Népszava, 1926. október (54. évfolyam, 222–248. sz.)

1926-10-01 / 222. szám

s­ zok a Népszövetséget érdeklő kérdésekkel, a kongresszusokon és a tanácsüléseken határoza­tokat is hoznak, amelyekért azután, mint szöve­gezett világ köz­vélemény­t juttatnak el Genfbe. Az igazságnak tartozunk azzal a magállapí­ítással, hogy a különböző országok népszövet­ségi hibáinak összetétele, a liga tagjainak meg­választása és a kongresszusra való delegálása nem minden tekintetben felel­őeg a népképvi­seleti elv ideális követelményének és több or­szágra tudnánk rámutatni, amelyeikben a Nép­szövetségi Liga ugyanolyan" kevéssé fejezi ki az ország igazi közvéleményeit, mint maga a kormány. Ezekben az országokban a Népszö­vetségi Liga sem más, mint egy, a kormány befolyása alatt álló szűkebb társaság, amely végeredményben az illető kormány intencióit szolgálja. Ezért a helyzetért azonban a felelős­ség részben az illető ország közvéleményét ter­heli, amely kevés érdeklődést mutat a népszö­vetségi kérdések iránt s tűri, hogy a közvéle­mény tolmácsolására hivatott Népszövetségi Liga is a kormány befolyása alá kerüljön.­­ Nagyjából azonban mégis megállapítható, hogy a népszövetségi ligák világszövetsége inkább fejezi ki a népek hangulatát, a közvéleményt, mint a kormán­ykiküldöttekből álló Népszö­vetség. A Népszövetség maga körülbelül olyan vi­szonyban áll a Népszövetségi Ligák Világ­szövetségéhez, mint az egyes országok kor­mányai a saját népük közvéleményéhez. A genfi urak tudomásul veszik a Liga állásfogla­lását, elmennek a Liga vezetősége által rende­zett társasétkezésekre, de végeredményben nem nagyon veszik­ a szívükre a Liga határozatait és csak akkor fogadnak szót a Ligának, ha ez nekik is úgy tetszik. A Liga ez év áprilisában hozott brüsszeli határozatai például a Népszö­vetség Tanácsának Németország felvételén túl­menő minden bővítését ellenezték, az azóta be­­­következett események azonban azt mutatják, hogy a Népszövetség nem nagyon siet szót­fogadni a Népszövetségi Ligák Világszövetsé­gének. A fentiek ellenére is kétségtelen, hogy a Liga létezésének van bizonyos célja, működé­sének van bizonyos jogosultsága és a Liga ha­tározatai bizonyos mértékig k­özreműködnek a genfi hangulat kialakításában. Itt van például a numerus clausus kérdése, amellyel a Liga már két évvel ezelőtt foglalkozott a Lyonban tartott kongresszusom. A lyoni kongresszus koncedálta, hogy a numerus clausus kérdésé­nek megbírálásánál az erkölcsi momentumokon kívül a politikai és gazdasági körülményeket is tekintetbe kell venni, de mindezen körülmé­nyek tekintetbevétele mellett is, nem tudott elismerő szavakat találni e középkori intéz­mény részére. A núlt év nyarán tartott varsói kongresszus még tovább ment ezen a téren, elítélte a numerus clausus intézményét és a Világszövetség alelnökének, a francia Aulard professzornak indítványára sajnálatát fejezte k­l afölött, hogy ez az intézmény Magyarorszá­gon még mindig érvényben van. Külpolitikai szempontból érthető, hogy a Liga magyar cso­portjána­k kiküldöttjei igyekeztek a határozat élét lefaragni, mert attól tartottak, hogy a vi­lág közvéleménye ezt a határozatot nem a ma­gyar kormány, hane­m a magyar nép ellen irá­nyulónak fogja tekinteni, de megnyugtathat­juk az akkori magyar kiküldötteket, hogy a világ közvéleménye nagyon jól ismeri azt a mély szakadékot, amely a mag­yar né­pet a magyar kormánytól elválasztja­, a világ köz­véleménye nagyon jól tudja, hogy a magyar nép előtt a numerus clausus egy hajszállal sem kedvesebb, mint az a kormány, amely ezt a szerencsétlen törvényt a nyakára hozta, vagy mint az a balsors, amely az ország nya­kára ültette a bátortalan kormányt, amely ezt az alkotmányellenes törvényt a józan ész elle­nére sem meri kiküszöbölni a magyar