Népszava, 1926. január (54. évfolyam, 1–25. sz.)
1926-01-01 / 1. szám
2 Kettő a pápának arra a közbenjárására vonatkozik, amellyel Olaszországot semlegességének a megőrzésére igyekszik bírni. A legérdekesebb okmány azonban 1914 július 29-éről szól. Pálffy gróf követségi tanácsos mondja el ebben Berchtoldnak, hogy milyen beszélgetést folytatott a bíboros államtitkárral. Ehhez hozzáfűzi a Vatikán magatartására vonatkozó magyarázatát. Miért uszít, a Vatikán háborúra? Nagyon is reálpolitikai okokból. A pápaság hatalmáról és az ortodox egyházzal régóta tartó küzdelméről volt szó. Szerbia az oroszság előőrse, a klerikális osztrák-magyar monarchia ellenben a katolikus egyháznak az ortodoxizmus ellen irányuló védőbástyája. Hatalmipolitikai céljaiért, hogy ezt a védőbástyát el ne veszítse és az ellenségét aláaknázza, a Vatikán azt kívánja, hogy a hatalmasabb szomszéd egy egész népet megsemmisítsen és rá akarja zúdítani a világra a háború furiáját. Ebből is kitűnik, hogy nemcsak apró tábori lelkészek és püspökök imádkoztak a fegyverek győzelméért. Pálffy gróf, követségi tanácsos jelentése így szól: Császári és királyi vatikáni követség. Tróma, 1914 .július 29. Tárgy: A pápa állítólagos intervenciója a Szerbiával való konfliktusban. Berchtold gróf őexcellenciájánál, a császári és királyi ház miniszterének. A legszélsőbb politikai feszültség idején, amiben ma élünk, az emberi képzelet fokozott nyomatékossággal dolgozik és gyakran anélkül, hogy erre gondolna, túllépi a józan ítélet határait. Így merült föl ezekben az utóbbi napokban ismételten az a híradás, hogy a pápa is interveniált a Szerbiával való konfliktus dolgában és az alostoli felséghez fordult volna, hogy arra kérje, kímélje meg a keresztény népeket a háború borzalmaitól. Egy, az „Italia"-ban közölt cikk annyira megy a naivitásban, hogy közvetlen kapcsolatot talál a szerb konkordátum és az osztrákmagyar kormány ultimátuma között és arról biztosít, hogy ennek a jegyzéknek az a célja, hogy más formában visszaszerezze a monarchiának azt, amit a Szerbia és a szentszék között megkötött egyezmény révén elveszített-Tehát reváns a konkordátumért. Ebből a képtelen föltevésből egész természetes módon származik a pápa intervenciójára vonatkozó épp olyan logikus, mint hamis következtetés. Ezekkel a sajtókombinációkkal szemben érdekes lesz megismerni a Kúriának igazi gondolkodását. Egy látogatás folyamán, amelyet két napja a bíboros államtitkárnál tettem, ez természetesen, a most Európát foglalkoztató nagy problémákra és kérdésekre terelte a beszélgetést. Demi ne tudiájának a megjegyzéseiből azonban nem lehetett kiérezni az elnézés és a kiengesztelődés különös szellemét. Habár rendkívül élesnek minősítette a Szerbiához intézett jegyzéket, nem kevésbé helyeselte azt és egyúttal közvetve azt a reménységét fejezte ki, hogy a monarchia végére jár a dolgokuak. Bizonyára kár — mondta a bíboros —, hogy Szerbiát már sokkal régebben nem „aprították össze", mert akkor ez talán megtörténhetett volna anélkül, hogy mint ma, szörnyű lehetőségek útját nyissa meg. Ez a nyilatkozat megegyezik a pápa gondolkozásmódjával is, mert az utóbbi évek folyamán őszentsége ismételten sajnálkozását fejezte ki azon, hogy Ausztria elmulasztotta „megbüntetni" veszedelmes dunai szomszédját. Azt kérdezhetném, miért mutatkozik