Népszava, 1926. március (54. évfolyam, 49–73. sz.)
1926-03-02 / 49. szám
tt Európai mentalitás. ( (II.) Európa, büszke lehet a kultúrájára, de egyáltalán nem lehet büszke az erkölcseire. Valahányszor egy diplomáciai kérdés fölmerül, egy kérdés, amely több államot érdekel, vásári zsivajtól visszhangzik a világsajtó és még viszszataszítóbbak azok az intrikák, amelyek a bizalmas diplomáciai tárgyalásokat jellemzik. Németország népszövetségi tagsága tanulságos alkalmat nyújt arra, hogy az európai diplomácia igazi ábrázatját újból megismerhessük, alkalmat nyújt arra, hogy újból megállapíthassuk, milyen erkölcstelen eszközökkel dolgozik a civilizált Európa diplomáciája. Az európai politika élén ma kétségkívül Anglia áll és anemzetközi diplomácia akcióinak nagy részét vagy nyíltan, vagy a kulisszák mögött Anglia kezdeményezi. Anglia volt az, aki a biztonsági paktumra vonatkozó tárgyalások megkezdését Németországnak ajánlotta, Anglia volt az, aki Németországot a népszövetségbe való belépésre biztatta és aki minden eszközzel igyekezett elhárítani azokat az aggályokat, amelyek a német diplomáciát a népszövetségbe való belépésből olyan hosszú ideig visszatartották. Anglia ígérte meg, hogy Németország — mint nagyhatalom — tagja lesz a népszövetség Tanácsának, a népszövetségi tanácstagok angol nyomásra tettek ígéretet Berlinben, hogy Németország tanácstagsága ellen nem fognak kifogást emelni, szóval Anglia volt az, aki vállalkozott arra, hogy Németországot keresztvíz alá tartjalenfben. Az optimisták ujjongtak,midőn a loparnói Szerződés létrejött, az idealistáik ünnepet ültek, s midőn Németország a népszövetségbe való fölvételért folyamodott Genfben és mi is, akiknem vagyunk optimisták, de akiknek lelkéből az idealizmust a történelem szomorú tapasztalatai sem tudták kiirtani, — mi is a béke és kiengesztelődés közeledését vártuk attól, hogy a genfi tanácsasztalhoz egy legyőzött nagyhatalom is leülhet, hogy a győzök szövetsége igazi népszövetséggé fog átalakulni. Pirulás nélkül valljuk be: csalódtunk. Csalódtunk, mert azt reméltük, hogy az európai mentalitás megváltozott, azt reméltük, hogy a győztesek, akik a béke diktálásánál nem ismertek kíméletet, most jobb észre térnek és kellő méltósággal fogják üdvözölni maguk között a hatalmas német nép képviselőjét a genfi tanácsasztalnál. Csalódtunk, mert az európai mentalitás nem változott, az európai mentaltás oka is hevéti, az európai diplomácia ma is rosszhiszemű intrikákat sző, ma is az a hazug ésalattomos, bajkeverő, aki volt a háború előtt. Németországot főleg az a remény viszi a népszövetségibe, hogy annak keretén belül sikerülni fog a békeszerződések, igazságtalan rendelkezéseit békés úton megváltoztatni. Németország békét akar és ezért lemondott arról, hogy Elszász-Lotharingiát erőszakos úton visszakapja, lemondott arról, hogy Franciaországot valaha is fegyverrel megtámadja. De Németország nem mondott le arról, hogy a keleti lehetetlen határokat megváltoztassa, nem mondott le arról, hogy a népszövetségtől várja annak a lengyel korridornak a megszüntetését, amely Németország egységes területét, két részre hasítja, két részre, amely most csak lengyel területen keresztül tud egymással érintkezni. Ennek a helyzetnek természetellenes voltát Anglia is kénytelen volt belátni és ezért Anglia nem is garantálta a lengyel-német határt, tehát nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy azok az igazságtalanságok, amelyeket Németországgal keleten elkövettek, valamikor jóvátehetők legyenek. Németország a Népszövetség tanácsában a akarta dűlőre vinni ezt a kérdést, ha nem is most, midőn Lengyelország a Tanácsnak ideiglenes tagja, hanem később, midőn a sorozatos fölváltás elvének alapján Lengyelország helyébe egy