Népszava, 1925. január (53. évfolyam, 1–25. sz.)
1925-01-01 / 1. szám
s A Népszava vlla nem volt simára kövezett sohasem. Megindulása első percétől mind mostanáig a hatalmon levők ellenségüket látták benne és úgy is bántak vele. Az üldöztetés korbácsa suhogott fölötte már akkor, amikor hetenként csak egyszer vagy kétszer hallathatta szavát és megsokasodott az üldözők száma, megsokasodott az ütések száma, amikor naggyá nőtt és napilappá izmosodott. Büszkék vagyunk az ütések nyomaira. Szent jelek ezek, amik hirdetik, hogy a Népszava, amikor először vetette meg lábát ezen a földön, fölhasította a középkor áporodott levegőjét és uj igéket harsogott bele a süket magyar fülekbe. Uj igéket, amelyek az elnyomott és embervoltában megalázott magyar proletariátust hittel és reménységgel, harci kedvvel és bátorsággal töltötték el és egy pusztulásra itélt népet fordítottak a fejlődés útja felé, a kultúra ragyogó napja felé; megindította az új légáramlást és ahol semmi sem volt a buta belenyugváson kívül, az elsorvasztó nyugalmon kívül, amelyet a hatalom birtokosai kényszerítettek rá egy pompás és fejlődésre képes népre, ott fölgyújtotta új eszmék nagyszerű tüzeit. A dermedt vér friss keringésnek indult. A Népszava csapott rá a politikai kártyaasztalokra és a kalábriászpártik csöndes hangulatába belekiáltotta az izgalmas figyelmeztetést: közjogi viták nem érdeklik már az országot — a népjogok előbbrevalók! A céhek dohos levegőjét szétzavarta és a friss légáramlattól az ájult ipari proletariátus magához tért, gondolkodni kezdett és szervezkedett. A leigázott mezőgazdasági munkásságot szörnyű elhagyottságának álmából a Népszava riasztotta föl és a kaszakapa népe Dózsa Györgyre emlékezett. A kocsmák szombat esti hangulatát is megzavarta a Népszava. Kezdett a virtus alábbhagyni: a söröskancsók virtusa. Új virtus jött divatba: ki tud többet a szocializmusról, ki ismeri jobban a történelmet, ki a filozófiát, ki rangosabb a tudásban. Munkásképzők és szakegyesületek esti lámpafényében egyre több fej hajolt könyvek és újságok fölé és egyre ritkább lett az adomázó és léha mesterlegény és egyre sűrűbbé tömörült a jövő társadalomról álmodozók és vitázók csoportja. Csodálatos változás történt a magyar ég alatt. És ezt a változást néhány „iparoslegény" teremtette. Merész álom volt és valósággá tették, mert volt bennük hit, akarat, bátorság. Heti keresetüket adták oda, hogy a Népszava megjelenhessék, amíg ők végigkoplalták a hetet. Vállalták a börtönt éppen úgy, mint a tolonckocsik megaláztatását, a rendőrségi ütlegeket, társaik gúnyos vigyorgását; vállaltak mindent, mert hittek. Ez a hit, ez a csodálatot, fanatizmus, mint valami roppant erejű mágnes, úgy vonta maga köré az álmosak, a fáradtak, a hitetlenek és a tudatlanok seregét, hogy beléjük ömlessze az új élet és az új hit reménységét. Emberteremtés volt ez. Ezeknek a „mesterlegényeknek" a szíve dobogott a Népszavában. Ezeknek a „fölforgatóknak" a tiszta elméje és forró vére gondolkodott és lüktetett a Népszavában. Ezért maradt meg a Népszava hosszú útján, soha el nem fáradva, mindig harcosan és egyre izmosabban, amíg idáig ért. Idáig ért. Igen, dátum. Jubileumi esztendő küszöbére ért el újra a Népszava. Napilappá válásának huszadik esztendeje a most következő. 