Népszava, 1926. május (54. évfolyam, 98–120. sz.)
1926-05-01 / 98. szám
— Irja Takács József. — Az emberi lélek virágainak bus temetője ma még a magyar falu. Eszmék és gondolatok születnek az emberiség üdvére. A fény szárnyain röpülnek el a földgolyó minden eddig rejtett zugába, hogy megtermékenyítsék az emberiség évezredes kultúráját. Gondolatban ás érzésben közelebb hozzák egymáshoz a nemzeteiket és a fajokat. Nagyszerű vívmányok sokasága egyengeti az emberiség jobb jövőjének útját. Szociális alkotások és a demokrácia erősbödése tesznek élő bizonyságot arról, hogy az emberi szabadság, a társadalmi egyenlőség és testvériség nem álom, neon utópia többé ... Csak a magyar falu zsandárszelleme dacol meg az elkerülhetetlennel. Valami átkos zenebona riasztja itt a gondolatot. Törökdúlás, főúri gőg, jobbágynyúzás, pártoskodás, árulás, papi ravaszság kísért a múltból. És a fojtó kriptaszag ránehezedik a szárnyaló eszmére, hogy lehúzza az önérdek sarába. A „te a paraszt, én az úr" jelszava alatt folytatott földesúri politika durva csizmákkal gázolja le a demokrácia csirába induló vetését. Csak a halálnak van itt bő aratása. Kaszája előtt rendre hullanak ártatlan csecsemők, korán elfonnyadt anyák és 20 éves tüdővészes ifjak. Vágyat, remények és életörömök temetője a magyar falu. Kevés a tanító és az orvos. Annál több a csendőr, a rendőr, az adóbiztos és a végrehajtó. Kevés a napszám. Sok a munkanélküli és a határon túlra vágyakozó. Még több az öt világrész különböző országaiban szétszóródott dolgos magyar, aki „nem lelé honját e hazában". Ez ma a magyar falu. Pedig ki merné állítani, hogy a magyar falu érzéketlen az általános ember kultúra befogadására? Ki merné letagadni azt a nagy erkölcsi és fizikai értéket, amelyet a magyar föld robotosai jelentenek? De ezt a mesés kincsesbányát eddig a földesúri politika aknázta ki, mert a saját erőforrásai már régen kimerültek. Csak a magyar falu erkölcsi és fizikai létének kincstárából ellopott javak táplálják meg egyébként a vérszegény gyökereit. Lomha testével ráterpeszkedik a magyar földre, dehogy engedne át önként egy talpalatnyit is a fökl népének. Csendőr és szolgabíró őrködik a koldusbérek sérthetetlensége fölött. Hazátlan bitang, a „társadalmi rend" ellensége ott mindenki, aki az állapotokon változtatni szeretne. Ez a politika ad kevés tanítót és orvost a magyar falunak, de annál több csendőrt és végrehajtót. Ez a politika pusztítja régóta modern Heródesként a magyar falu csecsemőit, ifjait és anyáit. Ez szaporítja a kivándorlók számát. Ezért temető ma még a magyar falu. A bús magyar élet Virágainak temetője. A földesúri politika lidércnyomásától kell megszabadítani a magyar falut és akkor a haladásnak, a magyar jövőnek a magyar falu lesz a legerősebb pillére. Dánia és még néhány demokratikus ország példája bizonyítja, hogy a föld népe csodálatraméltó áldozatot képes hozni az általános kultúra oltárára. A magyar falu népében is megvannak mindazok a képességek, amelyeket más nemzeteknél látunk. Nem az ő hibája, hogy értékeit eddig a földesúri politika kamatoztatta. Sok csalódás után ma már minden országban szövetséges társat keres magának a föld népe, hogy lerázhassa magáról az évtizedes szolgaság láncait. Kutató szemekkel és bizalommal tekint a szociáldemokrácia felé. Ugyanezt látjuk