Népszava, 1928. november (56. évfolyam, 249–272. sz.)

1928-11-03 / 249. szám

5 Bal és tisztességgel, okossággal és bölcs előrelátással ma a kizárólagosan uralkodó kérdés: a fogyasztóképtelenség megszünteté­sén törje a fejét minden illetékes személy és fórum. De különösen csinálja ezt a kormány, mert ezeknek az állapotoknak a meggyöke­resedésében az ő bűne és részessége az első­rendű. Vámpolitikája megnövesztette az ipari kapitalizmus merészségét és erősen föl­fokozta az" agrártőke étvágyát. Az ipari ka­pitalizmus mohósága és zabolátlan étvágya nem is olyan veszedelmes, mint az, hogy mindezt fék és korlát nélkül ki is elégítheti. [Vámpolitikánk hatalmas védőerődjei mögött a kapitalisták ellenőrizetlen uralkodók. Béreikkel kiuzsorázzák a munkaerőt és áraikkal végigsarcolják a fogyasztópiacokat.­­A munkást például megnyomorítják, mint munkást és megsarcolják, mint fogyasztót. És — azonkívül, hogy néhány száz igazgató és igazgatósági tag jómagasra föltornyozza életnívóját — mi a végeredménye mind­ennek! Kizáróan az elgyöngített és a megalázó koldusélet sorába vetett munkás- és hiva­talnokosztály meg az a fogyasztóképtelen­ség, amely ennek az osztálynak és ennek az országnak egyazonképen nagy és veszedel­mes tragédiája. És hiába a fölismerésnek egy-egy világos pillanata, az üzemek bér­politikája nem változik. A textilkapitaliz­mus például amiatt panaszkodik, hogy az utóbbi hónapokban az exportja­­ erősen megnövekedett... Panaszkodik emiatt, mert látnia kell, hogy számára az export nem föllendülést és nem piachódítást jelent, ha­nem vészkijáratot a magyar belső piacok fogyasztóképtelen sivatagaiból; jelenti azt a kényszerűséget, hogy odakint kell keresked­nie és dumping­árakon árut­ vesztegetnie, mert idebentről kiszorította: a nincs, a nyo­mor. Ezt a példát említettük, mert ez a példa a legkapósabb. Azért, mert a textil­kapitalizmus a legkönyörtelenebb kizsákmá­nyoló; a textiliparban láttunk olyan fizetési tárcát, amelyen heti 72 órás munkáért 12 pengő 50 fillér munkabért számítottak és fizette ki s­emmttjük, azért is, mert a vámok védőbástyáit a textilipar kör­ttl építették a legmagasabbra (az autonóm vámtörvényben épp úgy, mint az egyes vámszerződésekben), vagyis itt látszik meg legjobban, hogy a­­vámpolitikai védelmet nem iparfejlesztésre használja föl, hanem erősen visszaél vele az a kapitalizmus, amelynek profitmohóságát és kizsákmányoló vadságát semmiféle törvény és semmiféle kormánypolitika nem fékezi. Hát ez a textilkapitalizmus panaszkodik mostanság a legtöbbet. Észreveszi, hogy a belső piacok a fogyasztóképesség szempont­jából szörnyen legyengültek, csak azt nem veszi észre, hogy mennyi volt az ő része ebben s azt nem mondja meg, hogy a fogyasz­tóképesség fölfokozásában mi lehet az ő és ama „testvérkapitalizmusok" feladata, ame­lyek uzsorás bérpolitikájukkal és zsákmá­nyoló árpolitikájukkal szintén előidézői a fogyasztás nagy válságának. Ne tévessze senki szem elől a Magyar Hét legelső feladatát. Ezt hirdetjük mi. Nem az a baj itt, hogy csak külföldi árut vásárolnak, hanem az, hogy a legnagyobb, a milliós fogyasztótömegek semmiféle árut sem fogyasztanak. A fogyasztóképtelenség a baj. Az alacsony munkabér és a rongyos fixum a baj. Amiből kenyérre is alig telik, nemhogy ruhára, cipőre vagy egyéb ilyes­, mire tellenek. Az a feladat, hogy ezt vegyék észre és ez ellen fogjon össze a törvényhozás és mindenki, akinek az ország sorsa a kezé­ben van. Mert enélkül loboghatnak a zászlók, színesedhetnek a propagandaplakátok és szárnyalhat a szó akár a végtelenségig, mindhiába. A magyar áru ott marad a kira­katban, azonmód, ahogy odarakták. Nékünk, Testvérem, semmi sem maradt Testvérem, nékünk semmi sem maradt, minden csodának más lett a gazdája... Hej, haj, Testvérem, környedt ház alatt minden örömnek vér és könny az ára... Épülnek csodásan magasra házak, s mi hegyoldal mélyén húzzuk meg magunk... Nékünk vívnunk kell a Jövendő­ várat, mi, árva seregek, mi csak dolgozunk... Nékünk jutott a teremtés munkája, mindég másoknak jut az élvezet... Mi magot