1905 április 1-nek hajnalán dobálta ki magából nagy ujjongásunkra és boldog örömünkre a mi magunk rotációs masinája, a mi magunk nyomdájában, saját födelünk alatt, a napilappá lett Népszava első példányait. Nagy és merész kísérlet volt ez is. Hosszú és fáradságos út vezetett idáig is. Hiszen ezt a kísérletet megelőzően, 1895 május 1-én már megindult egyszer a Népszava a mindennapi megjelenés útján. De a nagy erőfeszítés akkor hiábavaló volt. És az első kísérlet nem sikerült. De akik a Népszava körül álltak akkor és azután, mindig reménységgel és vággyal gondoltak arra, hogy napilap lehessen és napilapnak megmaradhasson a Népszava. Egy évtizeddel az első kísérlet után a reménység valóra vált, egy sereg lelkes és erősakaratú férfiú, vezetők és közkatonák, tetté kovácsolták a vágyat és az akaratot és húsz évvel ezelőtt újra megtette a merész lépést a Népszava és azóta sem fordult vissza, meg nem ingott, mindig előre és egyre előbbre jutott. A fiatalabb generáció ma már nehezebben tudja fölfogni, hogy mit jelentett akkor, húsz évvel ezelőtt ez a cselekedet, mit jelentett a Népszava minden nap való megjelenése. Jelentette a párt erejének és tekintélyének roppant megnövekedését. Szükség is volt erre. A közjogi harcok ebben az időben érték el csúcspontjukat; a szociáldemokrata párt akkor vetette bele a magyar közvéleménybe a kiharcolás kemény szándékával a választójog követelését. Kellett a mindennapos megnyilatkozás, kellett, hogy minden nap újra és újra újult erővel vigye szét a Népszava a szociáldemokrata párt igazságát, arritatív erejét, toborzását és tanító szavát. Kellett — és a Népszava teljesítette kötelességét, szilárdan, percnyi megnyugvás nélkül, noha soha olyan szaporán nem záporozott rá az üldöztetés sebet vágó ütése. Nagyszerű idő, nagyszerű harc volt ez. A Népszava napilappá, válásának első tíz esztendejét még el sem érte, amikor kitört a háború. Úáj nehézségek, új kötelességek. Vállalta, legyűrte. Azután jöttek a forradalmak. A Népszava a forradalmak hónapjaiban is régi hittel teljesítette a ráháruló kötelességeket. Nem alkudott sem jobbra, sem balra, Vége, a másodikban a fia, a harmadikban a Csodaszép, húszéves leánya, a mandulaszemű, ébenfaszinhajú Nufár, akinek szépségét Egyiptom összes költői dicsőítették. A vigasztalhatatlan fáraó egész népével meggyászolta leányát s bebalzsamozott holttestét egy fából remekbe faragott tehén belsejében helyezte el. Azután a megaranyozott és biborpalásttal leteritett tehenet fölállittatta a szaiszi királyi palota legszebb termében, ahol a papok éjjelnappal tömjént égettek előtte. Az istenek kegyetlensége megdöbbentette Hikerinoszt, miért is a papok tanácsára elhatározta, hogy követet küld Butóba, Bubusztisz templomába, hogy ez kérdezze meg az istennőtől az istenek haragjának okát és szándékukat Hikerinosz jövő sorsát illetőleg. Tikkasztó nyári alkony volt, amikor Heriheb, a király követe és Hórusz papja a fáraó díszes fogatán megérkezett Butóból és Szaisz már lebocsátott kapujánál bebocsáttatást kért. A kaput őrző két hatalmas pilon karcsú obeliszkumot rózsaszínre, festették a lenyugvó nap sugarai és Heriheb kocsija mögött sűrű, vérvörös porjelleg feküdte meg a sivatagot. A város házaiban