Népszava, 1927. május (55. évfolyam, 98–122. sz.)
1927-05-01 / 98. szám
2 KTISPSZAVA 1927 május 1. KÉSzségpr*sitikiti beszámoló napirenddel ! SM ms&fias Twm ®®ü#artifean tíz nyilvános népgyűlést tartunk, a gyűlések színhelyét a keddi Népszavában közöljük. Elvtársak! Aellü|Bnte a gyüléseit érflekéneit! A Magyarországi Szocialdiszaokrata Párt. Orvosi konzílium a világgazdaság betegágyánál. (II.) A Népszövetség székhelye lassanként a világpolitikai és világgazdasági bajok elméleti klinikájává alakul át. Alig ért véget a leszerelési előkonferencia, amelyen a béke betegágyát állották körül a részint tudós, részint csak nagyképű professzorok, a genfi tó partján már egy új, az eddigieknél sokkal nagyobb szabásúnak ígérkező világkonziliumra készülnek. Néhány nap még és újabb specialisták lepik el a genfi szállodákat. Ez alkalommal nem politikai és katonai professzorok jönnek Genfbe, a világgazdasági kérdések nemzetközi professzorai találkoznak egymással a genfi klinikán, hogy diagnózist mondjanak a világgazdaság betegségéről és megírják a receptet, amitől az optimisták gyógyulást remélnek. Mi nem vagyunk mindenáron optimisták, de készségesen állapítjuk meg, hogy ilyen nagyszabású, ilyen , alaposan előkészített nemzetközi konferencia még sohasem tanácskozott a beteg világgazdaság bajairól és ha nem is remélhetjük, hogy a világgazdaság beteg testének összes sebeit föl fogják tárni e konferencián, ha nem is remélhetjük, hogy minden sebre írnak gyógyító balzsamot, hogy a receptet el fogják készíteni a politika patikusai és hogy az orvosság föltétlenül használni fog, mégis biztató jelnek tartjuk, hogy ilyen komolyan foglalkoznak a világgazdaság bajaival, mert e bajok nemzetközi konferencián való megállapítása mindenesetre az első lépést jelenti a betegség gyógyításának útján. Hosszú időbe és sok munkásba került, amíg ezt a konferenciát nyélbe tudták ütni. 1925 végén küldte szét a meghívókat a Népszövetség vezértitkársága az előkészítő megbeszélésre és 1926 áprilisában ült össze az előkészítő konferencia, hogy megállapítsa a rendszert, amelynek keretei között a főkonferencia működni fog. A Népszövetség szeptemberi közgyűlése helybenhagyta az előkészítő konferencia határozatait, amire novemberben második megbeszélésre ültek össze az előkészítés munkájával megbízott nemzetközi szakértők, véglegesen megállapították a konferencia napirendjét és a résztvételre"jelentkezőknek, illetve a meghívottaknak megküldötték a tárgyalások elméleti előkészítése céljából összeállított tudományos anyagot. Harmincöt állam szakértői vesznek részt a május 4-én kezdődő konferencián, kilencven alaposan kidolgozott, statisztikai adatokkal fölszerelt dokumentum tárja föl a világ gazdasági helyzetét és a nemzetközi riporterek genfi hada már hegyezi a ceruzák tömegét, mert három hétig fog tartani ez a konferencia és a világ közvéleménye három héten át fogja fokozott figyelemmel kísérni a genfi tanácskozásokat. A világháború befejezése óta ez a harmadik nemzetközi konferencia, amely az egész emberiséget érdeklő gazdasági bajokkal foglalkozik. Hét évvel ezelőtt Brüsszelben, öt évvel ezelőtt pedig Gémiában gyűltek össze a gazdasági szakértők, de ez a két konferencia nem volt kellően előkészítve és programja sem volt olyan általános, mint a mostanié. Brüsszelben főleg pénzügyi, éspedig állampénzügyi kérdésekről volt szó, arról, mint lehetne a világháború által megrendített állampénzügyeket rendbehozni. Gennára már nagyobb program volt megállapítva, de az ottani tárgyalások legfőbb eredménye csak azon alapelvek leszögezése lett, amelyek a különböző országok jegybankjainak együttműködésére vonatkoznak. Nem mondjuk, hogy ez a két konferencia teljesen eredménytelen volt, de az eredmények inkább csak elméletiek voltak és bizony évek hosszú szenvedései kellettek ahhoz, hogy a világ az állampénzügyek rendbehozása terén gyakorlatilag is hasznosíthassa