Népszava, 1911. február (39. évfolyam, 27–50. sz.)
1911-02-22 / 45. szám
2 lamos-társaságok botrányait megemlítsék. Ha ezt nem teszik és ha a polgármester nem hajlandó a bajokon sürgősen segíteni, akkor nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy a főváros egész képviselőtestülete a Hüvösék és Jellinekék zsebében van és akkor a közönségnek saját magának kell a bajon segíteni olyan eszközökkel, amelyek fölébresztik és cselekedetre késztetik a főváros tanácsát. A hazafiias munkásbiztosítás csődje. Biztosítás mathematika nélkül. Becsapják a munkásokat• I. A magyar állam a munkások életével és egészségével sohasem törődött. Kulturális célokra, továbbá a munkásbiztosításra a magyar osztályparlament nem szavazna meg olyan összeget, amely szükséges volna. Ezért a munkásbiztosítás" ügye Magyarországon még teljesen rendezetlen. A betegsegélyezés és balesetbiztosítás ügyét sem tudták megoldani, mert az 1907 évi XIX. t.-c. csak karrikatúrája mindannak, amit munkásbiztosításnak neveznek. Aggkori és rokkantbiztosításról pedig beszélni sem lehet A millitarizmus óriási terhei fölemésztenek mindent, ami az ország népéből kizsarolható. A munkások azonban érezték, hogy valamilyen módon segíteniök kell a helyzeten, ezért midőn a Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíjegyesülete megalakult, nagyon sokan azt hitték, hogy ennek az egyesületnek a segélyével öreg napjaikra biztosítva lesznek. Az egylet alapítói hazafias jelszavakkal csődítették a munkásokat össze. Azt hirdették, hogy a munkások csekély befizetés ellenében rokkantságuk esetén olyan segélyt nyernek, amely kényelmes megélhetést biztosít számukra. Alapszabályaik értelmében minden embert a tizennegyedik életév betöltése után kor- és nemi különbség nélkül orvosi vizsgálat mellőzésével fölvesznek tagjaik közé. A tagok hetijáruléka 20, illetőleg 24 vagy 30 fillér s ennek ellenében 40 évi tagság után heti 12, illetőleg 14 és 17 korona rokkantsegélyt ígérnek, tekintet nélkül arra, hogy a tag munkaképtelen-e avagy nem. Tíz évi tagság után azonban már fölveheti a tag a rokkant segélyt, ha beigazolja, hogy nem tud dolgozni. Ebben az esetben a segély magassága 8.40 fillér, illetőleg 9.80 fillér, 11.90 fillér. Ezt a járadékot a tag élethossziglan kapja. Természetes, hogy ezek az ígéretek számos munkást vittek az egylet tagjainak sorába. Már az első tíz évben is, amikor az egyesület még semmi segélyt nem adott, állandó volt a fejlődés. A megalakulás évében, 1893-ban, a tagok száma 692, 1898-ban a taglétszám 6805, 1908-ban a taglétszám 28.000. Ebben az esztendőben kezdte meg az egylet a segélyek kifizetését. A segélyek folyósítása azután rohamosan meggyorsította a fejlődést. 1907-ben a tagok száma már 56,186 és 1910-ben a taglétszám már meszsze túlhaladta a százezret. Ezek az eredmények arra bírták az egyesület vezetőségét, hogy óriási reklámmal hirdesse a magyar munkásbiztosítási ügy sikerét. Azt hangoztatták, hogy a magyar munkások önerejükből megoldották a munkásbiztosítás nagy feladatait és így azt a hitet akarták elterjeszteni, hogy aki a M. M. B. és Ny. tagja, annak nem kell félni a rokkantságtól, mert biztosítva van aggkorára. A biztosítás ügyének egyik alapos ismerője, dr. Gartner Henrik már évekkel ezelőtt rámutatott arra, hogy ez a kiváló egylet idővel csődbe jut. Az egylet vezetősége akkor cinikusan azt felelte, hogy a taglétszám állandó növekedése fölöslegessé tesz minden mathematikai alapot, mert a tagok befizetései fedezni fogják a szükségleteket. Hivatkoztak arra is, hogy „azon esetben, ha az egylet pénzügyi "állapota ezen segélyezéseket nem bízná meg, a központi választmány az egybehívott küldöttközgyűlés megbízása folytán a segélyezéseket leszállíthatja, illetőleg a tagsági díjakat fölemelheti". Mielőtt ezen kifogásokkal foglalkoznánk, közölnünk kell azokat a tárgyilagos adatokat, amelyekkel