Népszava, 1926. május (54. évfolyam, 98–120. sz.)

1926-05-01 / 98. szám

— Irja Takács József. — Az emberi lélek virágainak bus temetője ma még a magyar falu. Eszmék és gondolatok születnek az emberi­ség üdvére. A fény szárnyain röpülnek el a földgolyó minden eddig rejtett zugába, hogy megtermékenyítsék az emberiség évezredes kultúráját. Gondolatban ás érzésben közelebb hozzák egymáshoz a nemzeteiket és a fajokat. Nagyszerű vívmányok sokasága egyengeti az emberiség jobb jövőjének útját. Szociális al­kotások és a demokrácia erősbödése tesznek élő bizonyságot arról, hogy az em­beri szabad­ság, a társadalmi egyenlőség és testvériség nem álom, neon utópia többé ... Csak a magyar falu zsandárszelleme dacol meg az elkerülhe­tetlennel. Valami átkos zenebona riasztja itt a gondolatot. Törökdúlás, főúri gőg, jobbágy­nyúzás, pártoskodás, árulás, papi ravaszság kí­sért a múltból. És a fojtó kriptaszag ráneheze­dik a szárnyaló eszmére, hogy lehúzza az ön­érdek sarába. A „te a paraszt, én az úr" jel­szava alatt folytatott földesúri politika durva csizmákkal gázolja le a demokrácia csirába induló vetését. Csak a halálnak van itt bő aratása. Kaszája előtt rendre hullanak ártatlan csecsemők, ko­rán elfonnyadt anyák és 20 éves­ tüdővészes­­ ifjak. Vágyat, remények és életörömök teme­tője a magyar falu. Kevés a tanító és az orvos. Annál több a csendőr, a rendőr, az adóbiztos és a végrehajtó. Kevés a napszám. Sok a munkanélküli és a határon túlra vágyakozó. Még több az öt világ­rész különböző országaiban szétszóródott dol­gos magyar, aki „nem lelé honját e hazában". Ez ma a magyar falu. Pedig ki merné állítani, hogy a magyar falu érzéketlen az általános ember kultúra befo­gadására? Ki merné letagadni azt a nagy erkölcsi és fizikai értéket, amelyet a magyar föld roboto­sai jelentenek? De ezt a mesés kincsesbányát eddig a földes­úri politika aknázta ki, mert a saját erőforrá­sai már régen kimerültek. Csak a magyar falu erkölcsi és fizikai létének kincstárából ellopott javak táplálják meg egyébként a vérszegény gyökereit. Lomha testével ráterpeszkedik a magyar földre, dehogy engedne át önként egy talpalatnyit is a fökl népének. Csendőr és szolgabíró őrködik a koldusbérek sérthetetlen­sége fölött. Hazátlan bitang, a „társadalmi rend" ellensége ott mindenki, aki az állapoto­kon változtatni szeretne. Ez a politika ad ke­vés tanítót és orvost a magyar falunak, de an­nál több csendőrt és végrehajtót. Ez a politika pusztítja régóta modern He­ró­des­ként a magyar falu csecsemőit, ifjait és anyáit. Ez szaporítja a kivándorlók számát. Ezért temető ma még a magyar falu. A bús magyar élet Virágainak temetője. A földesúri politika lidércnyomásától kell megszabadítani a magyar falut és akkor a ha­ladásnak, a magyar jövőnek a magyar falu lesz a legerősebb pillére. Dánia és még néhány demokratikus ország példája bizonyítja, hogy a föld népe csodálatraméltó áldozatot képes hozni az általános kultúra oltárára. A magyar falu népében is megvannak mindazok a képes­ségek, amelyeket más nemzeteknél látunk. Nem az ő hibája, hogy értékeit eddig a földesúri po­litika kamatoztatta. Sok csalódás után ma már minden ország­ban szövetséges társat keres magának a föld népe, hogy lerázhassa magáról az évtizedes szolgaság láncait. Kutató szemekkel és biza­lommal tekint a szociáldemokrácia felé. Ugyanezt látjuk néhány