Népszava, 1918. szeptember (46. évfolyam, 204–228. sz.)

1918-09-11 / 212. szám

1918 szeptember 13. NÉPSZAVA te«:­ igen elmosolyodhatnak magukban néha, hogy a közönségnek csak a jegy fontos. Mert így csinálhatnak ők üzletet. És pedig nem is olyan megvetendően rossz üzletet, mint aminő ron­gyosak azok a cipők. Negyed- vagy félórák alatt keresnek 20—30—10 koronát. És hogy egy egész nap hányszor 20 vagy hányszor 40 koro­nát keresnek, azt ők nem fogják elárulni. * Az ószeres-csarnok egyik sarkában két hosz­szú asztallal elkerített zug van egy ládával, három úrral, akik írják a jegyeket a beszol­gáltatott cipőkért és Guttmann úr, aki meg­becsüli a cipőket. Mindez együtt: a „Ruházati Árucikkeket Beszerző Rt. budapesti ócska­cipő gyűjtőhelye." A kerítésül szolgáló asztalokon kívül a ron­gyos cipőket beváltani akarók százai és százai tolonganak, szinte verekszenek mindennap délután 2—4-ig. A hőség nagy, a levegő foj­tott, a lárma, amely összevegyül az egész F­űszeres­ csarnok minden alkudozójának a kia­bálásával, szinte szédítő: ezeknek a következ­ménye azután hogy hol egy öreg asszony, hol egy beszorított kisleány vagy gyermek lesz rosszul. A pulton belül is kiabálnak az átvevő bizott­ság tagjai, különösen durva mestere ennek az egyik jól táplált ur, valami „inspektorus­", aki nem egyszer kiáltja a tolongok felé: „mar­hák". És a pulton kívül is kiabálnak. Vagy azért, mert nem vették be a cipőt — túlságos rongyosnak ítélte Guttmann úr — vagy azért, mert keveslik a 20 fillért, amit egy pár cipőért kaptak. Mert a legtöbb cipőért 20 fillért ítél meg Guttmann úr. — Ha nem tetszik, vigye vissza, de jegyet sem kap. Vagy: — Mit akar? Hisz ez csak egy rongy „pad­lástcipő". Köszönje meg, hogy egyáltalában beváltjuk. Vannak azután sokan, akik közel sem jut­hatnak a pulthoz. És olyanok, akik nem is akarnak belekeveredni a veszedelmes tolon­gásba: kalapos hölgyek és kényes fiatal em­berek, gondos csomagolásban szorongatva hó­nuk alatt a beváltandó ócska cipőjüket. Eze­ket aztán igen nagy előszeretettel környékezik meg a „gyűjtőhely" körül ténfergő ószeresek. Óvatosan megszólítják egyiket-másikat: — Nézze, érdemes magának várni? Én éppen úgy beváltom. Bent adnának érte egy hatost, meg jegyet. Jegyet én is adok, mert föl vagyok rá hatalmazva, itt a blok-könyvem. És a fél lemond a hatosról: odaadja ingyen a cipőjét, csakhogy jegyhez jusson. Az ószeres azután gondosan megnézi a cipőt és ha jónak találja, nem viszi a pulthoz leadni, hanem a karjára veti és elkezd vele körsétát csinálni a csarnok körül. Hamar akad ember, aki a cipőt észreveszi, csöndes és óvatos alkuba állnak, azután az ószeres átcsúsztatja a vevő kabátja alá a cipőt, a vevő pedig a 10 vagy 20 koronást — ahogy sikerül az üzlet — az ószeres zsebébe. Fordul egyet megint az ószeres és már megint egy pár cipő lóg a karján. Ha pedig „ilyen üz­letre" nem alkalmas a cipő, akkor viszi a pult­hoz leadni. — Herr Guttmann! — szól oda németül a Guttmann urnák, aki soron kívü­l hamar át­veszi a cipőt az ószerestől. És pedig így: Odavisz az egyik ószeres két pár cipőt. Egy perccel előbb vette át az egyik féltől 40 fillérért a kettőt. — Herr Guttmann! — kiált oda ő is. És a Herr Guttmann átveszi és bediktálja az egyik urnak: egyik pár átvehető, a másik nem. Ösz­szesen 10 korona. Amit az ószeres 20 fillérért kapott. És 20 fillért ítélnek meg a tolongó fe­leknek is ugyanolyan, sőt jobb pár cipőért. Ritka eset, amikor 20 filléren fölüli összeget is megítél Guttmann úr a tolongó felek számára. Az ószeres azután az el nem fogadott cipővel hamar