Népszava, 1926. január (54. évfolyam, 1–25. sz.)

1926-01-01 / 1. szám

2 Kettő a pápának arra a közbenjárására vonat­kozik, amellyel Olaszországot semlegességének a megőrzésére igyekszik bírni. A legérdeke­sebb okmány azonban 1914 július 29-éről szól. Pálffy gróf követségi tanácsos mondja el ebben Berchtoldnak, hogy milyen beszélgetést foly­tatott­ a bíboros államtitkárral. Ehhez hozzá­fűzi a Vatikán magatartására vonatkozó ma­gyarázatát. Miért uszít, a Vatikán háborúra? Nagyon is reálpolitikai okokból. A pápaság hatalmáról és az ortodox egyházzal régóta tartó küzdelméről volt szó. Szerbia az oroszság előőrse, a klerikális osztrák-magyar monarchia ellenben a katolikus egyháznak az ortodoxiz­mus ellen irányuló védőbástyája. Hatalmi­politikai céljaiért, hogy ezt a védőbástyát el ne veszít­se és az ellenségét aláaknázza, a Vatikán azt kívánja, hogy a hatalmasabb szomszéd egy egész népet megsemmisítsen és rá akarja zúdí­tani a világra a háború furiáját. Ebből is ki­tűnik, hogy nemcsak apró tábori lelkészek és püspökök imádkoztak a fegyverek győzelmé­ért. Pálffy gróf, követségi tanácsos jelentése így szól: Császári és királyi vatikáni követség. Tróma, 1914 .július 29. Tárgy: A pápa állítólagos inter­venciója a Szerbiával való konfliktusban. Berchtold gróf őexcellen­ciájánál­, a császári és királyi ház mini­szt­er­ének. A legszélsőbb politikai feszültség idején, amiben ma élünk, az emberi képzelet fokozott nyomatékossággal dolgozik és gyakran anél­kül, hogy erre gondolna, túllépi a józan íté­let határait. Így merült föl ezekben az utóbbi napokban ismételten az a híradás, hogy a pápa is inter­veniált a Szerbiával való konfliktus dolgában és az al­ostoli felséghez fordult volna, hogy arra kérje, kímélje meg a keresztény népeket a háború borzalmaitól. Egy, az „Italia"-ban közölt cikk annyira megy a naivitásban, hogy közvetlen kapcsola­tot talál a szerb konkordátum és az osztrák­magyar kormány ultimátuma között és arról biztosít, hogy ennek a jegyzéknek az a célja, hogy más formában visszaszerezze a mon­archiának azt, amit a Szerbia és a szentszék között megkötött egyezmény révén elveszített-Tehát reváns a konkordátumért. Ebből a képtelen föltevésből egész természe­tes módon származik a pápa intervenciójára vonatkozó épp olyan logikus, mint hamis követ­keztetés. Ezekkel a sajtókombinációkkal szemben ér­dekes lesz megismerni a Kúriának igazi gon­dolkodását. Egy látogatás folyamán, amelyet két napja a bíboros államtitkárnál tettem, ez természe­tesen, a most Európát foglalkoztató nagy problémákra és kérdésekre terelte a beszélge­tést. D­emi ne tud­iájának a megjegyzéseiből azon­ban nem lehetett kiérezni az elnézés és a ki­engesztelődés k­ü­lönös szellemét. Habár rend­kívül élesnek minősítette a Szerbiához intézett jegyzéket, nem kevésbé helyeselte azt és egy­úttal közvetve azt a reménységét fejezte ki, hogy a monarchia végére jár a dolgokuak. Bizonyára kár — mondta a­ bíboros —, hogy Szerbiát már sokkal régebben nem „aprították össze", mert akkor ez talán megtörténhetett volna anélkül, hogy mint ma, szörnyű lehető­ségek útját nyissa meg. Ez a nyilatkozat meg­egyezik a pápa gondolkozásmódjával is, mert az utóbbi évek folyamán őszentsége ismételten sajnálkozását fejezte ki azon, hogy Ausztria elmulasztotta „megbüntetni" veszedelmes dunai szomszédját. Azt kérdezhetném, miért