Népszava, 1924. március (52. évfolyam, 51–75. sz.)
1924-03-08 / 57. szám
megfizetni. Ezzel a rendelettel csak még jobban fölkavarják az amúgy is nagy elégedetlenséget és nincs kizárva hogy olyan méretekig fokozzák, amelyre talán nem is számítanak. A munkások, tisztviselők, magánalkalmazottak és kisemberek visszamenőleg bér- és jövedelempótlékokat, nem kapnak. Ők nem mehetnek el a gyárosokhoz, munkáltatóikhoz, hogy most utólag az elmúlt hónapokra vagy hetekre visszamenően fizessenek magasabb bért nekik és ilyen irányban a kormány sem hajlandó intézkedéseket tenni. Ha pedig a dolgozó tömegek munkabéremelkedését nem segíti elő a kormány, akkor miért éppen a háziurak jövedelmét akarja biztosítani és miért akar ezzel olyan helyzetet teremteni, hogy a háziurak és lakók között állandó civódás, veszekedés legyen. Ismétlem: bizonyos, hogy a munkáscsaládok nagy része visszamenőleg a házbéreket megfizetni nem tudja ezzel pedig olyan helyzet adódik, amely a háztulajdonosok és a lakók közötti viszonyt még jobban elmérgesíti. Vájjon gondoskodik-e a kormány arról, hogy a lakók meg legyenek védve a háziurak önkénykedéseivel szemben. Mindezekre való tekintettel a következő indítványt terjesztette elő: Tekintettel arra, hogy törvényhozásilag kívánja a kormány a lakbéremelkedést és lakásfölszabadítás kérdését szabályozni, a tervbevett házbérpótlék megállapító rendeletet ne adja ki s ezt a kérdést is a törvényhozás útján intézze el . Farkas elvtárs fölszólalása után Rakovszky István nagyon élesen bírálta a népjóléti miniszter rendelettervezetét, beszéde végén pedig két indítványt terjesztett elő. Az elsőben részben azt javasolta, hogy a jelenlegi kincstári haszonrészesedést engedjék át a háztulajdonosoknak, .Frissen pedig azt, hogy a közüzemi pótlékokat maximálni kell A második indítvány azt célozta, hogy a népjóléti minisztertől kívánt 50% csupán a jelenlegi házbér után fizettessék, nem pedig a kincstári haszonrészesedés betudásával állapíttassék meg. Ezután Eckhardt Tibor azt indítványozta,hogy az emelést hallasssák el a májusi negyedre. Platthy György fölszólalása után Szabó Imre elvtárs szólalt föl. Abban a kétségtelenül érdekes jogi definíciós párbatban — mondotta Szabó elvtárs —, ameyet itt az előttem szóló képviselőtársaim és a népjóléti miniszter úr folytattak, nem tudom a miniszter úr álláspontját elfogadni. Én ugyanis kétségtelennek tartom, hogy a fölemelt lakbérek visszamenőleges fizetési kötelezettségének megállapításával egy olyan precedenst teremtünk, amellyel az ipar és kereskedelem terén már eddig is elharapódzott káros és mindenképen elitéllendő rendszert legitimálna. Az ipari és kereskedelmi téren ugyanis már eddig is gyakori az az eset, hogy a megrendelt vagy megvásárolt áruk árára utólagosan még pótfizetéseket követelnek minden előzetes kikötés nélkül és ezeket a legtöbb esetben meg is fizettetik. Ha ebben a kérdésben idáig nem volna hatósági vagy bírósági intézkedés és joggyakorlat, akkor a mostani visszamenőleges lakbéremeléssel föltétlenül veszedelmes precedenst teremtünk. De ennek messzebbmenő következményei is vannak. A háború kezdete óta mindinkább leromló pénzekkel kiegyenlített békebeli és az azután keletkezetttartozások közül szinte biztosra vehető, hogy ugyancsak bajok fognak támadni egy ilyen veszedelmes precedens nyomán. Mert számolnikell azzal, hogy az egyik oldalon egy mindenáron keresni akaró kapzsi és falánk érdekeltségről, a