Népszava, 1922. január (50. évfolyam, 1–25. sz.)

1922-01-01 / 1. szám

14 fájdalom né­lkül hangsúlyozzuk, hogy a leg­több helyen, mert hiszen be kell vallanunk, hogy nem mindenütt. Ámde azokban az orszá­gokban — így nálunk is —, ahol a szinte emberfölötti feladatokkal és a súlyos erő­próbával szemben a proletariátus pártjai neo­ tudtak elegendő erőt kifejteni, ott nem belső szervi hibák voltak a bajok, hnem az, mintha gyönge lett volna a szocialista öntudat, vagy mintha sokat mulasztó és lomhajárású lett volna a szocializmusra nevelés mimikája. Nem. Itt minálunk gazdasági és politikai elnyoma­tottságának majdnem a szó valódi értelmében vett rabszolgasorjából került a proletariátus pártja az ország kormányzásához. Egyszerre, minden átmenet nélkül. És jobbról és balról a szenvedélyes, kíméletlen támadások rohamát állv­a, mégis dolgozott, szervezett és küzködve mentett mindaddig — am­íg el nem kellett né­mulnia mindannak, amit a szocializmusról és a szocializmusra átmenet szükségességeiről lelkiismeretesen és meggyőződéssel tanultunk s amig a jó lehetőségeket le nem gyűrte a for­radalmi romantika demagógiája és a dogma­tikusok bornírtsága ki nem verte a kormány­zásból a demokrácia módszereit. A régi magyar politika, az osztály­önzés és az elnyomatás ret­tenetes bosszút állott — az országon és a szo­cialista meggyőződés és a szocializmusra át­ment módszereiben való hit teljességének hiánya tragikus visszahatással volt — a mun­kásmozgalomra. Ne szépítsük a dolgot, hanem valljuk be: halálosan megbukott egy módszer, amelyet ránk erőszakoltak, amelynek hatékonyságában és sikerében sohasem hittünk s amely ellen elkésve és félve indítottunk harcot. Ámde ismerjük el azt is, hogy a magyar szocialista munkásmozgalom itt van, él, erősödik, fejlődik, legfájdalmasabb tragédiájának korszakát ki­áltotta, vannak halottai — akiknek emléke ál­dott legyen —, vannak menekültjei, elítéltjei és számokban is nagy veszteségei, azonban halhatatlanul él benne egy gigantikus erkölcsi erő, érintetlen, tüzes a lelke, az öntudatossága és a szocializmushoz való törhetetlen ragasz­kodása. Az időt érettnek látjuk tehát és a szükséges­ségek parancsa elől ki nem térhetünk: útjára indítjuk ismét a Szocializmust. Két forradalom tényei és kísérletei állanak fiszítgöttün­k. Mögöttünk van immár egy semmit sem kímélő hajsza vadsága is, amely ugyan le­vetkőzte brutális kilengéseit, de rendszerbe, szabályokba és paragrafusokba foglalva „törvé­nyesen" még mindig lehetséges az, ami azelőtt a bosszú lihegésében rendszertelenül és para­grafusok nélkül csinál­ód­ott. Magyarország politikai és társadalmi képe adva van szá­munkra és jól látjuk azt a zord helyzetet is, amelyben az ország közgazdasági élete ver­gődik. A párt politikája számára jól és tisztán látott uta­k államiak tehát s teljes nagyságuk­ban és jelentőségükben jelen­tkeznek másrészt azok a feladatok is, amelyeke­t a szocialista tudomány nevelő munkájának kell elvégez­nie. Erre az utóbbira vállalkozunk mi itt és csak ismételhetjük, amit már föntebb mondot­tunk: la­punk program­járól a címe ad tájékoz­tatót a Szocializmus. Rengeteg tennivaló van ezen a téren s ahelyett, hogy részletekbe bo­csátkoznánk, bizalmat és támogatást kérünk nehéz munkánk szá­mára. Mindennek a megbe­szélésére, mindennek a megvilágítására és föl­derítésére sor kerül. Mert