Népszava, 1928. november (56. évfolyam, 249–272. sz.)

1928-11-03 / 249. szám

1­928 november 3. NÉPSZAVA Memorandum készül az egyetemi ifjúság sérelmeiről. Ezt ad­ják hírül a péntek esti lapok. Nem tudjuk, mi­lyen természetű sérelmek összefoglalására gon­dol az „Ifjúsági Nagybizottság". Nem vagyunk türelmetlen természetűek és nem sarkal túlsá­gosan a kíváncsiság bennünket. Bizonyára mó­dunk lesz megismerni ezt a memorandumot s akkor majd meglátjuk, várjon az egyetemi if­júság mostani vezérei miben látják és hol ke­resik a bajok forrását. A Népszava és mindazok, akik mögötte álla­nak, izgalmas érdeklődéssel fordulnak ama problémák felé, amelyek az egyetemi ifjúság nagy tömegeit nyugtalanítják és a reményte­lennek lát­szó jövő sötét árnyékát vetik rá. A magyar értelmiségi osztályok súlyos válságá­val állunk szemben és a jövő pártja, a szociál­demokrata párt nem mehet el és nem is akar elmenni e válság előtt csukott szemmel. Annál kevésbé, mert hiszen ez a válság egyik szük­ségszerű következménye az ország mai gazda­sági, politikai struktúrájának. Ennek megvál­toztatására szervezkednek a dolgozó tömegek, mert­­tisztán látják, hogy a mai politikai rend­szer és a mostani gazdaságpolitikai irányzat szellemében sem az ipari munkásosztály, sem a parasztság, sem az intellektuális rétegek problémáit megoldani nem lehet. Nem lehet megoldani ezeket a problémákat memorandu­mokkal, antiszemita heccekkel, bajtársi szer­vezkedéssel és kirakatok bevetésével sem. Az egyetemi ifjúság lelke tele van aggoda­lommal a jövő miatt, mert látni kénytelen, hogy az egyetem kapui nem nyílnak rá azokra az utakra, amelyek elvezetnék a diplomás em­bert a védői székbe, a tanári katedrára, a gyá­rak, a bányák és a kereskedelem világába, a hivatali asztalok mellé, a laboratóriumokba, hanem csak a ködös ingoványok felé vezetnek ezek az utak, bele a létbizonytalanságba, a­­fizikai és szellemi erőket elsorvasztó nyomorú­ságba. Az aggodalom teljesen indokolt, a­­jövő­től való félelem teljesen érthető, de megszaba­dulni az aggodalomtól és a félelemtől nem le­het másként, csak harccal és ez a harc csak a rendszer ellen irányulhat: a nagy töltések és nagybirtokosok osztályuralma ellen. Mert ez az osztályuralom emel torlaszokat az intellek­tuális rétegek szabad fejlődése és gazdasági boldogulása elé. A kiváltságosok osztályuralma az oka annak, hogy a munkások, a parasztok, a kispolgári rétegek és most már a közép­osztály is belezuhant a legkietlenebb szegény­ségbe és hogy a gazdasági élet vércsatornáiban nem cir­kulál az eleven élet nedve, hogy az ország megcsonkítottságában is egyre jobban összezsugorodik, mert egyre szegényebb lesz. Meg kell látniok az értelmiségi rétegeknek és azoknak, akik az intellektuális pályákra ké­szülődnek és most az egyetemek kapuiból riadt szemekkel kémlelik a jövőt, meg kell látniok azt az összefüggést, amely az ő életük kilátás­talansága és a nagy tömegek borzalmas sze­génysége és tudatlansága között megmásítha­tatlanul fönnáll. Meg kell látniuk érdekeik egyezését a munkás- és paraszttömegek gazda­sági és politikai érdekeivel és Magyarország jövőjének érdekeivel is. A numerus clausus, a tányérsapka, a füty­kös nem véd meg semmitől és nem old meg semmit. Ezt különben a főiskolai ifjúság józa­nabb