másik oldalon pedig egy végsőkig kiuzsorázott és békebeli életszínvonalának csak morzsátn tengődő óriási tömegről van szó, amelyre a lakbéremelés nagy része közvetve vagy közvetlenül minden terhével rázúdul és ha számba vesszük azt is, hogy ez a nyomorgó tömeg a drágaság és egyéb bajoktól úgy is túlságosan irritált lelkiállapotában nemigen disztingvál, akkor kétségtelen, hogy a visszamenőleges lakbéremelés az elképzelhető legnagyobb destrukció. A magunk részéről sohasem zárkóztunk el egy mérsékelt és megindokolható lakbéremelés elől. A most tervbevett lakbéremelést azonban semmiesetre sem tartjuk az előterjesztett formában indokoltnak, de még kevésbé jogszerűnek. A miniszter úr az úgynevezett 7777-es lakbérrendelet tárgyalása alkalmával az ősz folyamán azt mondta, hogy „az ipari munkásságnak különösebb panaszra nincs oka, mert hiszen békebéli keresetének több mint 60%-át már ismét megkeresi". Akkor a miniszter úrnak ezt az állítását csak általánosságban volt módomban megcáfolni, de most részletes anyaggal is szolgálhatok. Egyik olyan ipari szakma munkásai, akik békében is és ma is megkeresik az úgynevezett átlagos keresetet, a fővárosban február 9-én 13,40 aranykoronának megfelelő összeget kerestek hetenként, ugyanezen munkáskatinók a vidéken, ugyanebben az időben, 15 vidéki város adatai szerint 786 aranykoronát keresett. Ez azt jelenti, hogy ebben a szakmában az órabérek ma 1000 és 6000 korona között váltakoznak. Ugyanakkor hasonló munkások Ausztriában 7313-tól 9210 koronáig terjedő minimális órabért keresnek. És ha a múlt ősszel, amikor a miniszter úr azt a megállapítását tette, valamivel jobb is volt bizonyos okokból a magyar ipari munkásság helyzete, mint ma, ebből semmit se von le az, hogy már akkor is és ma még inkább a környező államokban élő hasonló ipari munkásság sokkal jobb kereseti viszonyok között él. Az ipari munkásság ugyanis nemcsak a saját heti háztartási büdzséjének terhét érzi, hanem figyelemmel kíséri legalább is a környező államokbeli hasonló munkások kereseti viszonyait is. Ez pedig azt mutatja, hogy amikor Budapesten egy öltöny ruháért 390 órát kellett dolgozni, ugyanabban a, időben Bécsben ezért a ruháért 115 órát, Pozsonyban pedig 87 órát. Amíg Budapesten egy kiló zsírért 11 órát, addig Bécsben csak 3 óigít, Pozsonyban pedig 1 órát kellett dolgozni. Ugyanakkor, amikor Budapesten 10 kilogram kenyérlisztért 11 órát, Bécsben csak 6 és felet, Pozsonyban pedig csak 3 órai munkaidő értékét kellett adni. Ez azt eredményezi, hogy azipari munkásságnak színe-java, aki csak mozogni bír, tekintet nélkül arra, hogy a kivándorlás korlátozva van, kimegy ebből az országból akár útlevéllel, akár anélkül. Ezért találkozunk a munkáltatókkal folytatott bértárgyalásaink alkalmával azzal az állandó vádaskodással, hogy a mai termelés a békebeli termelésnek csak egy bizonyos százalékát teszi ki. Senki ne csodálkozzon a termelés csökkenésén, ha ilyen intézkedésekkel a munkásság színétjavát kiszorítják az országból, az itthon maradóknak pedig még a minimális életlehetőséget sem adják meg. Ha a munkásság ez ellen tiltakozik és a rendelkezésre álló eszközökkel próbálkozik védekezni, akkor a kormány rendszerint rendőri intézkedésekkel véli a bajokat orvosolni, míg ugyanakkor a munkáltatókat teljesen szabadon engedik szervezkedni olyannyira, hogy azok már szinte államok az államban. Ha tehát mi a tervezett vagy bármilyen lakbéremelés ellen