törvény­tárból. A Népszövetségi Ligák Világszövetségének ez a két határozata készítette elő a talajt a Népszövetségi Tanács decemberi határozata részére és amidőn a genfi Tanács napirendre tűzt­e ezt a kérdést, a Liga által kifejezett világközvéleménynek is volt szerepe ebben az elhhatározásban. Nem hisszük, hogy a Liga ta­nácsának salzburgi ülésén újra szóba kerülne a numerus clausus kérdése, nem is tartjuk ezt szükségesnek, mert ezt a kérdést el fogja in­tézni a magyar nép, amely a következő vá­lasztásokon a kormánnyal és többségével együtt el fogja söpörni ezt az intézményt is. A numerus clausus kérdését csak azért említet­tük meg a Népszövetségi Ligák Világszövet­ségével kapcsolatban, hogy egy konkrét példa kapcsán illusztráljuk a Liga hatását a Nép­szövetségre. Úttörő munkát végzett a Liga a kisebbsé­gek kérdésében is. Pozitív eredményei ugyan még nincsenek ennek a munkának, a genfi Tanács még mindig nem fogadta el a kisebb­ségi ügyek perrendtartásána­k a Liga által ajánlott módját, de a Liga kongresszusainak, tanácsüléseinek és bizottsági üléseinek ismé­telt állásfoglalása ebben a kérdésben föltét­lenül gyakorol bizonyos hatást arra, ami Genfben ezen a téren történni fog. Dicséretes munkát végzett a Liga a népek közeledése terén is. Nem szabad lekicsinyelni annak a ténynek a jelentőségét, hogy Németor­szág már évekkel a Népszövetségbe való fölvé­tele előtt tagja lehetett a Világ­szövetségnek, hogy a Liga múlt év októberében tartott lau­sannei tanácsülése egyhangúlag Drezdát, te­hát Németország egyik városát jelölte ki a kö­vetkező kongresszus színhelyéül és ez a határ­ozat csak azért nem volt végrehajtható, mert a Népszövetség márciusi közgyűlése eredmény­telenül oszlott szét és Németország fölvétele szeptemberre maradt. Azt a körülményt is kel­lően kell méltatni, hogy a Drezda helyett az angol Aberystwithben megtartott idei kon­gresszus nagy lelkesedéssel tüntetett az ott né­met nyelven felszólaló Bernstorff mellett, akit a ma kezdődő tanácsülésen valószínűleg a Világszövetség elnökévé is fognak választani. A Németországgal szemben évek óta tanúsí­tott barátságos magatartás is bizonyítja, hogy a Népszövetségi Ligák Világszövetsége híveb­ben fejezi ki a világ közvéleményét, mint a genfi Népszövetség. Természetesen, nem szabad szem elől tévesz­teni, hogy a Ligának tulajdonkéne a hatalma nincs, a Liga határozatai csak óhajok, amelyek — sajnos — nem mindig valósulhatnak meg. A Liga működése azonban mégis fontos és a vi­lág méltán kíséri figyelemmel ezt a munkát, mert annyira már eljutottunk, hogy a­ világ közvéleménye nem utolsó faktor az élet törté­néseiben. Kívánatos lenne, ha az egyes orszá­gok népszövetségi ligáinak szervezete valóban demokratikus alapokra lenne fektethető, ha ezek az országos csoportok valóban az illető nép szervezett közvéleményét képviselnék, mert a világ összes népeinek kellően megszer­vezett közvéleménye idővel olyan hatalommá nőheti ki magát, amely előtt úgy a kormányok­nak, mint a kormányok képviselőiből álló Nép­szövetségnek meg kell hajolnia. 2 i Miaumi I —­ ­­ A francia klerikális­ rojalisták összevesztek a pápával. A Népszava párisi tudósí­tója jelenti: A francia klerikálisok között az utóbbi időben óriási ellentétek és ellenségeskedések törtek ki, amelyek most már az egész klerikális­rojalista szervezetek hatalmát fenyegetik. Az ellentétek a francia érsek és az „Action Française" szerkesztősége között indultak meg. Az érsek ugyanis felhívásban fordult a francia klerikális-rojalista ifjak szervezeteihez, hogy ne vegyenek részt azokban az „Action Fran­caise" vezetése és irányítása melletti vad és ostoba mozgalmakban, amelyeknek célja a ki­rályság visszaállítása. Különösen rámutatott az érsek Maurras-na­k, a leghirhedtebb és