Népszava, 1926. március (54. évfolyam, 49–73. sz.)

1926-03-02 / 49. szám

tt Európai mentalitás. ( (II.) Európa, büszke lehet a kultúrájára, de egyáltalán nem lehet büszke az erkölcseire. Valahányszor egy diplomáciai kérdés fölmerül, egy kérdés, amely több államot érdekel, vásári zsivajtól visszhangzik a világsajtó és még visz­szataszítóbbak azok az intrikák, amelyek a bi­zalmas diplomáciai tárgyalásokat jellemzik. Németország népszövetségi tagsága tanulsá­gos alkalmat nyújt arra, hogy az európai dip­lomácia igazi ábrázatját újból megismerhessük, alkalmat nyújt arra, hogy újból megállapít­hassuk, milyen erkölcstelen eszközökkel dolgo­zik a civilizált Európa diplomáciája. Az európai politika élén ma kétségkívül Anglia áll és a­­nemzetközi diplomácia akcióinak nagy részét vagy nyíltan, vagy a kulisszák mögött Anglia kezdeményezi. Anglia volt az, aki a biztonsági paktumra vonatkozó tárgyalások megkezdését Németországnak ajánlotta, Anglia volt az, aki Németországot a népszövetségbe való belépésre biztatta és aki minden eszközzel igyekezett el­hárítani azokat az aggályokat, amelyek a né­met diplomáciát a népszövetségbe való belépés­ből olyan h­osszú ideig visszatartották. Anglia ígérte meg, hogy Németország —­ mint nagy­hatalom — tagja lesz a népszövetség Tanácsá­nak, a népszövetségi tanácstagok angol nyo­másra tettek ígéretet Berlinben, hogy Német­ország tanácstagsága ellen nem fognak kifogást emelni, szóval Anglia volt­ az, aki vállalkozott arra, hogy Németországot keresztvíz alá tartja­­len­f­ben. Az optimisták ujjongtak,­­­midőn a loparnói Szerződés létrejött, az­ idealistáik ünnepet ültek, s midőn Németország a népszövetségbe való föl­vételért folyamodott Genfben és mi is, akik­nem vagyunk optimisták, de akiknek lelkéből az idealizmust a történelem szomorú tapaszta­latai sem tudták kiirtani, — mi is a béke és ki­engesztelődés közeledését vártuk attól, hogy a genfi tanácsasztalhoz egy legyőzött nagyhata­lom is leülhet, hogy a győzök szövetsége igazi népszövetséggé fog átalakulni. Pirulás nélkül valljuk be: csalódtunk. Csalódtunk, mert azt reméltük, hogy az európai mentalitás megvál­tozott, azt reméltük, hogy a győztesek, akik a béke diktálásánál nem ismertek kíméletet, most jobb észre térnek és kellő méltósággal fogják üdvözölni magu­k között­ a hatalmas né­met nép képviselőjét a genfi tanácsasztalnál. Csalódtunk, m­ert az európai mentalitás nem változott, az európai mentaltás oka is h­e­véti,­­ az európai diplomácia ma is rosszhiszemű intri­kákat sző, ma is az a hazug és­­alattomos, baj­keverő, aki volt a háború előtt­. Németországot főleg az a remény viszi a nép­szövetségibe, hogy annak keretén belül sikerülni fog a békeszerződések, igazságtalan rendelkezé­seit békés úton megváltoztatni. Németország békét akar és ezért lemondott arról, hogy El­szász-Lotharingiát erőszakos úton visszakapja, lemondott arról, hogy Franciaországot valaha is fegyverrel megtámadja. De Németország nem mondott le arról, hogy a keleti lehetetlen határokat megváltoztassa, nem mondott le ar­ról, hogy a­ népszövetségtől várja annak a len­gyel korridornak a megszüntetését, amely Né­metország­ egységes területét, ké­t részre hasítja, két részre, amely most csak lengyel területen keresztül tud egymással érintkezni. Ennek a helyzetnek természetellenes voltát Anglia is kénytelen volt belátni és ezért Anglia nem is garantálta a lengyel-német határt, tehát­ nyitva h­agyta azt a lehetőséget, hogy azok az igazság­talanságok, amelyeket Németországgal keleten elkövettek, valamikor jóvátehetők legyenek. Németország a Népszövetség tanácsában a akarta dűlőre vinni ezt a kérdést, ha nem is most, midőn Lengyelország a Tanácsnak ideig­lenes tagja, hanem később, midőn a sorozatos fölváltás elvének alapján Lengyelország he­lyébe egy másik