másik kis állam kerül ideiglenes tag gyanánt a népszövetség tanácsába. Franciaország — Európa Mefistója — ijedten látta, hogy itt olyasmi készül, ami a békeszerződések revízióját jelenti. A francia diplomácia azonban nem akarja, hogy a békeszerződéseken rés keletkezzék, mert tudja, hogy akkor ez az erkölcstelen alapokon fölépült egész alkotmány összeomlik, hogy helyet adjon egy olyan békének, amely igazán békét hoz Európa népeinek lelkébe. A francia diplomácia tehát módot keresett arra, hogy ennek a módosításnak a lehetőségét is kizárja, hogy Németország a Népszövetség Tanácsától se remélhesse a németlengyel határra vonatkozó módosítás egyhangú elfogadását. Franciaország jelenlegi diplomatái tudják, hogy ők sohasem járulnának hozzá ehhez a módosításhoz. De azt is tudják a franccia diplomaták, hogy az idők múlnak, a jelenlegi mentalitás nem lesz mindig itt Franciaországban, s a demokrácia igazi szelleme egyszer be fog költözni a francia parlamentbe és akkor a mai francia diplomaták eltűnnek a porondról és olyanok jönnek a helyükbe, akik nem fognak vak szemekkel és süket fülekkel elhaladni azok mellett az igazságtalanságok mellett, amik Németország keleti határán történtek. A mai francia diplomaták tehát gondoskodni akartak arról, hogy legyen a Népszövetségi Tanácsnak egy tagja, amelyik sohasem fog hozzájárulni a német-lengyel határ kiigazításához. "Ez az egy tag a mindenkori lengyel kormány képviselője lenne, mert nehezen lehet elképzelni egy olyan lengyel kormányt, amelynek képviselője hozzájárulna a korridor német kézre adásához. Ezért kell Lengyelországnak a népszövetségi tanács állandó tagjává lenni és azért, hogy a lengyel uralom alatt élő tekintélyes német kisebbségek ne remélhessék sorsuk jobbrafordulását. Azért kell állandó hely Lengyelországnak a népszövetség tanácsában, hogy a lengyel-német ellentét is állandó legyen, hogy az Európa testének keleti részén sajgó seb ne gyógyulhasson, hogy Európa keleti egén állandóan ott lebegjen az elégedetlenség és bizalmatlanság felhője, hogy ne legyen béke, hogy tovább intrikálhassanak a diplomaták, hogy tovább dolgozhassanak és kereshessenek a hadiszergyártók. Úgy látszik, hogy az angol diplomácia is odaadja magát ehhez a csúnya játékhoz. Az angol, közvélemény tudni sem akar Lengyelorrszág állandó tanácstagságáról és az angol sajtó szinte egyhangúlag visszautasította a lengyel kormánynak ezt a jogosulatlan igényét. Az angol külügyminiszter azonban mást mond. Az angol külügyminiszter azzal áll elő, hogy ő titokban már megígérte francia kollégájának a lengyel igények támogatását, azt pedig igazán nem lehet kívánni egy olyan korrekt gentlemantől, mint Chamberlain úr, hahegy másik gentlemannak adott titkos szavát megszegje, még akkor sem, ha ezt a szót az angol közvélemény megkérdezése nélkül, sőt annak kifejezett akarata ellenére adta, még akkor sem, ha ennek az ígéretnek a beváltása korábbi ígéretekkel ellenkezik és mérhetetlen kárára válik az európai konszolidációnak. Chamberlain úr nemrég még máskép beszélt. Nemrég még ő is elfogadhatatlannak tartotta a lengyel igénybejelentést. A francia diplomáciának három sakkhúzása elegendő volt ahhoz, hogy az angol külügyminiszter e korábbi álláspontját megváltoztassa, és titkos ígéretekkel jöjjön elő, amelyek talán soha el nem hangzottak, vagy ha igen, hát csak az utóbbi napokban. Az első sakkhúzás az volt, hogy a lengyel sajtó útján megfenyegette Angliát, hogy abban az esetben, ha Anglia tovább is ellenzi Lengyelország állandó tanácstagságát, a lengyel diplomácia egészen beleevez az orosz vizekbe és elfogadja azt a kezet, amelyet a locarnói paktum megkötése előtt Csicserin nyújtott feléje. A második sakkhúzás Párisban történt. A francia diplomácia is nagyon