Népszava, 1925. február (53. évfolyam, 26–48. sz.)
1925-02-01 / 26. szám
A „szanálás" újabb fölvonása előtt állunk! Ez a megállapítás voltaképen nem egyéb, mint szelíd, de alapos beismerése annak, hogy az állam pénzügyeinek matematikai egyensúlyi helyzete nem azonos az ország magángazdasági viszonyainak kiegyensúlyozott helyzetével. Sőt! A „szanálás" kétségkívül fontos alappilléreket biztosított a magán gazdasági élet újjáépítése számára. Ilyen elsősorban a „Jegybank" létesítése, ami viszont a korona stabilizálása formájában, szilárd alapra állított minden gazdasági kalkulációt. Másfelől a Jegybank kezében futnak össze a gazdasági élet ama szálai, amelyek nemcsak a valuta stabilitásának szempontjából, de az egész gazdasági élet egészséges funkciója tekintetében is figyelembe jönnek. A korona védelme egyfelől, az olcsó hitel kérdése másfelől azok a jegecesedési pontok, amelyek köré a jegybank gazdasági politikája csoportosul. Nos, mind tisztábban és tisztábban áll a közvélemény előtt az a tény, hogy a „szanálás" abban a fogalmazásban, mint ma, kizárólagosan az állampénzügyek érdekében, megfekszi a gazdasági életet, nemigen alkalmas elhitetni azt, hogy ez a gazdasági csonk, amit a mai Magyarország jelent, még akár egy-két évig is elbírja azokat a közterheket, amit erre a csonkra épített ,,államgépezet" jelent! Az elsősorban közvetett adózás útján bevasalt adóösszegek, a túlkorán „valorizált" házbérfizetés és az antidemokratikus és antiszociális köztehermegoszlás, a magángazdasági „alanyok" — de főként a dolgozó nép, a széles fogyasztó néprétegek — oly éles megterhelését jelentik, hogy az inflatorikus gazdasági fázisból, a stabil valután alapuló, kiválasztó gazdasági folyamatba átlépő gazdasági élet teljes összeroppanással fenyeget! Ez a kiválasztó folyamat, amint neve is jelképezi, amúgyis a gazdasági válság elmélyülésének, viharzóan fiktív rothadásnak és a leépítésnek a gazdasági folyamata! Pusztul, ami gyöngén megalapozott, megtizedelődik, ami gazdaságilag turbó számú s a valódi szükségletekkel aránytalan,gründok"nok" hullnak, mint a férges gyümölcs! A pénz megritkul, drága és az inflatorikus ,,készpénzgazdálkodás"-t újból a magasabb fejlődésű „hitelgazdaság" váltja föl. A tőkeszegény, hitelsovány üzem megbénul, megáll, elsenyved. Jön a munkabeszüntetés, terjed a munkanélküliség. A fogyasztás megcsappan s a termelés föntartása és rentabilitása a legszigorúbb gazdaságosságot követeli meg. Ezen gazdaságosság legelső delöltétele volna az olcsó hitel— ami nincs! Enélkül a termelés már önmagában véve versenyképességében jelentékenyen hátrányba kerül ama gazdasági területekkel szemben, ahol a tőke kisebb használati díjért áll rendelkezésre. A rendezetlen, drága hitelviszonyok, a tőkeszaporodást meggátló „szanálási" közterhek, a baromi sorba igázott munkaerők szükségszerűen lecsökkenő munkateljesítőképessége, mind-mind olyan gazdasági tényezők, amelyek nemcsak a versenyképességet befolyásolják hátrányosan, de végeredményében a ,,pront"-ot is lényegesen csökkentik. Nem lehet tehát a munkásságra, de általában a polgári dolgozó rétegekre sem közömbös, hogy a csupán az állampénzügyi egyensúly elérését — de ezt is igazságtalan, néprontó közteherelosztás alapján célkitűző — „szanálás" eddigi, eredményei végre komoly és beható mérlegelés tárgyává tétessenek. Egyetlen nép sem kötelezhető tartósan arra, hogy elsorvadjon csupán azért, hogy az utolsó „mohikán"-ja elmondhassa: „A nép tönkrement — de az állambüdzsében a 2X2 — d!" A termelés és termelésben " munkájával résztvevő népek nem számtani gyakorlatokat várnak. Ahhoz nem kell különös bölcs kormányművészet, hogy kihozzák, még mennyi a kipréselendő, hogy a kiadási oldal födözve legyen. Olyan gazdálkodást várnak, amely tényekkel igazolja: „A népért van az állam és nem megfordítva!" Már csak a józan emberi önzés természetes megnyilatkozását figyelembe véve is, nagyon kívánatos lenne, ha így gazdálkodnék az államhatalmat birtokló párt, mert rövidebb-hosszabb idő múltán még az a bizonyos „utcasarki