mutatkozik a kato­likus egyház annyira háborús hangulatban akkor, amikor olyan vezér irányítja, aki való­ságos szent és teljesen és igazán apostoli esz­mék hatják át. A felelet nagyon egyszerű. A pápa és a Kúria Szerbiában látja azt a maró betegséget, amely lassanként egészen a mon­archia velejéig hatol és az idők folyamán végül is fölbomlasztaná. Minden egyéb kísér­let ellenére, amelyet az, utóbbi évtizedekben a Kúria tett, Ausztria-Magyarország elsőrangú katolikus állam, a hit legerősebb védőbástyája, amely évszázadunkban Krisztus egyházának megmaradt. Ennek a védőbástyának a le­omlása az egyház legerősebb támaszpontjának az elvesztését jelentené, az ortodoxizmus ellen folytatott küzdelmében leghatalmasabb védel­mezője bukna el. Amint tehát­ Ausztria-Magyarország számára az egyéni ön­fen­tartás közvetlen szükségszerű­sége, hogy testéből, ha kell erőszakkal is, el­távolítsa a romboló betegséget, épp úgy a kato­likus egyház számára te közvetett szükséges­ "iBms&^&BxafflmMuammnmasmaMRMSBBaex A saérai©! Igazságszolgáltatás TOeotior Wo"' a meHa'^a birák ellen. Amikor a német reakciósok a saját piszkaik áradatát zúdították Ebertre, a német köztár­saság első elnökére, bíróság elé állították a rá­galmazók némelyikét. Bewersdorff és Schultz a magdeburgi bírák a per tárgyalása folyamán az elfogultságnak és az elnökkel szemben való ellenséges érzésüket minden becsületes embert megbotránkoztató módon juttatták kifejezésre. Theodor Wolff, a „Berliner Tageblatt" főszer­kesztője, Ebert halála alkalmából a­ pörre is visszatérve, ezekről a birákról többek közt ezt írta: „Ezt a­z embert (Ebertet) méltatlan, a hi­vatalukkal visszaélő birák kiszolgáltatták a hiszékeny csőcseléknek." Emiatt, perbe fogták, de később, amnesztia következtében az eljárást beszüntették. Wolff lapjában megírta, hogy az amnesztiát köszönet nélkül nyugtázza, ki­fogást emel ellene, mert kétséges, hogy ő, vagy pedig a panaszos bírák kaptak-e amnesztiát. A napokban Landsberg demokrata képvi­selő, Ebert volt ügyvédje, miután az amnesz­tia veszedelme elmúlt, megismételte a bírák ellen emelt vádakat, hogy módot adjon nekik a megtorlásra. De ezek egyáltalán nem siet­nek, hogy megvédelmezzék a birói tekintélyt­ és tisztázzák magukat az ellenük emelt vádak alól. Wolff most megint foglalkozik lapjában ezzel az üggyel és cikkében a következőket írja: A porosz igazságügyminiszter abban hason­lít a sziuk és a mohikánok nagy szellemeihez, hogy őt sem látta még senki. Csak a hivatalos jegyzékek nagyon sovány adataiból tudunk annyit, hogy Ari Zehnhoffnak hívják, 70 esz­tendős, a centrumpárthoz tartozik és azelőtt ügyvéd volt Düsseldorfban. Azon fáradoztam, hogy még többet tudjak meg róla és megálla­pítottam azt a csaknem hihetetlenül hangzó körülményt, hogy 1919 márciusa, tehát majd­nem hét esztendő óta, a legfőbb igazságügyi hivatalnok helyén áll, ül vagy fekszik. Úgy lát­szik, hogy az igazságügyminiszter, akit egyéb­ként kiváló jellemtulajdonságairól dicsérnek, a porosz igazságszolgáltatást többnyire fekvő helyzetben irányítja, mert már ez év elején is arról volt szó, hogy régen beteg és kénytelen öregségének örömtelen napjait ágyban tölteni, így lel magyarázatot ennek a miniszteri exisz­tenciának a titokzatos rejtettsége. Gyakran a betegágyhoz láncolva, mint Prométheusz a sziklához, Ám Zehnhoff úr csak keveset tud mozogni