Népszava, 1909. szeptember (37. évfolyam, 206–231. sz.)

1909-09-03 / 208. szám

12 sem hagyják magára, a részvét álorcája alatt odafészkelik magukat, hogy elválaszszák a munkást a munkástól, hogy még a gyászt is megkeserítsék. Kivonul a gyár tűzoltósága és fele serdületlen gyermekekből áll. Amikor a munka, a gyár fejletlen gyermekeket öl meg, amikor minden lelken egy érzés, egy gondolat ül: szüntessétek meg a serdületlen gyermekek munkáját a gyárban — akkor az elkeseredett gyász végső pillanatában odaáll a tőke gyermektűzoltóival mintegy gúnyosan, vértforraló cinizmussal kiáltva az elgyötörtek felé. Hiába sirástok, hiába fenyegetéstek, én újra szervezem a gyermekmunkát és új áldozatokat követelek gyermekeitektől. És odaáll a pap, a harcoló klerikalizmus képviselője, odaáll, szembe a szocialista munkássággal, hogy kenetteljesen, de tudatos félrevezetéssel az istenre — kit felelősségre vonni nem lehet — hárítsa a felelősséget emberi bűnökért. Megnyugvást, türelmet, a munkáltató iránt szeretetet prédikál a munkásnak, mikor a munkáltatónak kellene a fülébe dörögnie a munkásélet szentségét; amikor nem lehet elég hangos a követelés, hogy a munkás életét biztosítani kell, hogy azt odavetni a biztos halálnak: bűn, melyért felelni tartozik mindenki. Amikor a halál érzése dermesztően, fagyasztóan terpeszkedik a lelkek fölött, akkor a másvilági élet kétes értékű reménységét dobja ellenértékül. Ésge mindezt miért? Mert a munkáltató élete, vagyona, biztonsága volna veszélyeztetve, ha a valót, az igazat prédikálná. Ha megmondaná, hogy bűnös a munkáltató, ki ennyi ifjú életet dobott oda áldozatul s ha ezeket az életnek visszaadni nem tudja, az élők, a dolgozók életének biztosítását kellene követelnie. De neki szava a munkáltatóhoz nincsen, mert őt a munkás halála fölött a föltámadás és a stólópénz vigasztalja. Bennünket azonban nem vigasztal a túlvilági élet gondolata. Mi odaállottunk az ámítással, a hypokrízissel szembe, hirdetni a mi igazunkat, a munkásélet szentségének tanát. És a sírok fölé szórt piros szektük tanúság, hogy a megismerés, a tudás, az élet győzni fog az ámítás, a hazug hit és a halál fölött. Csepelen. Öt kicsi koporsó. Délután fél kettőkor szorongásig telve volt már néppel a csepeli római katolikus templom tere, de az utakon, utcákon egyre jönnek sűrű csoportokban Csepel, Erzsébetfalva, Soroksár munkásai. Mindenki a Templom tér felé tartott. Ott pedig, ahol az egyetlen csepeli műút a Weisz Manfrédféle tölténgyárba fordul, három rendőr zárja el a közlekedést. A gyár felé, a gyár áldozatainak temetése napján idegen ember nem mehet, nem is közeledhetik. Ilyesmi azonban eszébe sem jutott az ünneplő ruhás, piros szegfűs munkásoknak, a csütörtök délután a kegyeletes gyászé, amitől az indokoltan rettegő kapitalista fél, az más dátumra tartozik. Az elővert, sárga templomot ritkás facsoport öleli körül, a fák alatt suttogva várakozó tömeg. Minden szem a fekete-függönyös templomajtóra irányulva. Azon belül van az öt koporsó, öt kicsi koporsó, 12—13 éves mártírok lilakék szemfödős koporsója. A sötét, homályos padsorok közt ittott valami dolgos alak, egyházfi-e, vagy pap-e, nem láthatni tisztán. Künn csöpörög az eső, szürke felhőkkel együtt megállítja útjában a napsugarat s ez a nedves, borongósan komor hangulat borul rá a félhomályból alig kibéklő öt koporsóra is. Ezek közül gyászruhás asszonyok, lehajtott fejű férfiak és gyerekek. Csöndesek, majdnem szótlanok. Templomban nem szabad sírni. A feszületek és szentképek sokasága között öt sajgó szívű anya fojtja magába a könyet és a zokogást. Nagyobbodik, egyre sűrűbb lesz a tömeg künn a téren, ahol a tölténygyár százhatvan főnyi tűzoltósága és százhatvan főnyi munkás rendezősége gondoskodik a rendről. Sorfallal szabad területet biztosítanak az egyházi szertartás céljaira, csak a küldöttségeknek engedik meg a belül tartózkodást. Ott láthatók a szociáldemokrata párt küldöttei, a szakszervezetek