tiltakozunk, akkor ez nem azt jelenti, hogy bizonyos jogos igények kielégítését kívánnánk meggátolni, hanem azt a célt szolgálja, hogy a már tíz év óta szenvedő és nyomorgó munkásságnak lehetőséget teremtsünk, hogy végre ennyi szenvedés után annyit kereshessen, hogy jusson táplálkozásra is, ruházkodásra és lakbérre is. Én természetszerűleg a Farkas elvtársam által benyújtott indítvány alapján állok, amennyiben ez nem fogadtatnék el, csatlakozom a Rakovszky képviselőtársam által benyújtott javaslatokhoz, de ha a bizottság mindannyit elvetne is, nagyon ajánlom a miniszter úr figyelmébe az itt elhangzottakat, mert pszichológiailag bírálva, nem minden alapot nélkülözött az 1918-as forradalmi időknek az az első lélektani megnyilvánulása, amely a már békéből meggyűlölt háztárakat tekintette elsősorban ellenségének. Az amúgy is sokat szenvedett munkástömegek hangulata kiszámíthatatlan és a kormánynak valószínűleg nincs szüksége újabb bajok fölidézésére. Szabó elvtárs után még többen szólaltak föl, majd döntöttek a benyújtott indítványok fölött Farkas elvtárs indítványát a bizottság többsége elvetette, Rakovszky István első indítványának a kincstári haszonrészesedés átengedésére vonatkozó részét a bizottság többsége szintén elvetette, a közüzemi pótlékokra vonatkozó részt Rakovszky visszavonta a népjóléti minisztertől kapott fölvilágosítások után. A második indítványt a bizottság ugyan nem tette magáévá, de Vass miniszter kijelentette, hogy azt pártolóan terjeszti a péntek esti minisztertanács elé. Ezzel az ülés véget ért. ••••• 1924 március 8. A gyárak és munkáltató-testületek Kiéheztetés! hadjárata ellen. A Szakszervezeti Választmány tanácskozása• Nagyon izgalmas ülése volt pénteken este a Szakszervezeti Választmánynak. A Szakszervezeti Tanács a drágaság és a bérrendezések ügyében hívta össze a szakszervezetek képviselőit s javaslatot terjesztett elő, amelyben megállapítja, hogy a bérek mennyire elmaradtak az általános drágulástól , követeli a kormánytól és a munkáltatótestületektől a bérkérdés igazságos és emberséges rendezését. Az előterjesztést nagyon beható és sokszor nagyon szenvedélyes vita követte. Az egyes szervezetek képviselői a legnagyobb fölháborodás hangján beszéltek arról a modorról, amint a nagy munkáltatótestületek, különösen a Gyosz és a Vasművek képviselői a bérügyekről tárgyalnak. Hiába minden kapacitálás, hiába minden bizonyítás, a fölhízott tőke képviselői nem engednek az egyszer elfoglalt álláspontjukból. Valóságos kiéheztetés hadjáratot folytatnak a munkások ellen. A szakszervezetek nem bírják már visszatartani a munkások jogos elkeseredésének a kitörését. De nem is akarják vállalni ezt a feladatot. A négyéves pénzromlás minden hátrányát a munkások szenvedték el. Külön károsodás éri a munkásokat azzal, hogy a gyárakban két hétig bentartják a béreket. A munkások így mindig leromlott értékű pénzben kapják béreiket. Most még fokozni akarják ezeket a hátrányokat, holott a munkások már most is rettenetes viszonyok között élnek. A magyar gyáripar a gyárosok képviselőjének kijelentése szerint 80%-át külföldre viszi. termelvényeinek A gyárak nemes valutákat kapnak árujukért, de a munkásoknak olyan nyomorúságos béreket fizetnek, amilyenért sehol másutt nem kénytelenek dolgozni a mnn.. . késők. ... A munkások lakásviszonyai is rémségesek. Nagy részük — különösen a fiatal munkások —, mint albérlők és ágyrajárók óriási összegeket