év óta Magyarorszá­gon is. Ez a folyamat minden országban, úgy nálunk is a legtermészetesebb valami. A szo­cialista munkásmozgalomnak egy új korszaká­hoz jutottunk el, amikor a kitűzött átmeneti programok gyakorlati megvalósítása követke­zik. Ezek megvalósítására azonban a városi munkásság egyedül képtelen, tehát ki lehetne a szövetséges társa más, ha nem a legközelebbi vérrokona: a falu dolgozó népe! Viszont a föld­mivelő­ tömegeknek is létérdekük, hogy a szo­ciáldemokrata átmeneti programok megvaló­suljanak, így találkozik a városi és a falusi dolgozó nép egymással a közös harci fronton. A magyar szociáldemokrata városi munkás­ságnak fontos érdeke, hogy kiépítse ezt a szö­vetséget a falu népével. Szükséges azonban, hogy ennél a munkánál minél kevesebb legyen a jelszavak hangoztatása, de annál nagyobb súly helyeztessék a reális tettek végrehajtá­sára. Lehetséges, hogy erején fölüli áldozatot követel a közös front kiszélesítése, de az áll­jon itt szem előtt, hogy a demokrácia és szo­ciális haladás legveszedelmesebb ellenségeivel kell megbirkózni és ez minden áldozattal fölér. A döntő harc nálunk is hamarosan bekövet­kezhet. Ezért nem szabad egy pillanatig sem, tétovázni az előkészületekkel. A közös frontot ki kell építeni a magyar faluval. De legyen résen a falu is. Ne felejtse el, mit köszönhet annak a politi­kának, amely egy ezredéven át kovácsolta rab­láncait. Legyen tisztában azzal, mit várhat azoktól, akik a „történelmi osztály vezető szerepének megóvása" jelszavával akarják megtartani to­vábbra is a grófi politika békéjában. Ne tévessze meg a magyar falut a politika és az irodalom hamis lantosainak szirénhangja. A szociáldemokráciától óvják a m­agyar fa­lut, mert tudják, hogy a földesúri szolgaság­ból az csak úgy szabadulhat, ha szociálde­mokratává lesz. A magyar falu nemzeti és hazafias érzéseire csőszködnek, s ezt a szociáldemokrácia részé­ről látják veszélyeztetve, holott magyar nyel­vét és jellegét a föld népe tartotta meg a tö­rök hódoltság évszázadaiban is, amíg a főurak a dinasztia árnyékában azt elfelejtették, néme­tül és latinul beszéltek s a magyar nyelvet ci­gánynyelvnek csúfolták. A magyar falunak el kell fordulnia ettől a jelszóhazafiaskodástól, mert csak önző osztály­érdekeket takar és legszélsőbb ellentéte az igazi­­hazafiságnak. A szociáldemokrácia tisztultabb értelemben vett hazafiság, mert olyan társadalmi beren­dezkedést akar, amelyben nem egy vagy két kiváltságos osztály, hanem a nemzet többsé­gének az érdekei a döntők. És ne felejtsük el, hogy a világ népeinek keresniök kell egymás megértését, mert az emberiség szebb jövője csak az egyetemes nagy közös együttműkö­désből sarjadhat ki. Május elsejének a megünneplése err­e tanítja az embereket és ezért hivja a magyar földmi­vest is. Hívó szava ne találjon süket fülekre nála­tok, akiknek élete koplalás és robot a korai gyermekévektől kezdve az idő előtti sírig. Mert hiába állítják hamis lantosok, hogy a falusi kis házrak a boldogság fészkei. A magyar falu vergődő lelkéből sarjadt, de zsandárcsizmák­tól legázolt virágok roskadozó sirhalmai azok. Tudjuk,­ van néhány, aki fulladozik a bőség­től, akinek számára a rózsa is tövis nélkül nyí­lik, de ez a néhány nem a falu. A magyar falut azok a milliók képviselik, akiknek a föld kincseiből ma még csak a kóró jut, akik a rózsának is csak a töviseit