Népszava, 1921. augusztus (49. évfolyam, 169–192. sz.)

1921-08-28 / 190. szám

1921 augusztus 20. KÉPSZAVA 11 Az ügyész gofflacosságra való foltajítással "átella * # A tárgyalás kiencvenesödik napja. A Tisza-Ügy szombati tárgyalásán Szilassy ügyész to­vább folytatta vádbeszédét. Ez alkalommal az egyes vád­lottakkal külön-külön foglalkozott. Először Kéri Pálra vonatkozóan sorolta föl azokat a momentumokat, ame­lyek — szerinte — igazolják, hogy Kérinek része van Tisza meggyilkolásában. Mindenekelőtt fölhozta K­éri el­len, hogy­­ a polgári társadalmat föl akarta forgatni és a szélsőséges szocialisták közé tartozott. Hivatkozott arra, hogy Kéri sűrűn érintkezett Csernyák Imrével és összeköttetést tartott fönn a munkásság szélsőséges cso­portjával. Idézte Hüttnernek a Kérire vonatkozó vallo­mását, amelyben — szerinte — terhelő adatok vannak. Az órajelenetre vonatkozóan az a megállapítása, hogy a 23 ő meggyőződése szerint Kéri valóban megtette azt a kijelentését az Újságírók Otthonában, hogy Tiszának még másfél órája van hátra. Ezután Fényes Lászlóra tért át. Fényes Lászlót a bűn­cselekmény második fölbujtójának tartja. Szerinte Fé­nyest a Tisza elleni gyűlölet vitte rá arra, hogy a tette­seket fölbujtsa a gyilkosság végrehajtására. Hivatkozott arra, hogy Fényes a forradalom előtti parlamenti sze­replésével részt vett a bomlasztás munkájában. Újból föl­hozta, hogy minden pusztulásnak és bajnak a kútforrása a nemzeti tanács volt, nem pedig a munkapárt háborús politikája. Nem hg­az — szerinte — Fényesnek az a kijelentése sem, hogy a forradalmat nem egyes emberek csinálták, hanem a hosszú háború miatt való elkeseredés. Fényes bűnössége mellett fontos körülménynek tartja, hogy ő Csernyákkal és Kérivel állandó összeköttetésben állott. Az elhangzott tanúvallomásokkal szemben sincsen kizárva az, hogy Fényes a gyilkosság után az Astoria erkélyéről kihirdette Tisza megölését. Mindezek alapján Fényessel szemben az eddigi vádat módo­sítja és ellene nem mint bűnsegéd, hanem gyilkosságra való fölb­ujtás ellen emel vádat. Az elnök megkérdezte Fényest, hogy tekintettel arra, hogy az ügyész a vádat módosította vele szemben, nem kívánja-e a tárgyalás elnapolását azért, hogy a módosí­tott vád folytán a védelemre elkészüljön. Fényes az elnök szavaira a következőket mondotta: Tekintetes törvényszék! A kérdésre az a válaszom, hogy az ügyész úr vádváltoztatá­sát nagyon helyeslem. Valóban igaz az, hogy ha én tudtam előzetesen a gyilkosságról, akkor nem bűnsegéd, hanem fölbujtó va­gyok. Így semmi indítványom nincs, hanem csatlakozom az ügyész úr vádváltoztatá­sához. Ezután Gärtner Marcelre tért át az ügyész vádbeszé­dében. Fölsorolta Gärtnernek a forradalomban való visel­kedését és hivatkozott arra, hogy nem igaz Gärtnernek az az állítása, hogy főhadnagy volt, hanem őrvezető. Az ő nézete szerint Gärtner a Gallilei-körnek is tagja volt. Idézi Gartnernek azt a vallomását, amelyben elismeri, hogy a gyilkosság napján délelőtt Tisza lakásán járt azzal, hogy figyelmeztesse Tiszát arra, hogy veszedelem­ben van. Ezt a védekezését Gartnernek nem fogadja el és szerinte Gartner azért volt kint délelőtt a Koheim­villában, hogy a tettesek megbízásából helyszíni szemlét tartson. Mindezekből megállapítja Gärtner bűnösségét és föl­tartja vele szemben a vádat. Vágóra vonatkozóan föl­hozta az ügyész, hogy Vágó előző vallomásában beis­merte, hogy részt vett a Lovasi féle vívóteremben tartott értekezleten és a gyilkosság napján délután 4 órakor pezsgőt osztott szét a tetteseknek elindulásuk előtt. Véle­ménye szerint Vágónak a tevékenysége Tisza