Népszava, 1924. március (52. évfolyam, 51–75. sz.)

1924-03-08 / 57. szám

megfizetni. Ezzel a rendelettel csak még job­ban fölkavarják az amúgy is nagy elégedet­lenséget és nincs kizárva hogy olyan mére­tekig fokozzák, amelyre talán nem is számíta­na­k. A munkások, tisztviselők, magánalkalma­zottak és kisemberek visszamenőleg bér- és jövedelempótlékokat, nem kapnak. Ők nem me­hetnek el a gyárosokhoz, munkáltatóikhoz, hogy most utólag az elmúlt h­ónapokra vagy hetekre visszamenően fizessenek magasabb bért nekik és ilyen irányban a kormány sem hajlandó intézkedéseket tenni. Ha pedig a dol­gozó tömegek munkabéremelkedését nem se­gíti elő a kormány, akkor miért éppen a házi­urak jövedelmét akarja biztosítani és miért akar ezzel olyan helyzetet teremteni, hogy a háziurak és lakók között állandó civódás, ve­szekedés legyen. Ismétlem: bizonyos, hogy a munkáscsaládok nagy része visszamenőleg a házbéreket megfizetni nem tudja ezzel pedig olyan helyzet adódik, amely a háztulajdonosok és­ a lakók közötti viszonyt még jobban elm­ér­gesíti. Vájjon gondoskodik-e a kormány arról, hogy a lakók meg legyenek védve a háziurak önkénykedéseivel szemben. Mindezekre való tekintettel a következő indítványt terjesztette elő: Tekintettel arra, hogy törvényhozásilag kívánja a kormány a lakbéremelkedést és la­kásfölszabadítás kérdését szabályozni, a terv­bevett házbérpótlék megállapító rendeletet ne adja ki s ezt a kérdést is a törvényhozás útján intézze el . Farkas elvtárs fölszólalása után Rakovszky István nagyon élesen bírálta a népjóléti mi­niszter rendelettervezetét, beszéde végén pedig két indítványt terjesztett elő. Az elsőben rész­­ben azt javasolta, hogy a jelenlegi kincstári haszonrészesedést engedjék át a háztulajdonosoknak, .Frissen pedig azt, hogy a közüzemi pótlékokat maximálni kell A második indítvány azt cé­lozta, hogy a népjóléti minisztertől kívánt 50% csupán a jelenlegi házbér után fizettessék, nem pedig a kincstári haszonrészesedés betu­dásával állapíttassék meg. Ezután Eckhardt Tibor azt indítványozta,­­hogy az emelést hallasssák el a májusi ne­gyedre. Platthy György fölszólalása után Szabó Imre elvtárs szólalt föl. Abban a kétségtelenül érdekes jogi definíciós p­­árbatban — mondotta Szabó elvtárs —, ame­yet itt az előttem szóló képviselőtársaim és a népjóléti miniszter úr folytattak, nem tudom a miniszter úr álláspontját elfogadni. Én ugyanis kétségtelennek tartom, hogy a föl­­emelt lakbérek visszamenőleges fizetési kötele­zettségének megállapításával egy olyan prece­denst teremtünk, amellyel az ipar és kereske­delem terén már eddig is elharapódzott káros és mindenképen elitéllendő rendszert legiti­málna. Az ipari és kereskedelmi téren ugyanis már eddig is gyakori az az eset, hogy a meg­rendelt vagy megvásárolt áruk árára utólago­san még pótfizetéseket követelnek minden elő­zetes kikötés nélk­ül és ezeket a legtöbb eset­ben meg is fizettetik. Ha ebben a kérdésben idáig nem volna hatósági vagy bírósági intéz­kedés és joggyakorlat, akkor a mostani vissza­menőleges lakbéremeléssel föltétlenül veszedel­mes precedenst teremtünk. De ennek messzebb­menő következményei is vannak. A háború kezdete óta mindinkább leromló pénzekkel ki­egyenlített békebeli és az azután keletkezett­­tartozások közül szinte biztosra vehető, hogy ugyancsak bajok fognak támadni egy ilyen veszedelmes precedens nyomán. Mert számolni­­kell azzal, hogy az egyik oldalon egy mindenáron keresni­­ akaró kapzsi és falánk