hiszen­ éppen azért szocialista ez a folyóirat, h­ogy ne ismerjen úgynevezett kényes kérdéseket, ne ismerjen akadályokat s ha elébe kerül ilyesmi, annak menjen neki és ne kerülje meg. Kérdések, amelyeket még nem vehettünk tudomásul és kérdések, amelyeket még elméletileg sem old­hattunk meg, annál kevésbé a­l­k­almazhattunk tehát gyakorlati téren, garmadával állana­k előttünk. Sok minden új megbeszélést, új át­értékelést és új formulázást igényel, aszerint, amint a forradalmak és az utána következő idők megismerései a revíziót követeik. És a földerítés munkájában itt állanak előttünk a hatalmas lehetős­égek: a szocialista tudomány rengeteg területe és teljes, nem gyöngült erő­vel, sohase elevenebben, mint éppen­ ma: a marsi kutatás termékeny módszere­. Lesz te­hát munka elég. S mennél súlyosab­bak a mi feladataink, annál ösztönzőbben hat­nak reánk. Tudjuk mindannyian, hogy mek­kora kiterjedésű és mélységes probléma a szo­cializmusra való nevelés. És mennyivel mély­ségesebb és bonyolultabb ma, amikor azt is tudjuk immár, hogy ez a probléma az emiberi­,­ség egész benső szellemi és erkölcsi újjászüle­tésének a problémája! A társadalom és politika erős rengései után, amelyeket itt átéltünk s amelyeknek tanulságait most már szigorúan alkalmazni akarjuk, a szocializmusra nevelés, munkájának is másnak, jobbnak és mélyebbre hatónak kell lennie, mint azelőtt — a béke évei­ben volt Az élet nem állt meg, a harc keserűen folyik tovább az osztályok között: ki vállal­hatná a felelősséget azért, hogy a szocializmus frontjának egy-két fontos pozíciója félelem miatt vagy kényelemszeretetből védtelenül ma­radt?! A vihar kidöntött sorainkból sok ki­tűnő fáklyahordozót s azóta fáklyájuk füstö­lögve a földön hever. Súlyos hiba volna tovább várni. Fölragadjuk e fáklyákat a földről és lo­bogó lángjukkal rohanunk tovább. Kiss József. Partra szállottam, levonom vitorlám, A szálok mérgét nemet én kiálltam ... A halkszavu lantoa szive utolsót dobbant Elcsöndesedtek az öreg trubadúr fáradt szere­nádjai ... Hetvennyolc esztendő! Mekkora idő ez, hát még tehernek egy ember vállain. Vál­lain, meg a lelkén. Kevés ember szerette úgy az életet, oly szerelmesen, oly bizakodón, még sírva is, még szenvedve is, csak szerette. Sze­rette ifjan, tánccs léptekkel nem mérve útját és szerette kocogva, csoszogva, amikor már meg kell állani, mert jaj, oszlik a káprázat, futva iramlik szembe az igazi igaz: a sír... Kiss József szombaton reggel 9 órakor, az esztendő utolsó napján, meghalt. Ki­lépett tipegő léptekkel a pesti utcából. A hivatalos irodalomtörténet mitévő lesz vele, hogy mézecskéli föl rímeit és származá­sát, hogyan elemzi meg, amit hosszú útján Mezőcsáttól Budapestig csaseskedett, sarujá­nak porát, ennyi a gettóból, ennyi a magyar faluból, ennyi a kozmopolitának kiritkottott nagyváros aszfaltjáról? — majd csak elviseli valahogy a költő emléke... Néhány kötet az egész örökség, lapozgatok benne én élő, ver­gődő, viaskodó lelkemen értem: ez a nyelv, ez a hang, ez a világ gyökereivel a tegnapot öleli át, de lom­bja fenmen a mánaik zöktül és né­mely ága a holnapnak is árnyat igér, a mű túlélte mesterét. Azon az úton indult el a nem nevezetü utód, amelyet Petőfi, Tompa és Arany triásza teremt a magyar líráiban. Mind­egyikük és egyikük sem, ő a negyedük a rend­ben és éb­ben­ a rendben tán az utolsó. A