Népszava, 1925. március (53. évfolyam, 49–73. sz.)

1925-03-24 / 68. szám

LVI. évfolyam, 68. sz. Bu­d­apest, 1925 március 24. MM Ára: korona. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre - 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra­­ . 40.000 K — külföldié .. 80.000 K Ausztriában egy hóra . . . . _ 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI­ UTCA 1. 0Z. Telefonszám .... József 3—29 és József 3—30 A EGYES SZÁM­ÁRA. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT^—^ A ASA A KÖZPONTI KÖZLÖNYE /xB ^ Ju80 szláviálian­ 4 dinár, Franciaországban 1 franc MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám. . J.3-31 és J.3-32. Vidék: J.70-29 Petőfi népénél* márciu­si ünnepe. Tízezrek Petőfi szobránál. — A rendőrség letépte pártunk koszorújának szalagját. — Farkas és Propter elvtársak beszédei. — Októberről nem szabad beszélni. A márciusi eszm­ék igazi harcosainak fölvonulása. Petőfi népe mégis ünnepelt .A szabad tér­ségen találkozót adott és Budapest szociál­demokrata munkásságának tömegei megint összegyűltek, hogy a világszabadság költőjé­nek emlékét ünnepeljék, hogy hitet tegyenek a márciusi eszmék mellett is, erőt merítsenek a­ találkozóból további küzdelmükhöz. Komor, sötét az idő fölöttün­ e, ki tudja, hányadszor. A jobbágyivadékok joga és minden, ami kö­rülötte történt: a visszarablás és a vissza nem adás — ma még fájóbbak, még égetőbbek és a szenvedés még k­eserűbb, mint valaha, összegyűltek a dolgozók, hogy megint meg­sürgessék, ki tudja immár, hányadszor, a márciusi eszmék valóraváltását. Megmérték erejüket, amelyet, ó, de szeretnének eltiporni s amelyet annyi időn át börtön, bitó, üldözés jogfosztás egyéb válfajai fúrtak, nyomtak, szorítottak, de még­sem tudták soha azt meg­törni. A testvérek hatalmas embererdeje, összeforrva a közös sorsban, harcban és vágy­ban, megint megmutatta, hogy, ime, itt van, hiába borították a márciusi eszmékre a ha­,­szagság, a feledés leplét, hiába fojtogatja po­litikai és gazdasági reakció, Petőfi népe él és jogait követeli. Budapest munkássága március 15-én nekki juthatott a szoborhoz. Nem engedték oda. Jobban a szívük szerint való volt, hogy a reakció támogatói, a márciusi ifjak elfajzott utódai, a szabadságeszmék kibérelt porko­lábjai lábatlankodjanak ott farizeusi ünnepi játékot. Azok, akik jogfosztással, gumibottal, gyűlölet szításával ápolják március eszmé­jét... De hiába a képmutatók sunyi prakti­kája, íme, vannak még seregek ebben az or­szágban, amelyek számon tartják az igazi márciust és számonkérik az elsikkasztott jo­gokat. Ez a tömeg nemcsak a főváros munkássága volt: a dolgozó Magyarország, a haladásért, a fölszabadulásért harcoló egész magyar nép jelent meg általa a szobornál. Beláthatatlan tömeg borította a hatalmas teret és az ember­erdő benyomult a vit­llékutcákba. Komor, kemény férfitömeg dacosan és elszántan sora­kozott az ércalak köré, számonkérni és hitet tenni. Számonkérni jogait, amivel még min­dig adósok az ország urai és hitet tenni arról, hogy hiába minden, a reakciós politika mes­terkedései, mert az eszme él, a harc áll és a számonkérők tábora töretlenül és elszántan követeli és várja március beteljesedését. Félszázezernyi szempár villant össze a té­ren, a szívek egyet k­iktettek, az agyak egyet gondoltak és összefogva egy hitben, egy aka­ratban, a szocializmus,­­a világszabadság esz­méiben álltak az ércalak körül. És ez a tábor csak kis része a hatalmas seregnek. Mert szerte az országban, városok tömeglakásai­ban, fülledt, szomorú bérestanyák homályá­ban, gyárakban, műhelyekben és bányákban mind­egy a gondolat és a munka ritmusában morajlik a szebb jövő himnusza. Ebben a végtelen össz­eborulásban eltörpí­tően nevetséges, ellenszenves és megvetésre méltó az „uj márciust", az „uj célokat" kur­jongatók csapata és az Erő méltóságos