érdekeltségről, a másik oldalon pedig egy végsőkig kiuzsorá­zott és békebeli életszínvonalának csak morzsátn tengődő óriási tömegről van szó, amelyre a lakbéremelés nagy része közvetve vagy közvetlenül minden terhével rázúdul és ha számba vesszük azt is, hogy ez a nyomorgó tömeg a drágaság és egyéb bajoktól úgy is túl­ságosan irritált lelkiállapotában nemigen disz­tingvál, akkor kétségtelen, hogy a visszamenő­leges lakbéremelés az elképzelhető legnagyobb destrukció. A magunk részéről sohasem zár­kóztunk el egy mérsékelt és megindokolható lakbéremelés elől. A most tervbevett lakbér­emelést azonban semmiesetre sem tartjuk az előterjesztett formában indokoltnak, de még kevésbé jogszerűnek. A miniszter úr az úgynevezett 7777-es lakbér­rendelet tárgyalása alkalmával az ősz folya­mán­ azt mondta, hogy „az ipari munkásságnak különösebb panaszra nincs oka, mert hiszen békebéli keresetének több mint 60%-át már is­mét megkeresi". Akkor a miniszter úrnak ezt az állítását csak általánosságban volt módom­ban megcáfolni, de most részletes anyaggal is szolgálhatok. Egyik olyan ipari szakma mun­kásai, akik békében is és ma is megkeresik az úgynevezett átlagos keresetet, a fővárosban február 9-én 13,40 aranykoro­nának megfelelő összeget kerestek heten­ként, ugyanezen munkáskatin­ók­ a vidéken, ugyanebben az időben, 15 vidéki város adatai szerint 7­86 aranykoronát keresett. Ez azt jelenti, hogy ebben a szakmában az óra­bérek ma 1000 és 6000 korona között váltakoz­nak. Ugyanakkor hasonló munkások Ausztriá­ban 7313-tól 9210 koronáig terjedő minimális órabért keresnek. És ha a múlt ősszel, amikor a miniszter úr azt a megállapítását tette, vala­mivel jobb is volt bizonyos okokból a magyar ipari munkásság helyzete, mint ma, ebből semmit se von le az, hogy már akkor is és ma még inkább­ a környező államokban élő ha­sonló ipari munkásság sokkal jobb kereseti vi­szonyok között él. Az ipari munkásság ugyanis nemcsak a saját heti háztartási büdzséjének terhét érzi, hanem figyelemmel kíséri legalább is a környező államokbeli hasonló munkások kereseti viszonyait is. Ez pedig azt mutatja, hogy amikor Budapesten egy öltöny ruháért 390 órát kellett dolgozni, ugyanabban a­, időben Bécsben ezért a ruháért 115 órát, Pozsony­ban pedig 87 órát. Amíg Budapesten egy kiló zsírért 11 órát, addig Bécsben csak 3 óigít, Pozsonyban pedig 1 órát kellett dolgozni. Ugyanakkor, amikor Buda­pesten 10 kilogram kenyérlisztért 11 órát, Bécs­ben csak 6 és felet, Pozsonyban pedig csak 3 órai munkaidő értékét kellett adni. Ez azt eredményezi, hogy az­­ipari munkásságnak színe-java, aki csak mozogni bír, tekintet nél­kül arra, hogy a kivándorlás korlátozva van, kimegy ebből az országból akár útlevéllel, akár anélkül. Ezért találkozunk a munkáltatókkal folytatott bértárgyalásaink alkalmával azzal az állandó vádaskodással, hogy a mai termelés a békebeli termelésnek csak egy bizonyos szá­zalékát teszi ki. Senki ne csodálkozzon a terme­lés csökkenésén, ha ilyen intézkedésekkel a munkásság színét­javát kiszorítják az országból, az itthon maradóknak pedig még a minimális életlehetőséget sem adják meg. Ha a munkás­­ság ez ellen tiltakozik és a rendelkezésre álló eszközökkel próbálkozik védekezni, akkor a kormány rendszerint rendőri intézkedésekkel véli a bajokat orvosolni, míg ugyan­akkor a munkáltatókat teljesen szabadon engedi­k szervezkedni olyannyira, hogy azok már szinte államok az államban. Ha tehát mi a tervezett vagy bármilyen lakbéremelés