Népszava, 1925. március (53. évfolyam, 49–73. sz.)

1925-03-24 / 68. szám

s Hiebet, ma is vannak Haym­auék, ma is vannak zsarnokok! (Földkiáltások: „Le velük!") Azok, akik a jogegyenlőségnek ellene szegülne­k és akn­ek _ a 48-as eszméket ugy akarják megvalósítani, a hogy azt mondják: a magyar földmives nép nem­ érett a titkos választójogra. („Abcug! Le velük!") Ma is va­nnak Metternichek, akik a sajtót bilincsbe verik. Pedig 48 azt tanítja, h­ogy a gondolat közlése szabad, a cenzúra örök időkre eltöröltetik. És a Népszava 114 nap óta ki van tiltva az utcá­ról! (A nagyszámú hallgatóság viharosan élje­nezni kezdte a Népszavát, a rendőrtisztviselő pedig megintette a szónokot, hogy csak a napi­rendhez szóljon, a p­oliti­kai helyzet — úgymond — nincs napirenden.) A sajtószabadságot 48-ban nem így értelmezték, amikor kihozták a 12 pontot és amikor Petőfi elszavalta az ő „Nemzeti dal"-át, nem arra gondolt, hogy majd egyetlen embertől függ, hogy mely lap mikor mehessen az utcára és mondhassa el a véleményét. Az egyenlő teherviselésből, a közterhek egyenlő megoszlásából sem lett semmi. Sőt, megfordítva történt. A szegények viselik a közterheiket és az erősebb teherbíróképességű osztályok csak a legkisebb terheket. 1848-tól máig a különböző kormányok el­herdálták a 48-as eszméket és mindig visszafejlesztették azt a szellemet, amely a 48-as forradalomhoz fűződik. Ez a politika vezetett Trianonhoz és ásta meg a régi Magyarország sírját. Nem tanultak a múltból, nem tanulták meg a történelemből, hogy a jogegyenlőséget meg kell valósítani, hogy a gondolatszabadságot nem lehet bék­lyókba verni. Hiszen csak az országnak, a nemzetnek kárára lehet, ha a gondolatot béklyókba verik, ha a jogokat csupán egyes klikkek, pártok, kiváltságos osztályok osztály­részévé teszik. Most ugyanolyan visszafejlődés, ugyanolyan egyoldalú berendezkedés, ugyan­olyan korlátolt szellem nyilatkozott meg itt egy hete, mint 48-at megelőzően. Azoknak, akik itt egy héttel ezelőtt a haza nevében beszéltek, Petőfivel mondjuk: „Meddig bőgtök még a hon nevében?!" A népnek jog kell, a nép pedig jogtalan. Haza ott van, ahol jog van s a magyar népnek nincs joga. Ez a jogtalan­ság az, amely ismét vészbe-vi­harba, pusztu­lásba döntheti az országot. És amikor azt mondjuk, hogy az elzárkózó politikának meg kell szűnnie, amikor azt mondjuk, h­ogy a 48-as eszméket valóra kell váltani, akkor mi vagyunk az igazi hazafiak. Az ő politikájuk eddig is csődbe juttatta, tönkretette az orszá­got. Mi nyugodt fővel, büszkeséggel hirdet­hetjük azt, ha utólag jövü­nk is Petőhez, hogy Petőfi, Kossuth, Irányi szelleme a miénk. Hiába beszélnek a haza nevében azok, akik a valóságban felekezeti izgatást, jogfosztást kö­vetnek el. A 48-as forradalom eszméit nem hagyjuk aludni, azokért lankadatlanul küz­dünk s a küzdelmet nem lehet megakasztani azzal, ha leveszik egy koszorú szalagját! (Fel­kiáltások: „Gyalázat!" .Pfuj!") Ezután Propper Sándor elvtárs nemzet­gyűlési képviselő lép az emelvényre, akit a tömeg lelkes éljenzéssel fogad. Petit SMört, te­mm élit®, pin­Mt-spiiM és becsuknák. Propper elvfes vessérre. — Amiről íi®ei beszélni. — Csillagtalan éjszakában járunk. Évszáza­dok óta bolyong a magyar nép a sötét magyar éjszakában. Évszázadok óta keresi a szabadu­lást, évszázadok óta vágyik a szabadságra. Vér­rel, könnyel, verejtékkel áztatta ezt a darab