kis állam kerül ideiglenes tag gyanánt a népszövetség tanácsába. Francia­ország — Európa Mefistója — ijedten látta, hogy it­t olyasmi készül, ami a békeszerződések revízióját jelenti. A francia­ diplomácia azon­ban nem akarja, hogy a békeszerződéseken rés keletkezzék­, mert tudja, hogy akkor ez az er­kölcstelen alapokon fölépült egész alkotmány összeomlik, hogy helyet adjon egy olyan béké­nek, amely igazán békét hoz Európa népeinek lelkébe. A francia diplomácia tehát módot ke­r­ese­tt arra, hogy ennek a­ módosításnak a le­hetőségét is kizárja, hogy Németország a Nép­szövetség Tanácsától se remélhesse a német­lengyel határra vonatkozó módosítás egyhangú elfogadását. Franciaország jelenlegi diploma­tái tudják, hogy ők sohasem járulnának hozzá ehhez a módosításhoz. De azt is tudják a f­ran­ccia diplomaták, hogy az idők múlnak, a jelen­legi mentalitás nem lesz mindig itt Francia­országban, s a demokrácia igazi szelleme egy­szer be fog költözni a francia parlamentbe és akkor a mai francia diplomaták eltűnnek a porondról és olyanok jönnek a helyükbe, akik nem fognak vak szemekkel és süket fülekkel elhaladni azok mellett az igazságtalanságok mellett, amik Németország keleti határán tör­téntek. A mai francia diplomaták tehát gon­doskodni akartak arról, hogy legyen a Nép­szövetségi Tanácsnak egy tagja, amelyik soha­sem fog hozzájárulni a német-lengyel határ ki­igazításához. "Ez az egy tag a mindenkori len­gyel kormány képviselője lenne, mert nehe­zen lehet elképzelni egy olyan lengyel kor­mányt, amelynek képviselője hozzájárulna a korridor német kézre adásához. Ezért kell Lengyelországnak a népszövetségi tanács állandó tagjává lenni és azért, hogy a lengyel uralom alatt élő tekintélyes német kisebbségek ne remélhessék sorsuk jobbra­fordulását. Azért kell állandó hely Lengyel­országnak a népszövetség tanácsában, hogy a lengyel-német ellentét is állandó legyen, hogy az Európa testének keleti részén sajgó seb ne gyógyulhasson, hogy Európa keleti egén állan­dóan ott lebegjen az elégedetlenség és bizal­matlanság felhője, hogy ne legyen béke, hogy tovább intrikálhassanak a diplomaták, hogy tovább dolgozhassanak és kereshessenek a hadiszer­gyártók. Úgy látszik, hogy az angol diplomácia is odaadja magát ehhez a csúnya játékhoz. Az angol, közvélemény tudni sem akar Lengyel­orrs­zág állandó tanácstagságáról és az angol sajtó szinte egyhangúlag visszautasította a lengyel kormánynak ezt a jogosulatlan igé­nyét. Az angol külügyminiszter azonban mást mond. Az ang­ol külügyminiszter azzal áll elő, hogy ő titokban már megígérte francia kollé­gájának a lengyel igények támogatását, azt pedig igazán nem lehet kívánni egy olyan kor­rekt gentlemantől, mint Chamberlain úr, hah­egy másik gentlemannak adott titkos szavát megszegje, még akkor sem, ha ezt a szót az angol közvélemény megkérdezése nélkül, sőt annak kifejezett akarata ellenére adta, még ak­kor sem, ha ennek az ígéretnek a beváltása ko­rábbi ígéretekkel ellenkezik és mérhetetlen ká­rára válik az európai konszolidációnak. Chamberlain úr nemrég még máskép beszélt. Nemrég még ő is elfogadhatatlannak tartotta a lengyel igénybejelentést. A francia diplomá­ciának három sakkhúzása elegendő volt ahhoz, hogy az angol külü­gyminiszter e korábbi ál­láspontját­ megváltoztassa, és titkos ígéretekkel jöjjön elő, amelyek talán soha el nem hang­zottak, vagy ha igen, hát csak az utóbbi na­pokban. Az első sakkhúzás az volt, hogy a len­gyel sajtó útján megfenyegette Angliát, hogy abban az esetben, ha Anglia tovább is ellenzi Lengyelország állandó tanácstagságát, a len­gyel diplomácia egészen beleevez az orosz vi­zekbe és elfogadja azt a kezet, amelyet a lo­carnói paktum megkötése előtt Csicserin nyúj­tott feléje. A második sakkhúzás Párisban tör­tént. A francia diplomácia is nagyon