Népszava, 1912. szeptember (40. évfolyam, 207–231. sz.)
1912-09-01 / 207. szám
elégszik azzal, ha csaka 30 éven aluli férfinépességet szorítja ki a választójogból. Magyarország 8 és egynegyed milliónyi férfinépességéből 1900-ban mintegy 3 és egynegyed millió volt a 20 éven aluli, 20—30 éves pedig 1 milliónál jóval több. A népesség nagyobb fele tehát 30 esztendőn aluli. Minthogy az iskolacenzus csak egynegyedét teszi választóvá a férfinépességnek, a korcenzus ezt a 25 százalékot is leszállítja 9—10 százalékra, azaz a mai választólétszám másfélszeresére. Az abszolút számtól eltekintve, a korcen-zus még azt a fölháborító gazságot is elköveti, hogy éppen a rövidéletű munkásságot zárja ki a választójogból. Tisza szerint ugyan „a 40 éven aluli férfinak még előtte áll az élet, teljes erővel lüktet benne az embert előrehajtó életerő" , de amilyen igaz az az uralkodó osztályok tagjaira, annyira fölháborítóan hazug a munkásságra vonatkozólag. Magyarországon 40 esztendő az átlagos életkor és amit az átlagon javít a vagyonos osztályok hosszabb életűsége, azt lerontja a munkások alacsonyabb életkora. A magyarországi munkásosztály nem él átlagban 40 esztendőt és 30 éves korában már nem lüktet benne teljes erővel az embert előrehajtó életerő. A munkás 30 éves korában már rokkant, a munkásosztály életkora alul van a 40 esztendőn, tehát a korhatárnak magasra tétele elsősorban a munkásság ellen irányuló merénylet. Férfiba beszél tehát ócska frázisokat a tudományos nagyképűség álarca alatt Tisza István. Hiába mondja, hogy az ő „garanciái" ellen a jogegyenlőség nevében nem lehet jutalmizni, az ő garanciái osztálygaranciák, az ő kikötései csakis és kizárólag a dolgozó osztályok ellen történnek. Nemzetféltő aggodalmai csakis az uralmon lévő nemzetet illetik és kizárólag az uralom alatt nyögő nyomorultak fölfelé törekvésétől való félelem a magyarázatuk. A munkás kénytelen nyomorult lakásban élni, — tehát ezt a nyomorúságot tetézni kell jogtalansággal! A munkás életét megrövidítik Tisza és társai, — tehát a lassú gyilkolásra rá kell duplázni jogtalansággal! A munkástól elrabolják még a lehetőségét is a kulturális fölfelé fejlődésnek, — tehát meg kell kétszerezni a nyomorúságot a jogfosztottsággal! Tisza tudományos érvelésének ez a veleje, ezzel a gondolatmenettel kéri isten szerelmére az országot a megfontolásra. Pedig neki volna oka meggondolni az országgal szembehelyezkedés, az országrontás bűnének súlyát és azokat a következményeket, amelyek ebből rára és bandájára háramlanak. Az országnak már nincs szüksége megfontolásra, az ország már tudja, hogy kiket kell eltakarítania boldogulhatása útjáról és hogy melyik úton kell haladnia a boldogulás, a becsületes demokrácia felé! Tisza még egy bizonyítékát adta annak, hogy vele és pártjával szóba sem lehet állani még a választójogot illetőleg sem. A mai osztály parlamenti viszonyokat, a mai nyílt választást, a mai korrupciót föntartó társaságtól meg kell szabadítani, az országot, mielőtt a demokrata reform nagy művéhez láthatna a parlament! oco Rabok. És móhajok keltek, szálltak, sikongtak a börtönben, ez élő temetőn; s künn, mint ha vészharang szól reszketőn, az örök komor lépései kongtak. És volt, vigasztalan, zord és sötét;, szűk cellákban elárvult embereknek halk könnyei a deszkára peregtek — s felöltötték a gyásznak köntösét. S gondoltak most: az otthoni vidékre: lemosolyog az ég derűje, kékre, dus vetésekre