földet, hogy hazát leljen magának. Évszázadok óta keresi a világosságot, amely megvilágítja az utat, amely a népek céljához vezet. Év­századok munkája, szenvedése és küzdelme után meg kell állapítanunk fájdalommal, síró lélekkel, hogy a magyar nép ezt a célját nem érte el. (Fölkiáltások: „Gyalázat!!") A magyar nép nem oka ennek. A magyar nép ott volt a népek nagy versenyének minden állomásánál. Ott volt a maga igényeivel, a maga akaratá­val, a maga­ cselekvésével, a maga véráldozatá­val. Ott volt 1514-ben. Szabad akart lenni. Szét akarta törni a bilincseit. Vérbe fojtották, ve­zérét tüzes trónon elégették. Ott volt 1789-ben, amikor a nagyszerű francia nép lerázta a feudalizmus caudiumi igáját. Jelentkezett, mint örökös, jelentkezett, mint igényes és itt, nem messze, Budán, a Vérmezőn fejek hullot­tak a porba: Martinovics, Laczkovics, Haj­nóczy, Sigray, Szentmarjai. Derék magyar emberek mind. De mert szabadságot akartak, mert magukévá tették a francia nép hármas jelszavát, veszniök kellett nyomorultul, hóhér­bárdnak a su­itásától. Ott volt a magyar nép 1848-ban. Uj Olympus magaslott ki a magyar Glóbusból, rajta új Jupiter, aki gondolatmenny kövekkel és eszmevillámokkal ostromolta a joggyilkoso­kat és szabadságrablókat. És amiként Jupiternek a monda szerint két ír edénye volt: egyik tele gyűlölettel, a másik tele szeretettel, áldással. Petőfi költészetének is két forrása volt: gyűlölet minden ellen és min­denki ellen, aki nem szereti és nem akarja a szabadságot, aki gyűlöli a népet és simogató szeretet a nép iránt, az új, nagy eszmék iránt. A magyar Jupiter nem hiába árasztotta el az akkori hatalmat az ő gondolatmennyköveivel. Mennykövei és villámai­­gyújtottak, lángra lob­bantották a 48-as szabadságharcot, a forradal­mat. Fölbúgott a szent zsolozsma: s­zabadság, egyenlőség, testvériség! (Lelkes taps és éljen­zés.) Fölcsattant a követelés: jogot, igazságot, egyenlő elbánást! Megszületett az akarat: ezer esztendő után szabad országban szabad polgár akart lenni a magyar nép! Kijött a 12 pont, az első cenzuramentes sajtótermék. Fölszabadul­tak a lelkek, szárnyat kaptak, magasba lendül­tek. Szabad a sajtó, cenzurakullancsok nem lógnak rajta. Meg lehet írni, meg lehet mon­dani az igazságot. Kiszabadítják Táncsicsot, az igazság bajnokát. Fölpattannak a börtönök ajtai. A magyar nép szegény. Szegény, de bol­dog és megtégedett, mert azt hitte, hogy olyan állomáshoz érkezett, ahol szenvedései véget ér­nek. De jaj, magyar árulók, az osztrák abszo­lutizmus, a muszka rendőrcsizma hármas­szövetsége beletaposott a zsenge magyar sza­badságba és eltaposta. Megint éjszaka lett, folytatódott a kálváriás itt... — 1849 után minden második ember spicli és­­ denunciáns volt. (Élénk közbekiáltások: „Most is igy van!") Minden ember hazaáruló és gazember volt, akin nem volt rajta a reakció sárga bugyo­gója. Jogtalanság, elnyomatás. Tartott a sötét éj­szaka 1867-ig. Akkor a nép nélkül, a nép ellen, megegyeztek. Politikailag úgy mondják: ki­egyeztek. Kezdődött a liberalizmus. De mert az új uralom a nép ellen való volt, mert nem vál­totta valóra a 48-as eszméket, lidércfénynek bi­zonyult, amely nem tudta eloszlatni a fekete sötétséget. Nem fogadták meg Petőfi tanácsát, nem adták ide a rózsa néhány levelét, nem vették vissza a tövis felét, összeomlott mimien, összeomlott az ország. A hajdan nagy magyar nemzet ma