Népszava, 1908. július (36. évfolyam, 156–182. sz.)

1908-07-01 / 156. szám

4 nincs kapitalizmus sem — ahol erős a kapitalizmus, ott erős a szocializmus is. Aki ki akarja irtani a szocializmust, annak a kapitalizmust kell előbb kiirtania. A mai államrend védelmezői a kapitalizmust meg akarják menteni és csak a szocializmust akarják kipusztítani, ezért mond minden­féle módszerű próbálkozásuk mindenfelé csütörtököt. S ezért vágják mindenféle módszerű próbálgatásukkal maguk alatt a fát és erősítik, akarva nem akarva, a szo­cializmust. Mert mit ér az erőszak, a brutalitás ? Az elnyomatás egy bizonyos ponton elvisel­hetetlen lesz, az erőszak tűrhetetlen és a kazán, amelybe bele akarják fojtani a túl­hevített gőzt, fölrobban. És mit használnak a szociális refor­mok ? A népnek sokat — a kapitalizmus­nak semmit. Mert a kapitalizmusnak ön­gyilkossá kellene lennie, ha a reformok­kal egy bizonyos határőr­­ul menne. Ez a határ pedig még messze ...nen van az osz­tályelnyomatás és kizsákmányolás meg­szűntén. A népjólét emelése megakad te­hát és pedig éppen akkor, amikor a nép anyagi és kultúrigényei már magasak, amikor harcképessége növekedett, amikor tehát sokszorosan félelmetes ellenfél! Mit tegyen hát az államhatalom? Tehetetlen, máról holnapra való politi­kát űz a legtöbb államban, kapkod hol ehhez, hol ahhoz a módszerhez, hol refor­mokkal áll elő, hol üldözésekhez folyamo­dik. Legklasszikusabb országa ennek a te­hetetlen kapkodásnak eddig Németor­szág volt. Ennek a maga hirtelen fölcseperedett burzsoáziája nem eléggé okos arra, hogy hosszantartó és olyan, majdnem egységes, reformpolitikát űzzön, mint az angol, de nem is eléggé elmaradt és buta, hogy úgy cselekedhessék, mint az orosz. A szocializmus árja azonban ott van körülötte és már-már a torkáig ér: hol reformokkal áll tehát elő, hol meg bruta­lizál, hol szociálpolitikát csinál, hol meg kivételes törvényekkel operál, anélkül, hogy akár ezzel, akár azzal célt érne. E kapkodás második klasszikus országa úgy látszik mi leszünk most, Magyarország. A szocializmus erősödése itt — természete­sen ! — legelőször is a brutális üldözés politikáját váltotta ki a hatalmasokból. Most, hogy kezdik belátni ennek a teljes siker­telenségét, most — félve és tapogatódzva — a másik módszerhez is hozzá­nyúlnak. Szociálpolitikát kezdenek szin­tén, hogy — mint azt lapjaik a leg­utóbbi napokban szó szerint beismerik — ezzel a szocializmus ellen harcoljanak. „Javítani" akarják a munkások helyzetét, hogy azok így ne legyenek hozzáférhetők a szocialista „izgatás" számára, de elfelejtik, hogy éppen a szocialisták azok, akik a leg­hangosabban üdvözlik ezt a politikát, nemcsak mert hasznos a népre, hanem mert hasznos a szocializmusra is. Hát váj­jon a szakegyletek nem javítják-e napról­napra — még­pedig sokkal lényegesebben, mint a mi mai csenevész „szociálpoliti­kánk" — a munkásság helyzetét és nem a szakszervezetek katonái a legerősebb har­cosai-e a szocializmusnak?! Hát nem csak nyerni tud-e azon a szocializmus, ha a munkásnak rövidebb lesz a munka­ideje, magasabb a bére, tisztességesebb a lakása, olcsóbb a megélhetése? Nem tud-e akkor a munkás többet tanulni, nem lesz-e kitartóbb, igényei nem lesznek-e magasabbak, az elnyomatást nem érzi-e fá­jóbbnak? ! Csak szociálpolitizáljanak hát az urak minél többet a „szocializmus ellen" — a szocializmus minden becsületes és tisz­tességes reformot üdvrivalgással fogad, mint olyan segítőtársat, amelyet az ellenfél táborából kap s amely éppen úgy nem lehet ártalmára, mint a legveszettebb ül­dözés .. . * Mindezt a régi igazságot el kellett mon­dani újból, mert most, hogy a képviselő­ház letárgyalta a 6000 munkásházról szóló helyes, de szociálpolitikának azért mégis igen csenevész javaslatot, a