ezeket az elméleti eredményeket. Az állampénzügyek rendbejöttek valahogyan, de a gazdasági élet tovább is beteg maradt, mert bár a rendezett állampénzügyek föltétlenül szükségesek a gazdasági élet egészséges funkcionálásához, ez egyedül nem elegendő és az övé volt. Amikor már ülni tudott, mindenhol megfordult, a hálószobánkban, ebédlőnkben s az én dolgozószobámban. Mindenünk, amink csak volt, közös tulajdon volt vele, nagyon jelentéktelen korlátozással, olyasfélékkel, hogy hát az én könyveimet nem volt szabad eltépnie, a tintásüveget nem volt szabad földhözvágnia s a néni cipőjét nem volt szabad a szájába vennie. Ezek a tilalmak erősen korlátozták a kis ember szabadságát s ezek vagy hasonlók miatt néha föl is lázadt. Ha bejött a szobámba s kézfogás és nagy barátkozás után az iratállamat akarta eltörni s én a tollat kivettem görcsösen szorító kezéből, dühös lett, dacos pózba vágta magát, a mellét kifeszítette, jobbkeze öklét kivágta, a fejét hátravetette, a jobblábával dobbantott és szinte elbődülve így kiáltott: ó-ó-á-áhh. Nagyon korai megnyilatkozása volt ez a póz, amely a gyermek nettével és fejlődésével egyre tökéletesebb lett, mintha valóságos tragikus színész lett volna ,s folyton gyakorolta volna a szerepét. Dacosságát eleinte nehezen lehetett leszerelni, de amikor már kétesztendős volt s igen értelmes, minden esetben megmagyaráztam neki, hogy mire való a tilalom, hogy miért nem szabad például a tollat eltörni, a gyufát nyalogatni s az ujját másnak a szemébe bökni. Fejtegetéseimet megértette és meggyőződött arról is, hogy ami neki nem szabad, nem szabad a mamának, nem a néninek, egyáltalában senkinek sem, bele is nyugodott a tilalmakba. Dacos kitörése azonban megmaradt s azt mindenkor megcsinálta, ha minden takarása valami új akadályba ütközött. A kis Feri szeretett bennünket, engem is, a feleségemet is; a mama és a néni közt semmi különbséget nem tett, mosolyát és karjainak kitárását s mindenféle kegyét egyformán osztotta a két nőnek; mondhatni, hogy két mamája volt. Úgy szeretett bennünket, engem és a feleségemet, mintha hálás lett volna nekünk a széli és nagy lakásért, a jó életért, a véderdővel az állam is elpusztul, ha a gazdasági életet magát is nem szanálják. A most összeülő genfi konferencia ezt tűzte ki céljául és ezért érdemel fokozott figyelmet ez a világkonferencia. A világgazdaság általános kérdésein kívül részletesen meg fogják világítani a termelés mai helyzetét, külön fognak beszélni az ipari és mezőgazdasági termelésről és az a körülmény, hogy az előkészítő munkába a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalt is bekapcsolták, remélni engedi, hogy a munka szempontjait sem fogják egészen figyelmen kívül hagyni. Külön csoportban fognak tanácskozni a forgalom kríziséről, a kereskedelem nehézségeiről, a szigorú vámfalakról, a nemzetközi forgalom különböző egyéb akadályairól és természetes, hogy a pénzügyeket sem fogják figyelmen kívül hagyni, mert a jelenlegi terhelési rendszerben a pénzügyek a magángazdaság szempontjából is igen nagy fontossággal bírnak. Amint tehát látjuk, a termelés és forgalom fontosabb kérdései elég tág keretben fognak szóba kerülni ezen a konferencián, amelynek ülései alatt még lesz alkalmunk az egyes kérdéscsoportokkal külön is foglalkozni, rámutatva az egyes kérdések világpolitikai hátterére, van azonban egy szempont, amelyet már most meg kell említenünk, amelyet a konferencia előkészítői nem vettek tekintetbe és ez a mulasztás keserűen meg fogja még bosszulni magát. Nem lesz szó a konferencián a jövedelemmegoszlásról. Nem lesz szó arról az igazságtalanságról, hogy a termelt javak aránytalanul oszlanak meg a társadalom különböző osztályai között. Pedig ez az igazságtalanság szintén befolyásolja a világgazdaság helyzetét és a beteg világgazdaság nem gyógyulhat meg addig, amíg ezen a bajon is nem segítenek. Ez a mulasztás nem jelenti azt, hogy a néhány