és ahelyett, hogy az igazságot őrizné, amire szükség lenne, az ágyat őrzi. Ki ne érezne őszinte szánalmat a kiváló öreg úr iránt, akit testi fájdalmak gyötörnek és aki ilyen állapotban még arra is kényszerül, hogy néha, az irodaszolga megjelenésekor, az is eszébe jusson, hogy miniszter? Nyíltan meg kell mondanunk, hogy teljesen érthetetlennek tart­juk azt a rideg kíméletlenséget, amellyel eddig is elmulasztották, hogy a szenvedőt megszaba­dítsák a mégis csak zavaró hivatali köteles­ségektől. Aki a beteg 70 éves aggastyánnak szolgálatot akar tenni, a legélesebben kell til­takoznia ez ellen a kihasználás ellen és köve­telnie, hogy gyorsan, nyomban egészséges, robusztus igazságügyminisztert nevezzenek ki. Talán h­ozzá szabad fűznünk még azt is, hogy a nép és az állam is érdeklődik valamennyire az ügy iránt és hogy a mai igazságszolgálta­tási viszonyok mellett ebben a magas állásban nem páciensre, hanem orvosra van szükségünk. Amint emlékezni fognak reá, amnesztiába fojtották azt a kísérletet, amelyre itt vállal­koztunk, hogy Bewersdorff és Schultze urak, a magdeburgi Ebert-per bíráinak a dolgát nyílt eljárásban némileg megvilágítsuk. Beszüntet­ték azt­ az eljárást, amelyet az államügyészség ellenem indított. A nem kívánatos kedvezés ellen való kifogásaink eredménytelenek ma­radtak és eltűnt annak a lehetősége, hogy a be­kötött szemű­, mérleggel fölszerelt istennő tiszta papjait néhány egészen határozott kér­désben eskü alatt tett feleletre kényszerítsük. Most azonban Landsberg, birodalmi gyűlési képviselő, aki Heineval együtt a birodalmi elnök ügyvédje volt Magdeburgban, újabb vá­dakat emel mind a két bíró ellen, szégyentelen nyilatkozatokat idéz, amelyekben érzelmeiknek adtak kifejezést és gyönge, tekergős tagadá­saikkal élesen megformulá­zott állításokat szö­gez szembe. Bizonyosan azt hitte, hogy két német bíró egy óráig sem élhet ilyen vádak alatt, mégis csak éreznék a nyilvános tisztoga­tás szükségességét és bűnhődést követelnének a rajtuk elkövetett gyalázatért és ezért anya­gának a közreadásával szándékosan várt az amnesztia kihirdetése utánig, nehogy ő is a kegyelem sugarától érintve, az igazsággal a kezében zárt ajtókra találjon. Eddig még nem hallottunk róla, hogy az igazságosság trónjá­nál álló két arkangyal találkozni kívánna a támadóval, hogy őt felelősségre vonják. Lands­berg a szarvánál akarta megfogni a bikát, de az arénában a bika néha félénken, harci kedv nélkül vonul vissza a legmesszebb háttérbe. A pikadorok hiába csiklandozzak lándzsáikkal, a sistergő tűzijátékkal a nyakába kapaszkodó banderillok nem bírják heves elővigyázatlan­ságokba hajszolni és a közönség füttyei sem tudják lángra lobbantani a bátorságát. Bewers­dorff és Schultze mégis azt gondolhatnák, hogy az ő tartós hátrálásukat nem lehet úgy meg­bocsátani, mint a bikáét, amelynek jól indokolt igényjoga van a nagyrabecsülésünkre. Micsoda Schultze és Bewersdorff? Csak pél­dányai egy fajtának, akik különösen azért al­kalmasak a bemutatásra, mert bennük rend­kívül kifejlődtek a jellemző sajátosságok. Ha abnormitások lennének, egyedüliek a maguk fajtájában, teljesen kiszakítva a tömegből, ak­kor spirituszban őrizhetnék és a szekrénybe állíthatnák őket. De bennük csak brutálisan fokozódott a másutt meglevő, és az, amit má­sok a bőrük alatt, hordanak, náluk kifelé van fordítva. Michel Angelonak