barátságos. Iyangyn kezdett beszélgetni Moszkva kiküldötteivel, akik ma ültek össze Parisban, hogy egy messzemenő orosz-francia összeműködés túltételeit beszéljék meg. A harmadik sakkhúzás Atgordban történt, ahol Juvenel szenátor a szíriai kérdésben megállapodást kötött a török kormánnyal. Ez a megállapodás a bagdadi vasútról is szól, amelynek nagy része Szíria területén fut keresztül és amelyre Törökországnak feltétlenül szüksége van, ha Mossul felé nagyobb csapatokat akar szállítani. A francia kormány egyelőre még nem írta alá ezt a megállapodást és a francia diplomácia — úgy látszik — azt akarja elhitetni Londonban, hogy ha Anglia megfelelően paríroz, akkor a török csapatok nem fogják igénybe vehetni a bagdadi vasutat egy mossuli expedíció esetén. Ez a három sakkhúzás győzte meg Chamberlaint arról, hogy a lengyel igények jogosak, hogy Európa békéjét és a népszövetség presztízsét legjobban úgy lehet biztosítani, ha Lengyelország is állandó helyet kap a népszövetség tanácsában. Még nem bizonyos, hogy Franciaország eléri célját, mert az eddigi jelek szerint a semleges Svédország — amely szintén tagja a népszövetség tanácsának — nem hajlandó támogatni a lengyel követelést. Ez azonban nem Franciaországtól függ, Franciaország megtette a magáét és megtette a magáét az angol diplomácia is. Franciaországot messzebbmenő célok is vezetik ennél az akciónál. Franciaország tudja, hogy Németország bevonulásával nagy átcsoportosulás lesz a Népszövetség Tanácsában, tudja, hogy a nemzetközi politika fontos kérdéseiben az igazságot, békét és megértést óhajtó hatalmak Németország, köré fognak csoportosulni és már most akar gondoskodni arról, hogy a jövő diplomáciai küzdelmeiben ne maradjon magára a genfi tanácsasztalnál. Franciaország, az igazságtalan békeszerződések fő haszonélvezője előre látja azokat a küzdelmeket, amelyeket a legyőzöttek és elnyomottak igazsága fog vívnni a békeszerződések ellen és ebben a küzdelemben állandó partnerről akar gondoskodni. Franciaország erősíteni akarja pozícióját a népszövetség tanácsában, ezért akarja Lengyelországot is behozni oda. Franciaország a népszövetségben is érvényesíteni akarja azt az európai mentalitást, amely a háborút előkészítette és amely a háború után is megakadályozta a békét. Az angol diplomácia is — úgy látszik — egy húron pendül a francia diplomatákkal és ezek után nem lephet meg bennünket az, hogy Mussolini diplomatái is Páris szájfüze szerint keverik a kártyákat. Amerikának igaza van: a népszövetség európai intézmény és az európai mentalitás megmérgezi a népszövetség levegőjét is. Európa népe! Mikor rázod le magadról az európai mentalitás képviselőit? NÉPSZAVA 1926 március 2. A frankbizottság többségi jelentésének bírálata. ni. Az eddigiekkel már kimutattuk, hogy a bizottság többsége nemcsak, hogy nem gondoskodott, arról, hogy minden adat, amely az ügyállás teljességének megvilágítására kínálkozott, be is szereztessék, hanem éppen ellenkezően, ezt a többségi akarat mindenhatóságával egyszerűen megakadályozta, és,mege sem kísérli, hogy jelentésében magyarázatát adja idevonatkozó, egészen érthetetlen határozatainak, amelyekkel a kisebbségnek erre irányuló indítványait egyszerűm elutasította. Most rátérünk annak a vizsgálatára, hogy az ilyen előzmények után „rendelkezésre álló" anyagból a bizottsági többség milyen ténymegállapításokat eszközöl és hogy ezek mennyiben felelnek meg a rendelkezésre álló anyagnak. E megállapítások közül csak a legfontosabbakról legyen szó. A politikai felelősség szempontjából két körülmény az, amelyre nézve a tényállás minden kétséget kizáró bizonyossággal tisztán áll. Az egyik, hogy a miniszterelnök 1925 november 27-én levelet írt báró Perényinek, amelyből látható, hogy