barátsá­gos. Iyangyn kezdett beszélgetni Moszkva kikül­dötteivel, akik ma ültek össze Parisban, hogy egy messzemenő orosz-francia összeműködés túltételeit beszéljé­k meg. A harmadik sakk­h­úzás At­gordban történt, ahol Juvenel szená­tor a szíriai kérdésben megállapodást kötött a török kormánnyal. Ez a megállapodás a bag­dadi vasútról is szól, amelynek nagy része Szíria területén fut­ keresztül és amelyre Tö­rökországnak feltétlenül szüksége van, ha Mossul felé nagyobb csapatokat akar szállí­tani. A francia kormány egyelőre még nem írta alá ezt a megállapodást és a francia dip­lomácia — úgy látszik — azt akarja elhitetni Londonban, h­ogy ha Anglia megfelelően pa­ríroz, akkor a török csapatok nem fogják igénybe vehetni a bagdadi vasutat egy mossuli expedíció esetén. Ez a három sakkhúzás győzte meg Cham­berlaint arról, hogy a lengyel igények jogo­sak, hogy Európa békéjét és a népszövetség presztízsét legjobban úgy lehet biztosítani, ha Lengyelország is állandó helyet kap a nép­szövetség tanácsában. Még nem bizonyos, hogy Franciaország eléri célját, mert az eddigi je­lek szerint a semleges Svédország — amely szintén tagja a népszövetség tanácsának — nem hajlandó támogatni a lengyel követelést. Ez azonban nem Franciaországtól függ, Franciaország megtette a magáét és megtette a magáét az angol diplomácia is. Franciaországot messzebbmenő célok is ve­zetik ennél az akciónál. Franciaország tudja, hogy Németország bevonulásával nagy át­csoportosulás lesz a Népszövetség Tanácsában, tudja, hogy a nemzetközi politika fontos kér­déseiben az igazságot, békét és megértést óhajtó hatalmak Németország, köré fognak csoportosulni és már most akar gondoskodni arról, hogy a jövő diplomáciai küzdelmeiben ne maradjon magára a genfi tanácsasztalnál. Franciaország, az igazságtalan békeszerződé­sek fő haszonélvezője előre látja azokat a küz­delmeket, amelyeket a legyőzöttek és elnyomot­tak igazsága fog vívnni a békeszerződések ellen és ebben a küzdelemben állandó partnerről akar gondoskodni. Franciaország erősíteni akarja pozícióját a népszövetség tanácsában, ezért akarja Lengyelországot is behozni oda. Franciaország a népszövetségben is érvényesí­teni akarja azt az európai mentalitást, amely a háborút előkészítette és amely a háború után is megakadályozta a békét. Az angol diplomá­cia is — úgy látszik — egy húron pendül a francia diplomatákkal és ezek után nem lep­het meg bennünket az, hogy Mussolini diplo­matái is Páris szájfü­ze szerint keverik a kár­tyákat. Amerikának igaza van: a népszövetség európai intézmény és az európai mentalitás megmérgezi a népszövetség levegőjét is. Európa népe! Mikor rázod le magadról az európai mentalitás képviselőit? NÉPSZAVA 1926 március 2. A frankbizottság többségi jelentésének bírálata. ni. Az eddigiekkel már kimutattuk, hogy a bi­zottság többsége nemcsak, hogy nem gondosko­dott, arról, hogy minden adat, amely az ügy­­állás teljességéne­k megvilágítására kínálko­zott, be is szereztessék, hanem éppen ellenke­zően, ezt a többségi akarat mindenhatóságával egyszerűen megakadályozta, és,mege sem kísérli, hogy jelentésében magyarázatát adja idevonat­kozó, egészen érthetetlen határozatainak, ame­lyekkel a kisebbségnek erre irányuló indítvá­nyait egyszerűm elutasította. Most rátérünk anna­k a vizsgálatára, hogy az ilyen előzmények után „rendelkezésre álló" anyagból a bizottsági többség milyen tény­megállapításokat eszközöl és hogy ezek mennyi­ben felelnek meg a rendelkezésre á­lló anyag­nak. E megállapítások közül csa­k a legfontosab­ba­król legyen szó. A politikai felelősség szempontjából két kö­rülmény az, amelyre nézve a tényállás minden kétséget kizáró bizonyossággal tisztá­n áll. Az egyik, hogy a miniszterelnök 1925 novem­ber 27-én levelet írt báró Perényinek, amelyből lá­tható, hogy értesülést