Népszava, 1928. november (56. évfolyam, 249–272. sz.)
1928-11-03 / 249. szám
5 Bal és tisztességgel, okossággal és bölcs előrelátással ma a kizárólagosan uralkodó kérdés: a fogyasztóképtelenség megszüntetésén törje a fejét minden illetékes személy és fórum. De különösen csinálja ezt a kormány, mert ezeknek az állapotoknak a meggyökeresedésében az ő bűne és részessége az elsőrendű. Vámpolitikája megnövesztette az ipari kapitalizmus merészségét és erősen fölfokozta az" agrártőke étvágyát. Az ipari kapitalizmus mohósága és zabolátlan étvágya nem is olyan veszedelmes, mint az, hogy mindezt fék és korlát nélkül ki is elégítheti. [Vámpolitikánk hatalmas védőerődjei mögött a kapitalisták ellenőrizetlen uralkodók. Béreikkel kiuzsorázzák a munkaerőt és áraikkal végigsarcolják a fogyasztópiacokat.A munkást például megnyomorítják, mint munkást és megsarcolják, mint fogyasztót. És — azonkívül, hogy néhány száz igazgató és igazgatósági tag jómagasra föltornyozza életnívóját — mi a végeredménye mindennek! Kizáróan az elgyöngített és a megalázó koldusélet sorába vetett munkás- és hivatalnokosztály meg az a fogyasztóképtelenség, amely ennek az osztálynak és ennek az országnak egyazonképen nagy és veszedelmes tragédiája. És hiába a fölismerésnek egy-egy világos pillanata, az üzemek bérpolitikája nem változik. A textilkapitalizmus például amiatt panaszkodik, hogy az utóbbi hónapokban az exportja erősen megnövekedett... Panaszkodik emiatt, mert látnia kell, hogy számára az export nem föllendülést és nem piachódítást jelent, hanem vészkijáratot a magyar belső piacok fogyasztóképtelen sivatagaiból; jelenti azt a kényszerűséget, hogy odakint kell kereskednie és dumpingárakon árut vesztegetnie, mert idebentről kiszorította: a nincs, a nyomor. Ezt a példát említettük, mert ez a példa a legkapósabb. Azért, mert a textilkapitalizmus a legkönyörtelenebb kizsákmányoló; a textiliparban láttunk olyan fizetési tárcát, amelyen heti 72 órás munkáért 12 pengő 50 fillér munkabért számítottak és fizette ki semmttjük, azért is, mert a vámok védőbástyáit a textilipar körttl építették a legmagasabbra (az autonóm vámtörvényben épp úgy, mint az egyes vámszerződésekben), vagyis itt látszik meg legjobban, hogy avámpolitikai védelmet nem iparfejlesztésre használja föl, hanem erősen visszaél vele az a kapitalizmus, amelynek profitmohóságát és kizsákmányoló vadságát semmiféle törvény és semmiféle kormánypolitika nem fékezi. Hát ez a textilkapitalizmus panaszkodik mostanság a legtöbbet. Észreveszi, hogy a belső piacok a fogyasztóképesség szempontjából szörnyen legyengültek, csak azt nem veszi észre, hogy mennyi volt az ő része ebben s azt nem mondja meg, hogy a fogyasztóképesség fölfokozásában mi lehet az ő és ama „testvérkapitalizmusok" feladata, amelyek uzsorás bérpolitikájukkal és zsákmányoló árpolitikájukkal szintén előidézői a fogyasztás nagy válságának. Ne tévessze senki szem elől a Magyar Hét legelső feladatát. Ezt hirdetjük mi. Nem az a baj itt, hogy csak külföldi árut vásárolnak, hanem az, hogy a legnagyobb, a milliós fogyasztótömegek semmiféle árut sem fogyasztanak. A fogyasztóképtelenség a baj. Az alacsony munkabér és a rongyos fixum a baj. Amiből kenyérre is alig telik, nemhogy ruhára, cipőre vagy egyéb ilyes, mire tellenek. Az a feladat, hogy ezt vegyék észre és ez ellen fogjon össze a törvényhozás és mindenki, akinek az ország sorsa a kezében van. Mert enélkül loboghatnak a zászlók, színesedhetnek a propagandaplakátok és szárnyalhat a szó akár a végtelenségig, mindhiába. A magyar áru ott marad a kirakatban, azonmód, ahogy odarakták. Nékünk, Testvérem, semmi sem maradt Testvérem, nékünk semmi sem maradt, minden csodának más lett a gazdája... Hej, haj, Testvérem, környedt ház alatt minden örömnek vér és könny az ára... Épülnek csodásan magasra házak, s mi hegyoldal mélyén húzzuk meg magunk... Nékünk vívnunk kell a Jövendő várat, mi, árva seregek, mi csak dolgozunk... Nékünk jutott a teremtés munkája, mindég másoknak jut az élvezet... Mi magot