nagy tömege tisztán látja. Csak talán a helyes utat nem találta még meg. A helyes út­pedig a munkásmozgalom felé vezet, a szocia­lizmus felé, a haladás és a demokrácia felé. Ezt it el kell érteniök és könnyen megérthetik, h ha áttekintik a mai rendszer politikájának te­rületeit, ahol mindent leégetett és mindent megdermesztett a klerikális reakció, a nagy­birtokosok és nagybankok rideg osztályuralma. Olyan országban, ahol nincsen sajtószabad­ság, ahol az egyesülési és gyülekezési jog a szolgabírák és rendőrkapitányok kezébe­ van letéve, ott a gondolat beteg és a kultúra el­enyészik. Olyan országban, ahol a dolgozó néptömegek életét szuronyok sövényével zár­ják körül és elszedik tőle az önvédelem esz­közeit, ahol a munkás- és paraszttömegeket védtelenül kiszolgáltatják a nagytőkések és nagybirtokosok kapzsi kizsákmányolásának, ott elvész a népi erő, mert a kizsákmányolást nyomon követi a mindent elemésztő gazdasági és szellemi nyomorúság. Olyan országban, ahol nyílt szavazással választják a parlamen­tet és a választást a legotrombább fizikai és lelki terror kíséri, ott a népben megölik az önkifejlődés ösztöneit, a politikai értelmet, a nagy eszmék és nagy gondolatok szeretetét, mert állatsorba taszítják őket. Ilyen országban vájjon milyen jövő vérhat az intellektuális rétegekre? Az uralkodó osztályok keskeny rétege nem adhat reménységet nekik. Az értelmiségi réte­gek csak a széles néptömegeken nyugodhat­nak biztonságosan. Csak ebből a talajból szív­hatják az életerőt. Ezért az ifjúságnak, amely intellektuális pályákra készülődik és azoknak is, akik már ezeken a pályákon bolyonganak küzdelemmel mmmmmmmmmmammesmmmmmmmmam és nyomorúsággal megterheltem harcba kell szállniok a magyar demokráciáért, segíteni kell azoknak, akik meg akarják törni az osz­tályuralom mai rendszerét, akik ki akarják vívni az írásnak és a szónak szabadságát, a választások titkosságát és tisztaságát, a mun­kások és parasztok életszínvonalának emelését és az igazi földreformot, amely gyökerében változtatja meg az ország­ gazdasági struktú­ráját. Ezt kell tenniök, ha élni akarnak, ha ki akarnak menekülni a biztos pusztulásból, amely elnyeléssel fenyegeti őket. Ki kell sza­badítaniuk magukat a sovinizmus ködös és értelmetlen ideológiáiból és ki kell tépniök a lelkükből a faji és vallási gyűlölködést, amely a veszendőség útjaira sodorja őket. Le kell győzniök a félelmet, amely megöli bennük a tisztánlátást. Nekik semmi közük a nagybirtokosokhoz és a nagytőkésekhez! A dolgozó magyar néphez van közük. A magyar földek és a magyar gyárak rab­szolgaságban tartott népe mellé kell állaniok, hogy ezek szabadsághoz, joghoz és kenyérhez jussanak, hogy fogyasztóképesek lehessenek, hogy meg tudják vásárolni a könyvet, az új­ságot, az egészséget, a jogban való védelmet, hogy legyen ipari fejlődés és a mérnöknek ne kelljen útrakelnie idegen országok felé és mindenki itt maradhasson ezen a földön és itt dolgozhasson, itt terjeszthesse a kultúrát, itt növelje a gazdasági és a kulturális élet erejét. Félünk, hogy az Ifjúsági Nagybizottság memoranduma mindezt nem éri el, még ha az ifjúság valóságos sérelmeit foglalja is össze. Poros akta lesz belőle a miniszteri irattár pol­cán. Papiros marad. Pedig az egyetemi ifjúság élni akar. Az életet­ azonban csak harccal le­het megszerezni. Én már indultam is, de ő annyira nekitüze­sedett, hogy kisért tovább. Beszélt, beszélt, így jutottunk el egy rossz, sötét kis utcába, a­­la­kásom közelébe, egy üres telek elé, ahol megint csak megálltunk. Ez már a külváros, nem messzire innen már kezdődnek a munkás­negyedek, a nyomortanyák s a munkanélküliek poklai. Csönd és sötétség borul itt már a házakra s világtól elrejtve falak és pinceoduk­ban nyögi, sóhajtja és zokogja a végtelen emberi nyomorúság­ a jajszavait, amelyek ha kitörve és kórusba verődve ostromolni kezde­nék az eget, zugásuk gigászi hangtömbbé ma­gasodva túlharsogná a belső városok minden kacagását, autóbőgését, lakomacsörömpölését, dalát, zenéjét, hullatáncát. Egy kis szünet következett, rágyújtottam egy cigarettára, egy kicsit, ha pontosan em­lékezem, haboztam is, azután hirtelen ezt mondtam: — Na, köszönöm, hogy elkísért, bár jobb lett volna, ha nem akaszkodik rám. Mert szörnyű butaságokat beszélt­em az egész után. Csodálkozva nézett rám, az arcán kínos vo­naglás haladt át. Én vártam és néztem a szem­ébyi. — Nem értem — és habozott, hogy ez már sértés-e, vagy valami furcsa tréfa. Segítettem neki: — Butaságokat beszélt. Mert ön önző, gonosz ember, aki a maga önző gonoszságát mint társadalomelméletet és filozófiát dolgozza és tálalja föl. Most már izgatott lett: — Elég! Nem érdekel, hogy mi a véleménye rólam. A modor azonban, ahogy velem beszélni mert, szemtelenség. — Mi-i-i? Szemtelenség? Hiszen ez sértés, drágám! Ha pedig maga megsért engem, akkor én megpofozom magát. Fölemelte a kezét, hogy megüssön. Én bal­kezemmel elkaptam a karját, a jobbkezemmel pedig megragadtam a mellén a kabátját, ingét, bőrét, csontját, amije csak volt s ugy meg­ráztam, hogy majd kihullott a bőréből. Azután nem eresztettem el, hogy el ne szaladjon. — Kérem — riadozott —, mit akar tőlem? Miért inzultál? Megint megráztam, alaposan, föl is emeltem fegy, kicsit, mintha hozzá akarnám csapni a kerítésoszlophoz. Siránkozva kezdett könyö­rögni : — Az istenért, ne bántson. Mit akar velem? Ne bántson, kérem, hiszen én védtelen vagyok önnel szemben, én gyönge ember vagyok. Eleresztettem és a szemébe nevettem: — Ne, ne féljen! Nem bántom én önt, csak azt akartam látni, vájjon milyen az az ember, aki annyira az erőt és egészséget teszi a világ­szemlélete sarkpontjává. — Jó kis vicc! — próbált megint egy kis életre kapni. És rettentő gyűlölettel nézett reám. — Nagyon különös vicc — tért magához to­vább. — Igazán csak magától telik ki ilyen brutalitás. — Mi-i-i? Brutalitás? — és megint meg­ragadtam a mellét. Most már elöntötte a gyöngék és gyávák el­szántsága: — Na, hát itt vagyok, verjen meg. Üssön agyon. Azt tehet velem, amit akar, nem védem magam, ön ötször erősebb, mint én vagyok. Újra eleresztettem: — Nagy tévedés. A lakatlan szigeten, ahol csak ketten volnánk hajótöröttek, ott igen. De itt a társadalomban ön nem gyönge, ön vég­telenül erős. Benn a Körúton például ön még tízezerszer erősebb volt, mint én. Nem mon­dom, itt a külváros felé, este, elhagyott utcán, az erőviszonylat egy kicsit eltolódott az én javamra. De odabent! Ön ezt érezte is, amikor a koldusasszonyt és gyermekét oly elpusztu­landó gyöngéknek látta, ön akkor, nagyon helyesen, a tulajdon