legkülönfélébb kormánypárti lapok tapsolva ujjonganak ezen, hogy: íme ez az út — a szociálpoli­tika útja — az, amely elvezeti a népet a szocializmustól. Ezek a kijelentések értékesek, mert igazol­ják, hogy még az olyan apró szociálpolitikai segítségeket is, mint ezek és munkásházak, p, szocializ­musnak köszönheti a munkásság s hogy ami szociálpolitika ezentúl lesz, az mind csak azért lesz, mert van erős és hatalmas szocializmus is. Ezenkívül azonban ennek az örömujjongásnak nincsen semmi jelen­tősége. A komoly, becsületes, igazán hatásos szociálpolitikának nincsen komolyabb, be­csületesebb és igazabb harcosa a szocia­lizmusnál. Mert annak programmjában nemcsak az új társadalom fölépítése van bent, hanem a munkásság helyzetének javítása már a mai rendszer keretén belül is, mert hiszen tudjuk, hogy az új társadalom fölépítése a munkásság mai kulturális és anyagi erősítése nélkül el sem érhető. És ezért a szocializmus egész mai gazdasági és kulturális munkája nem is ismer más célt, mint „a munkásosztály anyagi és szellemi erejének már a mai társadalmi rend keretében lehetséges növe­lését", mint­ azt programmunk mondja. Ezt hát ne felejtsék el azok, akik a szo­cializmus ellen akarnak szociálpolitikát csinálni. A veséjébe kell markolni... — Egy vén diák jegyzeteiből. — — írta Révész Mihály. — Rám-rám szokott jönni úgy időszakonként, úgy azonban, hogy még előtte való napon meg csak nem is sejtem, valami végzetszerű, átkos búskomorság. Ismerem már magam: tenni ellene nem igen tudok, ha csak el nem kalandoztatom az eszemet messze, messze. Néha előre, mi lehet még ! A jövő ! Az egész nagy élet ! De ilyenkor egész bolonddá válok és még lázba is esem ... Hát legjobb vissza­nézni , mi minden történt eddig! A múlt! Az élet hosszú útja idáig! Ilyenkor aztán előveszem a csomókat. Talán a világon nincs is több ember, akinek volná­nak ilyen csomói. Tízesztendős gyerek vol­tam, amikor két latin mondást vertek a fe­jembe. Verba volánt, scripta manent: a szavak elröpülnek, csak az irás marad meg — mondta az egyik­ epistola non erubescit: az írott dolog nem pirul el — tanította a másik. És az első gimnáziumos vizsgámtól kezdve gyűjtögettem a csomókat, fölírtam mindent, amit érdemesnek tartottam. És én előttem minden érdemes volt. Mikor el akarom kergetni a rossz kedvemet, csak előszedem ezeket a csomókat. 1. Kamaszodtam akkor, tanulni sem tanultam, az indián-történetek sem kellettek, a játék meg már nem ízlett, olyan koravén fickó le­hettem, amikor a Marci elégett. Nem ismer­tem tekintélyt, fütyültem a tanárokra, meg a tantervre, már semmi sem akartam lenni, de valami ösztön csak iratta velem a jegyzeteket. A minap aztán — éppen a csomókat szede­gettem elő — a szobám közepén találtam egy papírdarabkát. Hogy került oda, hogy jutott ki a csomóból, nem tudom. Ez volt rajta. Március 13, péntek is, biztos, szekundát ad majd fizikából, gondoltam, de­ mégse lett igaz, mert a Marci meggyújtotta magát és elégett és bero­hant a terembe éppen akkor, amikor én nem tud­tam felelni. Szegény Marci biztosan meghal, de én nem kapok szekundát. Aznap folyton a Kotsis veséjét néztem és beleláttam. Szép tavaszi nap van. Csóváltam a fejemet, mint most az olvasó. Mi ez: „a Marci meggyújtotta magát és el­égett és berohant a terembe"... ? De aztán hirtelen eszembe jutott az egész história. Nem fakadtam sírásra, még csak nem is könye­zett a szemem, de sokáig mereven, őrült­módra magam elé bámultam, visszalöktem a többi csomót a koffer legmélyére és — csak úgy befelé sirattam meg a szegény Marci szo­morú történetét. 