Népszava, 1928. július (56. évfolyam, 147–172. sz.)

1928-07-01 / 147. szám

11 harcban csak a defenzívában álló famunká­sok maradhatnak fölül. A munkásosztály nem hozhat már több áldozatot az úgyneve­zett nemzeti termelésnek és nincs mit oda­vessen a kapitalizmus prédájául. A munka­bérek általában olyan alacsony színvonalra buktak, hogy, mélyebbre ezeket a munka­béreket nem engedheti a munkásosztály le­nyomni. Mert erről van szó. A tőke urai ezt akarják. Még kisebb munkabért akarnak. Még nyomorultabb munkaviszonyokat. Még nagyobb kizsákmányolást. Az ipari feuda­lizmus rendszerét akarják örökössé és tel­jessé tenni, amikor a világon mindenütt tért hódít már a munkásosztálynak az a törek­vése, hogy a tőkének a termelésben való ön­kényuralma megtöressék. Magyarország ipari bérmunkásosztálya a legszégyenletesebb rabszolgaság bilincseiben él. Az ipari kapi­talizmus az ellenforradalom segítségével az önvédelmi eszközeitől megfosztott munkás­osztály fölött korlátlan hatalomhoz jutott. Ezt a hatalmat örökössé akarja tenni. Még­pedig a legegyszerűbben: a munkabéreknek és a munkások önrendelkezési jogának tel­jes letörésével. Az erre való törekvés moz­gatja az ipari kapitalisták egységes frontját a harcba kényszerített famunkásokkal szem­ben. Ezt kell minden egyes munkásnak lát­nia és tudnia, hogy egyesülhessenek az ön­védelemnek hatalmas erői ,és győzhessen a szolidaritás a kapitalista kizsákmányolás ellenében. ••n­a'ge»u—.­ A s­ínül roklíeerés hailH özvegy utcai árusok záróóráját meghosszabtelnstották. A kereskedelemügyi, miniszter rendelete alapján a főváros tanácsa néhány hét előtt elrendelte, hogy az utcai árusítás záróórája ugyanaz leg­yen, mint a nyílt üzleteké. Az utcai élelmiszer- és gyümölcsárusok a rende­let miatt este 8 órakor, a luftballonárusok és más iparcikkárusok este 6 órakor be kellett, hogy szüntessék árusításukat. Nagy ijedtsé­get keltett ez a rendelet az érdekeltek köré­ben, úgyannyira, hogy a tanács a legutóbbi ülésén a szabályzatot módosította, de csak ki­záróan a hadirokkantak és hadiözvegyek javára. Az új rendelet szerint, amelyet a jövő héten adnak ki, a kivétel alá eső élelmi­szer- és gyümölcsárusítás éjféli 12 óráig, a kolbászárusítás hajnali 4 óráig­, az iparcikk­árusítás éjfél után 1 óráig történhetik az u­­tcákon. Barátság! — Walt Whitman. — Mikor a hősök kivívott diadaláról olvasok s nagy tábornokok győzelmeiről, nem irigy­lem a tábornokokat. Sem az elnököt az elnöki székben, sem palotá­jában a gazdagot. De ha egymáshoz vonzódók testvériségéről hallok s azt, hogy sorsuk milyen, Hogy az életen át, veszedelmek s gyanúsítások közepett változatlanul és sokáig Az ifjú-, a férfi- és aggkoron keresztül szeretet­ben és hűségben vonzódtak egymáshoz. "Akkor gondolkodóba esem é s elsietek tele keserű irigységgel. Angolból fordította: Zoltán Vilmos. Udvarlás. — Irta Kodolányi János. — Mér elmúlt tíz óra és Ebédi — ilyen szép neve volt, mint általában azoknak a ném­et­ leányok­nak, akik valamely bécskörnyéki városkában látták meg a napvilágot —, félve gondolt a szi­dásra. Szigorúan meghagyták neki, hogy pon­tosan legyen otthon tízre. De istenem, olyan kellemes az ilyen csöndes vasárnap este, a hű­vös nyári levegő még itt, a külvárosban is olyan illatos és különben is egész héten semmi öröme, szórakozása sincs az embernek, hogy sehogy­sem akaródzott