Népszava, 1921. július (49. évfolyam, 142–168. sz.)

1921-07-29 / 166. szám

XLBICa évf. sz. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 360 kor.­­ negyed évre 140 kor. fél évre neo kor.­­­agy hóra 50 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32)­ ­ . ...'.. I....1 '--rí—: fi­­shetellenség prolongálása. Újból és újból, egyre szilárdabb formában ugrik elő az a beteg ötlet, hogy a nemzet­gyűlés mandátumának időtartamát meg kell hosszabbítani. A gondolat forrása szerényen meghúzódik az ismeretlenség sötétjében, mert nyilvánvalóan maga is tisztában van azzal, hogy az ötlet nemcsak bizarr és kivi­hetetlen, hanem meglehetősen népszerűtlen is és nagyon alkalmas arra, hogy kihívja maga ellen a közvélemény éles ellentállását. Az ötlet szerzői Mi át sunyít­anak valahol, de nem mulasztják el, hogy szabályos időkö­zönként föl ne röppentsék kísérleti göm­böcskéiket a közvélemény hangulatának ki­kémlelése céljából. A forrás fölkutatása egyébként az ügy érdeme szempontjából nem is fontos. Ha nem is tudjuk, sejtjük, hogy a mandátum­meghosszabbítás önző gondolatát a kormány és a nemzetgyűlés ama tagjai és csoportjai termelték, akik lúdbőrös háttal gondolnak arra a pillanatra, amelyben a választók elé kell majd odaállaniuk, számot adni arról, amit ígértek nem csináltak meg és amit megcsináltak ugyan, de amire senki sem kérte őket és amivek ők maguk pontosan az ellenkezőjét ígérték és hirdették. Elhisszük, hogy ezeknek kedves kis önajándék volna a nemzetgyűlés életének meghosszabbítása. Az ország és a nép érdekei ellenben azt igény­lik­, hogy ez a nemzetgyűlés, ha már megsza­bott élettartamát mindenáron ki akarja me­ríteni, azontúl egy pillanatig se veszélyez­tesse jelenlétével ezeket az érdekeket. Ha a nemzetgyűlés derekas igyekezettel legalább megközelítette volna azt a progra­mot, amelyet maga elé kitűzött, a tovább­élés ilyen egyszerű és kényelmes formája, akkor sem volna megengedhető, mert ez el­lenkezik a parlamentarizmus alapelveivel. Legföljebb több rokonszenvre számíthatott volna a gondolat, mert nem úgy hatott volna, mint egy lehetetlen gyülekezet gör­csös ragaszkodása a hatalom előnyeihez, ha­nem mint egy dolgozni akaró komoly testü­let folytatólagos alkotóvágya. Produktív, programjához hű, az ország érdekeivel és szükségleteivel számoló parlamentnek kü­lönben nincs is szüksége injekciókra, egy ilyen parlament önérzetesen maga utasítaná vissza még a gyanúját is annak, hogy tevé­kenységét nem merészeli a választók bírá­lata alá bocsátani. Amelyik parlament mégis ilyen eszközökhöz nyúl, ezzel kiállítja magá­ról a bizonyítványt arról, hogy méltatlan arra a megtisztelő bizalomra, amellyel a vá­lasztók kitüntették. Érzelmi, udvariassági vagy szerénységi motívumok azonban — legalább úgy látszik — nem jöhetnek itt számításba. A mai nem­zetgyűlés, amely ennyire eltévelyedett hiva­tásától és programjától, egy kis szerényte­lenségért nem fog a szomszédba menni — ha ezzel egy időre meg tud menekülni a szám­adás és felelősségrevonás kényelmetlensé­geitől. Nem erre appellálunk tehát, hanem az írott szabályra, a szokásjogra és a célszerű­ségre. Két évre választották meg a nemzet­gyűlést? Az írott jog szerint tehát a két év elteltével föl kell oszolnia és át kell enged­nie helyét az újonnan választandó ország­gyűlésnek. Akár elvégezte a dolgát, akár