a katolikus egyház annyira háborús hangulatban akkor, amikor olyan vezér irányítja, aki valóságos szent és teljesen és igazán apostoli eszmék hatják át. A felelet nagyon egyszerű. A pápa és a Kúria Szerbiában látja azt a maró betegséget, amely lassanként egészen a monarchia velejéig hatol és az idők folyamán végül is fölbomlasztaná. Minden egyéb kísérlet ellenére, amelyet az, utóbbi évtizedekben a Kúria tett, Ausztria-Magyarország elsőrangú katolikus állam, a hit legerősebb védőbástyája, amely évszázadunkban Krisztus egyházának megmaradt. Ennek a védőbástyának a leomlása az egyház legerősebb támaszpontjának az elvesztését jelentené, az ortodoxizmus ellen folytatott küzdelmében leghatalmasabb védelmezője bukna el. Amint tehát Ausztria-Magyarország számára az egyéni önfentartás közvetlen szükségszerűsége, hogy testéből, ha kell erőszakkal is, eltávolítsa a romboló betegséget, épp úgy a katolikus egyház számára te közvetett szükséges "iBms&^&BxafflmMuammnmasmaMRMSBBaex A saérai©! Igazságszolgáltatás TOeotior Wo"' a meHa'^a birák ellen. Amikor a német reakciósok a saját piszkaik áradatát zúdították Ebertre, a német köztársaság első elnökére, bíróság elé állították a rágalmazók némelyikét. Bewersdorff és Schultz a magdeburgi bírák a per tárgyalása folyamán az elfogultságnak és az elnökkel szemben való ellenséges érzésüket minden becsületes embert megbotránkoztató módon juttatták kifejezésre. Theodor Wolff, a „Berliner Tageblatt" főszerkesztője, Ebert halála alkalmából a pörre is visszatérve, ezekről a birákról többek közt ezt írta: „Ezt az embert (Ebertet) méltatlan, a hivatalukkal visszaélő birák kiszolgáltatták a hiszékeny csőcseléknek." Emiatt, perbe fogták, de később, amnesztia következtében az eljárást beszüntették. Wolff lapjában megírta, hogy az amnesztiát köszönet nélkül nyugtázza, kifogást emel ellene, mert kétséges, hogy ő, vagy pedig a panaszos bírák kaptak-e amnesztiát. A napokban Landsberg demokrata képviselő, Ebert volt ügyvédje, miután az amnesztia veszedelme elmúlt, megismételte a bírák ellen emelt vádakat, hogy módot adjon nekik a megtorlásra. De ezek egyáltalán nem sietnek, hogy megvédelmezzék a birói tekintélyt és tisztázzák magukat az ellenük emelt vádak alól. Wolff most megint foglalkozik lapjában ezzel az üggyel és cikkében a következőket írja: A porosz igazságügyminiszter abban hasonlít a sziuk és a mohikánok nagy szellemeihez, hogy őt sem látta még senki. Csak a hivatalos jegyzékek nagyon sovány adataiból tudunk annyit, hogy Ari Zehnhoffnak hívják, 70 esztendős, a centrumpárthoz tartozik és azelőtt ügyvéd volt Düsseldorfban. Azon fáradoztam, hogy még többet tudjak meg róla és megállapítottam azt a csaknem hihetetlenül hangzó körülményt, hogy 1919 márciusa, tehát majdnem hét esztendő óta, a legfőbb igazságügyi hivatalnok helyén áll, ül vagy fekszik. Úgy látszik, hogy az igazságügyminiszter, akit egyébként kiváló jellemtulajdonságairól dicsérnek, a porosz igazságszolgáltatást többnyire fekvő helyzetben irányítja, mert már ez év elején is arról volt szó, hogy régen beteg és kénytelen öregségének örömtelen napjait ágyban tölteni, így lel magyarázatot ennek a miniszteri exisztenciának a titokzatos rejtettsége. Gyakran a betegágyhoz láncolva, mint Prométheusz a sziklához, Ám Zehnhoff úr csak keveset tud