ellen tiltakozunk, akkor ez nem azt jelenti, hogy bizonyos jogos igények kielégítését kívánnánk meggátolni, hanem azt a célt szolgálja, hogy a már tíz év óta szenvedő és nyomorgó mun­kásságnak lehetőséget teremtsünk, hogy végre ennyi szenvedés után annyit kereshessen, hogy jusson táplálkozásra is, ruházkodásra és lakbérre is. Én természetszerűleg a Farkas elvtársam által benyújtott indítvány alapján állok, amennyiben ez nem fogadtatnék el, csatlako­zom a Rakovszky képviselőtársam által be­nyújtott javaslatokhoz, de ha a bizottság mindannyit elvetne is, nagyon ajánlom a mi­niszter úr­­ figyelmébe az itt elhangzottakat, mert pszichológiailag bírálva, nem minden alapot nélkülözött az 1918-as forradalmi időknek az az első lélektani megnyilvánulása, amely a már békéből meggyűlölt háztárakat tekintette elsősor­ban ellenségének. Az amúgy is sokat szenvedett munkástömegek hangulata kiszámíthatatlan és­ a kormánynak valószínűleg nincs szüksége újabb bajok föl­idézés­ére. Szabó elvtárs után még többen szólaltak föl, majd döntöttek a benyújtott­ indítványok fölött Farkas elvtárs indítványát a bizottság többsége elvetette, Rakovszky István első in­dítványának a kincstári haszonrészesedés át­engedésére vonatkozó részét a bizottság több­sége szintén elvetette, a közüzemi pótlékokra vonatkozó részt Rakovszky visszavonta a nép­jóléti minisztertől kapott föl­világosítások után. A második indítványt a bizottság ugyan nem tette magáévá, de Vass miniszter kijelentette, hogy azt pártolóan terjeszti a péntek esti minisztertanács elé. Ezzel az ülés véget ért. ••••• 1924 m­árcius 8. A gyárak­ és munkáltató-testületek Kiéheztetés! hadjárata ellen. A Szakszervezeti Választmány tanácskozása• Nagyon izgalmas ülése volt pénteken este a Szakszervezeti Választmánynak. A Szakszer­vezeti Tanács a drágaság és a bérrendezések ügyében hívta össze a szakszervezetek kép­viselőit s javaslatot terjesztett elő, amelyben megállapítja, hogy a bérek mennyire elmarad­tak az általános drágulástól , követeli a kor­mánytól és a munká­ltatótestületektől a bér­kérdés igazságos és emberséges rendezését. Az előterjesztést nagyon beható és sokszor nagyon szenvedélyes vita követte. Az egyes szervezetek képviselői a legnagyobb fölháboro­dás hangján beszéltek arról a modorról, amint a nagy munkáltatótestületek, különösen a Gyosz és a Vasművek képviselői a bérügyek­ről tárgyalnak. Hiába minden kapacitálás, hiába minden bizonyítás, a fölhízott tőke k­ép­viselői nem engednek az egyszer elfoglalt ál­láspontjukból. Valóságos kiéheztetés hadjáratot folytatnak a munkások ellen. A szakszervezetek nem bírják már vissza­tartani a munkások jogos elkeseredésének a kitörését. De nem is akarják vállalni ezt a feladatot. A négyéves pénzromlás minden hátrányát a munkások szenvedték el. Külön károsodás éri a munkásokat azzal, hogy a gyárakban két hé­tig bentartják a béreket. A munkások így min­dig leromlott értékű pénzben kapják béreiket. Most még fokozni akarják­ ezeket a hátrányo­kat, holott a munkások már most is rettene­tes viszonyok között élnek. A magyar gyáripar­­ a gyárosok képviselő­jének kijelentése szerint 80%-át külföldre viszi. termelvényeinek A gyárak nemes valutákat kapnak áru­jukért, de a munkásoknak olyan nyomorú­ságos béreket fizetnek, amilyenért sehol másutt nem kénytelenek dolgozni a m­nn­.