hordár", sőt „kisgazda" is rájön arra a gondolatra: „Vagy az eltartó népnek vagy az államnak, — de egyiknek mindenesetre tönkre kell így mennie!" Ha ez a gazdasági csonk — becsületes gazdasági politika mellett — nem bírja el az államgépezeti fölépítményt, akkor ez súlyos, végzetes érv a békediktátum ellen és gyorsítja az útban levő igazság beérkezését. Ám az antidemokratikus, antiszociális fölépítményű politika mellett — ezt a súlyos érvet nem forgathatjuk, mert ránkcsapnak az utalással. ..Nem a gazdasági adottságban, hanem a politikai ráépítvményben leledzik a hiba, ezért hamis az érvelésiek hangja!" Attól tartunk tehát, hogy a kormánynak az a törekvése, hogy Genfben további fölépítési muníciót könyörögjön ki, amiből már a „támolygó" magángazdaság is látna néminemű morzsákat, éppen abban a pontban fog nehézségekbe ütközni, hogy „fönn az ernyő, nincsen kas" jeligés költségvetésével kinyitotta a látni tudók szemeit! (—Kö.—) Árva gyermek panasza. 'tr Senki nincsen, aki szeressen. Árva gyermek kenyerét eszem, Konyhasarokban a fekhelyem, Rongyok takarják gyönge testem. Ha elfáradom, zavarnak, vernek, Mindegy, ha sirok, vagy ha kacagom Senki nem kérdi soha, mi bajom. Szivemben gyűlnek a keservek. Játékom nincsen, se kicsiny babám, Mint van a kis szomszéd Erzsikének. Játszani én soha rá nem érek, Szivével senki nem mosolyg reám. Ha tavasz jön, mezők virági közt Nem futkosok pillangók után. Felhők közül a nap se süt le rám, Kis patak vize engem nem füröszt. Nyár gyümölcsöt nem érlel nekem, Kis kötényembe nem potyog dió, Az én számomra nem fütyöl rigó, Kék nefelejtset sem téphet kezem. Nekem nem jut soha, soha öröm., Nincs vigaszom se este, se reggel, Mindig ugy járok, köntyes szemekkel, Gyermekszívem sokszor sírásba jön. Anyám helyett ki lenne jóanyám? Aki csókolna, ölébe venne, Aki mesélne, aki szeretne, Aki nevetne, aki vigyázna rám. Mankó József. 10 NÉPSZAVA 1925 február 1. — 5rte Hörer György. — Körülbelül két esztendővel ezelőtt kezdődött el. Ott kezdődött az egyik kavernában, ahová véresen beszaladtam, mert a koponyámból egy darabot leszakított a kézigránát. A káplárom néhány perccel előbb így szólt: Most én meghalok! — És meghalt: süven találta egy golyó. Akkor én hozzáléptem, ridegen, szeretet nélkül, de egyúttal szertartás nélkül is, leakasztottam derekáról a revolvert és átöveztem vele a magamét. Hajnal volt A szememből kiégett minden állásfoglalás magammal és másokkal szembeni és csak egy maradt meg bennem, egy szó, amely így hangzott: szanitéc! Ez már akkor történt, amikor megsebesültem. Aztán a kavernába kerültem, elaludtam, amikor pedig fölébredtem, a térdeim reszkettek, ettem és hallgattam. Nem szóltam senkihez, a többiek is csak suttogva beszélgettek, csupán a rohamzászlóalj parancsnoka, egy tömzsi őrnagy hajtogatta monoton hangon, rossz magyarsággal: — Elék folt, elek folt! Én szerelek katonásak, de nézy és tul sok. Elék folt! Ekkor kezdődött. Úgy kezdődött, hogy belenéztem a sötétedő estébe, ott a kaverna szájánál, a föl-fölröppenő rakétákba, az aknák robbanó fényébe, a szakadatlan dübörgésbe és a napok mélyébe, amely mindjobban megtelt hullával és értelemmel. * Úgykezdődött, hogy hirtelen elfogott az élniakarás és a tennivágyás és egyszeerre haza akartam menni. A szanitéc, aki aztán éjjel lekisért a kávéméból a kütötőhelyre, az is haza akart már menni. És az orvos szintén és a betegek szintén mind, a szomszéd szobában pedig egy őrült ki is mondta: — ...Nyolc óra van... pont 8 óra van... — igy mondogatta eszelősen — ... 