emberei, a tölténygyár tisztviselő kara, a tölténygyári nőmunkások fehér ruhás leányküldöttsége, a csepeli és erzsébetfalvai munkásdalárdák, a tölténygyárban ellenőrző szolgálatot teljesítő tüzér- és honvédlegénység. Jobbra a templom bejáratától erdeje a koszorúknak. A szertartás végéig odahelyezték el a részvét és kegyelete jeleit. A koszorúk túlnyomóan vörös szallagosok. Itt-ott kiolvasható egy-egy szó ... a tőke . . . vas- és fém . . . áldozat . . . stb., már amint rendezetlenül egymás mellé helyezett szallagokból kisárgulik egy-egy szótöredék. Vagy ötven koszorúról lehetett szó, a legtöbbjét a különböző párt- és szakszervezetek küldték, egy-két világoskék, nagy fehérszalagos, valószínűleg a gyárvezetőség környékéről. A temető felé vezető utat ezalatt belepte már a sok ezernyi munkásság, sötét, hullámzó sorok közül sárgán emelkedik ki öt halottaskocsi. Egymás mellett, hat lépésnyi távolságban állanak öt feketén tátongó üreggel. Pár perccel két óra előtt morajlás fut végig a tömegen: — Hozzák őket! — megy végig a szó szájrólszájra s a másik pillanatban már látható az első kék koporsó. Négy munkás, piros-szegfűs munkás hozza a koporsót, amelyen rajta áll szép aranybetűkkel: Janovits Mátyás élt tizenhárom évet. Utána a kis Tóth Józsefét hozzák, aki tizenkét évet élt, majd a tizenhárom éves Manger György és szintén abban a korban elpusztult Schaffer János koporsóját. Utoljára jön Jorszt Ferenc. Ez zárja be a szomorúságában is lázitó sort s a kis koporsóján is a rettenetes szavak: Élt tizenhárom évet. Ott várja a koporsókat öt egymás mellé állított Szentmihály-lova. Kék takaró rajtuk, arra kerül az öt kis koporsó. A szorongó tömegen megint végig morajlik valami és mindenki sir. A papos cerimoniát a tölténygyári munkásdalárda gyászéneke vezetibe. Hasukon összefont kezekkel áll a ravatalok mellett a három pap és várt. Feszengve, idegesen, mint három karingós kérdőjel: Mit keresünk mink itten ! Ezer és ezer szocialista között 1 Ezt a néma kérdést adta föl egyenként minden néző is. Mit keresnek a papok itten 1 A menet. Fél három óra tájt ért véget a papok munkája, akkor a dalárda ujabb énekszáma után betolták a koporsókat a halottaskocsiba s elindult a menet a temetőbe. Elől a töltény- és fegyvergyári munkásság gyászfátyolos zászlókkal, feketével bevont jelzőtáblákkal, vagy négyezer főnyi oszlopban, utánuk a tűzoltózenekar, majd a szociáldemokrata párt, a szakszervezetek kiküldöttei, a koszorút vivő küldöttségek, a koszorús hintó, amelyet az öt halottaskocsi követett, közbül a halottak hozzátartozói, a papság, a gyári tisztviselők végül a gyászoló tömeg hatalmas sokasága. Amerre elvonult a szomorú gyászmenet, ott a csepeli és környékbeli lakosság fekete sorfala várta. Munka sehol sem, Csepelen minden műhelyben csönd volt ezen a délután, nem volt kopácsolás, nem volt zakatolás, csak a munkásszívek dobogtak a gyilkos kapitalizmus áldozatainak utolsó útján. Amerre nézett a szem, mindenütt gyászolók, minden gyászolón piros szegfű és minden piros szegfű egy-egy záloga annak a győzelemnek, amelyet ez a munkásság majdan a profit-őrületen aratni fog. Lassan, lépésben haladt előre a hömpölygő áradat s mikor a házsorok közül kiért a szabad mezőre, balkéz felől kimagaslottak a fák közül a Weisz Manfréd gyárkéményei s ezek között egy gyászlobogós torony. Fekete zászlót lobogtat a szél, arrafelé fújja, amerre a csepeli temető, amerre a hatalmas gyászoló tömeg megy. Már semmi sem látszik a gyárból. Sem a vér, amely ott mindennap kiömlik, sem a verejték, mely minden röghöz tapad, csak a hat kürtő és a gyászlobogós torony néz a halottak felé mozdulatlan komorsággal. Szelíd, cseperedő eső kerekedik, el is tűnik a feneketlen homokban, amely fölött ezer és ezer ember halad el egyforma lassú lépésekkel a fás temető felé, öt szegény mártír közös sírja felé. A temetőben, Weisz Manfrédék gavallériája közös sírhelyet adott azoknak az áldozatoknak, akik közös halállal pusztultak