Dr. Gartner az egyesület működését megvilágítja. Dr. Gartner mindenek előtt rámutatott arra, hogy milyen magas segélyeket fizet az egylet a csekély befizetés ellenében, aztán így folytatja. „Hogy ez mathematikailag miképp lehetséges, midőn például az osztrák magántisztviselői nyugdíjtörvény szerint a minimális díjtétel a teljes nyugdíjnak 16 százaléka, illetve a tíz év utáni rokkantsági járadéknak 25 százaléka, a német birodalmi rokkant- és apaság biztosítási törvény szerint pedig a mini Természetes, hogy amíg a vagyonos osztályokhoz tartozó asszonyok majdnem mind, kivétel nélkül a divat új formáiban járnak,a szegényebb néposztályokból kikerülő nőknek csak igen jelentéktelen része az, amelynek öltözete a divat parancsai és hóbortjai szerint alakul. Mint az egész modern kultúra, árnyoldalaival és fényességeivel, a divat is csak a nagy embertenger felszínén úszkáló vékony olajréteg dolga és érdeke. S ha ez sok kérdésben baj és nagy veszteség is, ebben az esetben annak tekinteni nem lehet. Gondoljuk csak el, micsoda hihetetlen tömegű munkát — s amint később meg fogom mutatni: társadalmilag haszontalan és fölösleges munkát — jelentene az, ha minden esztendőben nemcsak a vagyonos kisebbség nőinek, hanem az öszszes nőknek új ruházatáról kellene társadalmi munka útján gondoskodni. Bizonyos dolog, hogy egy ilyen változás, amelynek a nagy tömegek szegénysége és ízlésbeli konzervatizmusa egyaránt útját állja, a legnagyobb gazdasági szerencsétlenséggé válna, mert a dolgozó emberek túlnyomó nagy számának munkáját nem a valódi, hanem a mesterkélt s fényűzési szükségletek kielégítésére használná föl. Elég erre a pontra rámutatni, hogy kiderüljön a társadalom szocialista bírálatának az az igazsága, hogy a mai társadalmi rend mentén fölfordulna, mihelyt a többség is úgy akarna élni, mint az emberek kisebbsége, vagyis más szóval, hogy a társadalmi munka eredményeiben való egyenetlen részesedés föltétele a mai társadalmi rend fönnállásának. A divat dolgában ez nem volna önmagában még baj, de ugyanilyen ma a szabad idő, a műveltség, az egészség eloszlása máris díjtétel 157 százalék, illetve a tíz év utáni rokkantsági járadék 287 százaléka? — ezt a problémát csak az oldhatja meg, aki feleletet tud arra a kérdésre, hogy miért állapított meg az osztrák és német törvényhozás oly sokszorosan magasabb díjtételeket, hogyha a magyar intézmény 9-10-szer kisebb járulékaiból is födözhetők az aggkori és rokkantsági járadékok. Ez a probléma azonban sehogysem aggasztja az egyesület alapítóit, illetve vezetőit: sohasem foglalkoztatta a belügyminisztériumot, mely az egylet alapszabályait megerősítette, sem a kereskedelmi kormányt, mely 1907-ben 5000 . évi subvenciót engedélyezett az egyletnek és azt külön leirattal mindenkinek pártfogásba ajánlotta, sem az 1907 iki budapesti nemzetközi munkásjóléti kiállítás zsűrijét, mely állami aranyéremmel tüntette ki az egyletet „rokkantak és árvákról való gondoskodás terén kifejtett nagyszabású tevékenységének elismeréséül", sem az egyesület számos pártfogóját: „Budapest, Eger, Esztergom, Kaposvár, Körmöcbánya, Pozsony és Sopron városok, a kereskedelmi és iparkamarák, az iparfelügyelői kar, a főpapság, a sok pénzintézet, részvénytársaságok, gyárosok, országgyűlési képviselők, főszolgabírók, a hazai sajtó és számos emberbarát", kiket az egyesület jelentéseiben s prospektusában nagy büszkeséggel fölsorol. Hogy mind a tényezők hangos elismerése s biztatása mellett a szegény biztosítottaknak eszükbe sem jut, az intézet mathematikai bonitása iránt érdeklődni, azon ezek után már senki sem csodálkozhatik, ők igazán ártatlan áldozatok. Hisz mindezeken fölül az egylet diadalmasan hirdeti, hogy 1893-ban alakult 692 taggal s 3197 82 K. vagyonnal az előző év végén, 1909 végén már 95 603 tagot számlált és 5,104.35103 K. vagyonnal zárta le mérlegét; továbbá, hogy ebben az 1909 iki évben 533 rokkant tagot és 157 árvát támogatott, rokkant tagoknak 262,593 93 K. segélyt fizetett ki, azon hét év alatt pedig, hogy a segélyezést gyakorolja, összesen 669.095 74 K.