Népszava, 1911. február (39. évfolyam, 27–50. sz.)

1911-02-22 / 45. szám

2 lamos-társaságok botrányait megemlít­sék. Ha ezt nem teszik és ha a polgármester nem hajlandó a bajokon sürgősen segíteni, akkor nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy a főváros egész kép­viselőtestülete a Hüvösék és Jellinekék zse­bében van és akkor a közönségnek saját magának kell a bajon segíteni olyan esz­közökkel, amelyek fölébresztik és cseleke­detre késztetik a főváros tanácsát. A hazafiias munkásbiztosítás csődje. Biztosítás mathematika nélkül. Becsapják a munkásokat•­ ­ I. A magyar állam a munkások életével és egészségével sohasem törődött. Kulturális célokra, továbbá a munkásbiztosításra a magyar osztályparlament nem szavazna meg olyan összeget, amely szükséges volna. Ezért a munkásbiztosítás" ügye Magyaror­szágon még teljesen rendezetlen. A beteg­segélyezés és balesetbiztosítás ügyét sem tudták megoldani, mert az 1907 évi XIX. t.-c. csak karrikatúrája mindannak, amit munkásbiztosításnak neveznek. Aggkori és rokkantbiztosításról pedig beszélni sem le­het A millitarizmus óriási terhei fölemész­tenek mindent, ami az ország népéből ki­zsarolható. A munkások azonban érezték, hogy vala­milyen módon segíteniök kell a helyzeten, ezért midőn a Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíjegyesülete megalakult, nagyon sokan azt hitték, hogy ennek az egyesületnek a segélyével öreg napjaikra biztosítva lesznek. Az egylet alapítói hazafias jelszavakkal csődítették a munkásokat össze. Azt hir­dették, hogy a munkások csekély befizetés ellenében rokkantságuk esetén olyan se­gélyt nyernek, amely kényelmes megélhe­tést biztosít számukra. Alapszabályaik ér­telmében minden embert a tizennegyedik életév betöltése után kor- és nemi különb­ség nélkül orvosi vizsgálat mellőzésével fölvesznek tagjaik közé. A tagok heti­járuléka 20,­­ illetőleg 24 vagy 30 fil­lér s ennek ellenében 40 évi tagság után heti 12, illetőleg 14 és 17 ko­rona rokkantsegélyt ígérnek, tekintet nél­kül arra, hogy a tag munkaképtelen-e avagy nem. Tíz évi tagság után azonban már fölveheti a tag a rokkant segélyt, ha beigazolja, hogy nem tud dolgozni. Ebben az esetben a segély magassága 8.40 fillér, illetőleg 9.80 fillér, 11.90 fillér. Ezt a jára­dékot a tag élethossziglan kapja. Természetes, hogy ezek az ígéretek szá­mos munkást vittek az egylet tagjainak so­rába. Már az első tíz évben is, amikor az egyesület még semmi segélyt nem adott, állandó volt a fejlődés. A megalakulás évé­ben, 1893-ban, a tagok száma 692, 1898-ban a taglétszám 6805, 1908-ban a taglétszám 28.000. Ebben az esztendőben kezdte meg az egylet a segélyek kifizetését. A segélyek fo­lyósítása azután rohamosan meggyorsította a­ fejlődést. 1907-ben a tagok száma már 56,186 és 1910-ben a taglétszám már mesz­sze túlhaladt­a a százezret. Ezek az eredmények arra bírták az egye­sület vezetőségét, h­ogy óriási reklámmal hirdesse a magyar mu­nkásbiztosítási ügy sikerét. Azt hangoztatták, hogy a magyar munkások önerejükből megoldották a mun­kásbiztosítás nagy feladatait és így azt a hitet akarták elterjeszteni, hogy aki a M. M. B. és Ny. tagja, annak nem kell félni a rokkantságtól, mert biztosítva van agg­korára. A biztosítás ügyének egyik alapos isme­rője, dr. Gartner Henrik már évekkel ez­előtt rámutatott arra, hogy ez a kiváló egylet idővel csődbe jut. Az egylet vezető­sége akkor cinikusan azt felelte, hogy a taglétszám állandó növekedése fölöslegessé tesz minden mathematikai alapot, mert a tagok befizetései fedezni fogják a szükség­leteket. Hivatkoztak arra is, hogy „azon esetben, ha az egylet pénzügyi "állapota ezen segélyezéseket nem bízná meg, a köz­ponti választmány az egybehívott küldött­közgyűlés megbízása folytán a segélyezé­seket leszállíthatja, illetőleg a tagsági díja­kat fölemelheti". Mielőtt ezen kifogásokkal foglalkoznánk, közölnünk kell azokat a tárgyilagos