hazamenni. Hát még ha ilyen kedves, intelligens kísérője van valakinek, mint most, neki. Ezt ugyan nem köti az orrára, hogy el ne bízza magát, hisz a férfiak úgyis olyan elbizakodottak, csak egyszer találkozzanak va­lakivel a sétatéren, már azt hiszik, hogy az ölükbe hull. Meg is mondta kereken: — Be muszáj menni, mert első a kötelesség... — Na igen, magácskának igaza van, a köte­lesség a legelső — hagyta rá kedvesen a fiatal­ember s buzgón mosolygott, majd apáskodva magyarázta tovább: — De van ám más köteles­ség is, ugy­e, magunk iránt is van kötelesség, ugyebár s magácskának ezt is meg kell értenie. A gyér villanylámpák poétikusan világítot­tak, csöndes volt az utca, csak itt-ott hallatszott egy csiklandós női kacagás. Hédi azonnal meg­értette, hogy az embernek önmagával szemben is vannak kötelességei. J1 ilyen okos férfi ez ? (A Népszava párisi tudósítójától.) A francia kamara egyes bizottságai napok óta üléseznek, hogy fölülvizsgálják a kormány költségvetéséi. A kormány, amely a tisztviselők megígért fizetésjavítására megint nem talált fedezetet, nagyon gavallérosan akar milliókat megsza­vazni a hadügyi költségvetésnél, főképen azon­gondolta szerényen s ugy érezte, az élet nagy igazságára nyitották rá a szemét. Csak az volt kellemetlen, hogy a férfi nevét nem tudta, mert a bemutatkozásnál nem értette meg. — Megértem, persze — mondta negédesen , furcsa izgalmak futkostak a gerincén. Ezt az izgalmat olyan jól ismerte már s ugy várta a jelentkezését! — Nem vagyok már gyerek. Bi­zony, öreg vagyok én már, most már nincsen kötelességem magam iránt. Csak mások iránt. — Naaa — duruzsolt tovább a férfi. — Hogy mondhat ilyet? Öreg? Hány éves? De igazán... — Találja ki, én nem mondom meg. — Bókoljak vagy őszinte legyek? — Csakis őszintén — mondta Hédi szigorúan. — Én már túl vagyok azon, hogy nekem bó­koljanak. — Naaa, hát így este nem lehet jól eltalálni, de azért megsaccolom. Huszonegy. Hédi boldogan elpirult. Hét esztendőt téve­dett a férfi. Vagy hazudott? Mindegy, olyan kedves volt. — Eltalálta, Istenem, már huszonegy! Az a legszebb kor, a tizenhat-tizenhét év. Akkor az ember még remél, bizik mindenben, vár vala­kit... — Legszebb a magácska kora — cáfolta buz­gón a férfi s megfogta Hédi kezét. — A tizenhét­éves nő még laikus az élet pontjaiban. — így mondta. — Nem tudja kihasználni a boldog al­kalmakat. De már magácska, ugyebár, jól tudja, amit a költő mondott, hogy minden órának le­szakaszol virágát. Az élet oly rövid, ugyebár és aztán mi a miénk? Magácska már alkalmazko­dik az élet követelményeihez, a magácska szép szeme előtt már nem virulnak haszontalan vá­gyak, a remény bimbója már nem olyan piros. Magácska már nem fut délibábok után, ugyebár és ez a legnagyobb okosság. Most olyan bölcs és megható volt a férfi, hogy a leány szinte sírva fakadt. — Bizony — mondta rossz magyarsággal —, semmi sem jól van. Reggel ötkor kelek, a gaz­dáim nem értenek semmihez, csak parancsol­nak nekem. Pedig én tanultam, csak most nem volt állásom és muszáj volt elfogadni ezt. Nem nekem való, higgye el, de muszáj élni. Én már nem futok kiú remény után. Na, isten áldja, a viszontlátásra, menni kell, mert kikapok. Alle gute Kinder schlafen. — Ne menjen, ne menjen — könyörgött a férfi s megint megfogta a kezét. Most ő is németre fordította a beszédet s láthatóan büszke volt, hogy érti a leány