ma­gyar nyelv közben, uj aenóra zendült, változik a világ, változik az élet, a dal uj utakra tört, uj világ­ felé... A vándor, amig idáig eljutott, hol fütyö­részve, hol zokogva, ember volt és az ia maradt mindhalálig. Igaz, élő, meleg emberi hangok, csömbecen örvendők, mélán panaszosaik, ritkán haragosak és sohasem szilajok, dübörgők, ököl­lel lecsapok, sohasem ököllel lecsapók, még akkor sem, amikor kéne... de mégis hús és vér ez a hiáng... Min­den sorában ott reszket élethistóriája, évezredekre visszanéző balsors bus melódiája, amelyen nyel volt­ve kacag most minden utca­gyerek és kaami­bálok vért szimatolva dalnak öreg sirokat, a Kereszt fájdalmas jelében ri­pőkbélyeget sütnek ezüzt homlokokra... Esztelen orkán egyre ül. Fürtösül kftfcó bor!'incsot tü*, S egy tolt éget, aht mint a ttta... Apám zordon örökét. Az űzött vad gyűlöletét Maró könnyein sajtolja szét. Üres fejek és üres szivek fölényes mosolya kellhet csak örömre az em­ber gy­alázatán, de az üldözött megérti a másik üldözöttet és az üldözött mindig csak a szegény... Az Uj Ahas­vér útja a szenvedések országútja: mindvégig ez az út, amelyet el nem hagyhat, bár­ha a kis zsidófiút, kezét szorítva, jó református pap ve­zetné kifelé... A küzdelmes végzet a kenyérért s a magas­ságokért a magyar falu útjára tér. A föld furcsa, izgalmas szaga járja át, a magyar pa­raszt népköltészete benne uj szárnyra kél. A magyar balladát Arany János óta a föld va­rázslatán lendülve föl, Kiss Józsefig tán senki mélótb­ban nem dalolta. E földből tör ki ajkán a régi panaszos tóhaj, uj őst talál, de mintha csak a régit dalolná: Ki koporsót és sírt nem látott... Itt Dóm Györgynek trónja ásott Sistergő, Izzó, gyilkos tényb«'... Itt nyomtak koronát tejébe. Parázsból, gúnyt,, koronája Kivillan a nagy éjsszak­iba, T­orry belepirul még az ég is. Mely látta, nézte, tűrte mégisi Ellibbent a falu dámbárbos képe. Kiss József 1862 óta Pesten van. Korrektor. Munkás. Uj világ, ha nem is ez a mai, a miénk. Utána küz­delmes vergődés a léttel tollal kezében. Sike­rek, uj, nagy vergődések, uj szárnyalások, uj küzködnek... Két világ emlékével beleolvadt a harmadikba, Kiss József a nagy városé lett és azé is maradt. JDe profundist-ában meg­láttni meri és merész hamgon fölemeli a mély­ségből a város bukott leányát. Nagy harcok várnak vicsekodásra, de lantján az uj színek föloldódnak megint a régi, komor, rezignált melódiákban. Ahasvér szól, fis­sztól a hír. Betölt a végzet. A fehér cár lett még fehérebb. Agyagból volt a kolpesz lába, Beróom­lott az éjszakába. S a hír a föld kérgét áthatja. Hol ólmot fejt a cárok rabja. ..Sorsunkon — szól a rab — nem más.it: Egyik cár megy is jö a másik." „A Hét" lett a lapja, kis birodalmában a modern magyar írók ifjú tábora találkozón. És kopogtat, vad erővel kopogtat, az ismeret­len jövendő. Megérzi, riadtan érzi meg, igry nem maradhat! Beletekint a jövendőbe, új spi­neket, új, nagy megmozdulásokat lát hangja megércesedik egy pillanatra, valami vibrál iz­maiban. De mindez vízió nála, nem ő maga, vizió még akkor is, amikor az őegyülölet kor­bácsa a vész-sziréna vad bugásával sikoltatja­­vele a „Knyáz Potemkin" szilaj danáját. 