adato­kat, amelyekkel Dr. Gartner az egyesület működését megvilágítja. Dr. Gartner min­denek előtt rámutatott arra, hogy milyen magas segélyeket fizet az egylet a csekély befizetés ellenében, aztán így folytatja. „Hogy ez mathematikailag miképp lehetsé­ges, midőn például az osztrák magántisztvi­selői nyugdíjtörvény szerint a minimális díj­tétel a teljes nyugdíjnak 16 százaléka, illetve a tíz év utáni rokkantsági járadéknak 25 szá­zaléka, a német birodalmi rokkant- és apa­ság biztosítási törvény szerint pedig a mini­ Természetes, hogy amíg a vagyonos osztályok­hoz tartozó asszonyok majdnem mind, kivétel nélkül a divat új formáiban járnak,a szegényebb néposztályokból kikerülő nőknek csak igen je­lentéktelen része az, amelynek öltözete a divat parancsai és hóbortjai szerint alakul. Mint az egész modern kultúra, árnyoldalai­val és fényességeivel, a divat is csak a nagy embertenger felszínén úszkáló vékony olaj­réteg dolga és érdeke. S ha ez sok kérdésben baj és nagy veszteség is, ebben az esetben annak tekinteni nem lehet. Gondoljuk csak el, mi­csoda hihetetlen tömegű munkát — s amint később meg fogom mutatni: társadalmilag haszontalan és fölösleges munkát — jelen­tene az, ha minden esztendőben nemcsak a vagyonos kisebbség nőinek, hanem az ösz­szes nőknek új ruházatáról kellene társa­dalmi munka útján gondoskodni. Bizo­nyos dolog, hogy egy ilyen változás, amelynek a nagy tömegek szegénysége és ízlésbeli konzervatizmusa egyaránt útját állja, a legnagyobb gazdasági szerencsétlenséggé válna, mert a dolgozó emberek túlnyomó nagy számának munkáját nem a valódi­, ha­nem a mesterkélt s fényűzési szükségletek ki­elégítésére használná föl. Elég erre a pontra rámutatni, hogy kiderüljön a társadalom szo­cialista bírálatának az az igazsága, hogy a mai társadalmi rend mentén fölfordulna, mihelyt a többség is úgy akarna élni, mint az emberek kisebbsége, vagyis más szóval, hogy a társa­dalmi munka eredményeiben való egyenetlen részesedés föltétele a mai társadalmi rend fönnállásának. A divat dolgában ez nem volna önmagában még baj, de ugyanilyen ma a szabad idő, a műveltség, az egészség eloszlása máris díjtétel 157 százalék, illetve a tíz év utáni rokkantsági járadék 28­7 százaléka? — ezt a problémát csak az oldhatja meg, aki feleletet tud arra a kérdésre, hogy miért álla­pított meg az osztrák és német törvényhozás oly sokszorosan magasabb díjtételeket, hogyha a magyar intézmény 9-10-szer kisebb járulé­kaiból is födözhetők az aggkori és rokkantsági járadékok. Ez a probléma azonban sehogysem aggasztja az egyesület alapítóit, illetve veze­tőit: sohasem foglalkoztatta a belügyminisz­tériumot, mely az egylet alapszabályait meg­erősítette, sem a kereskedelmi kormányt, mely 1907-ben 5000 . évi subvenciót engedélyezett az egyletnek és azt külön leirattal mindenki­nek pártfogásba ajánlotta, sem az 1907 iki budapesti nemzetközi munkásjóléti kiállítás zsűrijét, mely állami aranyéremmel tüntette ki az egyletet „rokkantak és árvákról való gondoskodás terén kifejtett nagyszabású tevé­kenységének elismeréséül", sem az egyesület számos pártfogóját: „Budapest, Eger, Esz­tergom, Kaposvár, Körmöcbánya, Pozsony és Sopron városok, a kereskedelmi és ipar­kamarák, az iparfelügyelői kar, a főpap­ság, a sok pénzintézet, részvénytársaságok, gyárosok, országgyűlési képviselők, főszolga­bírók, a hazai sajtó és számos emberbarát", kiket az egyesület jelentéseiben s prospektu­sában nagy büszkeséggel fölsorol. Hogy mind a tényezők hangos elismerése s biztatása mellett a szegény biztosítottaknak eszükbe sem jut, az intézet mathematikai bonitása iránt érdeklődni, azon ezek után már senki sem csodálkozhatik, ők igazán ártatlan áldozatok. Hisz mindezeken fölül az egylet diadalma­san hirdeti, hogy 1893-ban alakult 692 taggal s 3197 82 K. vagyonnal az előző év végén, 1909 végén már 95 603 tagot számlált és 5,104.35103 K. vagyonnal zárta le mérlegét; továbbá, hogy ebben az 1909 iki évben 533 rokkant tagot é­s 157 árvát támogatott, rokkant tagoknak 262,593 93 K. segélyt fizetett ki, azon hét év alatt pedig, hogy a segélyezést gyakorolja, összesen 669.095 74 K.