Népszava, 1925. február (53. évfolyam, 26–48. sz.)

1925-02-01 / 26. szám

A „szanálás" újabb fölvonása előtt állunk! Ez a megállapítás voltaképen nem egyéb, mint szelíd, de alapos beismerése annak, hogy az állam pénzügyeinek matematikai egyensúlyi helyzete nem azonos az ország magángazdasági viszonyainak kiegyensúlyo­zott helyzetével. Sőt! A „szanálás" kétség­kívül fontos alappilléreket biztosított a ma­g­án gazdasági élet újjáépítése számára. Ilyen elsősorban a „Jegybank" létesítése, ami viszont a korona stabilizálása formájá­ban, szilárd alapra állított minden gazda­sági kalkulációt. Másfelől a Jegybank kezé­ben futnak össze a gazdasági élet ama szálai, amelyek nemcsak a valuta stabilitá­sának szempontjából, de az egész gazdasági élet egészséges funkciója tekintetében is figyelem­be jönnek. A korona védelme egy­felől, az olcsó hitel kérdése másfelől azok a jegecesedési pontok, amelyek köré a jegy­bank gazdasági politikája csoportosul. Nos, mind tisztábban és tisztábban áll a közvélemény előtt az a tény, hogy a „szaná­lás" abban a fogalmazásban, mint ma, kizá­rólagosan az állampénzügyek érdekében, megfekszi a gazdasági életet, nemigen alkal­mas elhitetni azt, hogy ez a gazdasági csonk, amit a mai Magyarország jelent, még akár egy-két évig is elbírja azokat a köz­terheket, amit erre a csonkra épített ,,állam­gépezet" jelent! Az elsősorban közvetett adózás útján bevasalt adóösszegek, a túl­korán „valorizált" házbérfizetés és az anti­demokratikus és antiszociális köztehermeg­oszlás, a magángazdasági „alanyok" — de főként a dolgozó nép, a széles fogyasztó nép­rétegek — oly éles megterhelését jelentik, hogy az inflatorikus gazdasági fázisból, a stabil valután alapuló, kiválasztó gazdasági folyamatba átlépő gazdasági élet teljes összeroppanással fenyeget! Ez a kiválasztó folyamat, amint neve is jelképezi, amúgyis a gazdasági válság el­mélyülésének, vih­arzóan fiktív roth­adásnak és a leépítésnek­ a gazdasági folyamata! Pusztul, ami gyöngén megalapozott, meg­tizedelődik, ami gazdaságilag turbó számú s a valódi szükségletekkel aránytalan­­,grün­dok"nok" hullnak, mint a férges gyümölcs! A pénz megritkul, drága és az inflatorikus ,,készpénzgazdálkodás"-t újból a magasabb fejlődésű „hitelgazdaság" váltja föl. A tőke­szegény, hitelsovány üzem megbénul, meg­áll, elsenyved. Jön a munkabeszüntetés, terjed a munkanélküliség. A fogyasztás megcsappan s a termelés föntartása és ren­tabilitása a legszigorúbb gazdaságosságot követeli meg. Ezen gazdaságosság legelső delöl­tétele volna az olcsó hitel—­ ami nincs! Enélkül a termelés már önmagában véve versenyképességében jelentékenyen hát­rányba kerül ama gazdasági területekkel szemben, ahol a tőke kisebb használati díjért áll rendelkezésre. A rendezetlen, drága h­itelviszonyok, a tőkeszaporodást meggátló „szanálási" közterhek, a baromi sorba igá­zott munkaerők szükségszerűen lecsökkenő munkateljesítőképessége, mind-mind olyan gazdasági tényezők, amelyek nemcsak a versenyképességet befolyásolják hátrányo­san, de végeredményében a ,,pront"-ot is lényegesen csökkentik. Nem lehet tehát a munkásságra, de álta­lában a polgári dolgozó rétegekre sem közömbös, hogy a csupán az állampénzügyi egyensúly elérését — de ezt is igazságtalan, néprontó közteherelosztás alapján célkitűző — „szanálás" eddigi, eredményei végre komoly és beható mérlegelés tárgyává tétes­senek. Egyetlen nép sem kötelezhető tartó­san arra, hogy elsorvadjon csupán azért, hogy az utolsó „mohikán"-ja elmondhassa: „A nép­ tönkrement — de az állambüdzsében a 2X2 — d!" A termelés és termelésben " munkájával résztvevő népek nem számtani gyakorlato­kat várnak. Ahhoz nem kell különös bölcs kormánymű­vészet, hogy kihozzák, még mennyi a kipréselendő, h­ogy a kiadási oldal födözve legyen. Olyan gazdálkodást várnak, amely tényekkel igazolja: „A népért van az­­ állam és nem megfordítva!" Már csak a józan emberi önzés természetes megnyilat­kozását figyelembe véve is, nagyon kívána­tos lenne, ha így gazdálkodnék az államha­talmat birtokló párt, mert rövidebb-hosszabb idő múltán még az a bizonyos „utcasarki