erejéhez hozzászámította a szuronyok és puskák, a tankok és gépfegy­verek, a börtönök és a paragrafusok s a pénz, a maga pénze és minden más pénzek rettentő erejét. És a kegyetlenség erejét, amely, higgye el nekem, a társadalomban nagyobb erő, mint a száztizes mellkas... Na, de jócsakát, menjen vissza a városba, ott ön új életre kel s egy­szeriben megint oly erős lesz, hogy legközelebb az éhező csecsemőnek megint csak vidáman és fölényesen és egészségesen nem ad egy fillért sem, oly erős lesz, hogy én — ezt előre kije­lentem — ezt a kis leckét is kénytelen leszek önnel szemben egész egyszerűen letagadni. Jócsakát önnek, viruló erő és vidám egész­ség! 17 Az espies pártban szombaton tárgyal­ják a parlamenti szájkosár tervét. Az egységes párt szombaton délelőtt értekez­letet tart, amelyen kizáróan csak a parla­menti szájkosár, az úgynevezett házszabály­szigorítás terveit tárgyalják. Bethlenék remé­lik, hogy támogatóik néhány órán belül le is nyelik az újabb házszabályszurioritást, a parla­menti cenzúra tervével együttesen.­­ Mindössze arról van szó, hogy az eredeti javaslatból, amelyet az egységes párt ezzel megbízott ötös bizottsága készített elő, kihagyták az úgyn­eve­zett zaklatási szakaszt, amely szerint azok, akik a képviselőket vagy minisztereket a fo­lyosón „zavarják", a parlamentből kitilthatók. Ahhoz a szakaszhoz, amely szerint a­z elnök a többség hozzájárulásával megcenzúrázhatja a képviselőházi naplót és cenzúrázó joga lesz a sajtóval szemben is, állítólag még mindig ragaszkodnak a kormány körében, így akar­­ják ugyanis a szólásszabadságnak nálunk már csak a parlamentre korlátozott, utolsó marad­ványát is megszüntetni. Bethlennek egyébként az a kívánsága, hogy az új szájkosarat minél előbb rá kell rakni a parlamentre. Keddre, amikor a képviselőház összeül, tudvalevően összehívták a képviselő­ház 33-as házszabályreviziós bizottságát is és a miniszterelnök utasítása szerint ekkorra az egységes pártnak el kell készülnie a ház­szabályrevízió tárgyalásával. A képviselőház egyébként kedden megkezdi a fővárosi mandá­tumokat meghosszabbító törvényjavaslat tár­gyalását, amely ellen az egész ellenzék föl­vonul. A mandátummeghosszabbító javaslatot követné azután a házadóról szóló törvény­javaslat és ennek elintézése után akarják Bethlenék szájkosaras terveiket a képviselő­ház plénuma elé vinni. Tifuszjárván­y a pestkörnyéki falvakban. A betegek száma 265, a halottaké 36. Már hírt adtunk arról, hogy a főváros szom­szédságában fekvő községekben tömeges tífu­szos megbetegedések történnek. A tífuszjár­vány fészke a 728 lakosú Káva község, ahol 17 tífuszos megbetegedés történt. A megbete­gedettek közül hatan meghaltak. Káva után Solymár következik, de a tiszti főorvosi hiva­tal jelentése szerint Pest megye minden részén föllépett a tífuszjárvány. Az összes megbete­gedések száma 265, a betegek közül harminc­­hatan haltak meg. A „forradalom" dicsérete című hírében a fék hivatalos „8 Órai Újság" a Népszavának az ok­tóberi forradalomról megjelent vezércikkével foglalkozik. Alantas kiszól­ás­aival so­k egyéb indok mellett már azért sem foglalkozunk ko­molyan, mert nyilvánvaló, hogy a kormánylap csak azt a telefonutasítást értette meg, hogy káromkodnia kell, de a Népszava cikkeit nem olvasták el.

Next