vetünk a kőkemény sziklába, s nem miénk a termés, amely ránk nevet... Mi vagyunk a sója, élesztő kovásza mindennek, ami a világon van... Minden másoknak akad tanyája, csak, mi kódorgunk örök-hontalan... Minket az ág is húz, szél is tépi leplünk, nékünk réges-régen sírni sem szabad... Minden a másé! Kár aratnunk, vetnünk: Testvérem, nékünk semmi sem marad...! Ifj. Rába Sándor. » Pusztuljon a gyönge!" — írta Nagy Lajost — A Körúton mentem. Estefelé, már gyuladoztak a lámpák, zugokból és kapualjakból már áradt, nőtt a homály. Az egyik utcasaroknál ismerőssel találkoztam, egy irányba vezetett az utunk, kettesben mentünk tovább. Jómódú ember ez az ismerősöm, harmincegynéhány esztendős férfi, az arca nyugodt, a tekintete derűs, gyűretlen kalap volt a fején s új fekete télikabát a testén. Olyan ember, aki szinte meleg érdeklődéssel kérdezi meg a barátjától vagy jó ismerősétől, hogy hogy van és ha a felelet úgy szól, hogy: köszönöm, nagyon jól, akkor helyeslően mosolyog, meg van elégedve, kész a szolidaritás, azt már ő csupán érzi, de nem mondja, hogy: akkor egy hajóban utazunk az élet tengerén. Ha pedig a felelet úgy szól, hogy: köszönöm, nagyon rosszul, akkor ugyancsak derűsen mosolyog és igenigen vidáman mondja: na ja, ki van ma jól? És hirtelen más tárgyra tér át, mondjuk, milyen szépen fejlődik ez a város, napról-napra szaporodnak a villanyreklámok, kenguruszappan a legfinomabb, szívbaj ellen igyunk Herkules-pálinkát, ó, valóságos kis Páris ez a Budapest! Egy kapu mellett, félig sötétben, rongyokba bugyulált asszony állt, az arca fehér és sovány, a karján pólyásgyereket tartott. Koldusasszony volt, egy emberi lény, aki megérthető könnyelműséggel gyermeket nemzett a világra, bár, amint a külső jelek mutatják, sem férje nincs, aki bankigazgató volna, sem az ő nevén nem áll a láthatáron égnek meredő egyik négyemeletes bérház sem. Az ismerősöm éppen azt mondta, hogy tegnap volt egyik legkitűnőbb színházunkban s megnézte a „Duhajkodjunk" című vígjátékot, a darab igazán pompás, a közönség végigkacagta az egészet, a színház legnagyobb művésze alakítja a főszerepet, a harmadik fölvonásban cigánykerekeket is vetett és kukorékolt, vastapsot is kapott. — Ez nagyon szép és lélekemelő lehetett — mondtam én —, de mielőtt tüzetesebben megbeszélnénk a dolgot, talán álljunk meg egy pillanatra. — És benyúltam a zsebembe, odamentem a koldusasszonyhoz és tíz fillért tettem a kezébe. Száraz és vékony volt a keze, az ajka suttogott valamit, szeméből könnyek szivárogtak, akár a hideg miatt, akár mert gyönge és beteg a szeme, akár üzletszerű dresszura folytán, hogy a filléreket valahogy kisírja az emberek zsebéből. A kis gyermek a karján melegen be volt csavarva rongyokba, csak az arca látszott, szép, hibátlan, kerek és fehér arcocska, olyan, mint egy kis telihold, a szeme lecsukva, aludt. Az ismerősöm három lépéssel odébb állt és nyugodtan várt reám. Rászóltam: — Adjon maga is valamit ennek az asszonynak. Csodálkozva nézett rám és kedvesen mosolygott, de nem mozdult a keze, ellenben indult, hogy menjünk tovább. Talán a „Duhajkodjunk"-ról akart még egyet mást elmondani, de én megkérdeztem: — Miért nem ad az ilyen szegénynek! — Nem vagyok szentimentális — felelte. — Spencer .Herberttel vagyok egy nézeten, az efféle jótékonyságot társadalomellenesnek tartom. A gyöngének, a silánynak pusztulnia kell, csakis így lesz majd a társadalom csupa erős, egészséges egyének összessége. A fejtegetés mosolygó arccal, nyugodt és fölényes hangon sokáig tartott. Én nem szálltam ismerősömmel vitába, inkább csak kérdezgettem. Eközben elérkeztünk a Berlinitérig. Ott átmenni nagyon nehéz, ez tudvalevő, mert villamosok és autók több irányból előzúgva és dübörögve alaposan veszedelmeztetik az ember életét, legalább is a testi épségét. A beszélgetést föl is függesztettük. Sikerrel átvergődtünk a téren mind a ketten, bár volt bennem valami vágy, mondhatnám értelmi világomnak egy apró vágyötlete, hogy: sokkal kellemesebb lenne az utamat egyedül folytatnom. De