák máskép­pen is tudnak beszélni, hogy az egyháznak két kapuja van. f. o. SZEMLE, Budapest, január 31. A magyar igazságügyminiszter és a magyar igazság. Polónyi Géza, az ország tízszeresen meg­bélyegzett igazságügyminisztere ma meg­hatottan elbúcsúzott meghatott kartársaitól és a magyar képviselőház nemes gárdájá­tól. A függetlenségi párt vezérszónoka ma­gasan lobogtatta a függetlenségi párt bi­zalmi határozatát, a Ház helyeselte a mi­niszter búcsúzó beszédét, melynek minden szavából kiáltozott a színlelés, a köztudo­mású hazudozás. Így búcsúzott a miniszteri széktől az a politikus, kinek bukását — a mocsárban fetrengő magyar közéletben is tűrhetetlen — nyilvánvaló romlottsága okozta. Polónyi búcsúzója Titán felszólalt egy tót nemzetiségi képviselő, kit két esztendei fog­ságra itélt a magyar esküdtszék. Lázított és izgatott. Lázított, mert azt követelte, hogy a tót gyermekek tót nyelven tanul­janak számolni, írni, olvasni. Izgatott, mert azt követelte, hogy a tót vádlottal tótul be­széljen az itélő bíró. Mindenütt a világon természetesek azok a követelmények, Ma­gyarországon összezúzzák, diffamálják, meg­becstelenítve börtönbe juttatják kimondó­jukat. Juriga tót nemzetiségi képviselő ma ki­jelentette a parlamentben, hogy oly esküdt­szék, melyből a törvény világos betűje ki­zárja a tót nemzetiségű polgárokat, nem ítélkezhetik igazságosan a tót nemzetiségi „izgatók" felett. Erre a magyar parlament elnöke megvonta a szónoktól a szót, habár ez Polónyira hivatkozott, ki szintén „nem viselkedett bizalommal az esküdtszék iránt." Juriga bátran feltehette, hogy az igazság­ügyminiszter szavainak ismétlése érthe­tőbbé fogja tenni felfogását a magyar képviselőház tagjai előtt, de csalatkozott. Az esküdtszékből mai napig még nincsenek kizárva a becsületes emberek és a magyar parlament tagjai rémüldözve osztozkodnak igazságügyi miniszterük esküdtszékellenes véleményében. A magyar esküdtszék nép­törzseket eltipró, néposztályokat elnyomó jellege nem ébreszti fel a belátást a magyar képviselőház tagjaiban. Juriga tévedett, midő­n az elnyomatás rútságának képé­vel akart e Házra hatni. E Házban csak a becsületes emberek ítéletének fenyegető kilátásba helyezésével lehet megadást és megértést ébreszteni. Polónyit megértette, Polónyival egy volt ez a Ház: vér a véréből. Jurigát megkövezte. Juriga az igazságot védelmébe fogadta, Polónyi ijesztőül odaállította az igazság rémképét e romlott gyülekezet elé és társai az érde­keltség szolidaritásával elismerték, hogy magyar miniszter nem mehet az esküdtszék elé. Azonban a nemzetiségi képviselőket, továbbá a proletariátus képviselőit kény­szerrel viszik a magyar úri osztály esküdt­széki termébe. Polónyi búcsúját a parlament mai ülésén a magyar igazság apotheózisa követte, joggal viseltetni sohase fognak. Két hét előtt azt mondotta egy-két képviselő, hogy inkább levágatják a kezüket, semhogy Kossuth ellen beszéljenek. Ma már úgy áll a dolog, hogy a képviselőház nem csak a kezükkel, de a szájukkal se akarnak Koss­uth Ferenc ellen beszélni. A képviselő­ház mai ülésén gróf Batthyány Tivadar azt felelte Kossuth beszédére, hogy amíg Kossuth ül a miniszteri bársonyszékben, ő — Batthyány — nem fog a kereskedelmi miniszter politikája ellen támadást intézni. Ez az örök bizalmat, tehát az örök minisz­terséget jelenti. A rothadt parlamenti viszonyokat mi jel­lemezhetné jobban, mint az ilyen nyilatko­zatok ? Ahány képviselő beszél, az undorig menő émelygősséggel mind azt mondta, hogy amíg Kossuth miniszter, nem bántják őt. Szinte csoda, hogy még nem hoztak arról törvényt, hogy amíg Kossuth él, ő ne bukhasson meg s más ember ne lehes­sen kereskedelmi miniszter. A magyar kép­viselőházból Kossuth Ferenc örökimádás tem­ploma lett, ahol Kossuthnak csak tömjénezni szabad. S amikor így dagadozik a bi­zalom Kossuth Ferenc kereskedelmi politi­kája iránt, ugyanakkor az ország kereske­delmében a vasúti forgalom elnyomorodása folytán oly botrányos, vigasztalan állapotok uralkodnak, hogy civilizált államban egy percig se lehetne miniszter, akinek politi­kája ilyen rombolást előidézett. Egy or­szágban hónapok óta szünetel a teher­forgalom. S ilyenkor örök időkre bi­zalmat ígérnek a kereskedelemügyi mi­niszternek. De hát miben áll a többség létjogosultsága, ha a kritika jogát örökre eladta Kossuth Ferencnek ? Hát persze, ahol a képviselők így élnek a kritika jogával, a véleménynyilvánítás szabadságával, ott csak természetes, hogy a sajtó kritika­ jogát ugyanolyan mélyre szeretnék sülyeszteni, amilyen mélyen ők sülyedtek, amikor jogu­kat egy és más hasznos kilátásért eladták. Az örök­ miniszter. Ha Kossuth Ferenc százhúsz évig él, száz­húsz évig lesz miniszter. Mert bukni ő sohase fog. Ellene támadást intézni, az ő kereskedelmi politikája ellen bizalmatlan­ Zsidó államtitkár. A reakciós képviselőházi többség szerel­met vallott Polónyi Géza reakciós politikai programmjának. S míg a Polónyi-válság legforróbb napjaiban Polónyi elejtését azzal is akarták indokolni, hogy Polónyi ezt a reakciós programmot a kormány tudta és beleegyezése nélkül terjesztette elő, ma ezt a híresztelést a néppárti sajtó határozottan megcáfolja s kijelenti, hogy a „liberális" Wekerle Sándor be volt avatva mindabba, amit Polónyi a képviselőházban mondott és előterjesztett az igazságügyi költségvetés tárgyalásakor. A „liberális" hírnévnek ör­vendő Wekerle tehát a reakció szolgála­tába szegődött. De Wekerle nem azért Wekerle, hogy reakciós politikáját nyíltan, minden leplezgetés nélkül bevallja. Nem! Wekerle reakciós politikát akar csinálni, de úgy, hogy a szabadelvűség régen szerzett nimbuszából egy szikrát fel ne adjon. És ennek a taktikának már megtalálta a mód­ját. A Wekerle-k­abinet ugyanis, hogy a maga reakciós politikáját valamivel szépítse és fedezze, azzal a tervvel foglalkozik, hogy igazságügyi államtitkárrá zsidót nevezzen ki. Ez a zsidók egyenjogúsításának gyakorlati el­ismerése lenne s voltaképpen arra lenne jó, hogy minden alkalommal, amikor a reakció vádjait emelik a Wekerle-kormány ellen, az emelt fővel, dagadozó mellel rá­mutathasson a zsidó államtikárra s gúnyos mosollyal kérdezhesse: Én vagyok a reakciós kormány ? Én ? Nézzétek csak, 1875 óta én vagyok az első kor­mány, amely egy zsidóból államtitkárt csinált. S a magyarországi liberalizmus, mely a szabadelvűség legsarkalatosabb té­telének azt vallja, hogy „ne bántsd a zsidót", hinni is fog a Wekerle-kabinet liberalizmusában. Mert az a kornírt, hazug és tudatlan liberalizmus mit is törődik a sajtószabadság elkobzásával, az egyesülési és gyülekezési­ jog tönkretételével, a sz­o­cialisták üldözésével? A magyarors­­­á­gi liberalizmus békében akar panamát i­s ehez semmi szüksége sajtószabadságra, gyü­lekezési és egyesülési jogra. Ez a zsidó államtitkári sakkhúzás tehát pompásan van kieszelve. Pompásan