kénytelen lakbérért is fizetni. A munkások képtelenek ezeket az állapotokat tovább tűrni s ha a munkáltatók sürgősen nem változtatnak az eddigi bérpolitikán, akkor nincs az a hatalom, amelyik nyugalomban bírja őket tartani. Különösen botrányos bérviszonyok vannak az egész vasiparban, amely a többi iparágakra is irányadó, azután a vegyészeti textiliparban, ahol a nők és gyermekek kizsákmányolásának nincs határa s a kormánynak fonthiteleket osztogató malomiparban. Az egyes szakmák képviselői egymás után sorolták föl ezeket a tűrhetetlen állapotokat , jelentették be az erélyesebb akciók szükségességét. Ezt megelőzően —a napirend előtti fölszólalás formájában — foglalkozott a választmány a pénzintézeti tisztviselők csütörtök esti gyűlésének a föloszlatásával és tiltakozó határozati javaslatot fogadott el a hatóságok ilyen részrehajló erőszakoskodásai ellen. Az ülés, amikor e sorokat írjuk, még folyik s határozatát lapunk vasárnapi számában fogjuk ismertetni. . Pardon, nagyra, sőt a legmagasabbra becsült. „Új Nemzedék", hát hogy is állunk azokkal a vagyonváltságföldekkel? Péntek esti számában azt méltóztatik írni, hogy Nagyatádi elvonja ezeket a földeket eredleti rendeltetésüktől. Szóról-szóra ezt olvassuk: A váltságiföldekre a földmívelésügyi minisztérium tette rá a kezét és az Országos Földbirtokrendező Bíróság ezekből elégíti ki a jelentkezők egy részének igényét. Egészen más célra használják föl tehát a válságföldeket, mint amelyre azok eredetileg rendeltetve vannak. Majd néhány sorral odább. Jöjjön tehát az új pénzügyminiszter és adjon ki egy rendeletet, amellyel megduj-t kiált a további birtokadogatásnak. Legelőször is tisztázzuk a kérdést. Ha a törvényeket és a rendeleteket nézzük meg, azt látjuk, hogy a vagyonváltságföldeket egyáltalában nem használják föl „egészen más célra". Az 1000/1922. sz. pénzügyminiszteri rendelet ugyanis, idézve a törvényt is, ezt mondja: „az 1000 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokok tulajdonosa köteles a vagyonváltságot földben leróni akkor, ha a földmivelésügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg erre kötelezi"; „e rendelkezés törvénybeiktatásánál a nemzetgyűlést az a szándék vezette, hogy ezáltal a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről alkotott 1920: XXXVI. tc. végrehajtását előmozdítsa". Ez tehát világos. De pardon, 1. „Uj Nemzedék", mi mindig azt olvassuk nagyrabecsült hasábjain, hogy a „nincsetlen keresztény tömegeknek" pont az „Uj Nemzedék" a legodaadóbb védelmezője s amint finoman sokszor méltóztatik mondogatni, nem a „vörös betyárok", hanem az „Uj Nemzedék" (előfit. ára egy hóra 20.000 kor.) hozza a keresztény nép üdvét Igen, ezt szoktuk mi olvasni, hát miért kell most azt olvasnunk, hogy pont a keresztény nép üdvének udvari szállítója akarja eloroztatni a keresztény néptől azt a kis földecskét? Miért és kinek? Mi jól tudjuk, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy ugyan hagyják már abba ezt a penetráns alakoskodást és próbáljanak már egyszer becsületesen játszani. Mert t őszintén a „zsidó bank" mellé állani s őszintén a feudális tízezer hold érdekeit körömszakadtáig védelmezni, még érthető dolog. Nem menthető, de érthető. De,se nem menthető, se nem érthető, hogy a nincsetlen keresztény tömegeket úgy akarják jóllakatni, hogy lelopják az asztaláról az utolsó falat száraz kenyeret is. Ezerszer pardon, csak ezt a csekélységet akartuk mondani.