Népszava, 1927. május (55. évfolyam, 98–122. sz.)

1927-05-01 / 98. szám

2 KTISPSZAVA 1927 május 1. KÉSzségpr*sitikiti beszámoló napirenddel ! SM ms&fias Twm ®®ü#arti­fean tíz nyilvános népgyűlést tartunk, a gyűlések színhelyét a keddi Népszavában közöljük. Elvtársak! Aellü|Bnte a gyüléseit érflekén­eit! A Magyarországi Szocialdiszaokrata Párt. Orvosi konzílium a világgazdaság betegágyánál. (II.) A Népszövetség székhelye lassanként a világpolitikai és világgazdasági bajok elmé­leti klinikájává alakul át. Alig ért véget a le­szerelési előkonferencia, amelyen a béke beteg­ágyát állották körül a részint tudós, részint csak nagyképű professzorok, a genfi tó part­ján már egy új, az eddigieknél sokkal na­gyobb szabásúnak ígérkező világkonziliumra készülnek. Néhány nap még és újabb specia­listák lepik el a­ genfi szállodákat. Ez alka­lommal nem politikai és katonai professzorok jönnek Genfbe, a világgazdasági kérdések nemzetközi professzorai találkoznak egymás­sal a genfi klinikán, hogy diagnózist mondja­nak a világgazdaság betegségéről és megírják a receptet, amitől az optimisták gyógyulást remélnek. Mi nem vagyunk mindenáron opti­misták, de készségesen állapí­tjuk meg, hogy ilyen nagyszabású, ilyen , alaposan előkészített nemzetközi konferencia még sohasem tanács­kozott a beteg világgazdaság bajairól és ha nem is remélhetjük, hogy a világgazdaság beteg testének összes sebeit föl fogják tárni e konferencián, ha nem is remélhetjük, h­ogy minden sebre írnak gyógyító balzsamot, hogy a receptet el fogják készíteni a politika patiku­sai és hogy az orvosság föltétlenül használni fog, mégis biztató jelnek tartjuk, hogy ilyen komolyan foglalkoznak a világgazdaság bajai­val, mert e bajok nemzetközi konferencián való megállapítása mindenesetre az első lépést je­lenti a betegség gyógyításának útján. Hosszú időb­e és sok munkásba került, amíg ezt a konferenciát nyélbe tudták ütni. 1925 végén küldte szét a meghívókat a Népszövet­ség­­ vezértitkársága az előkészítő megbeszé­lésre és 1926 áprilisában ült össze az előkészítő konferencia, hogy megállapítsa a rendszert, amelynek keretei között a főkonferencia mű­ködni fog. A Népszövetség szeptemberi köz­gyűlése helybenhagyta az előkészítő konferen­cia határozatait, amire novemberben második megbeszélésre ültek össze az előkészítés mun­kájával megbízott nemzetközi szakértők, vég­legesen megállapították a konferencia napi­rendjét és a résztvételre"jelentkezőknek, illetve a meghívottaknak megküldötték a tárgyalá­sok elméleti előkészítése céljából összeállított tudományos anyagot. Harmincöt állam szak­értői vesznek részt a május 4-én kezdődő kon­ferencián, kilencven alaposan kidolgozott, sta­tisztikai adatokkal fölszerelt dokumentum tárja föl a világ gazdasági helyzetét és a nemzetközi riporterek genfi hada már hegyezi a ceruzák tömegét, mert három hétig fog tar­tani ez a konferencia és a világ közvéleménye három héten át fogja fokozott figyelemmel kísérni a genfi tanácskozásokat. A világháború befejezése óta ez a harmadik nemzetközi konferencia, amely az egész emberi­séget érdeklő gazdasági bajokkal foglalkozik. Hét évvel ezelőtt Brüsszelben, öt évvel ezelőtt pedig Gémiában gyűltek össze a gazdasági szakértők, de ez a két konferencia nem volt kellően előkészítve és programja sem volt olyan általános, mint a mostanié. Brüsszelben főleg pénzügyi, éspedig állampénzügyi kérdé­sekről volt szó, arról, mint lehetne a világ­háború által megrendített állampénzügyeket rendbehozni. Gennára már nagyobb program volt megállapítva, de az ottani tárgyalások legfőbb eredménye csak azon alapelvek le­szögezése lett, amelyek a különböző országok jegybankjainak együttműködésére vonatkoz­nak. Nem mondjuk, hogy ez a két konferencia teljesen eredménytelen volt, de az eredmények inkább csak elméletiek voltak és bizony évek hosszú szenvedései kellettek ahhoz, hogy a világ az állampénzügyek rendbehozása terén gyakor­latilag is hasznosíthassa