nem. Ha nem végezte el — annál inkább, mert ezzel tanúságot tett tehetetlenségéről és munkaképtelenségéről. Időben különben nem volt hiánya: a botbüntetés, a numerus clau­sus, a „hatályos védelem", az ehhez hasonló időszerűtlenségek és az örökös pikantériák helyett rendre megvalósíthatta volna az al­kotmányjogi törvényeket. A szokásjog, a parlamentarizmus lényege egyenesen ki­zárja az efajta mesterkedéseket: a mandá­tumprolongáló parlamentarizmus, burkolt formájú abszolutizmus. Semmivel sem jobb a nyílt abszolutizmusnál, talán még rosz­szabb, mint minden, ami nem őszinte és nem valódi. Nos és a célszerűség! Célszerű­-e az ellen­forradalmi láz legmagasabb hőfoka mellett választott csonka alakulatot mesterségesen éleszteni és továbbra is ráerőszakolni az or­szágra? Célszerű-e a mai összetételű nemzet­gyűléssel tovább kísérletezni? Célszerű-e ezt a nemzetgyűlést, amely a politikai és gazda­sági válságok egész raját szabadította az or­szágra, amely demokráciát hirdetett és re­akciót csinált, végtelen időkig a fórumon meghagyni? És végül célszerű-e az ország ellátottak és ellátatlanok. A hivatalos lap csütörtöki számában meg­jelent a kormány rendelete a hatósági liszt árának a megállapításáról. A rendelet a nullás liszt árát 20 koronában, a főzőlisztét 14 koronában, a kenyérlisztét pedig 5 koro­nában állapítja meg kilogramonként, nagy­ban a vasúti állomáshoz szállítva. A to­vábbi költségek azután már a kicsinyben való eladás terhére mennek, úgy, hogy a fogyasztó legalább még 1-1 koronával töb­bet fog fizetni az itt fölsorolt áraknál. Ami azt jelenti, hogy az ellátatlanok közé fölvett ipari munkásság kenyere az új gaz­dasági esztendőben legalább kétszer olyan drága lesz, mint eddig volt. Mi lesz azonban a kataszterbe föl nem vett ellátatlanokkal? Mibe fog kerülni azoknak a kenyere, akiket jónak láttak ellátottaknak minősíteni s en­nélfogva kihagyni azok közül, akikről az állam gondoskodni tartozik. A mai gabona­árak alapján nem is merjük kiszámítani, hogy mibe kerülhet majd ezeknek a boldog „ellátottaknak" a kenyere, ha már teljesen ránk szakadt a szabad forgalom áldása. Az illetékes minisztériumban pedig most azon dolgoznak, hogy megállapítsák a liszt­kivitel szabályait. A malmok és a gazdák természetesen mindent el fognak követni, hogy a kivitelt minél könnyebbé tegyék, ami még sötétebbé teszi azt a képet, amit az „ellátottak" a most kezdődő gazdasági évben való ellátásukról maguknak megraj­zolhatnak. A gabona ára most is állandóan emelkedőben van s ha az Oroszországból ér­kező hírek csak részben igazak is, akkor is bizonyos, hogy a gabonapiacon nagyon erős keresletre lehet számítani. Ami azután azt is jelenti, hogy itt mindent el fognak kö­vetni, hogy mennél több liszt jusson ki kül­földre. Ez pedig az ellátottak exisztenciájá­nak a legteljesebb katasztrófájához vezethet. Az ellátatlanok összeírásánál különben kitűnt, hogy mindazzal, amit az ellátottak és ellátatlanok kategorizálása dolgában el­mondottunk, nagyon hátas maradtunk a valóság mögött. Az összeírásnál tűnt csak ki igazán, hogy mennyire igazságtalan s mi­lyen képtelenségeket produkál ez a rend­szer.