meg­nyilatkoztatása megadta a választ s meg­mutatta a jövendő képét azoknak is, akik orzott hatalmukkal nem az ország javát szol­gálják, hanem Március eszméinek örököseit nyomorgatják. Ha késetten is, szép és nemes ünnepet ült vasárnap Budapest munkássága. A nagy eszmék örökhagyói magasztosultak föl halóporaikban és erő, elszántság és keserű dac mutatták meg, hogy lesz még egy Már­cius e földön, egy igazi Március... A SÖIWOJÁS. Ebéd után szitálni kezdett az eső. Ekkor m­ákr párosával, négyesével emberek vonultak a bel­város felé. Két óra tájban már sűrűbb lett a fölvonulás. Az eső elállt, az enyhe tavaszi boru­latban hatalmas embercsoportok, zsúfolt villa­mosok igyekeztek a Dun­apart felé. Többnyire férfiak, Budapest szervezett munkásságának elitje, harcedzett, kemény emberek, akik föl­kerekedtek a külvárosokból és a környékből, családok körtéből és mentek a Belváros felé. Zord alakjuk komoran húzódott a paloták alatt, amint hangtalanul fölvonultak a Seregszemlére és emlékeztetni. Fél 3 óra felé mind feketébbek lettek az utcák a sűrű embertömegtől. A más­kor csöndes Belváros egyszerre megelevenedett, a paloták ablakaiból nyugtalan arcok tekint­gettek le a népvándorlásra. Nő, gyermek föl­tűnően kevés a fölvonulóik között, megkérdjük az egyik munkáét, akiről tudjuk, h­ogy felesége és gyermekei nélkül ilyen alkalomkor nem szokott kivonulni. — Mit tudom, hogy ezek mit csinálnak — mondja és a rendőrhadseregre mu­tat. — A mai időkben jobb, ha ilyenkor egyedül vágyóik — mondja sötéten. OSáfölk­állsípOS. A szabadság költőjének emlékünnepén­ rendőrhadsereg szállta meg a Belvárost. A fő­kapitányságon vasárnap délutánra gondos és minden részletre kiterjedő haditervet készítet­tek. A stratégiai fölvonulás minden művé­szete érvényesült. Tökéletes rendőrgyűrű zárta körül a Petőfi-teret. A felállítás hármas ta­gozású volt. A Petőfi-tér Erzsébet-híd felé eső részén, a villamossínek előtt, a szobortól mintegy 80 méterre egy vonalban, két külön­álló részre szakadva 36 lovas rendőr. A szaka­szok előtt két tiszt. A másik oldalon két sor­ban, osztályokra tagozódva 240 gyalogos rend­őr. A vonal eleje alig 40 méterre a szobor­tól. Előttük egész kis táborkara a rendőrtisz­teknek. Minden pereiben jelentések érkeznek. A tömegben elszórva a detektívek serege.­­Könnyű volt megismerni őket. A dalárdák éneke előtt­ a munkások levették kalapjukat. Ők nem.) A rendőrségi készenlét elhelyezke­désének ez a formája valóban forradalmi újí­tás. Még nem volt példa arra, hogy egy nép­gyűlésen teljesen a tömegbe ékelődve álljon föl a rendőrség. A két oldalról egymásnak szembeállított rendőroszlopok úgy festettek, mint valami harapófogó két vaskarja, amely mindenáron bele akar marni a tömegbe. A helyzet ilyen is volt. A szobor mögött, a Régiposta- és a Piarista­utcákba torkolló tömeg háta mögött mindenütt és egyidőben 25—25 főből álló g­yalogrendőr­szakasz vonul föl. Elzárják a közlekedést. Se ki, se be. Csak az Erzsébet-hídfő felől szabad a közlekedés. A harmadik rajvonal távolabb áll föl. A Haris-közben, a Váci-, a Főposta-, a Vá­rosház-utcán, a Ferenciek-terén, a Károly- és Múzeum-körúton, a Duna-, a Veres Pálné-, az Egyetem- és a Molnár-utcában. Erős készült­ség van a Nemzeti Színház körül, a Baross­téren és a Szép-utcában. Tökéletes rendőrgyűrű. Ha történik valami, az egész tömeg körül van zárva. Ezenkívül teljes készenlét a főkapitány­ságon, az összes kerületi­­ kapitányságokon és őrszobákon. A parancsnokok között kerék­páros rendőrök tartják fönt az érintkezést. És feszes kaptákban adják a jelentéseket. A gyű­lés tart. Nem történt semmi. A szobornál. Az Erzsébet-hídtól a Hungária-szállóig a ha­talmas tér egyetlen feketéllő embererdő, amely­nek komor alapszínéből csak a rendőrlovak és rendőrsisakok emelkednek ki. Váll váll mellett és mégis alig hullámzik a sok tízezernyi tömeg. Sehol