-t fordí­tott segélyezésre. Hát nem káprázatos ered­mények? Hogy ne venné ezt komolyan a gyári munkás, mesterember, varrónő s a kis emberek tutti quanti, ezeket látva s maguk is tapasztalva, hogy például Polónyi Mária szakácsnő tíz évi tagság után (illetve 104 korona befizetés után) évi 436 80 korona segélyt kap, vagy Vass János lakatos 12 évi tagság (illetve 156 korona összes befizetés) után évi 452 88 koronát kap, tehát fényes realitás, amit az egyesület nyújt: hogyne tó­dulna mind ebbe a mesésnél mesésebb egye­sületbe? S csakugyan, míg az egylet műkö­dése első tíz évi korszakában mindössze 21.730 tagra vitte föl, a segélyek folyósítása óta tíz­ezrivel szaporodik a taglétszám, az elmúlt év­ben kerek 22.000-rel s ez idén a taglétszám már jóval fölülemelkedett a százezren. S éppen ez a körülmény teszi az egyesület dolgát komoly országos üggyé: az idő folya­ A kapitalizmus és a nadrágszoknya. Párisi szabó-nagyiparosok megfizetett nők és az újságok segítségével eseménnyé avatták a nadrágszoknya megjelenését az európai nagyvárosok utcáin. Egy esztendő előtt a bukj­el-szoknyával képesítették el az embere­ket és bolondították meg a divat szuggesztív hatása alatt álló városi nőket. Noha a divat első­sorban a vagyonos és naplopó nők öl­tözködésének­­ és kissé vetkőzésének is a kérdése, hatásai nem korlátozódnak csak erre a körre. A dolgozó nők nagy tömege, akár háztartási munkát végez, akár műhelyek­ben foglalatoskodik, kereseténél és munka­viszonyainál fogva nem igen van érdekelve a divat változásainál. A jólét és dologtalan­ság s az ezek talajából fakadó nyavalyás lelki élet növeszti meg a divat jelentőségét. De van a városi vagyontalan népességnek is egy jelentékeny része, amely a divat hatása alól nem tudja s talán nem is akarja kivonni magát. Aki szétnéz vasárnap a budapesti utcán, az megállapíthatja, hogy a bukj­el-szoknya és a malomkő karimájú kalap nemcsak a vagyo­nos vagy a vagyonosság látszatával kérkedő osztály asszonyainak viselete. Az így öltöz­ködő úgynevezett „úri nő" mellett megjelenik az ugyan ugy szabott szoknyában a bolti el­árusítónő és a munkáslány is. is s az ezekben való megrövidülés már nagy értékektől fosztja meg az emberek túlnyomó részét. Nem ez az egyetlen pont az, hol láthatóvá válik a divat kérdésének gazdasági és szociá­lis gyökere. Az öltözködés szociális jelentő­sége nyilvánvalóvá lesz, ha arra gondol az ember, hogy az egyforma öltözködés a társa­dalmi és nemzetségbeli összetartozás külső kifejezése is volt, sőt bizonyos tekintetben az még ma is. Rómában súlyosan büntették azt a rabszolgát, aki nemes emberek ruháit merte volna magára ölteni, a középkorban azt a zsidót, aki keresztény viseletet vett ma­gára. A ruha itt kétirányú szociális funk­ciót végez: jelképezője egyrészt a társa­dalmi és nemzeti elzárkózásnak, de másrészt kifejezője a másik irányban a szolidaritásnak is. S mivel politikai és társadalmi változások nemcsak a valódi hatalom megoszlásában, hanem igen gyakran jelképes módon is ki­fejeződnek , a ruházkodásnak nemzetek és osz­tályok között megindult egyenlősülése jele annak, hogy az emberiség az internacionaliz­mus és demokrácia felé fejlődik. A divat gyors változásának egyik két­ségtelenül fontos rugója ezen demokra­tikus fejlődési irányzattal való szem­behelyezkedésnek talán öntudatlanul ható, de nagyon erős vágya. A születés és vagyon arisztokráciája a divatok gyors és költséges váltogatásával elkülönült osz­tályként való létezését s így bizonyos tekin­tetben osztálykiváltságait is védelmezi. Azt, hogy az osztályharc mennyire mély és meg­határozó ténye a társadalmi történésnek, na­gyon jól mutatja az a körülmény, hogy még NÉPSZAVA 1911 február 17.

Next