­­Ugyanegy háznak a lakói közül a ház­tulajdonos, azután egy földbirtokos, akik véletlenül köztisztviselők, egy művezető, ahol ipari munkás, belekerülnek az ellátatlanok listájába, a negyedik emeleten lakó bank­szolga, a gyümölcsös kofa és a pincében lakó ,vécelázmesterné azonban nem, mert ők sem legnagyobb és leg­produktívabb rétegét to­vább is képviselet nélkül hagyni. Ezekre a kérdésekre minden tisztaeszű ember csak nem­mel válaszolhat — kivéve természetesen azokat, akik saját külön kis érdekeiket nem tudják és nem akarják alá­rendelni a közös, nagy érdekeknek. Ezek közé tartozik az a ,,jelentékeny" politikus is, aki a minap, amidőn a nemzetgyűlésben az egyik ellenzéki képviselő tiltakozott a man­dátumok meghosszabbítása ellen, hevesen azt kiáltotta közbe, hogy „a népnek semmi köze ehhez a kérdéshez". Ezzel a lókupeo­logikával szemben megállapítjuk, hogy.., illetve inkább kérdés formájában tesszük föl: hát ugyan kinek van köze hozzá, ha nem a népnek? Szóval a nemzetgyűlés meghosszabbításá­nak egyetlen elfogadható oka sincsen. Állja­­nak csak szépen ki a választók elé. Mond­ják el, mit végeztek, hogy a választók­ is megmondhassák, mit kell ezután végezniök azoknak, akiket a választók bizalma man­dátummal ruház föl, nem közalkalmazottak, sem nem ipari mun­­kások, hanem „ellátottak". Most ismételten fölhívjuk a kormány figyelmét, hogy ne engedje a dolgokat sza­badjára, gondoskodjon még addig, amíg nem késő, a katasztrófa elkerüléséről. Két irányban szükséges a gondoskodás: abban, hogy az árak a tűrhetőség határai között maradjanak s abban, hogy a szükséges liszt és kenyér mennyisége meg­legyen az or­szágban. Ami az árakat illeti, megállapíthatjuk, hogy már a hatósági lisztnek az ára is olyan magas, ami a munkás háztartásában nagyon lényeges kiadási többletet jelent. Pedig a liszt ára a többi élelmiszerek árára is irányadó szokott lenni, ami tehát azt je­­­lenti, hogy ismét drágulási folyamat fog be­állani az egész vonalon s ez ismét lej­ebb szállítja a munkás élettartását. Az „ellátottak" kenyere azonban nem két­szeresen fog megdrágulni, h­anem négy­ötszörösen. Mi nem tudjuk elképzelni, hogy, mindazok a fix fizetésű­ek, akiket a kormány, olyan könnyű szívvel minősített ellátottak-­­nak, honnan fogják előkeríteni azt a több­letet, amennyivel a kenyerük meg fog drá­gulni. A kormány kötelessége most már megszabni, hogy melyik az a határ, amed­dig még kibírhatják az emberek a drágu­­lást. A másik dolog pedig az, hogy­­ maradjon elég kenyér, maradjon elég liszt idehaza az „ellátottaknak" is. Mi nem tudunk megnyu­godni abban, hogy a kormány csak egy bi­zonyos mennyiségnek a kivitelét engedi meg. Elég tapasztalatunk van a legközelebbi múltból, amelyek bizalmatlanná tesznek bennünket az ilyen papiros-rendelkezésekkel szemben. Csak egy dologgal lehet biztosí­tani, hogy valóban idebent marad az ország­ban a szükséges mennyiségű liszt és hogy, az valóban a fogyasztókhoz kerül. Ez az, hogy a kormány megvásárolja és beraktá­rozza a szükséges mennyiséget már most avagy a fogyasztók gazdasági szervezeteinek megadja arra a lehetőséget. A leghelyesebb természetesen az volna, ha­ azt a szerencsétlen rendeletet még most —­ amikor még nem késő — megváltoztatnák. De ha arra már nem tudja magát a kor­mány rászánni, akkor is kötelessége a SZÜk­séges mennyiséget és az elviselhető árakat biztosítani, mert különben beláthatatlan és kiszámíthatatlan következményekkel jár­ható veszedelmek felé vonszolja az ország népét« ~safflilBt.lL. .-- .J —. rrryr.wrt....' .

Next