vetünk a kőkemény sziklába, s nem miénk a termés, amely ránk nevet... Mi vagyunk a sója, élesztő kovásza mindennek, ami a világon van... Minden­ másoknak akad tanyája, csak, mi kódorgunk örök-hontalan... Minket az ág is húz, szél is tépi leplünk, nékünk réges-régen sírni sem szabad... Minden a másé! Kár aratnunk, vetnünk: Testvérem, nékünk semmi sem marad...! Ifj. Rába Sándor. » Pusztuljon a gyönge!" — írta Nagy Lajost — A Körúton mentem. Estefelé, már gyuladoz­tak a lámpák, zugokból és kapualjakból már áradt, nőtt a homály. Az egyik utcasaroknál ismerőssel találkoztam, egy irányba vezetett az utunk, kettesben mentünk tovább. Jómódú ember ez az­ ismerősöm, harmincegynéhány esz­tendős férfi, az arca nyugodt, a tekintete derűs, gyűretlen kalap volt a fején s új fekete télikabát a testén. Olyan ember, aki szinte meleg érdeklődéssel kérdezi meg a barátjától vagy jó ismerősétől, hogy hogy­ van és ha a felelet úgy szól, hogy: köszönöm, nagyon jól,­­ akkor helyeslően mosolyog, meg van elé­gedve, kész a szolidaritás, azt már ő csupán érzi, de nem mondja, hogy: akkor egy hajóban utazunk az élet tengerén. Ha pedig a felelet úgy szól, hogy: köszönöm, nagyon rosszul, akkor ugyancsak derűsen mosolyog és igen­igen vidáman­ mondja: na ja, ki van ma jól? És hirtelen más tárgyra tér át, mondjuk, mi­lyen szépen fejlődik ez a város, napról-napra szaporodnak a villanyreklámok, kenguru­szappan a legfinomabb, szívbaj ellen igyunk Herkules-pálinkát, ó, valóságos kis Páris ez a Budapest! Egy kapu mellett, félig sötétben, rongyokba bugyulált asszony állt, az arca fehér és so­vány, a karján pólyásgyereket tartott. Koldus­asszony volt, egy emberi lény, aki megérthető könnyelműséggel gyermeket nemzett a vi­lágra, bár, amint a külső jelek mutatják, sem férje nincs, aki bankigazgató volna, sem az ő nevén nem áll a láthatáron égnek meredő egyik négyemeletes bérház sem. Az ismerő­söm éppen azt mondta, hogy tegnap volt egyik legkitűnőbb színházunkban s megnézte a „Duhajkodjunk" című vígjátékot, a darab igazán pompás, a közönség végigkacagta az egészet, a színház legnagyobb művésze ala­kítja a főszerepet, a harmadik fölvonásban cigánykerekeket is vetett és kukorékolt, vas­tapsot is kapott. — Ez nagyon szép és lélekemelő lehetett — mondtam én —, de mielőtt tüzetesebben meg­beszélnénk a dolgot, talán álljunk meg egy pillanatra. — És benyúltam a zsebembe, oda­mentem a koldusasszonyhoz és tíz fillért tet­tem a kezébe. Száraz és vékony volt a keze, az ajka suttogott valamit, szeméből könnyek szivárogtak, akár a hideg miatt, akár mert gyönge és beteg a szeme, akár üzletszerű dresszura folytán, hogy a filléreket valahogy kisírja az emberek zsebéből. A kis gyermek a karján melegen be volt csavarva rongyokba, csak az arca látszott, szép, hibátlan, kerek és fehér arcocska, olyan, mint egy kis telihold, a szeme lecsukva, aludt. Az ismerősöm három lépéssel odébb állt és nyugodtan várt reám. Rászóltam: — Adjon maga is valamit ennek az asszony­nak. Csodálkozva nézett rám és kedvesen mo­solygott, de nem mozdult a keze, ellenben indult, hogy menjünk tovább. Talán a „Duhaj­kodjunk"-ról akart még egyet mást elmondani, de én megkérdeztem: — Miért nem ad az ilyen szegénynek! — Nem vagyok szentimentális — felelte. — Spencer .Herberttel vagyok egy nézeten, az efféle jótékonyságot társadalomellenesnek tar­tom. A gyöngének, a silánynak pusztulnia kell, csakis így lesz majd a társadalom csupa erős, egészséges egyének összessége. A fejtegetés mosolygó arccal, nyugodt és fölényes hangon sokáig tartott. Én nem száll­tam ismerősömmel vitába, inkább csak kér­dezgettem. Eközben elérkeztünk a Berlini­térig. Ott átmenni nagyon nehéz, ez tudvalevő, mert villamosok és autók több irányból elő­zúgva és dübörögve alaposan veszedelmeztetik­ az ember életét, legalább is a testi épségét. A beszélgetést föl is függesztettük. Sikerrel át­­vergődtünk a téren mind a ketten, bár­­ volt bennem valami vágy, mondhatnám értelmi világomnak egy apró vágyötlete, hogy: sok­kal kellemesebb lenne az utamat egyedül folytatnom. De mondom, mind