leg­züllötteb­b francia rojalistának, az „Action Francaise" című klerikális lap egyik főszer­kesztőjének ilyetén működésére, amelyet maga a pápa is elítélt és fölvetette a kérdést, hogy a francia vallásos ifjúságnak választania kell most már a pápa és Maurras között. Az „Action Frangaise"-t és a mögötte álló csekélyszámú, de annál züllött­ebb francia arisztokráciát nagyon kellemetlenül érintette az érsek fölhívása, amely hirtelen teljes meg­semmisítéssel fenyegetheti az egész klerikális­rojalista mozgalmat. Az érsek ál­­tólag a pápa határozott utasítására adta ki az „Action Francaise" elleni fölhívását és így egészen bi­zonyos, hogy most végre nyilatkoznia kell a francia aranyifjúságnak: vagy a pápa, vagy Maurras, vagy a királyság, vagy a klerikaliz­mus. Mindenesetre nagyon nehéz lesz a válasz­tás számukra, hogy milyen jelszó alatt űzzék tovább reakciós játékaikat. (K. W. B.) NÉPSZAVA Bethlensien még mindig nem sör­üel a nev szeri kt­ilis összehívása. Bethlen miniszterelnök, amióta a fővárosban van, úgy tesz, mintha tenne valamit hóna­pokig tartó semmitevése után, holott valójá­ban nem csinál egyebet, mint­­ tanácskozik. Kedden Gödöllőre rándult ki s onnan szerdán tért vissza. Szerda délelőtt előbb Mayer föld­mivelési miniszterrel, majd a nemzetgyűlés elnökével, Scitovszky Bélával tanácskozott, végül a belügyminisztert helyettesítő állam­titkárokat fogadta, köztük Kószó Istvánt. A miniszterelnökkel folytatott megbeszélés után Scitovszky azt mondotta az érdeklődők­nek, hogy „több fontos ügyben" tárgyalt a miniszterelnökkel, szóba került a nemzetgyűlés összehívása is, de döntés nem történt... Kószó viszont közölte, hogy a fővárosi vá­lasztói névjegyzékek ellen benyújtott pana­szokról referált ls a miniszterelnök hozzájárult ahhoz, hogy a panaszok elleni föllebbezési határidőt, amely csütörtökön járt volna le, egy hónappal meghosszabbítsák, így tehát ok­tóber 31-ig lehet a hibák ellen panasszal élni. A f­ölszólamlások meghosszabbítására vonat­kozó rendelkezést a hivatalos lap pénteki száma fogja közölni. Scitovszky nyilatkozatából kitűnik, hogy noha a parlament elnémítása óta több mint egynegyedév pergett le, a kormánytábor vezé­rének még mindig nem sürgős a törvényhozási munka megindulása. Pedig azóta a sürgős megoldást váró gazdasági és szociális problé­mák alaposan megsokasodtak és ezek közül akár csak egy kérdésnek az elodázása is ka­tasztrofálisan sújtja a dolgozó néprétegeket. 1926 október 1. Ai orosz gazdasági perifta Ifin­ Mislik­i. (A Népszava londoni tudósítójának jelentése.) Ha az orosz szovjet kormány csakugyan elhatá­rozta, hogy visszatér ahhoz a gazdasági rend­szerhez, amellyel 1921-ben fölhagyott, ez azt jelenti, hogy a radikális kommunisták kere­kedtek fölül abban a küzdelemben, amely 1923 óta változó fordulatok­kal folyik. A harc, am€ely a gazdasági kényszerűség és az elmélet, a tények és elvek közt folyik, állandóan ide­oda halamzik. Lenint a gazdasági kényszerű­ség vezette, amikor 1921 tavaszán az új gazda­sági politikát bevezette. Ő a régi rendszer kudarcát egész őszintén saját tévedésének tulajdonította, míg más bolsevista vezérek a polgárháborúra vezették azt vissza. Lenin gyógyszerül az előbbi politika, visszáját és a kapitalizmusnak a magánvállalkozás és bank­rendszer formájában való bizonyos méretű visszaállítását ajánlotta. Javaslata akkor meg­lepetést okozott és ellenkezést váltott ki, de ő meggyőzte az ellenzőket és szilárdan, mint mindig, ment a maga útján. Elismerte, hogy a kapitalizmus visszaállítása veszedelmekkel jár, mégis ragaszkodott ehhez, mint olyan dolog­hoz, ami elkerülhetetlen. Az eredmények mind­két szempontból igazolták számítását. A ma­gánvállalkozásaik nagyon is korlátolt mértéke, amely az új gazdasági rendszerben érvénye­sült, máris új életet vitt a megbénult gazda­sági szervezetbe és javulás állott elő. A foko­zatos változás az egész gazdasági életre ki­hatott. 