Népszava, 1923. március (51. évfolyam, 48–73. sz.)

1923-03-21 / 65. szám

AZ ELŐFIZETÉS ARA : •erred érre 170 km. — külföldre . ISM fee», egy hóra... 611 kor. — k­ül­földre . 1*1» kor. Ausztria egy hóra S19 magyar korona. EGYES SZÁM ARA­­ Hlaaryacországon SO korona, Jurrosz! Arn­ban IB Jug- bor« Ausztriában 1300 osztr. kor. Budapest, 1923 mArcius 21, ixerda Ara SO korona MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA­­ KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTŐSÉG: Vil­, CONTI-UTCA 4. SZ. k)lCZM­ (Telefon: József 3—19 és József 3—») ;A ' '^jkADÓHIVATALI VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. V ' N (Telefon: József 3—S1 és József 3—52) A nagy Moloch. Amikor négy hét előtt a Magyar Vasmű­vek és Gépgyárak Egyesületének tagjai munkásaikat üzemeik­ből kizárták, minden beavatottabb ember tudta, hogy ez a harc hosszú és elkeseredett lesz a két érdekeltség között, mert hiszen a munkáltatók hosszú ideig tartó s egész az apró részletekre is ki­terjedő gondos szervezéssel készítették elő és fegyelmezetten hajtották végre, elhárít­ván maguktól még azt a kísérletet is, ame­lyet az utolsó órákban a Vasmunkások Szö­vetsége tett meg, hogy a harc elkerülhető legyen. Ebből kiindulva, azt kell konstatálnunk, hogy a munkáltatói érdekeltség egy percig sem vette komolyan a kereskedelmi kor­mány békítő kísérletét, de hogy a látszat­nak eleget tegyenek, belementek ezekbe a formai tárgyalásokba, amelyeknek a végén azonban mégis csak az sült ki, hogy nincs más kibontakozási lehetőség, mint az, hogy a magyar gyáripari munkásság egyenként és együttvéve szolgáltassa ki magát Van den Eyden, Orfanidesz és Kende urak kénye­kedvének, mondjon le évtizedes szervezke­dése gyümölcseiről, mondjon le arról, hogy életföltételeinek maga lehessen a meghatá­rozója, mondjon le a saját munkája értéké­nek a meghatározhatásáról. És amikor a munkáltatói érdekeltség ennyi merevség­gel, a haszonbiztosítás ilyen shyle- nyakas­ságával ragaszkodik a munkásság letörésé­hez, akkor még van itt valakiknek bátorsá­guk arról fecsegni, a közvéleményt azzal mérgezni, hogy a munkásság részéről vető­dik föl a hatalmi kérdés és terelődik akarc hatalmi területekre. Érdemes ezt a helyze­tet itt még egyszer közelebbről megtekiteni. Mit is akarnak hát a tőke nagyurai, vagy a nagytőke urai? 1. A kizárt munkások közül csak azokat veszik vissza, akiket akarnak, a munkás­felvétel és elbocsátás teljesen az ő akaratuk­tól tétetik függővé, a munkások ebbe nem szólhatnak bele, de a szakszervezet garan­tálja azt, hogy a munkások ebbe belenyug­szanak és semmi ellenvetést nem tesznek. 2. A munkások kötelesek annyiszor és annyi túlidőt dolgozni, amennyit számukra a gyárvezetőségek előírnak, a szakszervezet pedig nyújtson garanciát, arra, hogy ebből folyólag sem lesz ellentállás a munkásság részéről. 3. A munkabéreket ezután is egyoldalúan, a munkásság megkérdezése nélkül állapítja meg a munkáltatói érdekeltség szervezete, ugyanígy a munkabérek emelését is, nem a drágaság arányaira való tekintettel, hanem a gyáripar és az egyes üzemek teherbírásá­hoz alkalmazkodva, tekintet nélkül arra, hogy a munkások az így elért keresetből födezhetik ozt legszükségesebb életszükségle­teiket vagy sem.