Népszava, 1928. július (56. évfolyam, 147–172. sz.)
1928-07-01 / 147. szám
1928 júliusI NÉPSZAVA Áleimgráfusok és szökevények. — Irta Vámbéry Rusztem. — Verba valentusu — használat adja meg a szavak értelmét. Ha a háború előtt emigránsról esett szó, kivándorlót értettek rajta, azokat a kétszeresen szerencsétlen magyarokat, akik idehaza nem tudtak megélni , akiket Amerika ma nem enged bevándorolni. Mostanság, ha az emigránsokat emlegetik, oly kétszeresen szerencsétlen magyarok jutnak eszünkbe, akik odakünn nem bírnak pagyar levegő nélkül megélni és akiket nem engednek bevándorolni Magyarországba. Vannak azonban az utóbbi szóhasználatnak árnyaltabb megkülönböztetései is. Jó jogász distingvál — szokta mondani néhai Antal Gyula professzor. Amikor a koronaügyész néhány nap előtt az emigránsok és az álemigránsok közt vonta meg az éles határt, nem jogászi éleselméjűségét használta, hanem azt a szólamot, amely az ellenforradalmi lexikon bevett fogalommeghatározásai közé tartozik. Eszerint ugyanis Rákóczi és Kossuth „igazi" emigránsok voltak, akik az ország és a nemzet szabadságáért küzdöttek, ellenben Károlyi Mihály, Garami Ernő, Jászi Oszkár és társaik „álemigránsok", vulgo szökevények, akik külföldi tartózkodásukat arra használták, hogy az országot megrágalmazzák és lehetetlenné tegyék a magyarság föltámasztását. Ennek az éleselméjű megkülönböztetésnek vannak előnyei, de, sajnos, vannak fogyatékosságai is. Előnye nemcsak az, hogy bírói ítéletek indokolásában sikeresen használható, hanem főképen, hogy míg egyrészt nem homályosítja el az emigráns szónak a köztudatban élő legendás fényét, addig másrészt megakadályozza, hogy e fényből olyan politikusokra is áradjon egy-egy csóva, akik a végzetnek nyíltszavazásos rendelkezéséből jelenleg uralkodó kormánynak nem rokonszenvesek. Fogyatékossága azonban az igazi és álemigráns megkülönböztetésnek, hogy nem időtálló, nem bírja el a történeti távlat tűzpróbáját. Köztudomású ugyanis — legalább is oly köztudomású, mint aminő a nemzetgyalázó tényállítások valótlansága bírói ítéletekben szokott lenni —, hogy Rákóczi és Kossuth a korukbeli hivatalos Magyarország megítélésében szintén álemigránsok, vulgo szökevények voltak. Nem „idegen hatalom" bélyegezte meg II. Rákóczi Ferencet, hanem a magyar országgyűlés, az Erdődyek, Csákyk, Eszterházyk, Pálffyk, Zichyk és Batthányak, tehát kivétel nélkül jó magyar urak gyülekezete. III. Károly csupán szentesítette az 1715-iki dekrétumot, amely 49. cikkében az emigránsokat, mint „a hazának nyilvános ellenségeit és mint árulókat s az igaz szabadság fölforgatóit számüzötteknek s az érdemelt törvényes büntetés rájuk szabása végett mindenütt üldözendőknek" jelenti ki, sőt az ország lakóinak a velük való érintkezést „felségsértés büntetése alatt egyszerűen és kereken eltiltja". Nyilván e törvénycikkre gondolt Lindmayer ügyész úr, amikor Madzsar József ügyében különös bűnül rótta föl, hogy öt év előtt Károlyi Mihállyal találkozott. Nem jutott kedvezőbb megítélés osztályrészül a másik „igazi" emigránsnak" Kossuth Lajosnak sem. Nemcsak az osztrák abszolutizmus akasztotta föl „in effigie", hanem az ötvenes évek „Magyar Hírlap"-jában, sőt a „Pesti Napló"-ban történelmi nevű írók hirdetik, hogy Kossuth „közönséges szökevény, aki az állam igazságszolgáltató hatalma elől külföldre menekült". Nem Bach vagy Kübeck, hanem báró Kemény Zsigmond, az egykori forradalmi kormány miniszteri osztálytanácsosa írja (Forradalom után, 1850.) Kossuthról, hogy „kalandor, szédelgő, ravasz Stárl atán", „hazaáruló", „az alkotmányos institutiók Dzsingiszkhánja" és „a személyesített destrukció". Mindebből pedig az, akinek némi érzéke van a történelem logikája iránt, levonhatja a következtetést, hogy Károlyi Mihály és társai, ha megérik, néhány évtized múltán hazaárulókból és álemigránsokból esetleg „igazi" emigránsokká léphetnek elő. Látnivaló tehát, hogy az igazi és az álemigránsok közt tett megkülönböztetés a történelem tükrében nélkülözi a jogászi szabatosságot. Sokkal helyesebb lett volna, ha a koronaügyész az igazi és álemigránsok helyett meghalt és élő emigránsok közt különböztet, mert tévedett Hugo Victor, a hajdani nagy emigráns is, amikor azt