ezeket az elméleti eredményeket. Az állampénzügyek rendbejötte­k valahogyan, de a gazdasági élet tovább is beteg maradt, mert bár a rendezett állampénzügyek föltét­lenül szükségesek a gazdasági élet egészséges funkcionálásához, ez egyedül nem elegendő és az övé volt. Amikor már ülni tudott, minden­hol megfordult, a hálószobánkban, ebédlőnk­ben s az én dolgozószobámban. Mindenünk, amink csak volt, közös tulaj­don volt vele, na­gyon jelentéktelen korlátozással, olyasfélékkel, hogy hát az én könyveimet nem volt szabad eltépnie, a tintásüveget nem volt szabad föld­hözvágnia s a néni cipőjét nem volt szabad a szájába vennie. Ezek a tilalmak erősen korlá­tozták a kis em­ber szabadságát s ezek vagy hasonlók miatt néha föl is lázadt. Ha bejött a szobámba s kézfogás és nagy barátkozás után az iratállamat akarta eltörni s én a tollat ki­vettem görcsösen szorító kezéből, dühös lett, dacos pózba vágta magát, a mellét kifeszítette, jobbkeze öklét kivágta, a fejét hátravetette, a jobblábával dobbantott és szinte elbődülve így kiáltott: ó-ó-á-áhh. Nagyon korai megnyilatkozása volt ez a póz, amely a gyermek n­etté­vel és fejlődésével egyre tökéletesebb lett, mintha valóságos tragikus színész lett volna ,s folyton gyakorolta volna a szerepét. Dacosságát eleinte nehezen lehetett leszerelni, de amikor már kéteszten­dős volt s igen értelmes, minden esetben meg­magyaráztam neki, hogy mire való a tilalom, hogy miért nem szabad például a tollat el­törni, a gyufát nyalogatni s az ujját másnak a szemébe bökni. Fejtegetéseimet megértette és meggyőződött arról is, hogy ami neki nem szabad, nem szabad a mamának, nem a néni­nek, egyáltalában senkinek sem, bele is nyu­godott a tilalmakba. Dacos kitörése azonban megmaradt s azt mindenkor megcsinálta, ha minden takarása valami új akadályba ütközött. A kis Feri szeretett bennünket, engem is, a feleségemet is; a mama és a néni közt semmi különbséget nem tett, mosolyát és karjainak kitárását s mindenféle kegyét egyformán osz­totta a két nőnek; mondhatni, hogy két ma­mája volt. Úgy szeretett bennünket, engem és a feleségemet, mintha hálás lett volna nekünk a széli és nagy lakásért, a jó életért, a véde­rdővel az állam is elpusztul, ha a gazdasági életet magát is nem szanálják. A most összeülő genfi konferencia ezt tűzte ki céljául és ezért érdemel fokozott figyelmet ez a világ­konferencia. A világgazdaság általános kérdé­sein kívül részletesen meg fogják világítani a termelés mai helyzetét, külön fognak beszélni az ipari és mezőgazdasági termelésről és­­ az a körülmény, hogy az előkészítő munkába a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalt is bekapcsol­ták, remélni engedi, hogy a munka szempont­jait sem fogják egészen figyelmen kívül hagyni. Külön csoportban fognak tanácskozni a for­galom kríziséről, a kereskedelem nehézségei­ről, a szigorú vámfalakról, a nemzetközi forga­lom különböző egyéb akadályairól és termé­szetes, hogy a pénzügyeket sem fogják figyel­men kívül hagyni, mert a jelenlegi terhelési rendszerben a pénzügyek a magángazdaság szempontjából is igen nagy fontossággal bír­nak. Amint tehát látjuk, a termelés és forgalom fontosabb kérdései elég tág keretben fognak szóba kerülni ezen a konferencián, amelynek ülései alatt még lesz alkalmunk az egyes kér­déscsoportokkal külön is foglalkozni, rá­mutatva az egyes kérdések világpolitikai hát­terére, van azonban egy szempont, amelyet már most meg kell említenünk, amelyet a kon­ferencia előkészítői nem vettek tekintetbe és ez a mulasztás keserűen meg fogja még bosszulni magát. Nem lesz szó a konferencián a jövede­lemmegoszlásról. Nem lesz szó arról az igazság­talanságról, hogy a termelt javak aránytalanul oszlanak meg a társadalom különböző osztályai között. Pedig ez az igazságtalanság szintén befolyásolja a világgazdaság helyzetét és a beteg világgazdaság nem gyógyulhat meg addig, amíg ezen a bajon is nem segítenek. Ez a mulasztás nem jelenti azt, hogy a néhány