­­ Új munkásokat csak a gyárkapukban vesznek föl, ellenben a munkásságnak tűrnie kell azt, hogy a kapuban fölvett munkások munkakönyvét a vállalat beküldje a Vas­művek és Gépgyárak Egyesülete munkaköz­vetítő nyilvántartójába fölülvizsgálat és el­lenőrzés végett s tűrnie kell azt, hogy ameny­nyiben az ak ellenőrző­ iroda kifogást emel a fölvétel­e­m, úgy a cég a munkást azonnal elküldhesse. Ezekkel szemben mit kíván a munkásság?­­ Kívánja, hogy bér- és munkaviszonyai a kor igényeinek megfelelő módon, a mind­két oldali érdekeltség szervezetei között, köl­csönös megállapodás alapján rendeztesse­nek, az életszükségleteknek megfelelő béreket és szociális követelményeknek meg­felelő munkaviszonyt magába foglaló szer­ződések által, amelyek intézkednek a túl­munka terjedelméről, a munkásfelvétel és elbocsátás körülményeiről és más hasonló, a munkafolyamatból eredő egyéb kérdések­ről is. A bér- és munkaviszonyoknak ilyen mó­don való, időről-időre szóló rendezése ma már gyakorlattá vált minden iparállamban és csak a reakciós osztályuralomra támasz­kodó kapitalizmus engedheti meg magának azt a vakmerőséget, hogy a munkásokat megkísérelje megfosztani ettől a régen meg­szerzett joguktól. 2. A munkaközvetítés — amennyiben a két érdekeltség nem tud megegyezni egy pártatlan paritásos közvetítési rendszerben — a szakszervezetek szerzett jogát képezi, mert a szakszervezetek — mint számos egyéb szociálpolitikai feladatot — ezt is már oly időben vezették be, amidőn még sem az állam, sem a kapitalizmus nem tö­rődtek a közvetítés kérdésével. A szakszer­vezetek közvetítését a munkás nem nélkü­lözheti mindaddig, amíg nincsen teljes ga­ranciája az ellen, hogy munkába jutását mások megakadályozhatják, amint az é­zpen­ a Vasműveknek konkrét terve. 8. A munkásság nem nyugodhat bele egy olyan munkaviszonyba, amely lehetővé teszi, hogy létének egyedüli ura a művezető szeszélye vagy a gyártulajdonos akarata legyen. Tízezernyi munkáscsalád sorsát nem bízhatja a munkásság jó- vagy rossz­indulatú, ideges vagy hóbortos urak kénye­kedvére, ezért kell ragaszkodnia a bizalmi­férfiak rendszeréhez, ami az üzemek rendjé­ben és a munkaviszonylatban az alkotmá­nyosságnak egy halvány jelenlétét adja és a munkafolyamat zavartalanságát is bizto­sítja.­­ Nem nyugodhat bele a munkásság abba sem, hogy a mai helyzetben, amidőn a ke­nyér ára 200 korona, egy kiló zsír 1600 és a tavaszra már 2400-ra van beígérve, a munkáltatói érdekeltség 150—180 korona órabéreket állapítson meg önkényes, dikta­tórikus módon és ezzel az eljárásával telje­sen fölélje és elsorvassza nemcsak a mai munkásgenerációt, hanem még a jövő nem­zedéket is a gyermekekben, akiket szülei a kapitalizmus önzően megállapított munka­béreiből még kenyérrel sem tudnának el­látni. Ez ennek a küzdelemnek a tiszta képe és mi hisszük, hogy minden jóérzésű ember világos ítéletet fog magának alkothatni ar­ról, hogy melyik részen van az igazság. A négy és féléves háborúban kövérre hí­zott részvénytársaságok és magánvállala­tok, a milliárdok kevésszámú boldog urai állanak szemben 60.000 lerongyolt, egészsé­gében megtámadott, jelenében és jövőjében miben sem biztosított munkással és ezek családjaival és amíg a vállalatok elmaradt haszna már régen megtérült a busás hábo­rús hasznokkal és az ezekből elrakott tar­talékokkal és beruházásokkal, addig a ki­zárt munkások ereje, egészsége tovább rom­lik és bennük a legértékesebb nemzeti va­gyon tovább pusztul. A kormánytól nincs mit várni ezen a