állította, hogy a halottaknak soha sincs igazuk. Éppen ellenkezőleg, csak a halottaknak van igazuk: az emigránsnak, ha mint ilyen élni akar, előbb meg kell halnia. Mindez természetes. Semmiféle politikai hatalom, amely eltérő politikai rendszer kudarca révén került a nyeregbe, nem szokott előde iránt rokonszenvet érezni. XVIII. Lajos épp oly kevéssé lelkesedett, mint Thiers IES Napóleonért. Sőt Vilmos császár sem dicsekedhetik a weimari koalíció túlzott szerelmével. Minél erősebb azonban valamely kormányhatalom, annál kevésbé van szüksége arra, hogy elődjének befeketítésével igazolja létét; hullákból állandóan csak hiénák és saskeselyűk táplálkoznak. Régmúlt idők dicsőségére és a közelmúlt bűneire csupán azok hivatkoznak, akiknek a jelenben nincs elég erényük. Noha Nitti, Turati vagy Salvemini sem élvezik Mussolini kegyeit, mégis a fascista sajtóban és tárgyalótermekben jóval ritkábban esik róluk szó, mint a magyar álemigránsokról idehaza, nyilván mert Mussolini jobban bízik saját erejében, mint ellenfelei gyöngeségében, sokkal inkább hisz sikereiben, semhogy a „szökevények" kudarcából építene önmagának emelvényt. Ha akár a valódi, akár a vélt igazság beszél a tényekből, nem szorul a szavak támogatására. Ha az álemigránsok valóban „rendbontó, fölforgató, országpusztító kalandorok", megítélésük nyugodtan rábízható a józaneszű magyar népre, mert, miként az olasz mondás tartja, il tempo e galantuomo, az idő gavallér és súlyosabb vitákat is elintéz, mint aminő a kir. ügyészség és az álemigránsok közt fölmerült. Igen ám, de addig se tűrhető, hogy a szökevények Rákóczi és Kossuth fénykoszorújának visszfényében melegedjenek, mert emezek az idegen hatalom ellen harcoltak külföldön, amazok pedig „lábbal tiporják az ország jóhírnevét és becsületét". Mindkét koronaügyészi állítás némi korrektúrára szorul. Kossuthék küzdelmének éle csak részben irányult a hatalom idegen volta ellen, túlnyomó részében azonban a zsarnokságot, a közszabadságok elnyomását, az 1848-ban törvényes formájában kivívott demokrácia megsemmisítését támadta és alig hihető, hogy Kossuth Lajosnak sikerült volna az egész világ rajongó rokonszenvét megnyerni, ha az osztrák uralom véletlenül a demokratikus vívmányok továbbfejlesztését erőszakolta volna ki a magyar konzervatívokkal szemben. Nem egészen szabatos viszont az az állítás sem, hogy az „álemigránsok a magyar igazságszolgáltatás elől szöktek meg". Vegyük teszem, Garami Ernő esetét, aki a koronaügyész becslése szerint százötvenszer bűnösebb Hatvanynál, úgy, hogy még a kúria enyhe megítélésében is 225 évi börtönt érdemel, ami többrendbeli voronosi kezelés nélkül nehezen volna végrehajtható. Valószínű, hogy e büntetésre nem Kautsky fordításával, nem a szociáldemokrata párt szervezésével, nem a Népszava szerkesztésével szerzett jogcímet, bárha az Országos Kaszinó areopágján e vétkei is bizonyára súlyosan esnek latba. Igaz, hogy vannak egyéb bűnei is, így az összeomláskor részt vállalt a háborús kormányok felelősségében, az októberi káoszban körültekintő bölcsességgel látta el hivatalát, keményen szembeszállt a bolsevista kalanddal, ennek bukása után pedig Bethlen István gróffal tárgyalt a kibontakozásról. Súlyos, megbocsáthatatlan bűnök, de törvényeink fogyatékossága mégis kizárja, hogy ezek miatt szökött volna meg. Úgy látszik tehát, hogy a bolsevizmusnak 1919 augusztus 1-én bekövetkezett bukása és a rendtörvénynek 1921 április 6-án bekövetkezett életbelépte között mégis csak történhettek oly események, amelyek Garami Ernő távollétét indokolhatták, anélkül, hogy e távollétet a koronaügyész jogászi szabatossága szökésnek minősíthetné. Hogy melyek voltak ezek az események? Édes istenem, ki emlékszik azokra már ma. Régen volt, talán igaz se volt és a Bethlen-kormány különben is tudvalevően az atrocitási leltár jogkedvezményével vette át elődeinek hagyatékát. Szóval, a távollét ebben az időben még nem volt bűntett, álemigránsi kriminalitássá csak a „Jövő"-nek, a bécsi magyar szélbaliságát ellensúlyozó lapnak megindulásával sűrűsödött. Kétségtelen, hogy úgy Garami Ernő, mint társai nem egyszer kemény hangon írtak a magyar alkotmányban ismeretlen különítmények kegyetlen