koldusa a világnak, koldusa Euró­pának és a magyar nép koldusa a magyar reak­ciónak. A nagy összeomlás után 1918-ban újra derengett... Egy villanás: Október!... Meg­találja magát újra a magyar nép. Folytatni és befejezni akarja 1848-at... (Itt a kirendelt rendőrtisztviselő okvetetlen­kedni kezdett, hogy a szónok „ne dicsőítse a forradalmi időket". Az óriási néptömeg termé­szetesen méltatlankodva, zúgolódással fogadta a lelkesítő beszéd indokolatlan megzavarását, Propper elvtárs pedig megnyugtatta a hatóság emberét, hogy be fogja fejezni beszédét. Prop­per elvtárs ezután a hallgatóság feszült, figyelme közepette folytatta beszédét:) A baloldali és jobboldali reakció elbuk­tatták az októberi forradalmat. Kezdődött az új fekete éjszaka. És ma meg kell állapítanunk, hogy 77 évvel 1848 után után nem értünk el odáig, ahol 1848-ban vol­tunk: nincs sajtószabadság, nincs gyülekezési szabadság, nincs egyesülési szabadság­ és küz­denünk kell a legelemibb népjogokért. (Ekkor a tömegből elementáris erővel éljenezni kezdték a Népszavát. Az impozáns tüntetés percekig eltartott.) És újra áll a belső marcangoló harc és mi itt, Petőfi szobránál, mi dolgozók, az egész ország­­ nevében kijelentjük, hogy ezt károsnak tartjuk, veszedelmesnek tartjuk. Ez az út a veszedelem utja. Ez az út az össze­omlás ut­ja... — Azt mondják ma, a magyar nép éretlen a választójogra. Azt­ mondjuk mi erre. Ha igaz volna ez, ha százszor olyan igaz volna, mint amilyen nagy hazugság, tagadni kellene! Tagadni kellene ma, a népek nagy versenyében, hogy el ne maradjunk, h­ogy még egyszer és véglegesen el ne tipor­hassanak. Miként más országok vezetői, oda kellene állnia a mi kormányunknak és ezt kellene mondania: A magyar nép fölér a világ bármely más népével! A magyar nép tud har­colni, tud teremteni, tud szenvedni, tud vé­rezni. A magyar nép számára az új, nagy népvándorlásban méltó helyet köve­t ezzel szemben azt mondja, hogy a magyar nép éretlen, az közönséges nemzetgyalázó... (Élénk taps.) — Mi csak ma jöhettünk ide. A nagy évfordulón, ma egy hete, itt mások voltak. Azok voltak itt, akik megtagadták Petőfi szellemét, akik ma inkább­ porkolábok­­vol­nának, mint tömlöeajtófeszegetők. Akik ma Táncsicsot inkább a börtönajtó mögé tennék, semhogy onnan kihoznák. Petőfi Sándort, ha ma élne, pörbefognák és becsuk­nák. Ha ma élne Petőfi! Ha ma beszélne a királyokról és mágnásokról, ha ma dalolna piros zászlókról és világszabadságról, ha ma volna szava a respublikához, a kurzussajtó, amely a múlt héten itt volt és ünnepelte a sza­badság nagy szellemi vezérét, körülbelül azt írná róla: ...Valami Petrovics-Petőfi k­evű­ kalandor, akinek a származása kétes, mert ötvenért vette a nevét, belegázol a magyar nemzet tradícióiba és ez az ember még mindig szabadon jár... — Mi csak ma jöhettünk ide. De nem baj, jó nekünk a ma is, mert miénk a A biró az emelvényen trónolt karosszéké­ben, előtte a nagy térségen népsokaság nyüzs­gött. A dervis kimért léptekkel ment föl az emel­vényre, a bíróhoz lépett és az arcába köpött. Mint megvadult tigris ug­rott föl a bíró és ordította: — Nyomorult gazember! Mindjárt darabokra tépetlek! A dervis nem mozdult a helyéről, csak titok­zatos tekintetét fúrta bele a bíró szemébe, aki, mintha villám sújtotta volna, hanyatlott vissza a székébe. A dervis erre a nép felé fordulva szólt: " Nem vagyok hazug, nem vagyok