a ketten átver­gődtünk s haladtunk tovább. Ismerősöm még mindig a megkezdett témát folytatta. Fejtege­téseinek rövid foglalata az, hogy a konkrét esetben igazán ostobaság minden fillérért, minden kis injekcióért, amivel az ember az olyan esendő, a természettől is már pusztu­lásra ítélt lény életét meghosszabbítja, mint amilyen az a kolduló asszony, ott a Körúton, a Dob­ utca táján. Hiszen csak rá kell nézni: öreg, legalább is koravén, csúnya, földhöz­ragadtan szegény, sápadt és vizenyős arcú, bi­zonyára beteg is, vaktában esküdni lehet rá, hogy legalább is tüdővészes. A Visegrádi­ utca táján tettem meg,az első ellenvetést: — Az a kis­gyermek egész szép kis terem­tésnek látszik. Még kicsiny, bizonyára még egészséges. Az ön fölfogása szerint annak is pusztulnia kell! Illetve helyes az is, ha őt is veszni hagyjuk! Most már állva beszélgettünk, mert nekem a Visegrádi­ utcába be kellett fordulnom, így felelt: — Kérem, azt megengedem, hogy elvi ala­pon azt a gyermeket talán meg kellene men­teni. De hát az ilyesmi reménytelen vállalko­zás. Szerintem az a gyermek is veszendő, mert ha még egészséges is eddig, mi lesz belőle az olyan környezetben, amilyenben él és nevel­kedik! Ilyenekből lesznek, kérem, a hivatásos koldusok, betörők és zsebmetszők. Mert kérem... NÉPSZAVA 1928 november 16. (Folytatás az 1. oldalról.) Jók szövetsége csütörtökön részletes memoran­dumot nyújtott át a munkaügyi miniszternek, amelyben az egyeztető bírósági eljárás reform­ját indítványozza. (Düsseldorf, november 2.) Amikor a munká­sok pénteken reggel — a szakszervezetek utasí­tása alapján — megjelentek az egyes gyárak előtt, hogy megkezdjék a munkát, nem bocsá­tották be őket a telepekre. A gyárak megállí­tották az üzemeket, kioltották a kazánokban a tüzet, sőt még a tanoncokat is szabadságolták. Az üzemekben még a szükségmunkát sem végzik. A szakszervezetek szerint a munkáltatók el­lenrendszabályai nem érintik őket, miután a nyugati kerületben a munkásoknak csupán egy negyede van megszervezve. A mostani válságos helyzet terhét elsősor­ban azok fogják viselni, akik nincsenek szervezve. A legutóbbi napokban az eddig nem szervezett munkások közül nagyon sokan jelentkeztek fölvételre a szakszervezeteknél. A szakszerve­zetek fölhívást bocsátottak ki; ebben ismét utalnak a hely­zet komolyságára és fölszólítják a munkásokat, hogy addig ne álljanak újból munkába, amíg nem rendezik törvényesen a vitás kérdé­seket. (Berlin, november 2.) A tőzsdén pénteken a nyugatnémet vasipari konfliktussal kapcso­latban olyan hírek terjedtek el, hogy a kon­fliktus már a legközelebbi napokban békés megoldást nyer. Egyes verziók szerint a munka már a jövő hétfőn újból megindul. A harc évi 30 millió márka bérkülönbözetért folyik, ez az összeg pedig korántsem áll arányban a német közgazdaságnak okozott óriási kárral. A munkáskizárás már így is nagyon sok pénzébe fog kerülni a gyáraknak, tekintettel arra, hogy a kialudt vaskohók be­gyújtása nagyon hosszadalmas és költséges művelet. (Berlin, november 2.) A nyugatnémetországi sztrájkkal kapcsolatban ellentét támadt a szo­ciáldemokrata és néppárti miniszterek között. A szociáldemokraták a kizártak támoga­tására bizonyos állami eszközöket akar­nak a költségvetésbe állítani, amit a néppártiak elleneznek. Nincs kizárva, hogy az ellentét miatt kormányválságra ke­rül a sor. (Berlin, november 2. — „Inf.") A nyugat­német vasipari konfliktus egyre súlyosabb következményekkel járt. A Vereinigte Stahlwerke igazgatósága novem­ber 16-ára valamennyi munkásának fölmon­dott, minthogy szénbányái termelését nem tudja elhelyezni. A fölmondás 4000 bányászt sújt. A munkáltatók szövets­ége az egyeztető bíróság döntését, amint ismeretes, a munka­ügyi törvényszék elé terjesztette. A döntés kötelező ereje ügyében az esseni munkaügyi törvényszék ítélkezik. A munkáltatók szövet­sége ma délután Essenbert többórás tanácsko­zást tartott. Az üzemek leállítása az utolsó gépig megtörtént és még a szükségmunkákat sem látják el. Szabadságot kaptak a tanoncok is. Zavargások nem voltak.

Next