munkájáról, Somogyi és Bacsó meggyilkolásában nem ismerték föl a konszolidációs célzatot, sőt az Erzsébetvárosi Klub vagy a csongrádi bál merénylőiről sem tudták megérteni, hogy azok tevékenysége az ország jóhírnevének szolgálatában állott. Lehet, hogy a kritikájukkal beleütköztek a tételes magyar törvénybe, de hogy „a konszolidáció munkája sokkal gyorsabban és sokkal biztosabb csapásokon haladt volna, ha ők nincsenek", amiként a koronaügyész úr mondotta, azt csak az hiszi el, aki meg van győződve, hogy a tűz hamarabb alszik el, ha nem oltják, vagy a tolvaj hamarabb kerül kézre, ha nem üldözik. Hogy az álemigránsok nem siettek az igazságszolgáltatás ölelő karjaiba, arra talán némi mentségül szolgálhat az a későbbi joggyakorlat, amelyről cikkeik megírásakor igazán nem tudhattak és amely az atrocitások felhánytorgatásában a magyar állam és a magyar nemzet megrágalmazását találta, holott a nyolcmillió magyarnak az ellenforradalmi féktelenségekhez aligha volt több köze, mint a bolsevizmus atrocitásaihoz. Ha a koronaügyész még 1928-ban is, amikor a „Jövő" már régen a múlté, százötvenszeresre valorizálja Garami és Göndör bűneit, vájjon mi lett volna a sorsuk, ha öt év előtt kerülnek a Töreky-tanács elé, amikor a kormány szócsöve meghirdette a keresztényi bűnbocsánatnak egy cikkért másfélévi börtönben kulmináló elveit. Lehet, hogy tévedtek az ellenforradalom konszolidációjára vonattkozó kétségeikben, de tévedni emberi dolog , viszont mások a forradalom stabilitásában tévedtek anélkül, hogy ezért őket ma álegységespártiaknak keresztelné a koronaügyészi szóhasználat. Nem is ezért álemigránsok és közönséges szökevények Garami és társai. Nincsenek és nem is voltak még soha emigránsok, akik az őket emigrációba kényszerítő politikai rendszer ellen gondolati bűncselekményeket ne követtek volna el. Ezeket még valahogy meg lehet és meg is kellbocsátania a hatalomnak, amely az emigráció ellenére is megőrzi uralmát. Amit nem tud és nem akar megbocsátani, az a ragaszkodás elvi programjukhoz. Azért álemigránsok, mert nem emigráltak az egységes pártba, azért szökevények, mert nem szöktek meg az októberi demokratikus és szociális meggyőződésük elől. Ez igazán bűn, amelynek megbocsátását aligha várhatjuk azoktól, akiknek túlnyomó része tíz év előtt túlharsogta a mai álemigránsokat forradalmi lelkesedésben. Meg nem bocsátható am, hogy akadnak élő szimbólumai a múltnak, akik rendületlenül hisznek a demokrácia, a pacifizmus és a szociális haladás szentháromságában, hisznek abban, hogy ennek a vallásnak uralma nélkül minden konszolidáció csak aranyfüst, káprázat és hiú reménység. Ezt a hitet, akármily távoli is valóraváltának lehetősége, valóban nem lehet megbocsátani abban az elernyedt, megalázkodó, apáthiás társadalomban, amely a győztes Bethlen István lábai előtt hever. Victrix causa diis plapuit, victa Catoni — a győztes ügy mindig a hatalmasoknak tetszik, a legyőzött a bölcseknek. Bölcsnek lenni azonban nem könnyű és nem is célszerű. Célszerűbb belátni, hogy Garami Ernő álemigráns, de Bethlen István hazánk pótolhatatlan nemzője, célszerűbb fölismerni, hogy Jászi Oszkár hazaáruló, de Klebelsberg lába nyomán aranykultúra fakad, célszerűbb megérteni, hogy Szende Pál súlyos adórendszerrel akarta elpusztítani az oszágot, de Bud János zsenije megmentette az ipart és a kereskedelmet. Gyakran kérem az istent, világosítsa meg az elmémet, mert végre is nem megvetendő, ha az ember célszerű hitével bejuthat az igazgatóságok, szindikátusok, mandátumok, felsőházi tagságok és kormányfőtanácsosságok földi mennyországába. Várom a mennyei hírnököt, az eljövendőt, de hiába várom. Egykori társadalomtudományi társaságbeli kenyerestársaimnak elméjét sorjában földerítette az Úr kegyelme és úgy érzem — bocsánat e lírai vallomásért —, hogy hovatovább egyedül maradok megrögzött, botor hitemmel, mint utolsó, igazi álemigráns. 3 IS MiépümiepéliFfíB, 22©F3© «tiS£8l®›s ©KEK'S'SföSEáSSEöaa íorrasa®i8«ni8ei»«02fr » SaxseSkgsaSszisassaias sa I©«3S«Lám?»©3BEfosssfivészeM ffiSSBéjjsiréweS - SaeawssS&KónassíS« - Kfiterekedés a Sazéiraa-térig, oeanstira a 89-es vSiBamossaa st Saearvas-veca» dégldig, ahol a rendezők várják a népinnepélsre érkestlket