meggyilko­lásához annyi szállal fűződik, hogy nem lehet ártatlan, éppen ezért vele szemben is föntartja a bűnsegédi vádat. A vádbeszéd elhangzása után a bíróság a tárgyalás folytatását hétfőre halasztotta, amikor a védőbeszédekre kerül a sor. Terjed az indiai forradalom. Az Indiából Pakisba érkezett jelentések hangja nagyon ko­moly. A moplah-szekta lázadása egyre jobban terjed. Török félholdas lobogó alatt harcolnak, számuk napról-napra nő. Körülbelül 10.000 főnyi seregük megtámadta Tiur városát, hogy hatalmukba kerítsék az őrkatonaságot és a rendőrcsapatokat. Egy rész Lik Lambint föl­gyújtotta és az ott tartózkodó IS angolt, kö­zöttük asszonyokat és gyermekeket is lemészá­roltak. Egy arra tartó angol osztagot megtá­madtak. Angol részről az áldozatok száma ed­dig 1000. Az ir köztársaság elnö­ke újból De Valera. Dublinből jelentik: De Valerát újból megvá­lasztották az ir köztársaság elnökévé. Ugyan­csak újból megválasztották az egész ír kor­mányt is. A nemzetgyűlés javaslatot fogadott el arról, hogy 20.000.000 dolláros kölcsönt ve­gyenek fel az Egyesült Államoktól, további 500.000 font sterlinges kölcsönt pedig magában Írországban. — Londonból jelentik: A brit kormánynak De Valera közlésére küldött vá­lasza kifejezést ad annak a csalódásnak, ame­lyet a kormány De Valera álláspontja miatt érez és a következőket mondja: A kormány nem folytathatja a végtelenségig a jegyzék­cserét, de boldog lesz, ha De Valerával tár­gyalhat. („M. T. I.") Orosz-norvég kereskedelmi szerződés. Krisz­tiániából jelentik: Az orosz-norvég kereske­delmi szerződést végérvényesen megkötötték. A szerződést mind a két fél elfogadta. Kinyo­matása után haladéktalanul aláírják. („M. T. I.") i­ s szimítáz* * A nagy világégés mindent megmozgatott körülöttünk. A művelődés területén éppen úgy végigszánt a vihar, mint mindenütt és bizo­nyos, hogy változásokat fog létre­hozni. Az em­berek lelkében végbemenő egyik nagy változás,­­hogy kétszeres erővel szomjúhozzák az ismere­tet, a tudást, a szépet. Ha a kenyér és más egyéb gondok ma most lekötve tartanak is bennünket, egészen biztos, hogy a legelső kis enyhülésnél a meggyötört ember a szép felé menekül, hogy mint a hitregében Antaeus, ő is új erőt kapjon az anyaföld érintésétől. A nagy tömegek érvényesülésének, előbbre­jövetelének ideje következett el. A tömegek értelmi táplálékát a színház közvetít­heti legnagyobb mennyiségben és köz­vetítette is mindig. Jól, rosszul, de a színház a tömegnevelés legelső eszköze ma is Csak azt tévesztették el, hogy az embereket előre is lehet vinni, föl is lehet emelni, neme­sebb szenvedélyeit is lehet szolgálni, nemcsak az alantasat és így emberré válásában is se­gítségére lehet a színház. Minden, a­rca színpaddal, színházzal kapcso­latos, legbenszob emberi mivoltunkból szárma­zik. A görög színpadot és drámát a kor istené­nek szertartásai teremtették meg, a mi szín­padunknak, drámánknak őse a kereszténység­­szertartásaiban, Krisztus életének példázatai­ban és játékaiban keresendő. De mindig a sok­sok ember számára lendült föl a színház, hi­szen a nép játékos kedve, képzelete hívta életre. Így is indult mindkét esetben. Athén színházá­ban 17.000 ember ült. Megalopolis színházában 40.000, az ephezusi színházban 56.000 ember. Egész város népe ül ott. Képzeljük el a mi Tisza Kálmán-terünket egyetlen nagy ünnepé­lyes nézőtérnek, ahová már kora hajnalban özönlik a nép. A belépés díja két obulus — 24 fillér — Perikies idejében a szegényeknek ingyen. Itt indul el a színészművészet is. Először a költő a maga színésze. Egy színész van a szín­padon, körülötte a kar. Aesedylos — dráma­író — hozza a második színészt, Sophokles a harmadikat. Azután már legföljebb még a ne­gyediket állították be kisegítőnek. Az athéni demokrácia mindent a köznek szánt. Nem zárta el a szépet az emberek elől, hanem részesévé tett mindenkit. Tereit szép középületekkel rakta tele, versenyei, ünnepélyei mindenki számára készültek. Miután a színház területe óriási volt, a szí­nész nem hatott egyéni játékával, hanem a mondani való szépségével, tartalmával vagy mulatságos voltával. Az arcjáték sem fejezhe­tett ki semmit éppen a nagy távolságnál fogva, tehát valamiről gondoskodni kellett. Az arc­játékát maszkokkal, lárvákkal helyettesítették. Volt tragikus maszk, a komoly és komikus maszk a víg szerepet játszó színész számá­ra. A fiatalember, öreg­ember, asszony, szolga, rab­szolga és más szerepek részére különféle masz­kok voltak. Különösen jellemzőnek kellett lenni az emberfölötti lényeket ábrázoló maszk­nak. A komédiában nem voltak annyira kötve az egyes típusokhoz, itt a nagy férfiakat adták, megfelelő maszkban. De ezzel még nem lehetett elintézve minden. Az alakon is kellett javítani. Mell- és testpár­nák voltak, amelyekkel kitömték az alakot, h­ogy a színpadon mutasson. Nagy Sándor idejében már nagy volt a görög színészek száma, mert úgy az anya­országban, mint Kisázsiá­ban színházakat épí­tettek. Egymás védelmére szervezeteket alkot­tak és a dionysi művészek synodusa — amint magukat nevezték — nagy tekintélynek örven­dett és nagy vagyonra tett szert. Később ez a szervezet sokat vesztett tekintélyéből, mert, a zenészek, a kar tagjai, a statiszták és segéd­színészek is részt vettek benne és nagyon le­rontották a szervezet tekintélyét. A rómaiak­nál akkor hanyatlott nagyon a színészek te­kintélye, amikor a gladiátorokat, viadorokat, szemfényvesztőket, mindenféle csepűrágót is színészszámba vették. Ide számítódott a mi­mikus is — mimos —, aki ismert emberek moz-­­dulatainak és szokásainak utánzásával ért el nagy hatást. Így indul útjára a színház, mint a nagy tö­megnek nevelője. Megilletődéssel hallgatja Prometheus nagy és szent keservét, Antigone szent igéit,­­ aki azt­ mondta a pogány király­na­k, hogy nem gyűlöletre, hanem szeretetre született, Oedipus keservét, de nevetett a tré­fán, komédián, a nagy férfiak kigúnyolásán is. Vérükké vált a színház. A kereszténység meg­állítja a régi színpad fejlődését, hogy egy újnak adjon létet. Mert a színjátszás kell az emberi léteknek. A bennünk és körülöttünk élő sok minden, játékká alakulva jelenik meg a színjátszásban. A XVI. században ott látjuk már a szín­ház folytatását London utcáin, ahol a födetlen szinkánsat betölti a tömeg és itt hallgatja Shakespeare drámáit, komédiáit. Bizony, nem­csak úgynevezett válogatott közönség látogatta a színházat. Jórészt kocsisok, munkások, áru­sok és más egyebek szoronganak a födetlen földszinten, bele is szólnak az előadásba. Ki­nevetik az actort, ha nem tetszik nekik a máka. Nehéz dolog­ itt a színjátszás. Nincs függöny, nincs dekoráció. A színpadon néhány szegényes kellék. Itt már nem maszkokkal és keturnussal dolgozik a színész, hanem a maga testi-lelki erejével. Vigyáznia kell mindenre, mert a kö­zönség gyilkos kritikája esetleg nagyon is kézzelfoghatóan mutatkozott meg. A francia színházat XIV. Lajos uralkodása viszi a virágzás felé. Páris fölszabadul a szi­gorú kardinálisok uralma alól, él, tobzódik és lerakja alapját a világ Pak­sának. Várjon mit fog hozni most a színház! Bizo­nyos, hogy az iró mélyebben fog szántani, akár komoly darabot írjon, akár ingat. Nagy ka­tasztrófák után az emberi élet és lélek