hordár", sőt „kisgazda" is rájön arra a gon­dolatra: „Vagy az eltartó népnek vagy az­ ál­lamnak, — de egyiknek mindenesetre tönkre kell így mennie!" Ha ez a gazdasági csonk — becsületes gaz­dasági politika mellett — nem bírja el az ál­lamgépezeti fölépítményt, akkor ez súlyos, végzetes érv a békediktátum ellen és gyor­sítja az útban levő igazság beérkezését. Ám az antidemokratikus, antiszociális fölépít­ményű­ politika mellett — ezt a súlyos érvet nem forgathatjuk, mert ránkcsapnak az uta­lással. ..Nem a gazdasági adottságban, ha­nem a politikai ráépítvményben leledzik a hiba, ezért hamis az érvelésiek hangja!" At­tól tartunk tehát, hogy a kormánynak az a törekvése, hogy Genfben további fölépítési muníciót könyörögjön ki, amiből már a „tá­molygó" magángazdaság is látna néminemű morzsákat, éppen abban a pontban fog ne­hézségekbe ütközni,­­ hogy „fönn az ernyő, nincsen kas" jeligés költségvetésével kinyi­totta a látni tudók szemeit! (—Kö.—) Árva gyermek panasza. 'tr Senki nincsen, aki szeressen. Árva gyermek kenyerét eszem­, Konyhasarokban a fekhelyem, Rongyok tak­arják gyönge testem. Ha elfáradom, zavarnak, vernek, Mindegy, ha sirok, vagy ha kacagom Senki nem kérdi soha, mi bajom. Szivemben gyűlnek a keservek. Játékom nincsen, se kicsiny babám, Mint van a kis szomszéd Erzsikének. Játszani én soha rá nem érek, Szivével senki nem mosolyg reám. Ha tavasz jön, mezők virági közt Nem futkosok pillangók után. Felhők közül a nap se sü­t le rám, Kis patak vize engem nem füröszt. Nyár gyümölcsöt nem érlel nekem, Kis kötényembe nem potyog dió, Az én számomra nem fütyöl rigó, Kék nefelejtset sem téphet kezem. Nekem nem jut soha, soha öröm., Nincs vigaszom se este, se reggel, Mindig ugy járok, köntyes szemekkel, Gyermekszívem sokszor sírásba jön. Anyám helyett ki lenne jóanyám? Aki csókolna, ölébe venne, Ak­i mesélne, aki szeretne, Aki nevetne, aki vigyázna rám. Mankó József. 10 NÉPSZAVA 1925 február 1. — 5rte Hörer György. — Körülbelül k­ét esztendővel ezelőtt kezdődött el. Ott kezdődött az egyik kavernában, ahová véresen beszaladtam, mert a koponyámból egy darabot leszakított a kézigránát. A káplárom néhány perccel előbb így szólt: Most én meghalok! — És meghalt: sü­ven ta­lálta egy golyó. Akkor én hozzáléptem, ride­gen, szeretet nélkül, de egyúttal szertartás n­­élkül is, leakasztottam derekáról a revolvert és átöveztem vele a magamét. Hajnal volt A szememből kiégett minden állásfoglalás magammal és másokkal szembeni és csak egy maradt meg bennem, egy szó, amely így hangzott: szanitéc! Ez már akkor történt, amikor megsebesül­tem. Aztán a kavernába kerültem, elaludtam, amikor pedig fölébredtem, a térdeim reszket­tek, ettem és hallgattam. Nem szóltam sen­kihez, a többiek is csak suttogva beszélgettek, csupán a rohamzászlóalj parancsnoka, egy tömzsi őrnagy hajtogatta monoton h­angon, rossz magyarsággal: — Elék folt, elek folt! Én szerelek katoná­sak, de nézy és tul sok. Elék folt! Ekkor kezdődött. Úgy kezdődött, hogy belenéztem a sötétedő estébe, ott a kaverna szájánál, a föl-fölröppenő rakétákba, az aknák robbanó fényébe, a sza­kadatlan dübörgésbe és a napok mélyébe, amely mindjobban megtelt hullával és­­ érte­lemmel. * Úgy­­kezdődött, hogy hirtelen elfogott az élniakarás és a tennivágyás és egyszeerre haza akartam menni. A szanitéc, aki aztán éjjel lekisért a kávéméból a kütötőhelyre, az is haza a­kart már menni. És az orvos szintén és a betegek szintén mind, a szomszéd szobában pedig egy őrült ki is mondta: — ...Nyolc óra van... pont 8 óra van... — igy mondogatta eszelősen — ... 