8 óra van és nekem 'sere a bíróságnál kell lennem... Beidéztek tanúnak... Elég hallatlan dolog... A legnagyobb munka idején... A sentest is le kell ma ölni... Már begyújtottak a katlan alá... Az anyja keserves istenit!... Hát majd gyorsan elintézem... A Jani gyerek addig hozza, a belet a hentestől... Most 10 esztendős, de holnaphoz 8 napra 22 lesz... Csak vegye el a Rosit... Nekivaló leány... Hol az ünneplő köntösöm?... Min?... — kiabálta a szomszéd szobában az őrült. * Nem tudom, meddig fekhettem lázas forróságban az ágyon, csak arra emlékszem, hogy vad üvöltésre ébredtem, hirtelen fölugrottam és parancsoló hangon kiáltottam bele a folyosó sötét tekervényeibe: — Mindenki menjen haza! Így kezdődött. * Akkor még hónapok múlva is tisztán láttam, hogy mit fogok mondani, mert beszélni akartam, igen, lázasan lüktető, izgató, hebehurgya szavaikat, vagy mégsem, inkább lassú, lehiggadt, komoly mondatokat mindarról, amit láttam, ami volt, van és lenni fog. Aztán később úgy döntöttem, hogy leírom az egészet, megirom egy csomó embernek, akikről tudom, hogy egyek velem, valamiben, ami hiányzik. Ekkor tolált ajkamra ez a két szó: igen, megszólításnak szántam őket, címnek, nagyszabású cikkem elé: Munkások! Testvéreim! * Oh, nehogy félreértsetek! Tudjátok meg, hogy én nem álltam semmiféle osztályharcos fölfogás alapján, nem is akartam semmiféle már meglevő társadalmi réteget akcióra bírni. Inkább egy új pártot akartam alapítani, a munkások és testvérek pártját, amelybe aztán fokozatosan bevettem volna az egész emberiséget, mindenkit, aki termni akar és szeretni akar. Értsétek meg: voltak ugyan bennem közösségek azzal a társadalmi osztállyal, amelyet munkásság név alatt ismernek, de ez a közösség, mint mondom, csak azon alapult, hogy * aki Sil« Csak most jutott el hozzánk Farahó János gazdatisztnek „Földet és kenyeret a magyar népnek" cími, még 1922-ben Szabadkán mestjelenti tanulmánya. Engedje el nekünk Farahó János, a szülőhazájától elszakadt magyar, amiért röpiratát bizonyos gyorsakodással fogadtuk. Ennek oka a hazai viszonyokban leli magyarázatát. Magyarországon, különösen az utóbbi 10 év alatt, a különféle pártok és kormányok annyira elkoptattak és annyira, kompromittálták azt a szép jelszót, amelyet az író füzetének elméül adott, hogy gyanakvó érzésünk nem volt alaptalan. Sajnos, odáig jutottunk, hogy a dolgozó milliók hitte megrendült a szép jelszavak iránt, mert sorsának jelenlegi intézői rut komédiát űztek hiszékenységével. Szomorú valóság, hogy adáig a népmilliók eme jelszavak alatt komoly tartalmat sejtettek el megvalósításától boldogulásukat és jobb jövőjüket remélték, addig az uraknái levők e jelszavak leple alatt bástyázták körül az úgynevezett „történelmi osztályok" ama kiváltságait, amelyeket a korszellem kikezdett. Faragó János röpirata nemmcsak komoly közgazdasági tanulmány, hanem figyelemreméltó földreformprogram, amelyet a kivándorlás okainak alapos kutatásával vezet be a szerző. Ezen a téren eléggé otthonos, hiszen d6 évet élt tengerentúli országokban, többnyire magyarországi kivándorlók között. Ismerteti Amerika egyes államainak (Unió, Kanada, Arkansas, W. Virginia, California, stb.) birtokmegosztását, mezőgazdasági kultúráját és munkásviszonyait. Megszívlelendőtanácsokat ad a kivándorolni szándékozó magyaroknak. A második fejezetben csak annyiban foglalkozik a földreform kérdésével, amennyiben az a kivándorlás tárgyi okaival összefügg, „mert a földbirtok aránytalan megoszlása, az úgynevezett földéhség, egyik fő oka volt eddig a kivándorlásnak s a földtulajdon arányosabb megoszlása által ezernyi és ezernyi cssaládnak lehetne otthont adni az országban és megtartani azokat ekként a nemzet, az állam számára". A földbirtokreform kivitele tekintetében a Buza Barna-féle földbirtokreform javaslatot tartja olyannak, amely megfelelően gyógyítja a, igazságtalan birtokmegoszlásból eredő szociális bajokat. A Buza-féle javaslat ellenzői azzal érveltek, hogy egy 10 katasztrális holdnyi szántóföld parcellán nem élhet meg egy család, seál fölösleget nem termelhetnek eladásra. Ezzel szemben kimutatja, hogy a régi Magyarország területén a közép- és nagybirtok uralkodása és vezetése mellett sem termeltek elegendő gabonát az ország fogyasztására. IKOH-tól 1913-ig, tehát 15 termelési év országos átlagában az ország búza- és rozstermése csak 15%-kal emelkedett. E 15 év alatt, Magyarország búza- és rozstermése csak 20.200.000 méter mázsával emelkedett, de ugyanezen kenyérmagvak fogyasztása 24.110.000 métermázsára növekedett, tehát közel 1.000.000