Népszava, 1923. március (51. évfolyam, 48–73. sz.)
1923-03-21 / 65. szám
AZ ELŐFIZETÉS ARA : •erred érre 170 km. — külföldre . ISM fee», egy hóra... 611 kor. — külföldre . 1*1» kor. Ausztria egy hóra S19 magyar korona. EGYES SZÁM ARA Hlaaryacországon SO korona, Jurrosz! Arnban IB Jug- bor« Ausztriában 1300 osztr. kor. Budapest, 1923 mArcius 21, ixerda Ara SO korona MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTŐSÉG: Vil, CONTI-UTCA 4. SZ. k)lCZM (Telefon: József 3—19 és József 3—») ;A ' '^jkADÓHIVATALI VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. V ' N (Telefon: József 3—S1 és József 3—52) A nagy Moloch. Amikor négy hét előtt a Magyar Vasművek és Gépgyárak Egyesületének tagjai munkásaikat üzemeikből kizárták, minden beavatottabb ember tudta, hogy ez a harc hosszú és elkeseredett lesz a két érdekeltség között, mert hiszen a munkáltatók hosszú ideig tartó s egész az apró részletekre is kiterjedő gondos szervezéssel készítették elő és fegyelmezetten hajtották végre, elhárítván maguktól még azt a kísérletet is, amelyet az utolsó órákban a Vasmunkások Szövetsége tett meg, hogy a harc elkerülhető legyen. Ebből kiindulva, azt kell konstatálnunk, hogy a munkáltatói érdekeltség egy percig sem vette komolyan a kereskedelmi kormány békítő kísérletét, de hogy a látszatnak eleget tegyenek, belementek ezekbe a formai tárgyalásokba, amelyeknek a végén azonban mégis csak az sült ki, hogy nincs más kibontakozási lehetőség, mint az, hogy a magyar gyáripari munkásság egyenként és együttvéve szolgáltassa ki magát Van den Eyden, Orfanidesz és Kende urak kényekedvének, mondjon le évtizedes szervezkedése gyümölcseiről, mondjon le arról, hogy életföltételeinek maga lehessen a meghatározója, mondjon le a saját munkája értékének a meghatározhatásáról. És amikor a munkáltatói érdekeltség ennyi merevséggel, a haszonbiztosítás ilyen shyle- nyakasságával ragaszkodik a munkásság letöréséhez, akkor még van itt valakiknek bátorságuk arról fecsegni, a közvéleményt azzal mérgezni, hogy a munkásság részéről vetődik föl a hatalmi kérdés és terelődik akarc hatalmi területekre. Érdemes ezt a helyzetet itt még egyszer közelebbről megtekiteni. Mit is akarnak hát a tőke nagyurai, vagy a nagytőke urai? 1. A kizárt munkások közül csak azokat veszik vissza, akiket akarnak, a munkásfelvétel és elbocsátás teljesen az ő akaratuktól tétetik függővé, a munkások ebbe nem szólhatnak bele, de a szakszervezet garantálja azt, hogy a munkások ebbe belenyugszanak és semmi ellenvetést nem tesznek. 2. A munkások kötelesek annyiszor és annyi túlidőt dolgozni, amennyit számukra a gyárvezetőségek előírnak, a szakszervezet pedig nyújtson garanciát, arra, hogy ebből folyólag sem lesz ellentállás a munkásság részéről. 3. A munkabéreket ezután is egyoldalúan, a munkásság megkérdezése nélkül állapítja meg a munkáltatói érdekeltség szervezete, ugyanígy a munkabérek emelését is, nem a drágaság arányaira való tekintettel, hanem a gyáripar és az egyes üzemek teherbírásához alkalmazkodva, tekintet nélkül arra, hogy a munkások az így elért keresetből födezhetik ozt legszükségesebb életszükségleteiket vagy sem. Új munkásokat csak a gyárkapukban vesznek föl, ellenben a munkásságnak tűrnie kell azt, hogy a kapuban fölvett munkások munkakönyvét a vállalat beküldje