gyújto­gató, nem vagyok garázda. Esztendők óta az a célom, hogy olyan embert találjak, akinek joga van arra, hogy őszintén megbotránkozzék". Én ma ebben a városban akartam kipróbálni a legbecsültebb embereket. Betörtem a mudsahid ablakát, de haragja hamarosan elpárolgott. Fölgyújtottam a gazdagnak a házát, de nem mert az igazságszolgáltatás kezére adni. Arcul köptem a birót és zsebrevágta a sértést. Mert jámbor mudsahidtok hazugságban és hamis­ságban él, tekintélyes és jótevő gazdagtok ezrek nyomorán építette föl a gazdagságát és jólétét, igazságos barátok maga is naponta szembeköpi a törvényt és az igazságosságot. És mindannyian meghunyászkodtak kutató te­kintetem előtt, mert sejtették, hogy eltalálom megb­o­tránk­ozásuk csal­árdságát. — Megbotránkozni, — ez a mindeneik fölött álló leg­nagyobb jog. És várostok nagyjainak nincsen meg ez a joguk. Szólt és kesikü­ljét meglóbálva leszállt az emelvényről és csöndesen bandukolt tovább az utján. Ifjúság. Hajrá paripáim, vágyaim, szerelmem! Nem lehet most üveg vándornak kitérni. Nemsokára meg kell életemért felelnem És távoli célhoz sértetlenül érni. Hej! De igazában izzó-porrá lenne Az, aki utunkba gátakat emelne, Vagy a szekérrudat törni el akarná... Vágyaim, szerelmem, paripáim, hajrá! Hajrá paripáim, vágyaim, szerelmem! Hajrá! nosza hejre! Hadd lássa a világ, mért vagyok én büszke Pehelyre, Keselyre. Itt e gyeplő, ostor tenyeremben ég, Van bár tarsolyomban Ifjúság elég, Hogy a cammogóknak szólhatnék belőle... Hajrá paripáim! Hajrá, csak előre! Nincs idő most erdőszéli legelésre. Jól ügyet kell vetni szóra, zabolára. Nem érhetünk célhoz gyászosan lekésve, Mikor idevillan végre bal határa, Nem lehet most nézni se jobbra —se balra, Hanem csak rohanni célra, diadalra! Tűz szívdobbanásom, — rohanás olaj rá! Vágyaim, szerelemem, paripáim, hajrá! Hajrá paripáim, vágyaim, szerelmem! Hajrá, nosza hejre! Hadd lássa a világ, mért vagyok én büszke Pehelyre, Keselyre. Itt e gyeplő, ostor tenyeremben ég, Van bár tarsolyomban Ifjúság elég. Én a cammogóknak szólok is belőle... Hajrá paripáim! Hajrá, csak előre! Farkaspásztor­ NÉPSZAVA 1925 március 24 — Irta Lipara wazarinec. — A baltával, dervisi méltóságának a jelvé­nyével a vállán, a kesküllel, az alamizsna­gyűjtésre szolgáló fél kókuszdióhéjjal a kezé­ben egyszerű dervis érkezett a városba. Amikor a mudsahid, a főpap házához ért, hatalmas követ vett föl az útról és bevágta az ablakon. A mudsahid dühösen rohant ki a házból és ráförmedt a dervisre: — Megbolondultál?! Miért törted be az ab­lakomat? — Nem én törtem be — mondta a dervis higgadtan. — Hazudsz! Csaló! A saját szememmel láttam. A dervis szótlanul, mereven nézett a mudsa­hidre. Ez lesütötte a szemét és visszament a házba. A dervis tovább vándorolt, És amikor egy gazdag polgár háza elé ért, elővette zsebéből a kováját és acélát, tüzet csiholt a taplójára és meggyújtotta a fal mellett álló szénaboglyát. A száraz széna egy pillanat alatt lángot fogott és hamarosan hatalmas lángnyelvek nyaldosták a palota födelét. — Miért gyújtod föl a házamat! — üvöl­tötte a gazdag, amint rémülten kirohant. A dervis egy szót sem szólt, csak a tekinte­tét meresztette rá. És a gazdag zabolázta a haragját és lehorgasztott fővel sompolygott vissza a palotájához. De ezeknek a csínyeknek a híre közben a bíró fülébe jutott, aki maga elé idéztette a dervist. •

Next