nap múlva kezdődő konferencia teljes meddőségre van kárhoztatva, de szükségesnek tartottuk annak megállapítását, hogy a jólét kapuin kívül álló, nyomorgó milliók a világgazdasági konferencia nagy programja és színes külsőségei mellett nem feledkeznek meg a jövedelemeloszlás kérdéséről és jön még konferencia, amelyen végre erről a kérdésről is beszélni kell. Gyermek. — Irta Nagy Lajos. — Marinak gyermeke született, Mari mindenesleány volt nálunk. A gyermek a kis cselédszobában született meg, a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Én és a feleségem azt mondtuk Marinak, hogy a gyermek maradjon nálunk, legyen a hármunk közös gyermeke; egy család vagyunk, a fiucskának lesz majd egy mamája, egy nénije és egy bácsija. Én arra is gondoltam, de erről még a leánynak nem szóltam, hogy a gyermeket később majd örökbe fogadom s fölveheti az én nevemet. Mari sírva hálálkodott, nem is akarta elfogadni a mi nagy jóságunkat, — ahogy ő mondta. Sok baj van az ilyen kicsinnyel, mi majd megbánjuk a dolgot , rá is megharagszunk, hadd nevelkedjék csak föl a gyermek valami jó falusi asszonynál, vannak jó falusi asszonyok. Megmagyaráztam Marinak, hogy mi ugyan nem vagyunk rossz emberek, de az önzés is vezet bennünket, amikor a gyereket akarjuk. Tízéves házasságunk alatt nem született gyermekünk, a gyerekeket pedig nagyon szeretjük, minél inkább múlik a fiatalságunk, annál vágyakozóbban, hadd legyen hát nálunk a kis jószág, közös gondra és közös mulatságra. A gyerek egészséges volt és szép. Marinak nem mondtuk, de itt elárulom, hogy mennyire vitatható a mi „jóságunk", mert ha a gyerek rit lett volna vagy beteg, bizony nem is vállaltuk volna el. A gyereket sajnáltuk volna, Marit segítettük volna, de a fiát nem akartuk volna közös gyermeknek. De hát, hála istennek, a kis Feri kifogástalan teremtés volt, erős, temperamentumos emberke, gyakran nevetett és ritkán sírt; vidámsága megtöltötte az egész házat, sírni csak komoly okkal sírt, de akkor aztán erősen és kiadósan. Persze, az ő uralma nem szorítkozott a cselédszobára és a konyhára, hanem az egész lakás lemért, mintha tudta volna, hogy ezekkel mi nem tartozunk neki, már jog és emberi szokások szerint, de mégis adjuk, hadd legyen neki. Ezen a ponton valóban vita is kerekedhetne és nem lenne indokolatlan olyan vélemény, hogy igenis, a gyermek tudott mindent. Mert a kicsinyek sokkal többet tudnak, mint amenynyit a nagyok föltételeznek róluk, sőt a tudatalatti világaik is sokkal több tudomást rejt kincsül és átkul, mint amennyit ők maguk az eszecskéjükkel gondolnának. Hiszen az állatok is, az okos kutya, vagy egy kedves macska, végtelenül sokat tudnak. Másrészt viszont amellett is lehetne érvelni, hogy helyzetéről semmit sem tudott a gyermek mert zavartalan volt a hajlandósága irántunk. A kis ember értelme pompásan fejlődött s mi ismerőseinknek az igazi szülők módjára dicsekedtünk szenzációs viselt dolgaival és mondásaival. Egyszer például köhécselni kezdett s a mamája azt mondta, hogy alighanem szamárköhögése lesz. Ő bepanaszolta a néninél s hogyan, hogyan nem mondta, elég az hozzá, hogy a mi fogalmazásunk szerint igy vádaskodott: Ugyan, hogy mondhatja egy anya a saját gyerekéről, hogy szamárköhögése lesz! Mellékesen: Ferikének nem lett szamárköhögése. . Hamisnohéthónapos volt a kis Feri, amikor én hivatalomat s a vele járó lakást — állami épületben — elvesztettem. A lakásviszonyok miatt új lakást nem kaptam, kénytelen voltam feleségemmel hónapos szobába, költözni. Háztartásom megszűnt, Marinak el kellett tőlünk menni, hiszen alvóhelyet nem adhattunk volna neki. Vidéken, egy baranyai kisvárosban, ottani bérlőnél kapott helyet, magával vitte a gyermekét is. Fájt nélkülöznünk a mi kis gyermekünket. Nem is tudtunk sehogyan se belenyugodni abba, hogy elvesztettük. Mari irt néha megnyugtató leveleket, persze, nem volt olyan jó sora, mint nálunk. Mindene negvolt ugyanaz