a Vasművek és Gépgyárak Egyesülete munkaközvetítő nyilvántartójába fölülvizsgálat és ellenőrzés végett s tűrnie kell azt, hogy amenynyiben az ak ellenőrző iroda kifogást emel a fölvételem, úgy a cég a munkást azonnal elküldhesse. Ezekkel szemben mit kíván a munkásság? Kívánja, hogy bér- és munkaviszonyai a kor igényeinek megfelelő módon, a mindkét oldali érdekeltség szervezetei között, kölcsönös megállapodás alapján rendeztessenek, az életszükségleteknek megfelelő béreket és szociális követelményeknek megfelelő munkaviszonyt magába foglaló szerződések által, amelyek intézkednek a túlmunka terjedelméről, a munkásfelvétel és elbocsátás körülményeiről és más hasonló, a munkafolyamatból eredő egyéb kérdésekről is. A bér- és munkaviszonyoknak ilyen módon való, időről-időre szóló rendezése ma már gyakorlattá vált minden iparállamban és csak a reakciós osztályuralomra támaszkodó kapitalizmus engedheti meg magának azt a vakmerőséget, hogy a munkásokat megkísérelje megfosztani ettől a régen megszerzett joguktól. 2. A munkaközvetítés — amennyiben a két érdekeltség nem tud megegyezni egy pártatlan paritásos közvetítési rendszerben — a szakszervezetek szerzett jogát képezi, mert a szakszervezetek — mint számos egyéb szociálpolitikai feladatot — ezt is már oly időben vezették be, amidőn még sem az állam, sem a kapitalizmus nem törődtek a közvetítés kérdésével. A szakszervezetek közvetítését a munkás nem nélkülözheti mindaddig, amíg nincsen teljes garanciája az ellen, hogy munkába jutását mások megakadályozhatják, amint az ézpen a Vasműveknek konkrét terve. 8. A munkásság nem nyugodhat bele egy olyan munkaviszonyba, amely lehetővé teszi, hogy létének egyedüli ura a művezető szeszélye vagy a gyártulajdonos akarata legyen. Tízezernyi munkáscsalád sorsát nem bízhatja a munkásság jó- vagy rosszindulatú, ideges vagy hóbortos urak kényekedvére, ezért kell ragaszkodnia a bizalmiférfiak rendszeréhez, ami az üzemek rendjében és a munkaviszonylatban az alkotmányosságnak egy halvány jelenlétét adja és a munkafolyamat zavartalanságát is biztosítja. Nem nyugodhat bele a munkásság abba sem, hogy a mai helyzetben, amidőn a kenyér ára 200 korona, egy kiló zsír 1600 és a tavaszra már 2400-ra van beígérve, a munkáltatói érdekeltség 150—180 korona órabéreket állapítson meg önkényes, diktatórikus módon és ezzel az eljárásával teljesen fölélje és elsorvassza nemcsak a mai munkásgenerációt, hanem még a jövő nemzedéket is a gyermekekben, akiket szülei a kapitalizmus önzően megállapított munkabéreiből még kenyérrel sem tudnának ellátni. Ez ennek a küzdelemnek a tiszta képe és mi hisszük, hogy minden jóérzésű ember világos ítéletet fog magának alkothatni arról, hogy melyik részen van az igazság. A négy és féléves háborúban kövérre hízott részvénytársaságok és magánvállalatok, a milliárdok kevésszámú boldog urai állanak szemben 60.000 lerongyolt, egészségében megtámadott, jelenében és jövőjében miben sem biztosított munkással és ezek családjaival és amíg a vállalatok elmaradt haszna már régen megtérült a busás háborús hasznokkal és az ezekből elrakott tartalékokkal és beruházásokkal, addig a kizárt munkások ereje, egészsége tovább romlik és bennük a legértékesebb nemzeti vagyon tovább pusztul. A kormánytól nincs mit várni ezen a téren. A kapitalizmus