tág rónák felett; s még sok egyébre, amitől elestek: egy ágyra, mely oly puha, lágy a testnek — s az asszonyukra, kit mert más szeret. Elek Alfréd: QOC M káro doni* Amikor a cigányirtásról szóló belügyminiszteri csendőrutasítást olvastam, Mecsnikovnak egy problémája jutott eszembe: „általános emberszeretet... jó, de meddig terjed ez az általánosság?". Úgy látszik, csak elméletben terjed ki minden emberre. Az afrikai kolóniákon úgy bánik a műveit fehér a fekete fajtával, mint ahogy itthon az erdei vaddal. Sőt annál is rosszabbul: a vérontás perverz gyönyörűségévé lesz a pedáns német bürokratának, a puritán angolnak. A délamerikai kaucsuk-gyűjtő indiánok hajmeresztő sorsa nem is oly régen borzongatta végig azt a kulturvilágot, amelynek fiai már állatinak sem nevezhető kegyetlenséggel dokumentálták „általános" felebaráti szeretetüket a rézbőrűek irányában. A sárgák, a feketék sorsa fehérek között, sőt eredetében maga a középkori antiszemitizmus is azt igazolják, hogy az emberi szolidaritásnak határa van és ez a határ ott van, ahol a kultúra közössége végződik. Azonos fejlődés fokán a társadalomnak, közös kulturában élő emberek gyakorolják csak az emberi szolidaritást. Sőt egy társadalmon belül is vannak fokozatok: a raffinált luxus közepette élő kastélylakó azért nem tekinti gyakorlatban magához hasonló embernek a földjén igát vonó kétlábú barmot, mert külön világban, egészen más szociális miliőben él. Ugyanaz a földesúr, akinek van szíve öt-hat bérescsaládot szorítani egy 20—25 négyzetméteres kalyiba-lakásba, orrfintorgatva néz be az emberi heringek bűzös négyszög-hordójába és azt gondolja magában: „hát nem állat az ilyen, hát ember az, emberi elbánást érdemel az, aki így bír lakni?!" Pedig fajtabeli különbségek annyira nem választják el őket, hogy talán maga is ott laknék a többi béressel, ha véletlenül nem az ő nagyapját, hanem valamelyik béreséét gazdagítja föl a véletlen. Nem a fajták, hanem a kultúrállapot különbsége korlátozza az emberi szolidaritást, nem a faj, hanem a társadalmi fejlődés foka és egyszintű társadalom fiai között, a szociális állapot teremt emberi szolidaritást vagy embertelen gyűlöletet. A kóborcigányság a feudalizmus előtti társadalom rendszerének (a földrészünk legészakibb csúcsán, hómezőkön tengő, Európából valósággal kirekesztett lappokat leszámítva) utolsó képviselője azon a kontinensen, amelynek lakói legelőször ffejlődtek a feudalizmuson át a kapitalizmusig. Már a feudalizmus meg a fél-feudalizmus emberei is idegenek nekünk és bizonyos — néha letagadott, de azért szinte ösztönszerű — lenézés él bennünk irántuk. A csenevész törzsrendszer kihaló mohikánjainak embervoltát is egyenesen tagadja embertelen érzésünk, amelyet a dánosi bestiák, a méregkeverő cigányasszonyok, az undorító rókatáncos purdék, a dögöt faló karavánok tolvaj és csaló neveltjei oltottak belénk. És mi, művelt, érzékenylelkű európaiak úgy irtjuk magunk közül a nomád lappokat és cigányokat, mint az indiánokat északamerikai fajrokonaink: golyóval a cigányt, földjének elkobzásával, éhínséggel a lappot A fejlettebb társadalom nem tűri meg magában rég idejétmúlt fejlődés-fokozatok csökevényeit: kipusztítja őket azokkal az emberekkel együtt, akik ragaszkodnak hozzá. Viszont az üldözött fajtákban néha csodálatos önkonzerváló erő van : amíg meg tudják őrizni különálló társadalmi szervezetüket, megmaradnak az óriási túlerő minden kegyetlen hajszája