kapják és érzik. Ma még... De eljön a dolgozók győzelmes Májusa, hogy begyógyítsa a tövismarta sebeket s a m­a még bús magyar temető helyébe virágzó Életet te­remtsen. . A város és a falu robotosainak test­véri szövetkezése után nem késhet sokáig ez a győzelmes Május. — írja Vitéz Hikiós. — Igen. Megvan és itt van. Még nem is tudjuk, mit jelent és nem is sejtjük, mit hozott. A világűrbe vetített emberhangról beszélek. Arról a hangról, mely emberszájról született s amely eddig rövid földi úton neked, neki, nekem szólt. Most egy gyönyörű és rejtélyes erő kitépte és felröpítette az űrbe. Elképzelhetetlen vágta­tással száguldja be a mérhetetlen pályát és el­viszi a szájról az eszmét, a zongora billentyűje alól a halhatatlan nagyok ritmusát egy messzi­messzi szférába: Hozzád, ember! Még ha tudnék, sem szólnék tudományos meggondoltsággal erről a boszorkányos szer­számról, melyet hétköznapiasan rádiónak hív­nak. Szóljon így az, akinek mestersége és azok­hoz, akiket ez érdekel. Én más oldaláról aka­rom eléd teregetni az emberi teremtő géniusz e legfiatalabb, de legóriásibb gyermekét. Igyekszem leküzdeni meghatottságomat, mert — bevallom — mélységesen meghat és izgat a rádió. Miért? Képekkel felelhetek. íme: Egy barátom hónapokkal ezelőtt elhozott hozzám egy kis bonbonier-féle szelencét. Ma­lachit ezek díszítették és csak akkora volt, mint egy női púdertartó. Ha leemeltem a tete­jét, egy csavar gombja, egy kis üvegcső és néhány kapcsolóhorog volt látható. Meg né­hány betű: A és F, meg hallgató. A babszem­szelencére drótok kerültek, meg egy pár hall­gató. Az egyik drót belebújt a villany­konnek­torba, a másik rácsavarodott gázkályhám csö­vére, a hallgató abroncsa meg az egyik fülem­től a másikig tartott egy-egy kis kagylót. Még ki sem bámészkodtam magam a­­ pirinykó jószág valószínűtlen, szemtelen alkatán, mikor egyszerre zongoraszó és hegedűhang hallat­szott a fülembe. — Hallok, hallok! — kiáltottam elragadta­tott és meglepett transzban — hegedű-és zongoraszót! Hol? Hogyan? Ki játszik?! Óriási! — Közel voltam, hogy elsírjam ma­gam. Külvárosi szegény és szomorú utcán vitt utam. Estére hajlott. A vakolathullatott falak tövén lézengve húztak el a munkából fáradtan hazatérők. Egyszerre szembejön velem két inasforma gyerek. Egyik kormos, maszatos arcán a lakatosság jegyét hordta, a másik ren­dpaettiebb MI- es­ével legalább filanem­esinasinak hatott. Elragadtatott hévvel beszéltek és hado­násztak. — Majd meglátod — mondta a kis szurtos —, milyen tisztán fogjuk m­a! Tudod miért? Mert reggel kétszer olyan hosszú antennát csinál­tam. Egész a Szabóék kéményéig ér! — Jól szigetelted?­­ Négy-négy porcellánt tettem a végére. Egy ficcsem se maradt. Hanem majd meglátod hogy szól. — Te, megnéztem a műsort a gazdám újság­jában. Tudod, mi lesz ma? — Cigányzene? — Az is. De aztán? Opera! A Carmen. Te, itt az egész színlapja, leírtam. — Nagyszerű. Hánykor kezdődik? — Hétkor. — Hj, akkor siessünk, mert az eleje a leg­szebb, tudod, mikor csak a muzsika szól. Az em­ber vár, vár és egyszerre rákezdik ... Szinte rohanvást futottak tova. Egy darabig követtem őket. Aztán befordultak egy roggyant kapu nyílásán és eltűntek az udvarra nyitó sok ajtó egyikén. Fönt, a horpadt háztetőn csün­gött a kis lakatosinas büszkesége: a Szabóék kéményéig érő antenna szegényes egyszál drótja. Megálltam a ház előtt. Megnéztem