nap múlva kezdődő konferencia teljes meddő­ségre van kárhoztatva, de szükségesnek tartot­tuk annak megállapítását, hogy a jólét kapuin kívül álló, nyomorgó milliók a világgazdasági konferencia nagy programja és színes külső­ségei mellett nem feledkeznek meg a jövedelem­eloszlás kérdéséről és jön még konferencia, amelyen végre erről a kérdésről is beszélni kell. Gyermek. — Irta Nagy Lajos. — Marinak gyermeke született, Mari mindenes­leány volt nálunk. A gyermek a kis cseléd­szobában született meg, a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Én és a feleségem azt mondtuk Marinak, hogy a gyermek maradjon nálunk, legyen a hármunk közös gyermeke; egy család vagyunk, a fiucskának lesz majd egy mamája, egy nénije és egy bácsija. Én arra is gondoltam, de erről még a leánynak nem szóltam, hogy a gyermeket később majd örökbe fogadom s fölveheti az én nevemet. Mari sírva hálálkodott, nem is akarta el­fogadni a mi nagy jóságunkat, — ahogy ő mondta. Sok baj van az ilyen kicsinnyel, mi majd megbánjuk a dolgot , rá is megharag­szunk, hadd nevelkedjék csak föl a gyermek valami jó falusi asszonynál, vannak jó falusi asszonyok. Megmagyaráztam Marinak, hogy mi ugyan nem vagyunk rossz emberek, de az önzés is vezet bennünket, amikor a gyereket akarjuk. Tízéves házasságunk alatt nem szüle­tett gyermekünk, a gyerekeket pedig nagyon szeretjük, minél inkább múlik a fiatalságunk, annál vágyakozóbban, hadd legyen hát nálunk a kis jószág, közös gondra és közös mulat­ságra. A gyerek egészséges volt és szép. Marinak nem mondtuk, de itt elárulom, hogy mennyire vitatható a mi „jóságunk", mert ha a gyerek rit lett volna vagy beteg, bizony nem is vál­laltuk volna el. A gyereket sajnáltuk volna, Marit segítettük volna, de a fiát nem akartuk volna közös gyermeknek. De hát, hála isten­nek, a kis Feri kifogástalan teremtés volt, erős, temperamentumos emberke, gyakran nevetett és ritkán sírt; vidámsága megtöltötte az egész házat, sírni csak komoly okkal sírt, de akkor aztán erősen és kiadósan. Persze, az ő uralma nem szorítkozott a cseléd­szobára és a konyhára, hanem az egész lakás lemért, mintha tudta volna, h­ogy ezekkel mi nem tartozunk neki, már jog és emberi szoká­sok szerint, de mégis adjuk, hadd legyen neki. Ezen a­ ponton valóban vita is kerekedhetne és nem lenne indokolatlan olyan vélemény, hogy igenis, a gyermek tudott mindent. Mert a kicsinyek sokkal többet tudnak, mint ameny­nyit a nagyok föltételeznek róluk, sőt a tudat­alatti világaik is sokkal több tudomást rejt kincsül és átkul, mint amennyit ők maguk­ az eszecskéjükkel gondolnának. Hiszen az álla­tok is, az okos kutya, vagy egy kedves macska, végtelenül sokat tudnak. Másrészt viszont amellett is lehetne érvelni, hogy helyzetéről semmit sem tudott a gyermek mert zavarta­lan volt a hajlandósága irántunk. A kis ember értelme pompásan fejlődött s mi ismerőseinknek az igazi szülők módjára dicsekedtünk szenzációs viselt dolgaival és mondásaival. Egyszer például köhécselni kez­dett s a ma­mája azt mondta, hogy alighanem szamárköhögése lesz. Ő bepanaszolta a néni­nél s hogyan, hogyan nem mondta, elég az hozzá, hogy a mi fogalmazásunk szerint igy vádaskodott: Ugyan, hogy­ mondhatja egy anya a saját gyerekéről, hogy szamár­köhö­gése lesz! Mellékesen: Ferikének nem lett szamárköhögése. . Hamisnohéthónapos­ volt a kis Feri, amikor én hivatalomat s a vele járó lakást — állami épületben — elvesztettem. A lakásviszonyok miatt új lakást nem kaptam, kénytelen vol­tam feleségemmel hónapos szobába, költözni. Háztartásom megszűnt, Marinak el kellett tő­lünk menni, hiszen alvóhelyet nem adhattunk volna neki. Vidéken, egy baranyai kisváros­ban, ottani bérlőnél kapott helyet, magával vitte a gyermekét is. Fájt nélkülöznünk a mi­ kis gyermekünket. Nem is tudtunk sehogyan se belenyugodni abba, hogy elvesztettük. Mari irt néha meg­nyugtató leveleket, persze, nem volt olyan jó sora, mint nálunk. Mindene negvolt ugyan­az

Next