ellenére. A gyűlölet, amelyet szociális megkülönböztetettségük s annak eredményei, külön erkölcsük, másfajta igényeik, életfölfogásuk, idegen vallásuk szított ellenük a környező népekben, megmarad mindaddig, amig külön társadalmi rendjük fönnáll s csak akkor szűnik meg, ha szociális szervezetüket föloldja a környezet s ők maguk is levetkezik hagyományos ruháikat kívül és hagyományos világról- 12 NÉPSZAVA 1912. szeptember 1. Marokió. Marokkó neve egyidőben Európa népei számára a világháború veszedelmét jelentette. Franciaország hatalma alá akarta hajtani ezt az északafrikai országot, de Németország is bejelentette igényeit és a maga tengeri hatalmát féltő Anglia a koldus Spanyolországot tolta előtérbe, hogy az is részt kapjon az európai .A civilizáció".. terjedéséből kozás"- próbálta aztán kiegyenlíteni az erőket. Franciaország jogot kapott arra, hogy rendet teremtsen Marokkó egy részében, a maga nyomorúságain segíteni nem tudó Spanyolország szintén fölhatalmazást kapott, hogy csendőrösködjön Marokkó másik részében, Németország pedig kénytelen volt üres kézzel távozni, csak éppen azt kötötte ki, hogy Marokkót a franciáknak nem szabad elfoglalniuk. Mégis 1911-ben két hadihajót küldött Agadirba, az egyik marokkói kikötőbe, állítólag az ott élő németek védelmére (összesen öt német alattvalóról volt szó), valósággal pedig azért, hogy a Marokkót egyre inkább a hatalma alá hajtó Franciaországot kárpótlásra kényszerítse Afrika egyenlítői vidékein. Az egyezség Franciaországgal végleg létre is jött és ezzel Németország visszatért Bismarck politikájának az útjára, aki azt mondotta: „őszintén szólva, Örülünk, ha a franciák Tunisban, Nyugatafrikában és a Keleten foglalkoznak a maguk érdekeivel és ezzel elvonódnak attól, hogy a rajnai határt figyeljék." Franciaország szabad kezet kapott így Marokkóban. A soviniszták és börzelovagok álma teljesült, de a francia népre nagy terhek hárultak az új hódításból és vért kellett ontani Marokkó sivatagjain. Az évek során egyre inkább igaza lett Paul Leroy Beaulieunek, a híres francia ökonomusnak, aki azt írta: „Nem mi tartjuk Marokkót a kezünkben, hanem Marokkó tart a kezében bennünket." Hosszú küzdelmek után fészkelte be magát Franciaország Marokkóba. Még Algéria meghódítása idején ütköztek össze először francia és marokkói csapatok, 1845-ben kötötték az első szerződést a franciák Marokkóval, hogy aztán fegyverrel és uzsorával egyre inkább leigázzák. A franciák először mint uzsorások jelentek meg Marokkóban: hatvankét millió frankot adtak kölcsön a tehetetlen Abd-El-Aziz szultánnak. Aztán mint adóvégrehajtók folytatták a rablóhadjáratot, fegyveres csapatokat adtak a szultán hivatalnokai mellé, hogy azok az ellenálló arab törzsektől be tudják szedni az adót. Az adó volt a bomlasztó, erjesztő tényező, amely Marokkó gazdasági és szociális állapotait fenekestül fölforgatta. Marokkó egymással állandóan marakodó törzsek éstörzefőnökök zűrzavaros összevo«s-\ ezaságáreau. él.\'Essek a törzsek 'csak " -igéé .': laza kapcsolatban válnak :a szultán "köss*""» ponti hatalmához. Szegény és nomád nép ez, szereti a függetlenségét, nincs is szüksége még a központi hatalom, az állam összetartó hatalmára, a gazdálkodása sem szolgáltat az állam szerveinek a föntartására elegendő fölösleget, világos tehát, hogy kemény ellenállással küzdöttek az állam alapvető kelléke, az adózás ellen. Vagy hat-hét millió ember él Marokkóban.