furcsa­ságait is élesebben fogja elénk tárni az iró és a színház. Komédiák fognak következni, sírva nevetünk majd az élet sok, sok furcsaságain, mert mi most igazán nevetve sírunk vagy sirva nevetünk... Nézzük hát a komédiát.. (K.) * * * (•) Carl Madary: A. Einstein, E­d. Schmitt vne du Ende der „Philosophie". (A­l­b­e­r­t­­-V­e­r­l­a­g Berlin.) A kis könyvecske egy összefogásban ismeretelméleti és világnézeti problémák könnyen érthető, népszerű fejtege­tése. Szerző mestere, akire esküszik, Schmitt Jenő Henrik, ez a nálunk is ismert filozófus és ennek tanítványaként Madary is bízik annak a kornak az eljövetelében, amikor „az ismeret szolid világa trónol majd az emberi öntudat előterében" és úgy véli, hogy ez a „fénye az értelemnek" fogja a világot megváltani és nem a „politikai fölforgatá­sok vad viharai". A füzet túlnyomó része Schmitt Jenő bölcsészeti rendszerének, világnézetnek egybefoglalása, itt-ott bő idézetekkel és azzal a lendülettel, amely ennél a „gnosztikus" mesternél nagyon gyakran a modorossá­gig ment. Madary jó áttekintésben mutatja be a Schmitt világfölfogásának legjelentősebb tételeit az eddigi filozó­fusok nagy ellentmondásairól, tehetetlenségéről, a „filo­zófia végéről"; az élményről, amely egyedüli forrása min­den gondolkozásnak, filozofálásnak, hitnek, tudásnak, meg­győződésnek egyaránt; a kétféle énről: az „individuális­excentrikus" és az „altruisztikus­ személyfölötti" énről, amely szintén benne él minden lélekben: a megismerés­ről, a létről, amelyek — éppúgy, mint Hegelnél — Schmitt szerint is azonos lényegű­ek; ezek egymáshoz való viszonyai­ról s kombinációiról, végül a legterjedelmesebb fejezetien a megismerési formák kibontakozásáról, kifejlődéséről (Ent­faltung der Erkenntnissformen), amely részben a Schmitt­féle analízis és szintézissel fejtegeti az egy-, k­ét-, három-, négy-, öt-dimenziós tapasztalás, illetve meghzalétés mód­jait és rámutat arra, hogy minden, számmal és mérték­kel tapasztalható dolog csak relatív lehet, ezzel szem­ben áll az „abszolút", a logikai-matematikai megismerés, a kozmocentrikus individuum fölötti élmény. A fizikai té­nyek relatív voltából indulva ki, kapcsolja össze szerző a Schmitt-féle filozófiai szemléletet az Einstein relati­vitás­ teóriájával és azt hangoztatja, h­gy a mo­dern fizika ig­azolja a régi gnosztikus tanításokat, illetve még inkább a tisztultabb-tudományosabb Schmitt-világ­nézetet. Ma 'ary maga is rájön, hogy nemcsak az Einstein relativitás­­elmélete (és általában a modern fizika) jelent közeledést a „gnosztikus filozófia" felé, hanem már a Kopernikns—Newton-féle intuíciók is, azonban, ha tovább megy egy kissé az elmélkedésében, arra is rájöhet vala, hogy minden metafizika, a görög vagy akár a skolasztikus is épp úgy, mi­nt a Spinozáé vagy a Hegelé, ugyanúgy kapcsolatba hozható a modern fizika nagy filozófiai tendenciáival, mint ahogy ezt ő a Schmitt Jenőé­vel tette. Részünkről merőben erőszakoltnak látjuk esik a gnosztikus filozófiában keresni a filozófia és a természet­tudomány érintkezési pontjait. Madarynak ez az eljárása a kiváló gondolkozók mindenkori meghatott tanítványaira emlékeztet, akik mesterük tudományával mindent meg­fejthetőnek találtak. Pedig Schmitt Jenő (világért s­em vonjuk kétségbe az ő filozófusi képességeit, sőt értékeit) épp úgy nem „vége a filozófiának", mint ahogy bizonyos a Einstein után is sok mondanivalója lesz még a fizikusok­nak. Madary könyve egyébként fiatalabb olvasók számára nemcsak hogy nem érdektelen, hanem egyenesen elmemoz­dító munka és a Schm­itt-féle gnózis alapos ismeretére vall. (­•­OV­)

Next