mozogni és ahelyett, hogy az igazságot őrizné, amire szükség lenne, az ágyat őrzi. Ki ne érezne őszinte szánalmat a kiváló öreg úr iránt, akit testi fájdalmak gyötörnek és aki ilyen állapotban még arra is kényszerül, hogy néha, az irodaszolga megjelenésekor, az is eszébe jusson, hogy miniszter? Nyíltan meg kell mondanunk, hogy teljesen érthetetlennek tartjuk azt a rideg kíméletlenséget, amellyel eddig is elmulasztották, hogy a szenvedőt megszabadítsák a mégis csak zavaró hivatali kötelességektől. Aki a beteg 70 éves aggastyánnak szolgálatot akar tenni, a legélesebben kell tiltakoznia ez ellen a kihasználás ellen és követelnie, hogy gyorsan, nyomban egészséges, robusztus igazságügyminisztert nevezzenek ki. Talán hozzá szabad fűznünk még azt is, hogy a nép és az állam is érdeklődik valamennyire az ügy iránt és hogy a mai igazságszolgáltatási viszonyok mellett ebben a magas állásban nem páciensre, hanem orvosra van szükségünk. Amint emlékezni fognak reá, amnesztiába fojtották azt a kísérletet, amelyre itt vállalkoztunk, hogy Bewersdorff és Schultze urak, a magdeburgi Ebert-per bíráinak a dolgát nyílt eljárásban némileg megvilágítsuk. Beszüntették azt az eljárást, amelyet az államügyészség ellenem indított. A nem kívánatos kedvezés ellen való kifogásaink eredménytelenek maradtak és eltűnt annak a lehetősége, hogy a bekötött szemű, mérleggel fölszerelt istennő tiszta papjait néhány egészen határozott kérdésben eskü alatt tett feleletre kényszerítsük. Most azonban Landsberg, birodalmi gyűlési képviselő, aki Heineval együtt a birodalmi elnök ügyvédje volt Magdeburgban, újabb vádakat emel mind a két bíró ellen, szégyentelen nyilatkozatokat idéz, amelyekben érzelmeiknek adtak kifejezést és gyönge, tekergős tagadásaikkal élesen megformulázott állításokat szögez szembe. Bizonyosan azt hitte, hogy két német bíró egy óráig sem élhet ilyen vádak alatt, mégis csak éreznék a nyilvános tisztogatás szükségességét és bűnhődést követelnének a rajtuk elkövetett gyalázatért és ezért anyagának a közreadásával szándékosan várt az amnesztia kihirdetése utánig, nehogy ő is a kegyelem sugarától érintve, az igazsággal a kezében zárt ajtókra találjon. Eddig még nem hallottunk róla, hogy az igazságosság trónjánál álló két arkangyal találkozni kívánna a támadóval, hogy őt felelősségre vonják. Landsberg a szarvánál akarta megfogni a bikát, de az arénában a bika néha félénken, harci kedv nélkül vonul vissza a legmesszebb háttérbe. A pikadorok hiába csiklandozzak lándzsáikkal, a sistergő tűzijátékkal a nyakába kapaszkodó banderillok nem bírják heves elővigyázatlanságokba hajszolni és a közönség füttyei sem tudják lángra lobbantani a bátorságát. Bewersdorff és Schultze mégis azt gondolhatnák, hogy az ő tartós hátrálásukat nem lehet úgy megbocsátani, mint a bikáét, amelynek jól indokolt igényjoga van a nagyrabecsülésünkre. Micsoda Schultze és Bewersdorff? Csak példányai egy fajtának, akik különösen azért alkalmasak a bemutatásra, mert bennük rendkívül kifejlődtek a jellemző sajátosságok. Ha abnormitások lennének, egyedüliek a maguk fajtájában, teljesen kiszakítva a tömegből, akkor spirituszban őrizhetnék és a szekrénybe állíthatnák őket. De bennük csak brutálisan fokozódott a másutt meglevő, és az, amit mások a bőrük alatt, hordanak, náluk kifelé van fordítva. Michel