Népszava, 1925. október (53. évfolyam, 220–246. sz.)
1925-10-01 / 220. szám
2 ahány ország Európában és Európán kívül van, valamennyinek a kormánya feszülten figyel az események fordulataira, nemcsak figyel, hanem valamelyes formában benne is van az eseményekben. Ami természetes is. Hiszen nemcsak a biztonság ügyét érleli (vagy akarja érlelni) ez a nagy európai sürgölődés. Nagy politikai és gazdasági érdekekről is szó van benne, amelyek közvetve vagy közvetlenül minden államra érezhető és élénk kihatással vannak. De hol vagyunk mi? Mi, Magyarország? Milyen úton-módon és a fölmerülő kérdések melyik ágán kapcsolódtunk bele ebbe a nagy mozgalmasságba? Hol van az a magyar külpolitika, amely sorvasztó gazdasági és penitikai elszigeteltségünk palánkján ügyes kézzel megkeresi a rést és tágítani igyekszik egy kis európai levegő számára? Hiába keresgélünk, Magyarországot, a magyar külpolitikát nem találjuk sehol. A dolog egyszerű. A magyar külpolitikát Magyarországon is hiába keresnék, mert a helyzet még mindig az, hogy, a mai kormányrendszer nagyon jól érzi magát az elszigeteltség állapotában és még mindig megelégszik azzal, hogy a külügyminisztérium afféle politikai meteorológiai intézet legyen csupán,, amely följegyzi az európai szelek járását, de sem az egyik, sem a másik irányban nem tud, vagy nem akar elindulni. Ugyan, hol vagyunk mi? Amikor zengő forrásban van az európai politika, Magyarországnak még külügyminisztere sincs. Az a hallgatag úr, akit a külügyminisztérium vezetésével megbíztak, sehol sem látható és olyan sik nyugalommal hallgat, mintha nem is a külpolitika vezetője, hanem a magyar gazdasági élet temetője volna. A magyar külpolitika csak imittamott zendít rá egy nótára, szomorúan és fáradtan, mint egy elnyűtt fonográflemez és egyre csak azt halljuk tőle, hogy a külkereskedelmi szerződéseket meg fogják kötni. Bizony, szomorú és lehangoló komédia az, amit valami érthetetlen nagyzolással magyar külpolitikának neveznek. Csak ilyenkor látjuk teljes meddőségét, szélütött és siketnéma életecskéjét, amikor minden más államnak a külpolitikája az élet és az élelmesség friss lendületével keres és kísérletezik, hogyan tegye jobbá, elviselhetőbbé a belpolitikáját. Csak a minap olvastuk, hogy az egyik diplomáciai tisztviselő azzal a kijelentéssel nem ment el egy, magyar vonatkozású svájci ünnepélyre, hogy ő „nem képvisel nyomorországot..." Ez a tisztelt úr, persze, minden hónapban zsebrevágja azt a csinos öszszeget, amit Nyomorország ad neki, aminthogy megteszik ezt idehaza is, anélkül, hogy képviselni akarnák ezt a valóban nyomorgó Nyomorországot. Azonban a fizetést rendesen fölvenni, az nem külpolitika. Az, amit az érdekelt urak külpolitikának tartanak, csak jobban a víz alá nyom valamennyiünket, mekkora életérdeke tehát az országnak, hogy eltávolítsa azokat, akik csak ilyesmire képesek! A tisztviselői fizetés- és státuszrendezést péntesten tárgyalja a minisztertanítás, kedden pedig a „tanékossági" bizottság Noha a nemzetgyűlés még július elején, tehát a nyári vakáció előtt felhatalmazást adott a kormánynak a tisztviselői fizetésrendezésre, ez az ügy azóta, immár negyedéve, még mindig csak az előkészítések, konferenciázások és bizottságosdik stádiumában van. A tisztviselői fizetésrendezés körül észlelhető csigalassúság és huzavona bizonyára nem egészen céltalan, hiszen a részletes költségvetés késedelmes elkészítésének a többi közt ez is egyik indokául szolgált. A fizetés- és státuszrendezés dolgában tehát szorgalmasan folydogáltak — a különböző tárgyalások, amelyekről a kormány esti lapja most azt jelenti, hogy — szinte hihetetlen— befejezést nyertek és Bud pénzügyminiszter a pénteki minisztertanács elé terjeszti a fizetés- és státuszrendezés ügyében végzett munkálatainak eredményét. Nehogy azonban a türelmetlenkedő közalkalmazottak előre igyanak a medve bőrére, tudni kell, hogy a kormány tanácskozása után az ügy még nem jut dűlőre. A dolog nem megy olyan „gyorsan". Hátra van még a takarékossági bizottság is. Mert ilyen is működik, ha nem is az államéletben észlelhető, takarékossági intézkedések révén, hanem a fizetésrendezés alkalmából nyerünk róla tudomást. Ha a minisztertanács a pénzügyminiszter tervezetét elfogadja, akkor a fizetés- és státuszrendezés ügye a takarékossági bizottág elé kerül, amelyet valószínűen a jövő hét keddre hívnak össze. NÉPSZAVA 