anyanyelvét. Ez közelebb van a már áffita Laar padrafesölt Marokkóban levő hadseregei részére. A kormány több, mint egy éve már állandóan hangoztatja, hogy Ma­rokkóban teljesen helyreállt a rend, az ottani törzsek nagyon jól érzik magukat francia fen­hatóság alatt, a költségvetés emelkedő tételei azonban azt bizonyítják, hogy Marokkóban még változatlanul folyik a törzsek­ben a há­ború. A kormány most újabb 119,0001­00 frank­nyi hitel megszavazását kéri a bizottságtól, ami nem a béke, hanem a háború jele. A pénzügyi bizottság szocialista tagjai ne­vében Renaudel elvtársunk tette szóvá ezt a gyanús manipulációt. Renaudel elvtárs a kö­vetkezőket mondta: — A kormány azt a hitet kelti az orszá­siban, hogy Marokkó pacifikálását befejezte. Ennek ellenében mi pedig arról értesülünk, hogy ott hadgyakorlatok ürügye alatt olyan gyakor­latok folynak, amelyek nagyon hasonlítanak a katonai harci műveletekhez. Mi tudni akarjuk az igazságot. A katonai költségvetés referense, Bouillaux-Lafont, igyekezett azután a kormány meg­bízásából félrevezetni a hadügyi bizottságot, de Renaudel elvtárs további erélyes fölszólí­tására kénytelen volt beismerni annyit, hogy a marokkói hadsereg létszámát fölemelték, hogy az Atlaszhegység környékét biztosítsák. A pénzügyi bizottság tagjai fölháborodva vet­tek tudomást a referens eme nyilatkozatáról és az ellenzék tagjai kijelentették, hogy ezt az ügyet a kamara nyílt ülésén is szóvá fogják tenni. Marokkóban tehát folyik az emberpusz­tító háború és a francia közvélemény erről nem tud semmit. K. W. B. hozta őket egymáshoz. Még Korné jó „neude­risch" tájszólással beszélt. Hédit láthatóan szíven ütötte a férfi palléro­zottsága. — Igazán intelligens ember! — gon­dolta. S nem is vette észre, hogy a bécsi dia­lektuson keresztül a gyermekkora zendül meg a lelkében, az fonja körül elfelejtett melódiái­val, vágyaival, szépségével, soha vissza nem hívható illataival. Vehemensen beszélt az életéről, a munkájá­ról, hogy reggel ötkor kel, hogy mos, takarít, főz, hogy az öregasszony raplis, a lányok boga­rasak ... Németül beszélt s a férfi ugy hallgatta, mint a muzsikát. Ravasz férfi volt! — Nézze, magácskának mi öröme van ebben az életben, ugyebár... — mondta duruzsolva. — Ne siessen meg. Vagy ha már muszáj, hát nézze... engedjen be egy kicsit... Elbeszélge­tünk. — Beengedni? Azt soha! — jelentette ki eré­lyesen Hédi s roppantott hozzá a lábára. Kissé túlságosan is erélyes volt. — Mit gondol? Én — soha! Közben a kapuhoz értek. — Nézze, magácskának nincs senkije, ugye­bár, akivel beszélhessen, pláne németül... Ugye­bár, mindenki idegen magácskához. — Hát maga? Hiszen maga is idegen tulajdon­képen ... — felelt a lány s nevetett. A sarki lámpa éppen rávilágított, piros volt a kalapja, sötétkék ruhája rövid volt és csakugyan na­gyon formás volt a lába. S a piros kalap enyhe fényt vetett az arcára, vagy anélkül is piros volt az arca? — Én nem vagyok... olyan — mondta Hédi még szigorúbban, bizony, túlságosan is szigo­rúan és ezért egy kicsit meg is sajnálta a fér­fit A szive bizseregni kezdett s jóleső bénaság futott át rajta. — Olyan? — mondta a férfi s megfogta a ke­zét —, az élet elröppen s mi marad belőle az­tán? Minden órának leszakaszdl virágát — is­­mételte patetikusan s németül s éppen el volt olyan édes, hogy németül mondta... Hédi besurrant a kapun, a férfi