szóba áll egy — úgy látszik kéznél levő — emberrel,­­aki cipész és az inasával várako­zik ott. Tömegesen veszi az ócska cipőket. Nem csak ő természetesen, hanem több cipész is. 3—4 vagy 8—10 koronáért adja el az ószeres a cipőt, amelyért ő 20 fillért fizetett és amelyért cipőjegyet adott ki, tehát be is kellene vele számolnia. Hogy számol be, ha eladja és hogy számol be a másik, harmadik ószeres is, aki szintén ingyen vette a cipőt, jegyet adott érte és rögtön eladta drága pénzen, ahelyett, h­ogy beszolgáltatta volna a „gyűjtőhelynek". Nem itt van-e a kapu, amely az egész ósze­res börze hátterében meghúzódó manipuláció­hoz és pedig nem is olyan kisméretű manipulá­cióhoz vezet. Mert percek alatt 20—30 koroná­kat keresni a közönség bőrén, megszorultsága és tájékozatlansága révén — az igen sokra megy csak egyetlen napon is. És ezt még kiegészíti annak a bizonyos taná­csi rendeletnek egy intézkedése, amely szerint a gyűjtőhelyen beszedett és megjavított cipő­ket „maximális ár ellenében való eladás végett a zsibárusoknak és ószereseknek kiutalja". Ez tehát egy második turnusa az ószeresek üzletének: a 20 fillérekért beváltott cipőket né­mileg megjavítva — de sok van, amit nem is kell javítani — drága pénzért újból eladják. Így vált ime kitűnő üzletté és valóságos aranybányává az ószeresek számára az ócska­cipőbeváltás, amelyet úgy látszik minden el­lenőrzés nélkül eszközölnek ott a Teleki-téri ócskacipőbörzén. Jó volna, ha a rendőrség közelebbről figye­lemmel kísérné ezt a „börzét" és az itt folyó manipulációkat. Nemkülönben külső rendet is kellene ott teremteni, mert életveszedelmes a százak és százak össze-vissza való tolongása. gy. j. « TillZt­. s­ép Qycsévi főeszdacsa­tasáisian : Demján Imre — Anhoffer Halama J. Márton K. Jutai J. — Sch­warcz E. Jurtes J. Budapesti rézművesek Nagybecskerek­i munkások gyűjtése — Nagybecskereki pártszerv, gyűjtése Szakács Mátyás gyűjtése •Délivasuti podgyászhordárok adako­zása Hírlapterjesztő munkások szab. szerv. Szombathelyi Máv. fűtőház gyűjtése N. N. — : — — Weisz Lajos gyűjtése­ Farkas István, Fp. 4'1 — — Szemenyei gyű­jtése. Orosháza Bp. Dunapart vasúti munkások Decsi Pál, Budapest Kratencsik József, Hercegfalva A Máv. rokkant hadifékezők szvezítése Pestszentlőrinci pártkör gyűjtése — Barandon Emil Mai Gyűjtésünk Lagutóbbi számunkban kimutatott gyűjtés összege 665-esen FOTI 1 -15 Korona 15.— 60.— 22.50 Iz.— 15.— 10.— 50.— 100.— 88.— 86.— 132.— 36.— 300­— 16.— 1.— 151.— 6.— 139.— 77 — 105 2. 94.— 93.— 10.— 1510,55 89.235.90 I it 1« D bh sJL » % at M neSelfo. Voltál-e már alföldi város kávéházában? Észrevetted-e, hogy akármilyen ütött-kopott, szedett-vedett, esetleg ízléstelen a bútorzata, de a levegője más, egészségesebb. A vendégei ritkábbak, de bizalomgerjesztőbbek. Azt az osz­tály- és felekezeti jelleget sem találod meg benne, amit a pesti kávéházakban lépten-nyo­mon fölfedezhetsz. Mielőtt hazaindulnánk, beköszönünk ide is. Méltóságos csönd fogad. Lárma, csörömpölés, kiabálás, pesti muzsika nincs. Amott legujjra vetkőzött gazdalegány billiárdozik egy orosz fogollyal, aki a cár gárdájából pottyant ide és egy nyalka bakával, aki a Piave mellől haza­jött meglátogatni az édesanyját meg­ a meny­asszonyát A kassza melletti asztalnál csöndes hazait játszanak 20 filléres hívásokkal a törzs­vendégek, akik között találsz gazdát, iparost, kereskedőt, hivatalnokot, szabadságoltat, föl­mentettet, rokkantat és aggastyánt 20—70 éves között. Emitt a rendőrbiztos úr a kardjára tá­maszkodva szürcsöli a feketekávét. Az ablak­nál uniformisba bújt