mondom, mind a ketten átvergődtünk s haladtunk tovább. Ismerősöm még mindig a megkezdett témát folytatta. Fejtegetéseinek rövid foglalata az, hogy a konkrét esetben igazán ostobaság minden fillérért, minden kis injekcióért, amivel az ember az olyan esendő, a természettől is már pusztulásra ítélt lény életét meghosszabbítja, mint amilyen az a kolduló asszony, ott a Körúton, a Dob utca táján. Hiszen csak rá kell nézni: öreg, legalább is koravén, csúnya, földhözragadtan szegény, sápadt és vizenyős arcú, bizonyára beteg is, vaktában esküdni lehet rá, hogy legalább is tüdővészes. A Visegrádi utca táján tettem meg,az első ellenvetést: — Az a kisgyermek egész szép kis teremtésnek látszik. Még kicsiny, bizonyára még egészséges. Az ön fölfogása szerint annak is pusztulnia kell! Illetve helyes az is, ha őt is veszni hagyjuk! Most már állva beszélgettünk, mert nekem a Visegrádi utcába be kellett fordulnom, így felelt: — Kérem, azt megengedem, hogy elvi alapon azt a gyermeket talán meg kellene menteni. De hát az ilyesmi reménytelen vállalkozás. Szerintem az a gyermek is veszendő, mert ha még egészséges is eddig, mi lesz belőle az olyan környezetben, amilyenben él és nevelkedik! Ilyenekből lesznek, kérem, a hivatásos koldusok, betörők és zsebmetszők. Mert kérem... NÉPSZAVA 1928 november 16. (Folytatás az 1. oldalról.) Jók szövetsége csütörtökön részletes memorandumot nyújtott át a munkaügyi miniszternek, amelyben az egyeztető bírósági eljárás reformját indítványozza. (Düsseldorf, november 2.) Amikor a munkások pénteken reggel — a szakszervezetek utasítása alapján — megjelentek az egyes gyárak előtt, hogy megkezdjék a munkát, nem bocsátották be őket a telepekre. A gyárak megállították az üzemeket, kioltották a kazánokban a tüzet, sőt még a tanoncokat is szabadságolták. Az üzemekben még a szükségmunkát sem végzik. A szakszervezetek szerint a munkáltatók ellenrendszabályai nem érintik őket, miután a nyugati kerületben a munkásoknak csupán egy negyede van megszervezve. A mostani válságos helyzet terhét elsősorban azok fogják viselni, akik nincsenek szervezve. A legutóbbi napokban az eddig nem szervezett munkások közül nagyon sokan jelentkeztek fölvételre a szakszervezeteknél. A szakszervezetek fölhívást bocsátottak ki; ebben ismét utalnak a helyzet komolyságára és fölszólítják a munkásokat, hogy addig ne álljanak újból munkába, amíg nem rendezik törvényesen a vitás kérdéseket. (Berlin, november 2.) A tőzsdén pénteken a nyugatnémet vasipari konfliktussal kapcsolatban olyan hírek terjedtek el, hogy a konfliktus már a legközelebbi napokban békés megoldást nyer. Egyes verziók szerint a munka már a jövő hétfőn újból megindul. A harc évi 30 millió márka bérkülönbözetért folyik, ez az összeg pedig korántsem áll arányban a német közgazdaságnak okozott óriási kárral. A munkáskizárás már így is nagyon sok pénzébe fog kerülni a gyáraknak, tekintettel arra, hogy a kialudt vaskohók begyújtása nagyon hosszadalmas és költséges művelet. (Berlin, november 2.) A nyugatnémetországi sztrájkkal kapcsolatban ellentét támadt a szociáldemokrata és néppárti miniszterek között. A szociáldemokraták a kizártak támogatására bizonyos állami eszközöket akarnak a költségvetésbe állítani, amit a néppártiak elleneznek. Nincs kizárva, hogy az ellentét miatt kormányválságra kerül a sor. (Berlin, november 2. — „Inf.") A nyugatnémet vasipari konfliktus egyre súlyosabb következményekkel járt. A Vereinigte Stahlwerke igazgatósága november 16-ára valamennyi munkásának fölmondott, minthogy szénbányái termelését nem tudja elhelyezni. A fölmondás 4000 bányászt sújt. A munkáltatók szövetsége az egyeztető bíróság döntését, amint ismeretes, a munkaügyi törvényszék elé terjesztette. A döntés kötelező ereje ügyében az esseni munkaügyi törvényszék ítélkezik. A munkáltatók szövetsége ma délután Essenbert többórás tanácskozást tartott. Az üzemek leállítása az utolsó gépig megtörtént és még a szükségmunkákat sem látják el. Szabadságot kaptak a tanoncok is. Zavargások nem voltak.