1923 végéig úgy a földmivelés, mint az ipari termelés fejlődésnek indult és a magán­kereskedelem fontos tényezőjévé lett a gazda­sági életnek. A kereskedelmi vállalatok for­galma a következőképen oszlott meg: 65,8%­ volt a magánvállalkozás, 22,6% az állami válla­latok és 11,6% a szövetkezetek forgalma. A kiskereskedelmet pedig 83%-ban magánüzemek bonyolították le. A Lenin által előre látott lehetőségek be­következtek. A magánvállalkozás eredményei azonban magukra vonták a meg nem alkuvó kommunisták figyelmét és elégedetlenségét, akik úgy a politikai, mint a gazdasági rend­,­szer veszélyeztetését látták benne. Ezért 1924-ben ennek a politikának háttérbe szorítására került a sor és hadjárat indult meg a magán­vállalkozás ellen. A szélsőbaloldaliak a rend­szer teljes megszüntetését követelték. A jobb­szárny azonban ezt veszedelmesnek ítélte, mert a parasztság nagy részben a magá­n­k­eres­kede­­lemtől vált függővé, mert azáltal, hogy ter­ményeinek fölöslegét és háziiparát eladhatta és helyébe árucikkeket vásárolhatott, helyzete nagyon megjavult. Végül is amolyan közép­utas politikát fogadtak el, amely arra töreke­dett, hogy egyrészt a magánkereskedelem túl­fejlődését megakadályozza, másrészt fokozza a szövetkezeti és állami vállalatok munkáját és forgalmát. A magánkereskedelmet erős ellen­őrzés alá helyezték és körülbelül 250.000 üzle­tet bezártak. Ebből a politikából elő­­ álló nehéz­ségek miatt legélesebben Kamanov szólalt föl, aki azt mondta, hogy az új rendszabályok „pusztasággá tették a kereskedelmet". Ő és Derzsinszky, a legfelsőbb gazdasági tanács elnöke, mint közgazdászok, a magánvállalko­zás és tőke bátorítását követelték, míg a poli­tikusok ellenezték ezt és inkább az állami vállalatok és szövetkezetek fejlesztését kíván­ták. 1925 tavaszán a két tábor kompromisszu­mot kötött. A magánkereskedelmet elnyomó intézkedéseket megszüntették, ami valameny­nyire enyhítette a gazdasági élet feszültségét és újabb erőfeszítések történtek az állami vállalatok reformálására és fejlesztésére. Most újból megváltozott a politika. Az egész idő alatt folyton élesedtek a kommunista párt és a vezetőség, vagyis a Politbureau közti el­lentétek. Hogy ez végzetes következményekkel ne járjon, ideiglenesen mindig sikerült a bajo­kat elhárítani azzal, hogy a szokásos párttisz­títási módszert alkalmazták. De a bajok azért nem simultak el. Derzsinszky, aki mindig éle­sen bírálta az állami apparátust, kidőlt, Ka­menevet pedig, aki hasonló gazdasági iránynak volt híve, kibuktatták. Derzsinszky utóda a kommunizmus tökéletesebb centralizációs poli­tikájához való visszatérésnek a híve és újabb kísérlet tervével állott elő, amelyet a népbizto­sok közül sem néz mindenki jó szemmel. Nem valószínű azonban, h­ogy ez a terv az 1921-iki helyzetre való teljes visszatérést jelenti, tudni­illik a piac és pénz kiküszöbölését, a rekvirá­lást, a munka militarizálását, stb. A cél kétség­kívül csak az, hogy az eddiginél sokkal hatáso­sabban keresztülvigyék azt, amit már 1924-ben megpróbáltak, vagyis, hogy újjászervezzék és átalakítsák az állami vállalatokat és ugyan­akkor erős­­ kézzel elnyomják a kapitalizmust. Sztálin, aki a középen áll a jobb és bal szárny közt és ma, a legnagyobb tekintélyek egyike Oroszországban, szintén híve ezeknek az újítá­soknak, mint amelyek alkalmasak arra, hogy a gépezet további munkáját biztosítsák. Ez év áprilisában egy Leningrádban tartott beszédé­ben erősen kikelt az állami vállalatok tékoz­lása és korrupciója és az alkalmazottak ha­nyagsága ellen. Ez ismét Lenin egykori hangja volt, aki szigorúbb fegyelmet és komolyabb munkát követelt.

Next