1925 október 1. A Jemmi népe lelkesedéssel és bizalommal választott új törvényhatósági bizottságot és mert ennek túlnyomó többsége a demokratikus pártokból került ki, joggal hihette, hogy új rendszert állított az addigi reakciós rendszer helyébe. Meg kell mondanunk újra és minden eddiginél nyomatékosabban, hogy ez nem következett be. Tudnia kell ezt a főváros lakosságának. Látnia kell és tanulnia belőle. Új rendszer nincs a budapesti városházán, sőt ott tartunk, hogy most egyáltalán nincs ott rendszer. Minden valami félszeg átmenetiség, valami kevéssé biztató erjedés állapotába került Most boszszulja meg magát, hogy a kormány mesterséges eszközökkel fosztotta meg ható erejétől azt az akaratot, amelyet a főváros népe a választásokon kifejezett. A demokratikus pártokra ez az átmeneti állapot kétszeres kötelességet ró: még hevesebben ostromolni az elmúlt rendszer itthagyott csökevényeit; az alkotni akarás lendületével az élet problémái elé állítani a főváros autonómiáját és igazgatását és az vagy tud élni vagy tud dolgozni, vagy áljon a meddőség, a nemakarás ,egyenbélyegével a főváros népe elé. Október 7-ére összehívták a főváros közgyűlését, az elsőt a választások óta, amely végre érdemleges munkát végezzen. Május közepén volt a választás, közel öt hónap múlt el azóta az első érdemleges közgyűlésig és ha végigböngésszük elejétől végig és ámuló szemekkel akár visszafelé is a közgyűlés tárgysorozatát, megdöbbenve kérdezzük: ezzel, ennyivel jönnek a főváros törvényhatósági bizottságának első dolgozó ülése elé? Lapunk más helyén ezt a tárgysorozatot ismertetjük és itt, ezen a helyen magasra fölmutatjuk a tényeket: Budapest szenvedő, kínlódó népe, íme, a főváros tanácsának öt hónap után nincs más mondanivalója számotokra! A közgyűlést megelőzően összehívták a középítési bizottságot, amely elé az építőprogram kerül, pénzügyi megalapozás nélkül, összehívták a pénzügyi bizottságot, amelynek tárgysorozatán se építőprogram, se pénzügyi megalapozás nincs. Siralmasnak mondhatnánk, ha a demokratikus pártok nem éreznék magukban az elhivatottságot és az erőit arra, hogy itt végre az életet megindítsák. Nem vádoljuk a főváros tanácsát, elvégre itt intézményesen állították, szembe egy kiélt rendszer maradványait a főrros népének ellentétes akaratával és láthatjuk az ékes példából, mit jelent, amikor az alkotmányosság érvényesülésének feltételeit meghamisítják. A módszer, amelynek tanúi vagyunk, mindenesetre alkalmas arra, hogy minden illúziót eloszlasson, a mellékkérdések rengetegéből kijussunk és meglássuk, hogy mik tulajdonképen a bajok okai. A személyi, a hatásköri és a tárgyi ellentmondások mind élesebben kirajzolódnak és a demokratikus pártoknak, amelyeknek kötelességük megállapítani a felelősséget mindazokkal szemben, akik meddőségre kárhoztatták a főváros igazgatását, kötelességük egyúttal az is, hogy ezeket a kérdéseket halogatás nélkül döntésre juttassák. El kell dőlnie, hogy színes szappanbuborék-e a főváros autonómiája? — afféle kellemetlen kölönc-e a főváros tanácsának és egyes részvénytársasági igazgató uraknak a nyakán? — avagy önkormányzat-e a szó hiánytalan értelmében? Keddi lapunkban illetékes helyen szerzett értesülésünket közöltük arra nézve, hogy a kormánykörökben is képtelennek ítélik a mai helyzetet, amely a főváros vagyonkezelését néhány úr édes titkává teszi és becsapja az ajtót a főváros önkormányzatának orra előtt, amikor az arra kíváncsi, hogy miképen sáfárkodnak a főváros vagyonával. Kilátásba helyezik a kérdés törvényes rendezését, hogy majd szabályozzák a főváros autonómiájának viszonyát a fővárosi üzemekben. Ezeket a kijelentéseket is úgy vesszük, hogy a jelenlegi helyzetet, amely nevetséges szavazógéppé sülyeszti a főváros autonómiáját, föntartani nem lehet. A főváros autonómiája dönt a főváros vagyoni ügyeiben, holott ezeket az ügyeket lényegükben nem ismeri. A követelés, hogy ezen változtassanak, süket fülekre talál és lassanként kialakul az a helyzet, hogy a komoly munkájában megakadályozott autonómia eltelik kétségekkel és bizalmatlansággal, holott talán bizalommal adóznék a valóban hozzáértő és önzetlen munkának, ha megismerhetné, viszont a hozzáértő és önzetlen munkára is az elhibázott és érthetetlen rendszer következtében a szétely és a bizalmatlanság árnyéka borul. Nagyon jól tudjuk, hogy vannak a főváros vállalatainak