semmi tolongás, példás rend, fegyelem, a kijelölt rendezőik a helyükön. Majdnem min­denki ismeri egymást itt és gúnyos mosollyal nézegetik a közéjük furakodott spicliket és ázsám provokatőröket. A szobor talapzata körül a pártvezetőség tagjai, a parlamenti frakció és a Népszava szerkesztősége szoronganak a rend­őrtisztviselők gyűrűjében. Néha fölharsan egy­egy kiáltás: „Éljen a Népszava!" „Le a reakció­val!" A rendőrök idegesen fészkelődnek. A „rendcsinálók" m­i­nkájául. Elhelyezik pártunk hatalmas babérkoszorú­ját a szobor talapzatán. Vörös szalagján ez a fölírás: „Petőfi Sándornak, a forradalom láng­lelkű költőjének, a Magyarországi Szociál­demokrata Párt." Alig tették le a koszorút a lépcsőre, megjelenik egy gúnyosan mosolygó, hetyke rendőrtiszt egy rendőr kíséretében, a rendőr átlép a korláton, odamegy a koszorú­hoz, a feliratos vörös szalagot leoldja róla és kezdi összegyűrni. Háta mögött áll a rendőr­tiszt, Volkenberg, rendőrfőfelügyelő, aki kár­örvendő arccal nézi a rendőr műveletét. Az emberek észreveszik, a tömeg mozdul, pfuj, pfuj — hangzik mindenfelől és Volkenberg sápadt, de gúnyos, dacos arccal áll a hatal­mas embergyűrű közepéiben, kezében az össze­gyűrt szalaggal. Egyik elvtársunk odamegy hozzá és azt mondja: „Kérem, tiltakozom a szalag elvitele ellen, ne tessék azt összegyűrni, mert­ azt mi vettük." A másik elvtársunk is közbelép: „Az a mi magántulajdonunk — mondja a szemdőrtisztnek —, önök így respek­tálják a magántulajdonit?" — „A maga pénzé­ből vette?" — feleli gúnyos, pökhendi hangon Volkenberg. Ekkor odalép Farkas István elv­társ, nemzetgyűlési képviselő, aki szintén til­takozik a durva merénylet ellen. — „A törvény nevében lefoglalom a szalagot" — mondja Volkenberg és provokálóan szétnézve hozzá­teszi: „Merjen csak­ valaki szólni." Szerencsére a rendezőség föllépésének és az öntudatos em­berek higgadtságának, a rendőrtisztviselő provokáló merényletét eltűrték. Eltették ezt az emléket jobb idők­re. Volkenberg főfelügyelő úr pedig a rendőrök sorfala között elvonult a zsákmányolt koszomszalaggal. • Ez a Volkenberg egyébként régi ismerősünk már. A proletárdiktatúra alatt a helyén ma­radva, a leglelkesebben szolgálta mindvégig a diktatúrát. A proletárdiktatúra bukása után is tovább fűtötte a politikai ambíciója; lelkes ébredő lett, aki büszkén hordozta egészen a legutóbbi időkig az ébredők ötágú­­ csillagját. Ez a Volkenberg volt egyébként az, aki a Népszava össze­rombolása előtt való napokban egy ébredő­társaság élén följött a Népszava szerkesztő­ségébe és ott provokálóan követelte a Népszava épületének tervrajzát és amikor nem kapta meg, fenyegetően mormolva távozott el csa­pata élén. Néhány nappal később a Népszava házát az ébredő brigantik lerombolták ... Általában szemtanúink vannak arra, hogy a rend föntartására kivezényelt rendőrtiszt­viselők közül többen a gyűlés alatt többizben tettek provokáló közbeszólást és a tömegben elhelyezkedett azsan provokatőröket biztatták a zavaró közbeszólások­ra, akiket egyébként a gyűlés után rendőrök és detektívek kísértek haza lakásukig. Mindezek ellenére természete­sen a tömeg mindvégig a legnagyobb nyugalom­mal viselkedett és nem tette meg azt a szíves­séget a vérszomjas uraknak, hogy alkalmat adjon egy kis beavatkozásra Az ünnepség. Pontban 3 órakor fölhangzott az Általános Munkásdalegyletek jeligéje: „Zúgjon dalunk, miként a fergeteg." A dal betölte a hatalmas teret és az emberek tízezrei levett kalappal, némán hallgatják a szálló akkordokat. A dal elhangzása után Farkas István elvtárs, nem­­zetgyűlési képviselő, lép az emelvényre. Farkas elvtárs megnyitója. Március a mien­k — mondotta —, a márciusi hagyományaiknak a munkásság a letétemé­nyese. Azok az eszmék, azok a gondolatok, ame­lyek a márciusi eseményekhez fűződnek, ott sem valósultak meg. Ma is vannak Metter-

Next