­. . késők. ... A munkások lakásviszonyai is rémségesek. Nagy részük — különösen a fiatal munkások —, mint albérlők és ágyrajárók óriási összege­ket kénytelen lakbérért is fizetni. A munkások képtelenek ezeket az állapotokat tovább tűrni s ha a munkáltatók sürgősen nem változtatnak az eddigi bérpolitikán, akkor nincs az a hata­lom, amelyik nyugalomban bírja őket tartani. Különösen botrányos bérviszonyok­ vannak az egész vasiparban, amely a többi iparágakra is irányadó, azután a vegyészeti textiliparban, ahol a nők és gyermekek kizsákmányolásának nincs határa s a kormánynak fonthiteleket osztogató malomiparban. Az egyes szakmák képviselői egymás után sorolták föl ezeket a tűrhetetlen állapotokat , jelentették be az erélyesebb akciók szükséges­ségét. Ezt megelőzően —a napirend előtti fölszóla­lás formájában — foglalkozott a választmány a pénzintézeti tisztviselők csütörtök esti gyű­lésének a föloszlatásával és tiltakozó határo­zati javaslatot fogadott el a hatóságok ilyen részrehajló erőszakoskodásai ellen. Az ülés, amikor e sorokat írjuk, még folyik s ha­táro­­za­tát lapunk vasárnapi számában fogjuk ismer­tetni. . Pardon, nagyra, sőt a legmagasabbra becsült­­. „Új Nemzedék", hát hogy is állunk azokkal a va­gyonváltságföldekkel? Péntek esti számában azt méltóztatik írni,­ hogy Nagyatádi elvonja ezeket a földeket eredleti rendeltetésüktől. Szóról-szóra ezt olvassuk: A váltságiföldekre a földmívelésügyi minisztérium tette rá a kezét és az Országos Földbirtokrendező Bíró­ság ezekből elégíti ki a jelentkezők egy részének igé­nyét. Egészen más célra használják föl tehát a válság­földeket, mint amelyre azok eredetileg rendeltetve van­nak. Majd néhány sorral odább. Jöjjön tehát az új pénzügyminiszter és adjon ki egy rendeletet, amellyel megdu­j-t kiált a további birtok­adogatásnak. Legelőször is tisztázzuk a kérdést. Ha a tör­vényeket és a rendeleteket nézzük meg, azt látjuk, hogy a vagyonváltságföldeket egy­általában nem használják föl „egészen más célra". Az 1000/1922. sz. pénzügyminiszteri ren­delet ugyanis, idézve a törvényt is, ezt mondja: „az 1000 katasztrális holdnál nagyobb föld­birtokok tulajdonosa köteles a vagyonváltsá­got földben leróni akkor, ha a földmivelésügyi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg erre kötelezi"; „e rendelkezés törvénybe­iktatásánál a nemzetgyűlést az a szándék ve­zette, hogy ezáltal a földbirtok helyesebb­ meg­oszlását szabályozó rendelkezésekről alkotott 1920: XXXVI. tc. végrehajtását előmozdítsa". Ez tehát világos. De pardon, 1. „Uj Nemzedék", mi mindig azt olvassuk nagyrabecsült hasábjain, hogy a „nincsetlen keresztény tömegeknek" pont az „Uj Nemzedék" a legodaadóbb védelmezője s amint finoman sokszor méltóztatik mondogatni, nem a „vörös betyárok", hanem az „Uj Nem­zedék" (előfit. ára egy hóra 20.000 kor.) hozza a keresztény nép üdvét Igen, ezt szoktuk mi olvasni, hát miért kell most azt olvasnunk, hogy pont a keresztény nép üdvének udvari szállítója akarja eloroztatni a keresztény nép­től azt a kis földecskét? Miért és kinek? Mi jól tudjuk, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy ugyan hagyják már abba ezt a penetráns alakoskodást és próbáljanak már egyszer be­csületesen játszani. Mert t őszintén a „zsidó bank" mellé állani s őszintén a feudális tízezer hold érdekeit körömszakadtáig védelmezni, még érthető dolog. Nem menthető, de érthető. De,se nem menthető, se nem érthető, hogy a nincsetlen keresztény tömegeket úgy akarják jóllakatni, hogy lelopják az asztaláról az utolsó falat száraz kenyeret is. Ezerszer par­don, csak ezt a csekélységet akartuk mondani.

Next