órámat. Öt perc­ múlva hét. És láttam őket. Valami kis zug, tán táskamra egyik szögletében a két kis inas. Izgatottam, lélekzetviisszafojtva, össze­bújva figyelnek és suttognak. Fülükön biztos csak fél-fél hallgató, szemükben tűz­és ,nagy várakozás. Öt perc múlva! Már hallik a nézőtér moraja. Azé a nézőtéré, ahol ők sose voltak. Már hangol a zenekar, az a zenekar, amit ők sose hallottak. Most hirtelen csönd. Távoli halk zümmögés és most hét órakor pontosan fölhar­san a nyitány és elkezdődik valami édes, messzi-messzi muzsika, tündérjáték. Egy opera, a Carmen, ott az Andrássy­ úton, abban a ren­geteg nagy palotában, ahová kis árva m­askák­nak csak így a fáskamrából inkognitóban és láthatatlanul szabad a belépés... Még egy: Téli éjjel fényes­­társaságban vol­tam. A fényeset úgy értem, hogy so­k szemre­való és nagyon elegáns meztelenséggel öltözött dáma volt együtt. Természetben mind az új típus. Negyvenen tinmen és túl lévő, csupa rö­vidhajú, festett babaarc és a társadalmi kapocs újra csak a tánc. Igazuk van. A táncom át sok­kal rövidebb és biztosabb az út testtől a testig. Persze, valamikor közbülső stációnak ott volt a lélek is, amim bizony gyakran megtorpant a mexicó vágy. Most me­m, így is van rendjén. Az élet szalad könyörtelen, az epedés és várakozás a régi te®n napé. De nem erről van szó. A zene zengett, bukdácsoló párok lendültek és simul­tak össze úgy, hogy jobban és összébb így ki­világított helyiségben sokad magaikkal nem is le­het. Simi — bluz — foxtrott —tangó és a többi szép vitustánc mind sorra került. A zenét szol­gáltatta pedig­ egy öttompá­s gyönyörű rádió. A l­indomi Hotel Savoy zenélt ide. És ha szü­net állt be, egy­­kis féanyar,iii­itáis a kondenzátor korongján és már Róma küldte el talpbiaser­gető néger ritmusát. Párfőm — könnyű má­mor — kibevült arcok — flört és újra flört. Nem diasekvésből mondom, de tényleg nem sok választékom volt — én a rádió társasá­gába húzódtam. Ketten voltun­k így. Én és egy csöndes, szimpatikus mérnök, akit ez a fölfor­dult élet valami boltosfélévé csinált, álltunk a készülék mellett. Ő kezelte, mert nem­ táncolt és mert velem együtt több rokonságot érzett a politúros doboziba zárt lellkes műszerrel, mint a kergüb­en forgó többivel. Közben magyará­zott. Mikor Rómára fordította a korong skálá­ját, ezt mondta: — Látja kérem, Róma 425-ös hullámhosszal jön, itt egy hajszálnyival balra Breslau van 418-osa. Hét hullám küllöm­bség. A skálán egy strich. Ha visszamozdítanám. Moissit halla­nánk. Igen, szavaslóestje van Breslauban. Lát­tam a műsort. Gyönyörű dolgok. — Moissi? Istenem, de régem hallottam. For­dítsa oda! — kértem su®va. — Mit szólnak ezek? — Akármit, egy percig meglesznek tánc nél­kül. Kérem, csak egy percre. BresLaura állította. És már zengett a régi, szép, ismerős férfihang. A Faust híres mono­lógját mondta. Énekeltek — harangoztak a szavaik. Hideg és meleg járt át. • Tizenöt évvel ezelőtt hallottam e forró, buzgó hangokat. Tizenöt éve. És még él a szó és él a hang? Pe­dig mennyi minden meghalt azóta! A táncolók egy pillanatra megmeredtek. Holt marionettek, melyek födött elpihent a mozgató kéz. De csak egy pillanatig tartott az egész. Aztán mind rátámadt a mérnökre és a tánczene folytatását követelte. A mérnök gé­piesen engedett Rómára fordította. Rómában csönd volt. Szünet van. ETEPSZAVI­ lutij u.5­1 •

Next