fiskálisok sakkoztak, de most a takarmányhiányról értekeznek a taka­­rék könyvelőjével, aki csizmában jár és gaz­­dálkodik. Itt nem lopják el a télikabátokat, nem ke­rülsz barátságba zsebtolvajokkal, lánckereske­dőkkel és innen nem viszik a rendőrségre a legfrissebb barátodat, akit kamarás urnák tiszteltél. A vendégek ismerik egymást kivül­belül. Nem tolnak minden öt percben friss vi­zet az orrod alá, hogy nesze, fürödjél benne, hanem a kávés úr maga szalad a pincébe és onnan hoz egy kancsóval. — Igyatok, ez nem pesti lőre. Szinte nehéz szívvel kocsizik az ember az ál­lomásra. Fél, hogy a vonatban mindjárt talál­kozik este darab Pesttel. A vicinális már bent van. A mozdonya ide-odaszaladgál és rendezi a kocsikat. Két óra hosszat is elrendezgeti. Nem unja meg. Legföljebb az utas unja. Az eső sírdogálni kezd. A kupé ablakából magyar katonák dalolnak bele a sötét éjsza­kába. A nótájuk katonanóta, magyaros, alföl­dies áriája. Benne van a puszta­­egyhangú­sága, szomorúsága. Valami olasz golyóról be­szél, ami beletéved a magyar baka szívének a kellős közepébe. Az állomás korlátjához a hosszú útra el­készült szakaszvezető úr támaszkodik. Egyik karja az édesanyját öleli, a másik karja a meny asszonyát. Nem szólnak egy szót sem. Az asszonynépnek csöndesen permetezik a könnye, adat ez a mostani eső. A nóta ríkatja őket bizonyosan. A szakaszvezető urnák nem sza­bad sírni. Ő legföljebb káromkodhatik vagy dalolhat. Ezek a mostani háborús népdalok kétfélék: elsősorban valamirevalók, amiket a katonák maguk fabrikáltak régi szövegből, ócska áriá­ból és második sorban komiszak, amiket ismert nevű urak gyártottak ostoba szöveggel és el­emlékezett nótával. Mostanában fújják ezt a szomorú katonanótát is: Anyám, anyám, kedves édes­anyám, De szomorú vasárnap délután. Házunk előtt szépen muzsikálnak — Itt van az idő, visznek katonának. Avagy a két utolsó sor igy is megy: Most akartam veled beszélgetni _ Itt van az idő, el kell masírozni. Ennek a nótának az öregapját megtalálha­tod Erdélyi János gyűjteményében ilyen for­mában: Sársia ló, sárga ló, arany patkó rajta, Most akart kedvesem hozzám jönni rajta. Most akartam vele jobban ismerkedni. Fújták a trombitát, kellett masírozni. A régi szövegben soronként két szótaggal több van, de ez a dallamát pattogósab­bá tette. Aztán az utolsó strófájában van poézis is, ami a mostani katonanóták szövegében nincs. Ide is írom, olvassátok: Fújjad szellő, fújjad, zöld mező harmatját, Hogy senki se látja piros csizmám nyomát, p­iros csizmám­ nyomát, selyem kendőm habját, Selyem kendőm habját, bús szivem bánatát. Ugy­e szép? A régi katonanóták között ta­lálhatsz olyat­ is, ami nem szép, de — igaz. Édes anyám rózsafája. Én voltam a legszebb ága, De a császár leszakasztott, Fegyver alatt elhervasztott. Sírhat az az édes anya, Kinek katona a fia. Váljon ki ennek az okai Cnak az urak akaratja. De ne nótázgassunk! A szakaszvezető úr is beszáll a katonák közé, az asszony népe most már egymás nyakába dőlve siránkozik — induljunk no! Bent a kupéban aztán — isten veled, Alföld, mert­ már Pest ü­l velem szemben és Galícia mellettem. Egy gyerekképű hadnagyocskának udvarol két kisasszony — postás vagy cukr­isz­kisasszonyok lehetnek a közeli város vagy falu valamelyikéből — és a frontra utazó, spanyol­náthával küzködő gyerekembert rettentő vi­háncolások között bekísérik a budapesti vo­natig. A szájuk folyton jár. Az üres fecsegés, az oktalan nevetés zsivaja szédít, bosszant. A galíciai a kaftánjából gyertyát húz ki és meg­gyújtja, mert a kocsiban nincs lámpa. Egy " 5

Next