té­ren. A kapitalizmus nagyobb mi az állam­ban, hogysem meghajoljon a kormány köz­vetítése előtt. A harcba kergetett munkások önérzetes­ségén és kitartásán múlhat csak minden és Magyarország öntudatos munkássága ösz­szességén, amelynek szívvel-lélekkel kell odaállania a küzdelemben levők mellé, meg­osztván velük az utolsó falatot is, hogy já­romba ne hajthassa őket a nagy Moloch, a kapitalizmus olthatatlan profitéhsége. Az első szám a magyar korona kedd esti zürichi árfolyamát jelzi, a második szám egy kiló kenyérnek, a harmadik egy kiló sertés­zsírnak az árát — szintén keddről. Ki tudja, hogy amire e sorok a nyilvánosság elé kerül­nek, nem lesznek-e ezek a számok időszerűtle­nek, ki tudja, hogy a gazdagok szűk körén kívül álló nagy tömegek nem lesznek-e kény­telenek már holnap még összébb vonni a minimálisnál már régen és jóval alul levő igé­nyeiket. Ez a három igénytelen szám, így egymás mellé rakva — és hozzágondolva kilenceszten­dős türelmes nyomorúságunk egyéb szám­szerű adatait —, sokkal beszédesebbek, sem­hogy szó nélkül át lehetne siklani rajtuk, sok­kal több veszedelmet rejtenek magukban, semhogy a kormány megengedhetné magának a további csöndes szemlélődést vagy a hanyag­ultság erőltetett közömbösségét. Nagy bajok előfutárja a korona rohamos értéktelenedése. Egy megcsonkított ország gazdasági életének agóniája folyik le előt­tünk és fokozza a tragédiát, hogy volna segít­ség, tudja, látja minden épérzékű ember. Csak a diagnózis helyes megállapítására és az en­nek megfelelő gyógymód alkalmazására van szükség — és éppen ebben az irányban nem történik semmi vagy ha történik, mindent rosszul, mindent fordítva, mindent­­ elkésve csinálnak. A hivatalos pénzügyi politika — ha ilyenről egyáltalán szó lehet — elméleteken rágódik. Hol az egyikre, hol a másikra esküsznek és amikor valamennyi összeomlott, újra csak el­méleti vitákkal és értéktelen próféciákkal ámítják önmagukat és az országot és pazarol­­ják a drága időt. Közben a fejükre növekszik a baj, de ezt nem hajlandók észrevenni. A drágaság foko­zódik, a munkaalkalmak csökkennek, a vállal­kozást megbénítja a­ kormány érthetetlen ke­reskedelmi és vámpolitikája, maga a kormány előljár a drágításban, a pénz a kosztolás őrü­letének forgatagába kerül. Egyetlen nagy kaotikus zűrzavarrá vegyül össze minden és az őrült kavargás k­úpján irigylendő nyuga­lommal ü­l a fatalista kormány és — vár. Hogy mire, arra talán maga sem tudna kielégítő választ adni, de vár, mert egyébre nem telik a tudományából vagy az akaratából." Vár és nem lát. Nem látja a veszedelem kö­zelségét, nem látja — nem akarja, látni — a nép szörnyű birkózását az itt levő rémmel és a közelgő nagyobb veszedelemmel, nem látja, hogy minden fajvédelmi álérzékenykedésnél és holmi palotaforradalmak leszerelésénél sürgő­sebb és fontosabb teendő volna, teljes erővel nekifeküdni a katasztrófa megelőzésének. Nem lát és nem hall. Vagy talán igen, de rosszul és helytelenül. Vagy annyira el van ragadtatva önmagától és a saját politikájától, hogy még a bömbölő tények sem tudják ere­deti pályájából kilendíteni. Pedig most már nem sok idő állhat rendel­kezésre a meditáláshoz. Lehet, hogy a kor­mány nem így látja. Lehet, hogy a pénzügy­miniszter még mindig szilárdan áll a csődbe került, gazdasági koncepció nélkül való deflá­ciós pénzügyi politika mellett és­ talán, mint a

Next