Angelonak a sixtini kápolnában lévő Végítélet című festményén a mélységbe sülyedő, összegomolyodott testek egymást elnyelő sokaságából néhány különösen borzalmas alak válik ki. Tekintetünk ezért egész természetesen annak a festménynek egyes alakjain akad meg, amely a németországi politikai igazságszolgáltatás tragédiáját mutatja. Alapjában véve nem az egyes az, amelyik érdekel, vagy megijeszt. A tragikum az elmerülésben, az általános összebonyolódásban, a közösség ösztönében rejlik, amelyben az egyik a másikat rántja le magával és „szolidaritásban" a testével fedi a másikat. Bewersdorff és Schulitze semmit sem jelent a számunkra. Az a valóság, hogy a porosz és német birák egyesületei nem tartják szükségesnk, vagy nem tartják lehetségesnek, hogy a zuhanóktól elszakadjanak, sokat jelent a számunkra. Olyan férfiak, akiknek előkelő jelleme egyébként még a kétséges szomszédságot, sem tűrné el, a mai állam iránt való ellentétes érzésükben, abban a hamis testületi szellemben, amely már annyi rendet, annyi kasztot és olyan sok intézményt megölt, annyira elvakultak, hogy kötelességteljesítésnek látják a mindenki előtt nyilvánvaló jogsértések csökönyös védelmezését. Ha a köztársasági államban nem mondatnak le egy republikánus bírót, ebben meg nem engedett kedvezést látnak azok, akik a császárság idején bizonyára egyetlen antimonarchista kollegát sem ismertek és ha az ember az ellen lázad, hogy a birói ítéletet bosszútól vagy pártfanatizmustól teszik függővé, akkor a birói függetlenség ellen intézett támadásról panaszkodnak. Arra való hivatkozásai, amit függetlenségnek neveznek, távoltartják magukat minden kritikai kétségtől, becsületes, egyénileg érinthetetlen férfiak még a zabolátlan fickókkal való enyhe elbánást is fedözik, ami gyilkos támadásokra és gyilkosságokra vezet. Nem akadályozhatjuk meg a becsületes vakokat, hogy szolidárisan összetartsanak, de nem akarjuk azt, hogy velük együtt a legmagasabb, a népnek legszükségesebb eszménye, a jognak és a jogbiztonságnak az eszménye menthetetlenül a mélységbe zuhanjon. A legutóbbi kormányalakításnál egy Franken nevű birodalmi igazságügyminiszterrel ajándékoztak meg bennünket. Elmúlt már 70 éves, a tógát már régen a hálókabáttal cserélte föl, egy légynek sem tud ártani és a melegítő kályha mellett mit sem sejt ennek a világnak dolgai felől. Az igazságszolgáltatásnak a birodalomban, jó nagypapája volt. Poroszországban 7 esztendő óta Am Zehmhoff úrnak kell az igazságügy fölött őrködnie és Am Zehmhoff nemcsak, hogy 70 éves, de még betegség is gyötri. Mialatt a fiú az ágyban fekszik, Germania mama az ablaknál áll és nézi azoknak a hosszú felvonulását, akik hiába keresik az igazságosság üdvét. Államügyészek, akik bizonyára a legnagyobb energiával szeretnének föllépni a köztársaság ellenségeivel szembeni, mosolyogva mondják egymásnak: ..Ne zavarjuk a beteg nyugalmát!" Mi többiek, szeretnénk tudni, meddig fog ez még így tartaná. Braun miniszterelnök úr, meddig még? A beteg igazságügyi miniszter gyakran önzetlenül és még inkább az általános jólétre, mint NÉPSZAVA 1926 január 3. ség, hogy mindent elkövessen vagy jóváhagyjon, ami ezt a célt szolgálhatja. Ilyen szempontok mellett, nagyon jól hidat építhetünk az apostoli érzelmek és a háborús szellem között. Pálffy, császári és királyi ügyvivő.