már égtek a fáklyák és olajlámpák, de a királyi palota a halott királyi leányért még tartó gyász miatt sötét volt. Csak Nufár tehenének szemében égett az örökmécs. A fáraó a gyöngéin megvilágított tróntermében, tanácsosai és az Izisz-papok jelentében, fogadta követét — Heriheb hirem és Hórusz szent papja — szólt a térdreborult követhez, kegyes intéssel jelezve, hogy keljen föl —, jöjj közelebb és tudasd, mit üzen alázatos szolgájának Bubusztisz istenasszony? — Semmi jót felséges fáraó — szólt baljóslatú arccal a pap. — Az istenasszony azt üzeni, hogy készülj a halálra. Még hat évig fogsz És ellenségei jobbról is, balról is éppen ezért támadtak rá vak dühvel. 1919 februárjában a kommunisták támadták meg a Népszava épületét . . . aztán jött az ellenforradalom, amelynek első cselekedetei közé tartozott a Népszava épületének szétrombolása. De a Népszavát megölni nem lehet. Szedőgépeit szétrombolták, rotációs masináit megrongálták, de másnap a Népszava mégis megjelent. Sem a kézigránát, sem a cenzúra, kék plajbásza nem ölhette meg a lelket a Népszavában. De megölték a szerkesztőjét boldogult Somogyi Béla elvtársunkat és egyik munkatársát, Bacsó Bélát. Mártinak vére szentelte meg a Népszavát. Ez a vér az erők új forrása volt. Mindennapos házkutatások, lesbenálló brávók, a betiltás fenyegető pallosa, mind nem volt elégarra, hogy elhallgattassa a Népszava hangját. Véres út, tövises út, göröngyös út, vezetett idáig, a Népszava napilap huszadik esztendejéig és a Népszava, a mi Népszavánk, a magyar proletariátus harci lobogója, szennytelenül, mártírok vérétől megszentelten magasodik a sereg fölött. Megteremtette és megtartotta a proletariátus jövőbe vetett hite, áldozatkészsége és bátorsága. Most, hogy átlépjük a huszadik esztendő küszöbét, mit üzenhet a Népszava a munkásoknak? A bátorság és az áldozatkészség példáját kövesse minden dolgozó ember. Ellenségeink száma nem fogyott meg, a hatalom most még fokozottabb dühvel támad a Népszavára. Nemrégiben tiltotta ki az utcákról a Népszavát. A hatalom most is éppen úgy érzi a Népszava erejét és jelentőségét, hogy minden eszközt jónak lát ellene fordítani. A munkásoknak is érezniük kell, hogy a Népszava több a számukra a mindennapi újságnál. Éppen most sokkal több: a harc szablyája. A kormány támad és ha a kormány támad, akkor az elvtársak tömegeinek nem is csak a védekezés a kötelességük, az a kötelességük, hogy a támadásra — támadással feleljenek. Sorakozzanak föl a reakció ellen a Népszava körül. Most újra nagy harcban vagyunk. A húsz év előtt kezdett harcot kell újra kezdenünk, vagy inkább tovább folytatnunk. A demokráciát, kell győzelemre juttatni. Ebben a harcban minden aktív erőre szükség van. És minél több erőt kell aktívvá tenni. Ezt majd elvégzi a Népszava, az elvtársaknak az a kötelességük, hogy erőssé tegyék a Népszavát. A Népszava huszadik esztendeje a Népszavaagitáció jegyében kezdődjék. Meg kell értenie mindenkinek, hogy nincsen hasznosabb pártmunka a Népszaváért való agitációnál, meg kell értenie mindenkinek, hogy nincsen a reakciónak nagyobb erőssége az öntudatlan és buta tömegeknél. Hit, áldozatkészség, bátorság teremtette meg és tartotta meg a Népszavát, ezek az erények tegyék hatalmasabbá, mint valaha. Az