néhány év óta Magyarországon is. Ez a folyamat minden országban, úgy nálunk is a legtermészetesebb valami. A szocialista munkásmozgalomnak egy új korszakához jutottunk el, amikor a kitűzött átmeneti programok gyakorlati megvalósítása következik. Ezek megvalósítására azonban a városi munkásság egyedül képtelen, tehát ki lehetne a szövetséges társa más, ha nem a legközelebbi vérrokona: a falu dolgozó népe! Viszont a földmivelő tömegeknek is létérdekük, hogy a szociáldemokrata átmeneti programok megvalósuljanak, így találkozik a városi és a falusi dolgozó nép egymással a közös harci fronton. A magyar szociáldemokrata városi munkásságnak fontos érdeke, hogy kiépítse ezt a szövetséget a falu népével. Szükséges azonban, hogy ennél a munkánál minél kevesebb legyen a jelszavak hangoztatása, de annál nagyobb súly helyeztessék a reális tettek végrehajtására. Lehetséges, hogy erején fölüli áldozatot követel a közös front kiszélesítése, de az álljon itt szem előtt, hogy a demokrácia és szociális haladás legveszedelmesebb ellenségeivel kell megbirkózni és ez minden áldozattal fölér. A döntő harc nálunk is hamarosan bekövetkezhet. Ezért nem szabad egy pillanatig sem, tétovázni az előkészületekkel. A közös frontot ki kell építeni a magyar faluval. De legyen résen a falu is. Ne felejtse el, mit köszönhet annak a politikának, amely egy ezredéven át kovácsolta rabláncait. Legyen tisztában azzal, mit várhat azoktól, akik a „történelmi osztály vezető szerepének megóvása" jelszavával akarják megtartani továbbra is a grófi politika békéjában. Ne tévessze meg a magyar falut a politika és az irodalom hamis lantosainak szirénhangja. A szociáldemokráciától óvják a magyar falut, mert tudják, hogy a földesúri szolgaságból az csak úgy szabadulhat, ha szociáldemokratává lesz. A magyar falu nemzeti és hazafias érzéseire csőszködnek, s ezt a szociáldemokrácia részéről látják veszélyeztetve, holott magyar nyelvét és jellegét a föld népe tartotta meg a török hódoltság évszázadaiban is, amíg a főurak a dinasztia árnyékában azt elfelejtették, németül és latinul beszéltek s a magyar nyelvet cigánynyelvnek csúfolták. A magyar falunak el kell fordulnia ettől a jelszóhazafiaskodástól, mert csak önző osztályérdekeket takar és legszélsőbb ellentéte az igazihazafiságnak. A szociáldemokrácia tisztultabb értelemben vett hazafiság, mert olyan társadalmi berendezkedést akar, amelyben nem egy vagy két kiváltságos osztály, hanem a nemzet többségének az érdekei a döntők. És ne felejtsük el, hogy a világ népeinek keresniök kell egymás megértését, mert az emberiség szebb jövője csak az egyetemes nagy közös együttműködésből sarjadhat ki. Május elsejének a megünneplése erre tanítja az embereket és ezért hivja a magyar földmivest is. Hívó szava ne találjon süket fülekre nálatok, akiknek élete koplalás és robot a korai gyermekévektől kezdve az idő előtti sírig. Mert hiába állítják hamis lantosok, hogy a falusi kis házrak a boldogság fészkei. A magyar falu vergődő lelkéből sarjadt, de zsandárcsizmáktól legázolt virágok roskadozó sirhalmai azok. Tudjuk, van néhány, aki fulladozik a bőségtől, akinek számára a rózsa is tövis nélkül nyílik, de ez a néhány nem a falu. A magyar falut azok a milliók képviselik, akiknek a föld kincseiből ma még csak a kóró jut, akik a rózsának is csak a töviseit