Népszava, 1907. június (35. évfolyam, 130–155. sz.)

1907-06-01 / 130. szám

hogy kövessék-e lelkiismeretük szavát. Amikor­­nem kell attól félniük, hogy meg­győződésüknek nyilvánításáért megfosztják keresetüktől, családjukkal együtt a leg­nagyobb nyomorba taszíthatják őket. A va­gyonilag független, gazdag dzsentrikaszinó­beli urak méltóságát nem sérti, amikor a hamiskártyást titkot szavazással ki­golyózzák ? Ne féljenek attól sem, hogy a kisebb­ségben maradtak csalást gyanítanak a rá­juk nézve kedvezőtlen eredmény mögött. A választók nem lesznek oly naivak, mint azt a nyílt­­ szavazás szószólói feltüntetni akarják. Minden párt azokat küldi ki a szavazást ellenőrző bizottságba, akikben feltétlenül megbízik s nem fog becsapástól tartani. A választások meg csak ott fajul­nak el kis forradalommá, ahol a hatóságok a rendelkezésükre álló fegyveres erővel visszaélve, akarják kényszeríteni a polgá­rokat arra, hogy nekik tetsző módon nyil­vánítsák a nemzeti akaratot. A korszellem azt követeli, hogy minden közintézmény tisztességesen, a polgárok összességének akarata szerint működjék. A modern viszonyok mellett pedig — a már kifejtett okokból — csakis úgy tud a nép­szuverenitás hivatásának megfelelni, ha egyenlő, általános választójog mellett, köz­ségenként titkosan adja le szavazatát a nép. Magyarország népe sem fog addig nyugodni, amíg a választójog ebben a formájában törvénybe iktatva nem lesz. k finn országgyűlés. Helsingfors, május 24. A finn országgyűlés összetstésével új kor­szak kezdődik Finnország állami fejlődésé­ben. Az 1905-iki nagy forradalmi áradat megdöntötte Finnország rendi képviseletét is. Azzal, hogy mindkét nemre nézve be­hozták az általános, egyenlő és közvetlen, aránylagos választójogot, Finnország mo­dern parlamentet kapott. A választások az országgyűlés tagozódását egészen megvál­toztatták. A szociáldemokráciának nem kevesebb, mint 80 képviselője van, míg a legerősebb polgári párt, a parasztok be­folyásos a­ finn pártja, csak 58 mandátumot tudott szerezni. A szociáldemokrácia 40—50 mandátumra számított, befolyását tehát kevésre becsülte s a valóságot jobban meg­közelítő becslés esetén könnyebben esett volna neki az oly hirtelen megnövekedett parlamenti frakciót minden parlamenti hely­zetre előkészíteni. Most egy kissé több fáradságába fog ez kerülni, de a kilátások a legjobbak s a frakció elkészülve és fe­gyelmezetten lép a porondra. Mint az országgyűlés legerősebb pártjá­ból, a szociáldemokrata pártból kellett volna az elnöknek kikerülnie és a polgári pártok emellett kardoskodtak. Ez nem volt egyéb olcsó ék­nél, mert nagyon jól tudták, hogy a szociáldemokrata párt az elnök szertartási kötelezettségeire való tekintettel nem lesz hajlandó ez állás betöltésére. A szociáldemokrata frakcióban magában egyetlen ember akadt, aki az elnökség elfogadását ajánlotta, aki előhoza­kodott mindazokkal az érvekkel, melyeket bizonyos körök annak idején a német pártban fölvonultattak. De ezek­­az érvek a frak­cióban nem értek el hatást és így a frakció elhatározta, hogy csak egy alelnöki állásra tart igényt. Az új országgyűlésnek szinte óriási re­formmunkát kell elvégeznie. Mindenekelőtt a közelgő reakciós támadást kell vissza­vernie s arra kell törekednie, hogy a péter­vári bürokrácia törekvései ellen magában a népben emeljen bástyát. Az uralkodó pár­tok eddig sokat vétkeztek e tekintet­ben. Már régen szükségesnek elis­mert reformokat elhalasztottak, vagy nem védték őket a kellő nyomatékkal. Különö­sen a földnélküliek s a kisbérlők helyzeté­nek javítására alig tettek valamit a vagyo­nos osztályok s ezt a körülményt mindjárt ki tudta használni az orosz bürokrácia. A földkérdés természetesen uralkodott a vidéki választásokon: mindegyik párt arra törekedett, hogy a föld nélkül levőket a maga részére vonja.