utána ugrott s átölelte. S a kapu csattant, becsukódott mö­göttük s a lány reszketve pihegett egy pillana­tig a férfi mellén. — Vigyázzon, csöndesen lépjen — mondta mintegy önkívületben, ösztönösen s hevesen vert a szive. — Ha észreveszik, kidobnak... Pe­dig én nem vagyok... olyan... S ráborult a férfira s odaadta neki a száját s bénultan vitette magát a konyhaajtó felé. NÉPSZAVA (Folytatás az 1. oldalról) Jeti cikkeket dobjon le az úszó jégtáblán sod­ródó Landberg pilótának és Nobile otthagyott négy útitársának. Visszafelé jövet a két re­pülőgép találkozott Soria kapitány kutya­szános expedíciójával, amellyel az egész ala­csonyan repülő svéd pilóták jeleket váltot­tak. Sória közölte, h­ogy nem akadt Malgreen professzor nyomára. Sória most kísérletet tesz, hogy amennyire le­het, megközelítse Lundbergák jégtábláját. A svéd kormány stockholmi jelentés szerint új expedciót szerel föl Nobile társainak föl­kutatására. A Klemm—Daimler-repülőgép­gyár a svéd kormánynak 50 lóerős repülőgépet ajánlott föl, amely Lusser hadnagy vezetésé­vel indul majd a Spitzbergákra. A repü­lőgép vízen és jégmezőn egyaránt leszállhat és mert csak 50 méternyi startfelületre van szüksége, eredményt várnak a géptől. Amundsen fölkutatására a kísérletek tovább folynak. A norvég honvédelmi miniszter ki­hallgattatja most azokat a halászokat, akik állítólag a Medve-szigetektől északnyugatra látták a „Latham"­repü­lőgépet. Ha megerőisí­tik, hogy nem Maddalena olasz repülőg­épéről van szó, hanem a „Latham"-ról, akkor ezen a nyomon el is indulhatnak. A halasztok szarzal a szóbanf­orgó repü­lőgép rendkívül alacso­nyan haladt, m­ert a köd rendkívül sűrű volt, a motorok szabályszerűen működtek. A kihall­gatási jegyzőkönyvek alapján valószínűen utasítják majd a norvé­g Bepitőexpedícióban résztvevő hajókat, hogy induljanak a Spitz­bergák déli partjaira, mert Amundsen repü­lőgépe a Spitzbergák déli partvidékének valamelyik fjordjában száll­hatott le.­ Egyébként Eavaaaoni parancsnok a „Marina I.­­repül­őgéppel Tromsőből 5 órás felderítő útra indult és körülbelül 100 mérföldes kör­zetben végzett egyelőre eredménytelen kuta­tásokat Awandsen repülőgépe után. Oslóban egyébként mind általánosabb az a meggyőző­dés, hogy a "Latham"-repülőgép Tromsó és a Spitzbergák között a nyílt tengeren szállt le és el is pusztult. amm megint bizalmat kapott. Megszavazom a póthitelre vonatkozó javaslatot. (Páris, júl­ius 29.) A kamara 408 szavazattal 116 ellenében elfogadta az 1927. évre szóló pót­hitelekre vonatkozó kormányjavaslatot. Nagy többséggel elutasította a kommunistáknak és a szocialistáknak azt az indítványát, hogy a póthitelről szóló javaslatból a marokkói és szíriai hadműveletekre vonatkozó részt töröl­jék. Ugyancsak elutasították a szocialista Renaudel képviselőnek azt az indítványát, hogy a póthiteljavaslatnak azt a részét, amely a tisztviselői fizetések fölemelésére vonatko­zik, módosítás céljából adják vissza a pénz­ügyi bizottságnak. Ezután Poineare hosszabb beszédben polemi­zált azokkal, akik a kormánynyilatkozat ellen kifogásokat emeltek és kérte a kormány ere­deti indítványának elfogadását. A kamara 455 szavazattal 126 ellenében el is fogadta a napi­rendi indítványt. Poincaré ellen a kommunis­ták, a szocialisták, továbbá a radikálisok közül 15-en szavaztak. Harohkib&Ei még mindig narcolsiak. 1928 július 1.

Next