kapják és érzik. Ma még... De eljön a dolgozók győzelmes Májusa, hogy begyógyítsa a tövismarta sebeket s a ma még bús magyar temető helyébe virágzó Életet teremtsen. . A város és a falu robotosainak testvéri szövetkezése után nem késhet sokáig ez a győzelmes Május. — írja Vitéz Hikiós. — Igen. Megvan és itt van. Még nem is tudjuk, mit jelent és nem is sejtjük, mit hozott. A világűrbe vetített emberhangról beszélek. Arról a hangról, mely emberszájról született s amely eddig rövid földi úton neked, neki, nekem szólt. Most egy gyönyörű és rejtélyes erő kitépte és felröpítette az űrbe. Elképzelhetetlen vágtatással száguldja be a mérhetetlen pályát és elviszi a szájról az eszmét, a zongora billentyűje alól a halhatatlan nagyok ritmusát egy messzimesszi szférába: Hozzád, ember! Még ha tudnék, sem szólnék tudományos meggondoltsággal erről a boszorkányos szerszámról, melyet hétköznapiasan rádiónak hívnak. Szóljon így az, akinek mestersége és azokhoz, akiket ez érdekel. Én más oldaláról akarom eléd teregetni az emberi teremtő géniusz e legfiatalabb, de legóriásibb gyermekét. Igyekszem leküzdeni meghatottságomat, mert — bevallom — mélységesen meghat és izgat a rádió. Miért? Képekkel felelhetek. íme: Egy barátom hónapokkal ezelőtt elhozott hozzám egy kis bonbonier-féle szelencét. Malachit ezek díszítették és csak akkora volt, mint egy női púdertartó. Ha leemeltem a tetejét, egy csavar gombja, egy kis üvegcső és néhány kapcsolóhorog volt látható. Meg néhány betű: A és F, meg hallgató. A babszemszelencére drótok kerültek, meg egy pár hallgató. Az egyik drót belebújt a villanykonnektorba, a másik rácsavarodott gázkályhám csövére, a hallgató abroncsa meg az egyik fülemtől a másikig tartott egy-egy kis kagylót. Még ki sem bámészkodtam magam a pirinykó jószág valószínűtlen, szemtelen alkatán, mikor egyszerre zongoraszó és hegedűhang hallatszott a fülembe. — Hallok, hallok! — kiáltottam elragadtatott és meglepett transzban — hegedű-és zongoraszót! Hol? Hogyan? Ki játszik?! Óriási! — Közel voltam, hogy elsírjam magam. Külvárosi szegény és szomorú utcán vitt utam. Estére hajlott. A vakolathullatott falak tövén lézengve húztak el a munkából fáradtan hazatérők. Egyszerre szembejön velem két inasforma gyerek. Egyik kormos, maszatos arcán a lakatosság jegyét hordta, a másik rendpaettiebb MI- esével legalább filanemesinasinak hatott. Elragadtatott hévvel beszéltek és hadonásztak. — Majd meglátod — mondta a kis szurtos —, milyen tisztán fogjuk ma! Tudod miért? Mert reggel kétszer olyan hosszú antennát csináltam. Egész a Szabóék kéményéig ér! — Jól szigetelted? Négy-négy porcellánt tettem a végére. Egy ficcsem se maradt. Hanem majd meglátod hogy szól. — Te, megnéztem a műsort a gazdám újságjában. Tudod, mi lesz ma? — Cigányzene? — Az is. De aztán? Opera! A Carmen. Te, itt az egész színlapja, leírtam. — Nagyszerű. Hánykor kezdődik? — Hétkor. — Hj, akkor siessünk, mert az eleje a legszebb, tudod, mikor csak a muzsika szól. Az ember vár, vár és egyszerre rákezdik ... Szinte rohanvást futottak tova. Egy darabig követtem őket. Aztán befordultak egy roggyant kapu nyílásán és eltűntek az udvarra nyitó sok ajtó egyikén. Fönt, a horpadt háztetőn csüngött a kis lakatosinas büszkesége: a Szabóék kéményéig érő antenna szegényes egyszál drótja. Megálltam a ház