üzleti és üzemi titkai, amelyeket védeni kell, viszont azt a főváros intéző köreinek és a kormányköröknek kell tudniok, hogy a mérhetetlen vagyonokat nem lehet rábízni néhány úr személyes felelősségére. A bizalomnak intézményesnek kell lenni és a bizalmat intézményessé csak a szabályokba foglalt bizalmatlanság teheti. Ami itt az utolsó öt évben történt, azért a közgyűlés egyik pártja tartozik felelősséggel. Ehhez, párthoz fordulunk most a kérdésünkkel: érdeke-e ennek a pártnak a tarcazgatás? Bizonyára lesz alkalma ennek a pártnak erre a kérdésre felelni. Ha ez a felelet tagadó lesz, akkor az egész törvényhatóság együttes súlyával, ha nem, úgy is demokratikus pártok akaratnyilvánításával elhárítja magától a felelősséget mindazért, amit titokban, zárt ajtók mögött és a közgyűlés mögött csinálnak. Ami betegség most mutatkozik a főváros igazgatásában, abból árad át a főváros szervezetébe, hogy megcsonkították a főváros autonómiájának jogkörét, meghamisították annak alkotmányos tartalmát. Úgy lehet, küszöbön áll a harc a főváros meg nem hamisított autonómiájáért. Félhivatalos román walasi mntMm minisztereKnek m erdélyi BR magyar telep@M@M ügyében. A románok is magyar földreform fogyatékosságára hivatkoznak. Szeptember 22-i lapunkban közöltük Bethlen miniszterelnöknek azt a nyilatkozatát, amelyben a Demokratikus Szövetségnek és a Nemzeti Demokrata Pártnak az erdélyi telepesek, illetve a telepesekről hozott népszövetségi határozat ügyében hozzáintézett beadványára válaszolt. Bethlen miniszterelnök e nyilatkozatára — amint a kormány esti félhivatalosa jelenti — a román kormány most a félhivatalos „Rador" távirati ügynökség útján válaszolt és e válaszában, amely mögött Bethlenek félhivatalos lapja magát Duca román külügyminisztert sejti, a román kormány a többi között a következőket mondja: — Magyarország bosszúsága a genfi balsiker miatt annál természetesebb, mivel kiterjedt és költséges propagandájának, anyagául akart egy várt kedvező döntést fölhasználni. A Népszövetség döntése egyáltalán nincs ellentétben a békeszerződésekkel, sőt ellenkezőleg, teljesen azok szellemében készült. Egyébként is azt, hogy jogtalanságot követtünk el egy kisebbséggel szemben, legalább kormányzati érdeknek kellene indokolnia. Vajjon miféle kormányérdek követelné, hogy miután több mint 80.000 magyar parasztnak földet adtunk, 200 telepestől elvegyünk néhány holdat. Különben egész Magyarországon nem, adtak földet 80.000 családfőnek — amennyi parasztnak mi adtunk — és ez oly érv, amely nagyon sokat levon azoknak az erkölcsi tekintélyéből, akik a szomszéd kerítésen áttekintgetnek és mások számára olyan jogokat követelnek, amilyeneket ők maguk odahaza nem ismernek el. Végül a román félhivatalos tiltakozik „a Románia belügyeibe való beavatkozás ellen" és ilyen beavatkozásnak minősíti azt, ha a magyar parlament az erdélyi telepesek ügyében a nagyhatalmiak parlamentjeihez akarna fordulni. A kormánypárti esti lap hosszasan reflektál a román kormánynak erre a névtelen válaszára, amellyel szemben leszögezi, hogy „Erdélyben nem kapott 80.000 magyar paraszt földet és nem 200 telepesről van szó. Többezer magyar család léte forog kockán a telepesek birtokainak elvételénél". Végül a félhivatalos erélyesen Visszautasítja azt a vádat, hogy a kormány a kisebbségek ügyével kapcsolatosan bármely szomszéd állam belügyeibe kívánna beavatkozni és egyben jelzi, hogy a kormánynak nincsen szándékában az erdélyi telepesek ügyében a nagyhatalmiak parlamentjeihez fordulni. Ezzel az üzenetváltással kapcsolatosan csak aztkívánjuk megállapítani, hogy amikor a román félhivatalos válasz a magyar földreform fogyatékosságát emlegeti, nem első ízben történik meg, hogy a szomszédos államok kormányai a Bethlen-kormány reakciós megnyilatkozásaira hivatkoznak a nemzeti kisebbségekkel való bánásmód igazolására. Egyébként éppen a román kormány nemrégiben a maga „hatályosabb" törvényjavaslatát is azzal igyekezett a külföld felé „indokolni", hogy Magyarországon a Bethlen-kormány már régesrég hasonló törvénnyel gondoskodott „az állami és a társadalmi rend hatályosabb védelméről". Látható tellát, hogy a magyar kormány reakciós intézkedéseit nem csak az ország népe sínyli meg, hanem a magyar reakció egyikein tömegesen szolgáltatja az ürügyeket az elszakított területeiken lakó nemzeti kisebbségekkel való bánálmól igazolására is.