értesülést kapott arról, hogy a Nemzeti Szövetségben hamis frankokkal manipullálnak. A másik, hogy báró Perényi e levél folytán tudomására juttatta a miniszterelnöknek, hogy bár nem az elnöklete alatt álló szövetségben, de másutt valóban folytnak ilyen manipulációk és hogy ezekről Nádosy országos főkapitány is tud. Ezt az értesülést a miniszterelnök 1925 november 30-án kapta. Ezeknek a ténykörülményeknek a fönforgását a bizottság többségi jelentése sem vonja kétségbe. Nem vonja, kétségbe, de úgy tesz, mintha ezeknek a politikai felelősség szempontjából semmi jelentőségük sem lenne. Ezeket tehát nem mérlegeli és a belőlük folyó súlyos konzekvenciákat sem vonja le. A bizottsági többség a dolog lényegét illetően tévúton halad. A politikai felelősség szempontjából abból indul ki, hogy ez csak akkor foroghat fönn, ha a kormány vagy arra ak valamelyik tagja a frankhamisításban részes, ha a hamisítást szándékosan előmozdította és vizsgálatában ezeknek a keresését eszközli. Ez a módszer a legjobban ott domborodik ki, amikor jelentésében „A miniszterelnök és a kormány szerepe" című fejezetében (26—32. oldal) és „A miniszterelnök levele" feliratú fejezetben (32— 36. oldal) az ügy leglényegesebb részeit tárgyalja. . •Azt mondja e fejezetek bevezetésében, hogy a miniszterelnöknek és a kormánynak a bűncselekménnyel kapcsolatos szerepét azért tartja szükségesnek vizsgálni, mert „egyes vallomásokban (—amint később kiderül, ez alatt a nyomozásra vonatkozó vallomások értendők —) hivatkozás történt arra, hogy a bűncselekményről a miniszterelnök, illetve a kormány is bírt tudomással, illetőleg, hogy annak megtörténtét hallgatólag tudomásul vette". Ez a kérdés azonban kevésbé a politikai, mint inkább a büntetőjogi felelősségre tartozik. Ez utóbbi felelősség szempontjából, pedig egészen más a vizsgálandó tényállás és egészen mások a földerítendő kérdések. Ha tehát a többségi vizsgálat a bizonyítékokat inkább a büntetőjogi felelősség szempontjából kereste és mérlegelte, akkor egyrészt olyan területre tévedt, amelyre hatásköre nincs — mert az a büntetéshatóságok illetékessége alá esik —, másrészt pedig, ha ott negatív eredményhez is jutott, ezzel a politikai felelősség kérdése még elintézve egyáltalában nincs. A többségi jelentés a nyomozati vallomások közül főként Kába Dezső vallomását vizsgálja a politikai felelősség szempontjából. Kába vallomásaiban ugyanis egyebek között azt is mondja, hogy Windischgrätznek és Nádosynak előtte tett nyilatkozataiból és az ő jelenlétében egymás között folytatott megbeszéléseikből szerzett tudomást arról, hogy a kormány tudott a dologról. A többségi jelentés nagy apparátussal elemezi Rábáinak ezt a vallomásait és oldalakon keresztül sorakoztatja föl az adatok egész halmazatát és az érvek sokadalmát annak kimutatására, hogy Rábának ezt a vallomását bizonyítékul elfogadni nem lehet. Rámutat arra, hogy Rába vallomása mindenekelőtt ingadozó azért, mert a rendőrségen kezdetben nem akart vallani és csak később tett kimerítő vallomást. Rába maga erre azt a fölvilágosítást adja, hogy neki magának az volt az álláspontja, hogy senkit sem óhajtott a dologba rántani. Ezt annál inkább el lehet neki hinni, mert hiszen ha másokról beszél, akkor nem vonhatja ki önmagát sem a vád alól. A hallgatás tehát önvédelmére is jó vesz. Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy mindenekelőtt oly magatartást tanúsított, amely az ő érdekeinek is megfelelt. Nem egyedül álló eset, hanem ellenkezőleg, száz esetben kilencvenkilencszer történik, hogy a lefogott tettes tagadással próbál magán segíteni. De Rába azt is mondja, hogy ezzel a magatartásával azért hagyott felmert a rendőrség közegei arra hivatkoztak, hogy országos érdekek fűződnek ahhoz, hogy ennek