a sixtini kápolná­ban lévő Végítélet című festményén a mély­ségbe sülyedő, összegomolyodott testek egymást elnyelő sokaságából néhány különösen borzal­mas alak válik ki. Tekintetünk ezért egész ter­m­észetesen annak a festménynek egyes alak­jain akad meg, amely a németországi politikai igazságszolgáltatás tragédiáját mutatja. Alap­jában véve nem az egyes az, amelyik érdekel, vagy megijeszt. A tragikum az elmerülésben, az általános összebonyolódásban, a közösség ösztönében rejlik, amelyben az egyik a mási­kat rántja le magával és „szolidaritásban" a testével fedi a másikat. Bewersdorff és Schul­i­tze semmit sem jelent a számunkra. Az a va­lóság, hogy a porosz és német birák egyesü­letei nem tartják szü­kségesn­­k, vagy nem tartják lehetségesnek, hogy a zuhanóktól el­szakadjanak, sokat jelent a számunkra. Olyan férfiak, akiknek előkelő jelleme egyébként még a kétséges szomszédságot, sem tűrné el, a mai állam iránt való ellentétes érzésükben, abban a hamis testületi szellemben, amely már annyi rendet, annyi kasztot és olyan sok intézményt megölt, annyira elvakultak, hogy kötelességteljesítésnek látják a mindenki előtt nyilvánvaló jogsértések csökönyös védelmezé­sét. Ha a köztársasági államban nem mondat­nak le egy republikánus bírót, ebben meg nem engedett kedvezést látnak azok, akik a császárság idején bizonyára egyetlen anti­monarchista kollegát sem ismertek és ha az ember az ellen lázad, hogy a birói ítéletet bosszútól vagy pártfanatizmustól teszik füg­gővé, akkor a birói függetlenség ellen intézett támadásról panaszkodnak. Arra való hivatko­zásai, amit függetlenségnek neveznek, távol­tartják magukat minden kritikai kétségtől, be­csületes, egyénileg érinthetetlen férfiak még a zabolátlan fickókkal való enyhe elbánást is fedözik, ami gyilkos támadásokra és gyilkos­ságokra vezet. Nem akadályozhatjuk meg a be­csületes vakokat, hogy szolidárisan összetart­sanak, de nem akarjuk azt, hogy velük együtt a legmagasabb, a népnek legszükségesebb esz­ménye, a jognak és a jogbiztonságnak az esz­ménye menthetetlenül a mélységbe zuhanjon. A legutóbbi kormá­nyalakításnál egy Fran­ken nevű birodalmi igazság­ügyminiszterrel ajándékoztak m­eg bennünket. Elmúlt már 70 éves, a tógát már régen a hálókabátt­a­l cserélte föl, egy légynek sem tud ártani és a melegítő kályha mellett mit sem sejt ennek a világnak dolgai felől. Az igazságszolgáltatás­nak a birodalomban, jó nagypapáj­a volt. Po­roszországba­n 7 esztendő óta Am Zeh­mho­ff úr­nak kell az igazságügy fölött őrködnie és Am Zehmhoff nemcsak, ho­gy 70 éves, de még be­tegség is gyötri. Mialatt a fiú az ágyban fek­szik, Germania mama az ablaknál áll és nézi azoknak a hosszú felvonulását, akik hiába keresik az igazságosság üdvét. Álla­mügyészek, akik bizonyára a legnagyobb energiával szeret­nének föllépni a köztársaság ellenségeivel sze­mbeni, mosolyogva mondják egymásnak: ..Ne zavarjuk a beteg nyugalmát!" Mi többiek, szeretnénk tudni, meddig fog ez még így tar­taná. Braun miniszterelnök úr, meddig még? A beteg igazságügyi miniszter gyakran önzet­lenül és még inkább az általános jólétre, mint NÉPSZAVA 1926 január 3. ség, hogy mindent elkövessen vagy jóváhagy­jon, ami ezt a célt szolgálhatja. Ilyen szempontok mellett, nagyon jól hidat építhetünk az apostoli érzelmek és a háborús szellem között. Pálffy, császári és királyi ügyvivő.

Next