­ De szavazataik leg­nagyobbrészt a szociáldemokráciára estek, akik éppen a vidéken aratták legszebb diadalaikat. Vannak országrészek, ahol a választók 60—80 százaléka a szociál­demokrata jelöltekre adta szavazatát! A finn agrárkérdés abban csúcsosodik ki, hogy az erdőket a lelkiismeretlen spekulánsok kezéből kiragadják s a köznek "adják vissza, vagy legalább arról gondoskodjanak, hogy az, e nagy nemzeti vagyonból befolyó jövedelmet ne vágják kizárólag a fakiviteli­társaságok zsebre. A szociáldemokrata párt föl is vette programmjába az erdők kény­szerkisaját­tását. A legrosszabb helyzetet te­remtette azonban a földbirtok megoszlása, amely végül oda vezetett, hogy a föld nélkül levők most mint parcella­bérlők kénytelenek nyomorult létüket tengetni. A kibérelt picinyke földsávokat munkaerejükkel fizetik meg és rendesen hetenkint háromszor ro­botba kell menniük. A szociáldemokrata frakció néhány nap óta készenlevő agrár­törvényjavaslata szerint a földbirtokosokat kényszeríteni kell, hogy vagy egész birto­kukat vonják művelés alá, vagy pedig az ugaron maradt földet adják bérbe. Hogy valamely községben mely föld esik a bérbeadás kötelezettsége alá s hogy kinek van elsősorban joga a bérbe­vevésre, annak eldöntésére külön telepítési bizottságot létesítenének. Bérleti bizottsá­gok, amelyekbe a bérlők és a földtulajdo­nosok egy-egy képviselőt küldenének s amelynek elnökét általános, egyenlő és egyenes választójog alapon választanák, döntő fórumként szerepelnének bérleti vi­szálykodások esetén. A bérletfizetés a munkaerő helyett pénzben történnék. A kormány és a vagyonos osztályok ter­mészetesen ellene vannak egy ily messze­menő agrárpolitikának. Mit sem akarnak tudni az erdők kisajátításáról s a föld nélkül levők földdel való ellátását úgy akarják vég­hezvinni, hogy abból lehetőleg nagy előnyök háramoljanak a földbirtokosokra. Ahelyett, hogy az egész nemzetgazdaság hasznára le­nyomnák a föld- és bérletárakat (ami a meg­művelési, illetve bérbeadási kötelezettség­gel bekövetkeznék), az árakat nagy föld­területek megvásárlásával föl akarják szök­tetni s a vevő parasztokra súlyos jelzálog­adósságokat akarnak sózni. Ez ellen az agrárpolitika ellen a szociáldemokrata frak­ció minden erejével küzdeni fog. ( Heves harc fog kitörni a munkás- illetve a népbiztosítás kérdésében is. A szociál­demokrácia meg van arról győződve, hogy az erdők államosítása annyi pénzt fog hozni az állampénztárba, hogy lehetséges lesz egy jó aggkori- és rokkantbiztosítást létesíteni. Igazi népbiztosításról azonban az uralkodó osztályok mit sem akarnak tudni. Amit ők javasolnak, az csupán a szegény­ügy javítása. Mari meg az apja. írta Szentmiklósi József. I. Amit a végrehajtó otthagyott a foglalás után Turi Berza Péternél, abból ugyan nehéz volt ki­kaparni az értelmet. Hivatalos írás volt, tele sallat­gos betűcifrasággal, azzal a penészes stí­lussal, amelyhez azért ragaszkodik görcsösen a fiskális­ mesterség, meg a municipiumok, hogy a paraszt ijedten bomoljon minden sorától és egye­bet se értsen belőle, csak azt, hogy fizetni kell. Ennyit Berza Péter is megértett, de a többi­hez magyarázó kellett. A szomszédja, Balog bodnár, vállalta az értelem kibetűzését, köhö­gött egyet-kettőt a tudákos silabizálás után, aztán kelletlenül — látszott, hogy fáj neki az eset — hozzáfogott a magyarázáshoz. Röviden, hidegen, annyit mondott az írás, hogy Berza Mari, aki nem is régen pesztának szegődött be Pesten egy urasághoz — szerelemkenyérre szo­rult, a cifra­sornak betege lett, ágynak esett és most az apján hajtja be a törvény a kórházi ápoló szűz napszámát, meg a