1 NÉPSZAVA 1922 január 3. * * Niita«k3 tudja BusSaossten, csak még Dein­avári neon, hogy kik voltak Somogyi gyorsosai. — VéreMsHsség&®í lasxavaxták as­eSnSkSt. — Enterpelláció arról, hogy ssa3»as3-a kaienai ílaS›$sá»gok~raj»k polgári egyéneket letartóztatniok 7 Gaál elnök délelőtt 10 órakor nyitotta meg az ülést. Az interpolációs könyv fölolvasása után Linyan­er Albin a tanácskozásképesség megállapítását kérte, minthogy nem volt elég képviselő jelen, az elnök fölfüggesztette az ülést. Szünet után az elnök rendreutasította Pallavicinit pénteki beszédének Bethlen mi­niszterelnökre sértő része miatt, majd az ellen­zékiek újból kérték a tanácskozásképesség megállapítását. Gaál elnök éppen konstatálni kezdte, hogy csak 19-en vannak jelen, amikor a terembe lépett gróf Széchenyi Viktor s így már „tanácskozásképesek" voltak. Folytatták tehát az indemnitás vitáját. Drózdi­ Győző, az első fölszólaló, azzal kezdte, hogy az ország gazdálkodása körül döbbenetes pénzpocsékolás folyik. Az állam az óriási ki­adásokat nem tudja födözni a rendes bevéte­lek útján. Az indemnitás törvényerőre emel­kedése esetén oly kiadásokra adunk fölhatalma­zást, amelyeket adók útján födözni nem lehet. A leszerelt tisztekből álló vámőrségre kiadott 309.000.000 koronást meg lehetne takarítani. Be­szélt a kisüstről, majd azt fejtegette, hogy a munkássággal és a zsidósággal való békekötés későn történt. Elsőrendű érdek volna a szabad­kőművesekkel való kibékülés is. (Láng János és Szabó József kereszténypártiak közbekiál­tanak: „Soha! Soha!") — Csizmadia Sándor vitatkozni kezd a közbeszólókkal s miután több elnöki figyelmeztetésre se hallgat el. Gaál elnök indítványozta, hogy a mentelmi bizott­ság­ elé utasíttassék... A zajban nagy kavarodás támadt. Az elnöki indítvány mellett mindössze há­rom képviselő szavazott, a többség pedig el­lene. Gaál elnök erre idegesen megjegyezte, hogy indítványának leszavaz­tatását bizalmat­lanságnak tekinti. (Fölkiáltások: „Félreértés történt!" Nagy zaj minden oldalon.) Készsége­sen deferál, de az elnöki tekintélyt nem engedi lejáratni... Erre a konfliktusra a folyosóról betódultak a kisgazdapárti képviselők s vita fejlődött ki az elnök leszavaztatása körül. Ereki Károly a házszabályokhoz szólva kijelentette, hogy félreértés történt, a nemzetgyűlés bizalommal viseltetik az elnök iránt Gaál elnök megje­gyezte, hogy Csizmadiának előzetes rendreuta­sítása nélkül is joga volt a mentelmi bizott­sághoz való utasításra nézve propozíciót tenni. Egyébként megismételte indítványát, amelyet ezúttal a képviselők egyhangúan elfogadtak s igy Csizmadia ügyében a mentelmi bizottság fog határozni. E kitérés után Drózdy folytatta beszédét, örömmel állapitván meg, hogy . . . ww. • s a botrány beterelte a terembe a kép­viselőket "Majd így folytatta: — A szociáldemokratákkal kötött „egyezség" első feltétele a gyorsított bűnvádi eljárás meg­szüntetése volt. Meg kell állapítani, hogy a kom­munista perek 90%-a már befejeződött, a többi 10%-ra pedig a rendelet szintén föntartja a gyorsított eljárást. Ez a rendelkezés minden gyakorlati jelentőség nélkül való. A gyorsított eljárás annyit jelent, hogy gyorsan lehet vala­kit becsukni, de csak nagyon nehezen ki­engedni. A második „békepont" az am­mesztia­rendelet volt. Olyan rendeletet vá­rtunk, amely nem arra néz, hogy ki hány esztendőre van megbüntetve, hanem a bűncselekményt nézi. A megjelent két amnesztiarendelet közül az első a korábbi bűncselekményekre vonatkozik és csupán a másik a régebbi bűncselekményekre.

Next