kapott a­r­ról, hogy a Nemzeti Szövetségben hamis frankokkal mani­pullálnak. A másik, hogy báró Perényi e levél folytán tudomására juttatta a miniszterelnök­nek, hogy bár nem az elnöklete alatt álló szö­vetségben, de másutt valóban folytnak ilyen manipulációk és hogy ezekről Nádosy országos főkapitány is tud. Ezt az értesülést a miniszter­elnök 1925 november 30-án kapta. Ezeknek a ténykörülményeknek a fönforgá­sát a bizottság többségi jelentése sem vonja kétségbe. Nem vonja, kétségbe, de úgy tesz, mintha ezeknek a politikai felelősség szem­pontjából semmi jelentőségük sem lenne. Eze­ket­ tehát nem mérlegeli és a belőlük folyó súlyos konzekvenciákat sem vonja le. A bizottsági többség a dolog lényegét ille­tően tévúton halad. A politikai felelősség szem­pontjából abból indul ki, hogy ez csak akkor foroghat fönn, ha a kormány vagy arra ak vala­melyik tagja a frankhamisításban részes, ha a hamisítást szándékosan előmozdította és vizs­gálatában ezeknek a keresését eszközli. Ez a módszer a legjobban ott domborodik ki, ami­kor jelentésében „A miniszterelnök és a kor­mány szerepe" című­ fejezetében (26—32. oldal) és „A miniszterelnök levele" feliratú fejezet­ben (32— 36. oldal) az ügy leglényegesebb ré­szeit tárgyalja. . •­­Azt mondja e fejezetek bevezetésében, hogy a miniszterelnöknek és a kormánynak a bűn­cselekménnyel kapcsolatos szerepét azért tartja szükségesnek vizsgálni, mert „egyes vallomá­sokban (—amint később kiderül, ez alatt a nyo­mozásra vonatkozó vallomások értendők —) hivatkozás történt arra, hogy a bűncselek­ményről a miniszterelnök, illetve a kormány is bírt tudomással, illetőleg, hogy annak meg­történtét hallgatólag tudomásul vette". Ez a kérdés azonban kevésbé a politikai, mint inkább a büntetőjogi felelősségre tarto­zik. Ez utóbbi felelősség szem­pontjából, pedig egészen más a vizsgálandó tényállás és egé­szen mások a földerítendő kérdések. Ha tehát a többségi vizsgálat a bizonyíté­kokat inkább a büntetőjogi felelősség szem­pontjából kereste és mérlegelte, akkor egyrészt olyan területre tévedt, amelyre hatásköre nincs — mert az a büntetéshatóságok illetékes­sége alá esik —, másrészt pedig, ha ott negatív eredményhez is jutott, ezzel a politikai felelős­ség kérdése még elintézve egyáltalában nincs. A többségi jelentés a nyomozati vallomások közül főként Kába Dezső vallomását vizsgálja a politikai felelősség szempontjából. Kába vallomásaiban ugyanis egyebek között azt is mondja, hogy Windischgrätznek és Nádosy­nak előtte tett nyilatkozataiból és az ő jelen­létében egymás között folytatott megbeszélé­seikből szerzett tudomást arról, hogy a kor­mány tudott a dologról. A többségi jelentés nagy apparátussal elemezi Rábáinak ezt a vallomásait és oldala­kon keresztül sorakoztatja föl az adatok egész halmazatát és az érvek sokadalmát an­nak kimutatására, hogy Rábának ezt a vallo­mását bizonyítékul elfogadni nem lehet. Rá­mutat arra, hogy Rába vallomása mindenek­előtt ingadozó azért, mert a rendőrségen kez­detben nem akart vallani és csak később tett kimerítő vallomást. Rába maga erre azt a föl­világosítást adja, hogy neki magának az volt­ az álláspontja, hogy senkit sem óhajtott a dologba rántani. Ezt annál inkább el­ lehet neki hinni, mert hiszen ha másokról beszél, akkor nem vonhatja ki önmagát sem a vád alól. A hallgatás tehát önvédelmére is jó vesz. Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy mindenekelőtt oly magatartást tanúsított, amely az ő érdekeinek is megfelelt. Nem egyedül álló eset, hanem ellenkezőleg, száz esetben kilencvenkilencszer történik, hogy a lefogott tettes tagadással próbál magán segí­teni. De Rába azt is mondja, hogy ezzel a magatartásával azért hagyott fel­­mert a rendőrség közegei arra hivatkoztak, hogy or­szágos érdekek fűződnek ahhoz, hogy ennek

Next