-t fordított segélyezésre. Hát nem káprázatos eredmények? Hogy ne venné ezt komolyan a gyári munkás, mesterember, varrónő s a kis emberek tutti quanti, ezeket látva s maguk is tapasztalva, hogy például Polónyi Mária szakácsnő tíz évi tagság után (illetve 104 korona befizetés után) évi 436 80 korona segélyt kap, vagy Vass János lakatos 12 évi tagság (illetve 156 korona összes befizetés) után évi 452 88 koronát kap, tehát fényes realitás, amit az egyesület nyújt: hogyne tódulna mind ebbe a mesésnél mesésebb egyesületbe? S csakugyan, míg az egylet működése első tíz évi korszakában mindössze 21.730 tagra vitte föl, a segélyek folyósítása óta tízezrivel szaporodik a taglétszám, az elmúlt évben kerek 22.000-rel s ez idén a taglétszám már jóval fölülemelkedett a százezren. S éppen ez a körülmény teszi az egyesület dolgát komoly országos üggyé: az idő folya A kapitalizmus és a nadrágszoknya. Párisi szabó-nagyiparosok megfizetett nők és az újságok segítségével eseménnyé avatták a nadrágszoknya megjelenését az európai nagyvárosok utcáin. Egy esztendő előtt a bukjel-szoknyával képesítették el az embereket és bolondították meg a divat szuggesztív hatása alatt álló városi nőket. Noha a divat elsősorban a vagyonos és naplopó nők öltözködésének és kissé vetkőzésének is a kérdése, hatásai nem korlátozódnak csak erre a körre. A dolgozó nők nagy tömege, akár háztartási munkát végez, akár műhelyekben foglalatoskodik, kereseténél és munkaviszonyainál fogva nem igen van érdekelve a divat változásainál. A jólét és dologtalanság s az ezek talajából fakadó nyavalyás lelki élet növeszti meg a divat jelentőségét. De van a városi vagyontalan népességnek is egy jelentékeny része, amely a divat hatása alól nem tudja s talán nem is akarja kivonni magát. Aki szétnéz vasárnap a budapesti utcán, az megállapíthatja, hogy a bukjel-szoknya és a malomkő karimájú kalap nemcsak a vagyonos vagy a vagyonosság látszatával kérkedő osztály asszonyainak viselete. Az így öltözködő úgynevezett „úri nő" mellett megjelenik az ugyan ugy szabott szoknyában a bolti elárusítónő és a munkáslány is. is s az ezekben való megrövidülés már nagy értékektől fosztja meg az emberek túlnyomó részét. Nem ez az egyetlen pont az, hol láthatóvá válik a divat kérdésének gazdasági és szociális gyökere. Az öltözködés szociális jelentősége nyilvánvalóvá lesz, ha arra gondol az ember, hogy az egyforma öltözködés a társadalmi és nemzetségbeli összetartozás külső kifejezése is volt, sőt bizonyos tekintetben az még ma is. Rómában súlyosan büntették azt a rabszolgát, aki nemes emberek ruháit merte volna magára ölteni, a középkorban azt a zsidót, aki keresztény viseletet vett magára. A ruha itt kétirányú szociális funkciót végez: jelképezője egyrészt a társadalmi és nemzeti elzárkózásnak, de másrészt kifejezője a másik irányban a szolidaritásnak is. S mivel politikai és társadalmi változások nemcsak a valódi hatalom megoszlásában, hanem igen gyakran jelképes módon is kifejeződnek , a ruházkodásnak nemzetek és osztályok között megindult egyenlősülése jele annak, hogy az emberiség az internacionalizmus és demokrácia felé fejlődik. A divat gyors változásának egyik kétségtelenül fontos rugója ezen demokratikus fejlődési irányzattal való szembehelyezkedésnek talán öntudatlanul ható, de nagyon erős vágya. A születés és vagyon arisztokráciája a divatok gyors és költséges váltogatásával elkülönült osztályként való létezését s így bizonyos tekintetben osztálykiváltságait is védelmezi. Azt, hogy az osztályharc mennyire mély és meghatározó ténye a társadalmi történésnek, nagyon jól mutatja az a körülmény, hogy még NÉPSZAVA 1911 február 17.