patika-kontót. Turi Bertáék — mert az asszony is átsom­fordált az ivás után, ugy bukdácsoltak haza, bánatverten — mint két öreg, szárnyatépett holló. A gyalázatok gyalázatát érezték magukon ; megpityeregték az ivást és ültek a padkán, némán, gyászba esetten. És hogy percek múltán, véletlenül találkozott a tekintetük, megremegtek és röstelkedtek; pirultak egymás előtt is a Mari bűnéért. Az asszonyé volt az első szó ! — Nem az én vérem ... És csóválta hozzá a fejét és sírt bizonyságul­­ egy új sort. Berzát bántotta a párja szava és durcásan ütötte fel a fejét. — Hát talán az enyém ?! Berzáné meghökkent. Megfogta az embere ke­zét és kedveskedve csitítgatta: — A kigyelmedé­se, apjuk ... Aztán, hogy teljesen lehűtse a haragvót, asszonyos macskaügyeskedéssel, mégis a maga rovására vette a Mari szégyenét. — Szabó Eszti nagyanyám, az volt ilyen fiatal korában. Annak bomlott meg a vére. . . . Több szavuk nem is volt. Hogy öreg este lett odakünn, hogy beborult körülöttük a világ, észre se vették. Nem láttak mást, csak a maguk gyászát, csak egy bűnös, szennyes szobát, vala­hol fent a nagyváros egyik tivornyaházában, amely elnyelte a lányukat. Az esthajnali fekete­ség odaállott háttérnek a szomorú emberek képlátásához és Turi Bertáék vakoskodva kényez­ték át az éjszakát. Ha sóhajuk szállt, mintha megfagyott, kurta gyászindulók siratták volna búgva a Mari sorát. « Berza Péter tarisznyát akasztott harmadnapra és nekidurálta magát a legkétségbeesettebb dol­goknak. Maga se tudta egészen tisztán, hogy mibe hajtja az indulat, de az ökle úgy össze­szorult néha — mintha mindenképp ütni akarna . . . Elindult Pestre. Biztos célja csak annyi volt az útjának, hogy nagyot akart ütni. Vagy Marin, vagy a megrontóján — amelyiket hamarabb fogja . . . Lehet, hogy rabkosztra juttatja az Ökle, nem vesződik rajta. Lesz, ami lesz . . . n. Délidőre itt ődöngött haragos Öklű Turi Berza az emeletek árnyékában. Fűtöl-fától kitudakolta valahogy a Hajós-utcát, de Marit nem lelte. Ki­hurcolkodott. A délutánt keresztülbotorkálta Berza Péter. Kó­dorgott duruzsolva, találomra, cselére-hajszra, Mari után,— akit elnyelt a város. Talán, hogy rejtse — talán, hogy még jobban megrontsa . . . Jött aztán az este és jöttek az éjszaka csu­dái. Muzsikás lett az utca, nótás kedv kapta el a sarki korcsmákat és betörtek a liget tájáról csókra kergető szellők, hozva lopott orgonailla­tot, amellyel leitatták az éjszakát. És járták az aszfaltot, gangosan, ágaskodó vérű kamaszok, akiket szereleméhesen is kevéllyé tett az a tu­dat, hogy ők­é a kereslet, amelynek kedves­kedve kínálja magát a gyorsszerelem alkalma­tossága, százfajta hervadt asszonyféle. A szere­lem vásárosai, akiknél mesterség az ölelés — kenyér a csók, Turi Berza Péter, úgy bandukolt a mámoros éjszakában, mint akit megbabonáztak. Megkap­ták nagy, ismeretlen érzések, a sarki orgiák muzsikusai meg-meg ácsorogtatták és duhaj nóták, ahogy kiöpítöttek a nyitott kávéházi ablakóriásokon az utcasorra — mintha lobogásba tüzelték volna a Berza-vért. A Mari apját elfárasztotta a járkálás és a sose látott, új csudák. Selymes, hullámos fátyo­lok, amelyeket csábító szerszámul tűztek ka­lapjukhoz a szerelem vámszedői — úgy úszkáltak, kacér kedvvel Berza Péter körül, mintha hívo­gatnák, mintha ölelni akarnák... És hogy lebbent egy illatosabb, színesebb fátyol , a tarisznyás ember ficánkolt, keringett egy da­rabig, aztán elkapta valahogy egy selyem­hullám és diadallal sodorta be egy zugutca kávé­házába. Turi Berza Péter letelepedett a sarokasztalhoz, cigányszomszédságba és sört parancsolt. Hangos leányok és nagykedvű­ törzsduhajok vigyorogva rohanták meg a pár nélkül gubbasztó csizmás 4 NÉPSZAVA 1907. junius 1.

Next