2. Akkor — gyerekésszel — nem értettem meg a Marcit. Most már tudom: csöndes bolond volt. Ha ma élne, megmondanám neki: kretén vagy öreg, ez a te bajod és ez nagy baj. De akkor nem értettem és csak bámul­tam. Harmadikba került hozzánk, addig a felvidéken valamelyik piarista­ intézetben járt. Az első nap mingyárt kinevettük. A Kiss el­nevezte Hórihorgasnak, de ez nagyon hosszú név volt, hát megrövidítettük Hórira. Az első hetekben a tízpercekben csak vele foglalkoz­tunk. Egy kicsit büszkék is voltunk rá. Har­madikosak voltunk, legtöbbnyire öklömnyi kis­gyerekek és közénk csöppen egy ilyen óriás. A legnagyobb fiú volt az intézetben és akkora volt, mint a nyakig-láb Petrovics, az Ic. osztályfőnöke. Mikor beanyakönyvezték, 15 esztendősnek mondta magát. Két-három esztendővel idősebb volt akármelyikünknél. Szegény Hóri, de elhagytunk azóta az évek számában ! . . . Jól emlékszem, az első negyedévben négy­ből volt intője, karácsonykor meg hatból ka­pott szekundát: fizikából, németből, latinból, történelemből, magyarból és ábrázolóból. A leg­rosszabb tanulója volt az osztálynak. Magába zárkózott, komor, öreg fiú volt. Egy pajtása sem volt. A lakásukra egy gyerek se járt. Ő se ment könyvet, jegyzetet kölcsön­kérni sehova. A ligetben sem láttam egyszer sem. A gimnázium becsülete érdekében a nyolcháziakkal meg az újvásártériekkel vivott harcokban sem vett részt. Iskola után nagy, gyors lépésekkel a villamoshoz szaladt és haza­ment a Tisztviselő-telepre. A tízpercekben is mindig maga volt. Az udvarba se ment le, kor­csolyázni se korcsolyázott. (Sokszor elgondoltuk, milyen pokoli gyönyörűség volna annak a látása, mikor ez a hosszú gyerek végig vágó­dik a jégen ...) Nekem már akkor imponál­tak ezek a társtalan, maguknak élő emberek. (A tüdővészes zsidó vallástanárt is csak ezért becsültem.) Emlékeztetett egyik-másik kedves Verne-alakomra, amint a tíz percben jellegze­tes járásával végigrótta a második emeleti folyosót. Hátrarakta a kezeit (nem tudott ve­lük egyebet csinálni), nagyokat lépett és foly­ton maga elé bámult; ha gyerekek szaladtak neki, szépen, csöndben kitért. De sokszor tör­tem gyerekfejemet, hogy mi mehet végbe en­nek az érthetetlen fiúnak a szívében, lelké­ben, eszében ! 3. Legszigorúbb tanárunk a „fizikus" volt: Kotsis. Sok bajunk volt vele és neki is velünk. NÉPSZAVA 1908. július 1. SZEMLE. BELFÖLD. Gyógyszertár-törvény. Kormánypárti lapok írják, hogy Andrássy új törvényt fog beterjeszteni a gyógyszer­tárakról. A kivonatosan közölt tervezet sze­rint a belügyminiszter nem teszi szabad iparrá a gyógyszertároskodást, nem törli el a reáljogú patikák abszurd rendszerét, csak éppen a pénzes patikus­segédeknek teszi inkább lehetővé a patika­nyitást. A gyógyszerészi kamarát, a gyógyszerész­segédek nyugdíjalapját is megteremti majd a törvény, amelynek ezt a részét a részben osztályharci alapra he­lyezkedni kívánó mozgalomnak köszön­hetik a segédek. A javaslat közérdekű része ez, amely — ha korlátot nem is szab a hallatlan gyógyszeruzsorások — legalább lehetővé teszi az ellene való védekezést, amennyiben közjogi gyógyszertárak nyi­tását engedi meg a nagyobb városok­nak, a nyilvános gyógyító intézeteknek és a betegsegítő-pénztáraknak. Ha ezek a hatóságok és intézmények élnek a joguk­kal, az lehetővé teszi, hogy a gyógyszer­tárak föntartása a föntartóra haszon nél­kül, a közönségre a gyógyszer­árak leszál­lításával járjon. Közintézmények nem űz­hetnek uzsorát a gyógyszerrel. Le kell "Szállítaniok "a mai,­­maximumként meg­állapított horribilis árakat a sokszor ötször-tízszer is kisebb beszerzési árig, amelyet legföljebb az üzemköltség hánya­dának megfelelően szabad emelniök. Ezt az árleszállítást persze nem a humánus gróf törvénytervezete követeli, hiszen az a magánpatikák hasznát is csökkentené a konkurrencia révén. A törvény lehetővé teszi, követelni, csak a közérdek, a pusz­tuló, nyavalyás Magyarország népének ér­deke követeli.

Next