8 óra van és nekem '­se­re a bíróságnál kell lennem... Beidéztek tanúnak... Elég hallatlan dolog... A legnagyobb munka idején... A sen­test is le kell ma ölni... Már begyújtottak a katlan alá... Az anyja keserves istenit!... Hát majd gyorsan elintézem... A Jani gyerek addig hozza, a belet a hentestől... Most 10 esztendős, de holnaphoz 8 napra 22 lesz... Csak vegye el a Rosit... Nekivaló leány... Hol az ünneplő köntösöm?... Min­?... — kiabálta a szomszéd szobában az őrült. * Nem tudom, meddig fekhettem lázas forró­ságban az ágyon, csak arra emlékszem, hogy vad üvöltésre ébredtem, hirtelen fölugrottam és parancsoló hangon kiáltottam bele a folyosó sötét tekervényeibe: — Mindenki menjen haza! Így kezdődött. * Akkor még hónapok múlva is tisztán láttam, hogy mit fogok mondani, mert beszélni akar­tam, igen, lázasan lüktető, izgató, hebehurgya szavaikat, vagy mégsem, inkább lassú, lehig­gadt, komoly mondatokat mindarról, amit lát­tam, ami volt, van és lenni fog. Aztán később úgy döntöttem, hogy leírom az egészet, megirom egy csomó embernek, akikről tudom, hogy egyek velem, valamiben, ami­­ hiányzik. Ekkor tolált ajkamra ez a két szó: igen, meg­szólításnak szántam őket, címnek, nagysza­bású cikkem elé: Munkások! Testvéreim! * Oh, nehogy félreértsetek! Tudjátok meg, hogy én nem álltam semmiféle osztályharcos fölfogás alapján, nem is akartam semmiféle már meglevő társadalmi réteget akcióra bírni. Inkább egy új pártot akartam alapítani, a munkások és testvérek pártját, amelybe aztán fokozatosan bevettem volna az egész emberisé­get, mindenkit, aki termni akar és szeretni akar. Értsétek meg: voltak ugyan bennem közössé­gek azzal a társadalmi osztállyal, amelyet munkásság név alatt ismernek, de ez a közös­ség, mint mondom, csak azon alapult, hogy * aki Sil« Csak most jutott el hozzánk Farahó János gazdatisztnek „Földet és kenyeret a magyar népnek" cím­i, még 1922-ben Szabadkán mest­jelenti tanulmánya. Engedje el nekünk Farahó János, a szülőhazájától elszakadt magyar, amiért röpiratát bizonyos gyorsakodással fo­gadtuk. Ennek oka a hazai viszonyokban leli magyarázatát. Magyarországon, különösen az utóbbi 10 év alatt, a különféle pártok és kor­mányok­ annyira elkoptattak és annyira, kom­promittálták azt a szép jelszót, amelyet az író füzetének elméül adott, hogy gyanakvó érzé­sünk nem volt alaptalan. Sajnos, odáig jutot­tunk, hogy a dolgozó milliók hitte megrendült a szép jelszavak iránt, mert sorsának jelenlegi intézői rut komédiát ű­ztek hiszékenységével. Szomorú valóság, hogy adáig a népmilliók eme jelszavak alatt komoly tartalmat sejtettek el megvalósításától boldogulásukat és jobb jövőjüket remélték, addig az urak­ná­i levők e jelszavak leple alatt bástyázták körül az úgy­nevezett „történelmi osztályok" ama kiváltsá­gait, amelyeket a korszellem kikezdett. Faragó János röpirata nemmcsak komoly köz­gazdasági tanulmány, hanem figyelemreméltó földreformprogram, amelyet a kivándorlás okainak alapos kutatásával vezet be a szerző. Ezen a téren eléggé otthonos, hiszen d6 évet élt tengerentúli országokban, többnyire magyar­országi kivándorlók között. Ismerteti Amerika egyes államainak (Unió, Kanada, Arkansas, W. Virginia, California, stb.) birtokmegosztá­sát, mezőgazdasági kultúráját és munkás­viszonyait. Megszívlelendő­­tanácsokat ad a kivándorolni szándékozó magyaroknak. A má­sodik fejezetben csa­k annyiban foglalkozik a földreform kérdésével, amennyiben az a kiván­dorlás tárgyi okaival összefügg, „mert a föld­birtok aránytalan megoszlása, az úgynevezett földéhség, egyik fő oka volt eddig a kivándorlás­nak s a földtulajdon arányosabb megoszlása által ezernyi és ezernyi cssaládna­k lehetne ott­hont adni az országban és megtartani azokat ekként a nemzet, az állam számára".­­ A földbirtokreform kivitele tekintetében a Buza Barna-féle földbirtok­reform javaslatot tartja olyannak, amely megfelelően gyógyítja a­, igazságtalan birtokmegoszlásból eredő szo­ciális bajokat. A Buza-féle javaslat ellenzői azzal érveltek, hogy egy 10 katasztrális hold­nyi szántóföld parcellán nem élhet meg egy család, seál fölösleget nem ter­melhetnek eladásra. Ezzel szemben kimutatja, hogy a régi Magyarország területén a közép- és nagy­birtok uralkodása és vezetése mellett sem termeltek elegendő gabonát az ország fogyasz­tására. IKOH-tól 1913-ig, tehát 15 termelési év országos átlagában az ország búza- és rozs­termése csak 15%-kal emelkedett. E 15 év alatt, Magyarország búza- és rozstermése csak 20.200.000 méter mázsával emelkedett, de ugyan­ezen kenyérmagvak fogyasztása 24.110.000 mé­termázsára növekedett, tehát közel 1.000.000

Next