nagyobb mi az államban, hogysem meghajoljon a kormány közvetítése előtt. A harcba kergetett munkások önérzetességén és kitartásán múlhat csak minden és Magyarország öntudatos munkássága öszszességén, amelynek szívvel-lélekkel kell odaállania a küzdelemben levők mellé, megosztván velük az utolsó falatot is, hogy járomba ne hajthassa őket a nagy Moloch, a kapitalizmus olthatatlan profitéhsége. Az első szám a magyar korona kedd esti zürichi árfolyamát jelzi, a második szám egy kiló kenyérnek, a harmadik egy kiló sertészsírnak az árát — szintén keddről. Ki tudja, hogy amire e sorok a nyilvánosság elé kerülnek, nem lesznek-e ezek a számok időszerűtlenek, ki tudja, hogy a gazdagok szűk körén kívül álló nagy tömegek nem lesznek-e kénytelenek már holnap még összébb vonni a minimálisnál már régen és jóval alul levő igényeiket. Ez a három igénytelen szám, így egymás mellé rakva — és hozzágondolva kilencesztendős türelmes nyomorúságunk egyéb számszerű adatait —, sokkal beszédesebbek, semhogy szó nélkül át lehetne siklani rajtuk, sokkal több veszedelmet rejtenek magukban, semhogy a kormány megengedhetné magának a további csöndes szemlélődést vagy a hanyagultság erőltetett közömbösségét. Nagy bajok előfutárja a korona rohamos értéktelenedése. Egy megcsonkított ország gazdasági életének agóniája folyik le előttünk és fokozza a tragédiát, hogy volna segítség, tudja, látja minden épérzékű ember. Csak a diagnózis helyes megállapítására és az ennek megfelelő gyógymód alkalmazására van szükség — és éppen ebben az irányban nem történik semmi vagy ha történik, mindent rosszul, mindent fordítva, mindent elkésve csinálnak. A hivatalos pénzügyi politika — ha ilyenről egyáltalán szó lehet — elméleteken rágódik. Hol az egyikre, hol a másikra esküsznek és amikor valamennyi összeomlott, újra csak elméleti vitákkal és értéktelen próféciákkal ámítják önmagukat és az országot és pazarolják a drága időt. Közben a fejükre növekszik a baj, de ezt nem hajlandók észrevenni. A drágaság fokozódik, a munkaalkalmak csökkennek, a vállalkozást megbénítja a kormány érthetetlen kereskedelmi és vámpolitikája, maga a kormány előljár a drágításban, a pénz a kosztolás őrületének forgatagába kerül. Egyetlen nagy kaotikus zűrzavarrá vegyül össze minden és az őrült kavargás kúpján irigylendő nyugalommal ül a fatalista kormány és — vár. Hogy mire, arra talán maga sem tudna kielégítő választ adni, de vár, mert egyébre nem telik a tudományából vagy az akaratából." Vár és nem lát. Nem látja a veszedelem közelségét, nem látja — nem akarja, látni — a nép szörnyű birkózását az itt levő rémmel és a közelgő nagyobb veszedelemmel, nem látja, hogy minden fajvédelmi álérzékenykedésnél és holmi palotaforradalmak leszerelésénél sürgősebb és fontosabb teendő volna, teljes erővel nekifeküdni a katasztrófa megelőzésének. Nem lát és nem hall. Vagy talán igen, de rosszul és helytelenül. Vagy annyira el van ragadtatva önmagától és a saját politikájától, hogy még a bömbölő tények sem tudják eredeti pályájából kilendíteni. Pedig most már nem sok idő állhat rendelkezésre a meditáláshoz. Lehet, hogy a kormány nem így látja. Lehet, hogy a pénzügyminiszter még mindig szilárdan áll a csődbe került, gazdasági koncepció nélkül való deflációs pénzügyi politika mellett és talán, mint a