el, kegyetlen vérszopó munka közben, amelyből egyesegyedül Weisz Manfrédék láttak hasznot. Éhbérrel fizetett robot után díszsírhely adódott az áldozatoknak, — egy hét lépés hosszú és öt lépés széles sírgödör, öt kifaragott fakereszttel... A sir előtt megint papol a pap, mind a három pap s akkor megint ott kisértett minden arcon a kérdés: Mit akarnak ezek itten, mit prédikálnak, énekelnek, papolnak isten bölcsességéről, az örök életről öt proletár-martir sirja előtt, tízezer proletárember kényszerű türelmessége mellett ? A kellemetlenkedés nem sokáig tartott. Fölbúgott az erzsébetfalvai munkás-énekkar gyászdala, mely után a koszorúkat helyezték el a közös sírra. A szociáldemokrata párt nevében Bokányi Dezső és Báron Ede elvtársak (utóbbi német nyelven]), a vas- és fémmunkások megbízásából Miakits Ferenc, az ifjúmunkások nevében Vojticzky Gyula elvtársak helyeztek el koszorút beszéd kíséretében. Bokányi Dezső elvtárs: Testvéreim! Azok nevében rovom le a kegyelet adóját, akik a létért való küzdelemben sziveiteket összeforrasztották egy közös nagy dobbanásba, mely mindig megmozdul akkor, ha az elnyomottak szenvedéseiről van szó és összefoglalták lelküket egy nagy akarásba, mely a szenvedők fölszabadítását van hivatva meghozni. Előttünk hantolják el a munka és a megbecsülés vértanúit. Igen, vértanúk ők! Mert, valamint háborúk vértengerei és az ezekkel járó borzalmak vezették rá az emberiség gondolkodó részét a tömeggyilkosság megsemmisítésének gondolatára, úgy a munka csatatéren elhullott áldozatok intő példájukkal fölrázzák az emberiséget nemtörődömségéből és rákényszerítik arra a kérdésre: Igazságos-e az, hogy az a munka, mely az embert az állatvilágból átvezérelte a civilizációba, gyilkosa legyen az embernek, ne fölemelője. És ha az emberiség szíve dobbanását és lelkének akarását idejekorán egyesíti a munka méltó szerepének a megalapozására, akkor kevesebb áldozattal futja meg kálváriáját, ha pedig történeti hivatását idejekorán föl nem ismeri, úgy az áldozatok légiója hatványozott mértékben fog vértanúságot szenvedni. Hogy a kultúra útján kevesebb legyen a szenvedés és a halál, nektek, kik e sirokat körülálljátok és vér vagytok az ő vérükből, kötelességetek, hogy ha távol álltok tőlünk, elhozzátok sziveteket hozzánk, hogy ti is összeforrjatok velünk lelketekkel a közös nagy akarásba, hogy eljöjjön a mi országunk, ahol megszenteltetik a munka neve, megadatik a mindennapi kenyerünk és megszabadítani bennünket az elnyomó gonosztól, akiknek mi soha meg nem bocsátunk. Ugy legyen ! Báron Ede elvtárs : Amikor idejövünk szegény halott bajtársainkhoz bucsut venni örökre, amikor elkísérjük utolsó útjukra s koszorút helyezünk a közös sírra, a magyarországi szociáldemokrata munkásság arról tesz tanúságot, hogy együtt érez és együtt cselekszik harcban és gyászban egyaránt. Nem hosszú betegség, nem összeomló öregkor okozta halottaink végét, mint égből a villám, úgy csapott le közéjük a szörnyű katasztrófa s elszakította őket a körünkből. A munka harcában, a becsület mezején hullottak el, emlékük a munkásságé s ez a munkásság ápolja majd közös sírjukat. Ti élők, akik itt álltak a tátongó sír körül, tegyetek fogadalmat, hogy addig nem nyugosztok, amig gyárakban, műhelyekben a legszigorúbb munkásvédelmet ki nem csikarjátok. Ezzel helyezem le a magyarországi szociáldemokrata párt koszorúját. Miakits Ferenc elvtárs: A magyarországi vas- és fémmunkások szövetsége nevében búcsúzom el a szörnyű katasztrófa áldozataitól. Spárta asszonyai pajzsot adtak át harcba készülő fiaiknak és a pajzs azt jelentette: Vagy ezzel, vagy ezen. A mi halottainknak egy darab szalonnás kenyeret adtak a kezébe, ezzel küldték el őket az utolsó reggelen a munka csataterére, ahonnan összeégve, halálra pörkölten vitték el a kórházba. És nem volt mégsem váratlan a halál. Munkásnak mindennap el kell készülnie a legrettenetesebb halálra, ez a munkás sorsa. De NÉPSZAVA 1909 szeptember 2.