különö­sen most, amikor a kormány különben is olyan börze­reformokkal akar előállani, mely a zsidóság zsebeit érzékenyen érinti. Emitt arcul ütik hát, de gyógyító flastromul rögtön megkapja a zsidó államtitkárt. A kapott pofon után ez lesz az elégtétel, ez lesz az a csodaszer, melytől a pofon után után helyrezökken az önérzete. Persze, humornak nem utolsó, hogy a Wekerle­kabinet éppen zsidóval akarja majd megcsináltatni azt a törvényt,, amely kiválóképpen a­­ zsidó érdekeit sérti. De ez a humor nem teszi édesebbé azt a barbár állapotot, hogy nálunk még olyas­mivel is lehet a liberalizmust emelni, hogy egy kormány érdemesnek talál egy zsidó politikust az államtitkári állásra. Mert, hogy ilyen kérdés egyáltalában föl­merülhet egy kormány kebelében, ez már minden kétségen kívül állónak mutatja, hogy a kormány reakciós. S a Wekerle-kabinet politikája csakugyan ilyen, amint erről ha­marosan meg is győződik majd a magyar­országi „liberalizmus". Országgyűlés. (Saját tudóss­nk­­ot) Budapest, január 31. Polónyi búcsúztatásával kezdődött a Ház mai ülése. A néhaivá vált igazságügyminisz­ternek remélhetőleg utolsó szaltó mortalé­jával lapunk más helyén foglalkozunk. Az appropriációs vita folyamán Juriga Nándor nemzetiségi képviselő volt az első felszólaló. Kemény igazságokat vágott a soviniszta többség fejéhez, ame­lyeket zajongva fogadtak az érzékeny oldalukon érintett képviselő urak. Tehetet­len dühükben — ez jellemző a parlament többségére — közbeszólások alakjában folyton orra alá dörzsölték Jurigának sajtó­vétségért kiszabott büntetését. Hogy a közbeszólók soraiban nem egy akadt, aki nem sajtó, hanem hamis bukás, sikkasztás, vagy más­­féle vétség miatt állott a tör­vény előtt, az csak természetes a mai par­lamenti viszonyok közepette. Juriga felszólalására Kossuth Ferenc pró­­bált reflektálni. Még viccelődött is a ke­gyelmes úr, ami igen jól illett neki. A gaz­dasági önállóságról ejtett néhány homályos értelmű, de sokat sejtető frázis után a csőd előtt álló Máv.-ot védelmezte, természetesen hazafiasság sugallta ér­vekkel. A hazafiság azonban nem aka­dályozta meg abban, hogy ne védelmezze meg Ludvigh Gyulát, a Máv­ elnökigazgató­ját, aki a darabont-korszak kereskedelem­ügyi miniszterének is hasonlóan kedvelt embere volt. Hja, neki Szterényi a barátja, s ha a darabontokat ütik, az ő esze is érzi. Wekerle Sándor recitálta el ezután a letűnő liberalizmus sokszor elhangzott frá­zisait. Beszédében rátért a választójog re­formjára is. Az általános választójog pon­tos meghatározását most is gondosan el­kerülte, de tiltakozott az ellen a feltevés ellen, mintha a választójog reformálására „a kényszerűség talán egy pár rajongónak vagy egy pár szocialistának következetesen fentartott követelése indítaná a magyar közélet vezető férfiait." Természetes, hogy igaz ez a szépen ki­cirkalmazott frázis. Hiszen a mögötte ülő „közéleti vezérférfiak" bandája üvöltött éljent, amikor toloncolták, becsukták a választói jogot követelő szocialistákat; ez a többség volt az, amelynek vezérei máig is irtóznak még a jog kiterjesztésének gondolatától is. Egyébként megindokolta azt is, hogy miért késik a választói reform. Kiderül a beszédből, hogy mielőtt törvénybe lehetne iktatni a választójog reformját, Werbőczy­től kezdve át kell alakítani az egész magyar jogrendszert. Szóval tanulmányoznak, amint már kijelentette egy fél év előtt is Wekerle

Next