előtt. Megnéztem órámat. Öt perc múlva hét. És láttam őket. Valami kis zug, tán táskamra egyik szögletében a két kis inas. Izgatottam, lélekzetviisszafojtva, összebújva figyelnek és suttognak. Fülükön biztos csak fél-fél hallgató, szemükben tűzés ,nagy várakozás. Öt perc múlva! Már hallik a nézőtér moraja. Azé a nézőtéré, ahol ők sose voltak. Már hangol a zenekar, az a zenekar, amit ők sose hallottak. Most hirtelen csönd. Távoli halk zümmögés és most hét órakor pontosan fölharsan a nyitány és elkezdődik valami édes, messzi-messzi muzsika, tündérjáték. Egy opera, a Carmen, ott az Andrássy úton, abban a rengeteg nagy palotában, ahová kis árva maskáknak csak így a fáskamrából inkognitóban és láthatatlanul szabad a belépés... Még egy: Téli éjjel fényestársaságban voltam. A fényeset úgy értem, hogy sok szemrevaló és nagyon elegáns meztelenséggel öltözött dáma volt együtt. Természetben mind az új típus. Negyvenen tinmen és túl lévő, csupa rövidhajú, festett babaarc és a társadalmi kapocs újra csak a tánc. Igazuk van. A táncom át sokkal rövidebb és biztosabb az út testtől a testig. Persze, valamikor közbülső stációnak ott volt a lélek is, amim bizony gyakran megtorpant a mexicó vágy. Most mem, így is van rendjén. Az élet szalad könyörtelen, az epedés és várakozás a régi te®n napé. De nem erről van szó. A zene zengett, bukdácsoló párok lendültek és simultak össze úgy, hogy jobban és összébb így kivilágított helyiségben sokad magaikkal nem is lehet. Simi — bluz — foxtrott —tangó és a többi szép vitustánc mind sorra került. A zenét szolgáltatta pedig egy öttompás gyönyörű rádió. A lindomi Hotel Savoy zenélt ide. És ha szünet állt be, egykis féanyar,iiiitáis a kondenzátor korongján és már Róma küldte el talpbiasergető néger ritmusát. Párfőm — könnyű mámor — kibevült arcok — flört és újra flört. Nem diasekvésből mondom, de tényleg nem sok választékom volt — én a rádió társaságába húzódtam. Ketten voltunk így. Én és egy csöndes, szimpatikus mérnök, akit ez a fölfordult élet valami boltosfélévé csinált, álltunk a készülék mellett. Ő kezelte, mert nem táncolt és mert velem együtt több rokonságot érzett a politúros doboziba zárt lellkes műszerrel, mint a kergüben forgó többivel. Közben magyarázott. Mikor Rómára fordította a korong skáláját, ezt mondta: — Látja kérem, Róma 425-ös hullámhosszal jön, itt egy hajszálnyival balra Breslau van 418-osa. Hét hullám küllömbség. A skálán egy strich. Ha visszamozdítanám. Moissit hallanánk. Igen, szavaslóestje van Breslauban. Láttam a műsort. Gyönyörű dolgok. — Moissi? Istenem, de régem hallottam. Fordítsa oda! — kértem su®va. — Mit szólnak ezek? — Akármit, egy percig meglesznek tánc nélkül. Kérem, csak egy percre. BresLaura állította. És már zengett a régi, szép, ismerős férfihang. A Faust híres monológját mondta. Énekeltek — harangoztak a szavaik. Hideg és meleg járt át. • Tizenöt évvel ezelőtt hallottam e forró, buzgó hangokat. Tizenöt éve. És még él a szó és él a hang? Pedig mennyi minden meghalt azóta! A táncolók egy pillanatra megmeredtek. Holt marionettek, melyek födött elpihent a mozgató kéz. De csak egy pillanatig tartott az egész. Aztán mind rátámadt a mérnökre és a tánczene folytatását követelte. A mérnök gépiesen engedett Rómára fordította. Rómában csönd volt. Szünet van. ETEPSZAVI lutij u.51 •