elődök példáját kövessék az utódok. k Sforbely saran. — Isla ZQüän vuroes. — A szaiszi szisz papok hetek óta hasztalan törték a fejüket azon a rejtélyen, hogy az Istenek és Istennők — Ízisz, Ozirisz, Hórusz, Hathor és a többi mind — miért haragusznak oly engesztelhetetlenül az istenfélő, jószivü , igazságos Hikerinosz fáraóra, akit uralkodása kezdetétől szakadatlanul a legszörnyűbb csapásokkal sújtanak. Amikor Hikerinosz atyja, Cheopsz, ötvenévi uralkodása után meghalt, fia éppen egyéves volt. Ezért éppen nem is ő következett a trónon, hanem Cheopsz fivére, Chefren, aki ötvenhat évig ült a fáraók trónján és az agyonsanyargatott egyiptomiak nyakán. Mert a két király összesen százhatévi uralkodása legsötétebb korszaka az egyiptomiak történetének. Mind a két fáraó mindjárt uralkodása kezdetén bezáratta a templomokat, elvonta a népet az istentisztelettől és foglalkozásától s ezrével a kettejük nevéről elnevezett két piramis építésére hajtotta. Százhat évig tartott a szenvedés, nélkülözés és baromi munka s csak akkor ért véget, aamikor Hikerinosz ötvenkétéves korában végre elfoglalta trónt, újból kinyitotta a templomokat és hazabocsátotta a népet. A fáraó egyébként is nemesezivü uralkodó volt. Ragyogó szaiszi palotája mindenki előtt nyitva állt s ő maga a birói széken enyhe és igazságos ítéleteket hozott. Akárhányszor megtörtént, hogy az általa birságra itélt bűnös helyett ő maga fizette le a bírságot. És az istenek, bár az ő tönkrement tekintélyüket is helyreállitotta, mégis haragudtak rá és csapásokkal sújtották. Uralkodása első hónapjában meghalt a felem^^m^mw^emmmsm^msmsmmmmm^c élni s egy nappal sem tovább. Mondta pedig ezt tegnap. Káthor havának 7-ik napján este 6 órakor. Az istenek haragja engesztelhetetlen. A király elsápadt környezetében pedig föléhangzott az elszörnyedés moraja. — S mi az oka az istenek haragjának? — kérdezte Hikerinosz. — Azt nem mondta az istenasszony. — Heriheb hivem — folytatta a fáraó —, holnap újból elutazol Butóba s megmondod Bubusztisznak, hogy Hikerinosz vigasztalhatatlan az istenek haragja miatt De nem érti, hogy miért, büntetik, amikor jobb a néphez, mint Cheopsz és Chefren volt, akiknek pedig hosszú életet adtak. Azután kérdezd meg, hogy nem m ámítható-e meg az istenek akarata? Heriheb négy nap alatt megfordult Butóból. A király fogadta Ízisz templomában, körülvéve papjaitól. — Fölséges fáraó! — jelentette Heriheb —, az istennő azt üzeni, hogy túlságosan jó vagy a néphez. Az istenek határozatából Egyiptom népének százötven évig szenvednie kell bűneiért. Két elődöd ezt észrevette és százhat évig sanyargatta alattvalóit. De te vak voltál és id és ezért kell hat év múlva meghalnod. Az istenek akarata megmásíthatatlan! A papok elszörnyedtek, a fáraó pedig dacosan hátravetette a fejét. A következő pillanatban egy gondolat villant át agyán, amire elmosolyodott. Nem szólt semmit és elbocsátotta a papokat. Másnap reggel az összes íródeákjai a palotának rendeleteket írtak, amelyet futárok vittek el Egyiptom minden városába. Az volt a parancsban, hogy ami fáklya, szurok, olajlámpa és világítószer bárhol található, az mind és azonnal beszállítandó a szaiszi királyi palotába. Aznap este már a királyi palota nappali fény- NÉPSZAVA 1925 január 1.