Népszava, 1929. június (57. évfolyam, 121–145. sz.)

1929-06-01 / 121. szám

1929 június 1. NÉPSZAVA Adalékok a háziúri „megértéshez és belátáshoz". A Józsefvárosban egy nyolc-, Újpesten egy négygyermekes munkáscsaládot lakoltattak ki. A szűk kapu alatt apró gyerekek álldogál­nak rongyokba kötött vagy lepedőkkel le­takart holmik előtt. Vigyázzák a rozzant szé­keket, az agyonfoltozott lábasokat, a csupafolt ágyneműt. Őrzik a holmikat, amelyek nemrég még az otthont jelentették, elrendezett fészket, most a lim­lomos kuszáltságot. Apró fejükben az őrzés nagy gondjával olyan koraéretten ko­molyak. A szemlélődőt olyan bizonytalanul mustrálják végig, mintha néhány évükkel már föl tudnák mérni mindazt, ami történt. Milyen korán tenyerelt rájuk a haramiaélet, milyen hamar űzte el játékos kedvüket. Mennyire idő­előtt tanulják meg, mi a sorsa az embernek, ha a munkásnak születik. Sárgán sápadtak, falfehéren vérszegények. Az egyiknek gyönge, kóros lábait bőr- és vassinek tartják. Kiszórt, szertedobott, szegényszagot lehelő bútorok mentén az orgonasípszerűen fölsorakozó gyer­meksereg olyan keserves képet mutat, mintha a tornádó pusztításairól készült fölvételt mu­tatná be a filmhíradó. Nyolcgyerekes munkáscsaládot lakoltatott ki egy háztulajdonos, akinek négy háza van, tehát négyszeres súllyal kellene fölfigyelnie a népjóléti miniszter kegyes szavaira, ame­lyekkel „belátást és méltányosságot" üzent a háziuraknak. Hiszen, akinek négy háza van, annak nem kell a szájától elvonnia a falatot, ha az irgalmas­ság cselekedetét akarja­ gyakorolni. Hála annak a „megértésnek és belátásnak", amellyel a háziurakkal szemben viseltetik a népjóléti kormány, a munkanélküli jövedelem haszon­élvezői ma már csaknem száz százalékát kap­ják békebeli jövedelmüknek. Amit lakóik, szegény munkásemberek, akik verejtékes robot­ban a békebelinél is többet dolgoznak, munka­bérükkel kapcsolatban távolról sem mondhat­nak el. És Illés Antal háztulajdonos úr mégis megcselekedte, hogy a sz­abad ég alá kergetett egy nyolcgyerekes munkáscsaládot. Pedig tudta, hogy nem Sosterits Péter nyomdai gépmester jóakaratán utalt, hogy 1929-ben házbérhátralékba jutott. Tudta, hogy lakóját elérte és leteperte a munkanélküliség réme, hogy éhező gyermekei szájába kellett előbb sovány falatot adni és csak azután jut­hattak keserves pengők a házbérre. Sosterits Péter gépmester, aki 1928 december óta munka nélkül van, a József­ utca 67. számú ház föld­szintes 10. számú szoba-konyhás lakásban zsúfolódott össze tizedmagával, hogy meg­élhessen. Az a szörnyűséges, fekete nyomorú­ság, amelyben a magyar munkás tengődik, az az irtózatos küzdelem, amelyet a hiányok fojtó szorításával szemben megújulóan napról-napra végez, társul a munkanélküliség csapásá­val is. És Sosterits Péter sorsa mintha szimbóluma lenne a magyar munkásnak. Nyolc gyer­meke közül két felnőtt fia, az egyik lakatos, a másik sütőmunkás, hónapok óta munka nélkül van. Két leánya ugyancsak hónapok óta semmi keresethez nem jut. Az öt-, hat-, hét- és a tizenhároméves gyere­keknek pedig naponként egyszer mégis a ke­zükbe kellett nyomni­a a vízben főtt krump­lit... Ezért maradt el a házbérfizetéssel Sosterits Péter. De Illés Antal háztulajdonos úr csak azt számolta, hogy 261 pengő hátralékban van és megindította ellene a kilakoltatási pert. A jog, az írott törvény, a rideg paragrafus nem védi a gazdaságilag gyöngébb felet, a földresujtott munkanélküli munkást akkor sem, ha nyolc gyermeke van. A háztulajdonos megnyerte a pert és a bármikor végrehajtható kilakoltatási végzéssel a kezében intézkedett, hogy kikerüljön a kapura, a cédula, egy szoba­konyhás lakás kiadó. Sosterits Péter elkövetett minden lehetséges emberi erőfeszítést. Re­génybe illő módon összeszedett 125 pengőt és április 2-án Parti Nándor nyugdíjazott minisz­tériumi segédtiszt jelenlétében átadta azt a háziúrnak, aki kijelentette, hogy: jól van, nem lesz semmi baj, fizesse úgy, ahogy tudja... A megnyugodott embert váratlanul, valóban csapásszerűen érte, hogy minden rendelettel és emberi érzéssel ellentétben este 118-kor jelen­tek meg a hatósági közegek, amikor a szülők közül senki sem volt otthon és minden holmit kiszórtak a lakásból. A kapura pedig új cédula került, hogy a lakás június 1-ére beköltözhető. A házfelügyelő azzal fogadja a jelentkezőket, hogy a régi bérlő 400 pengővel tartozik a ház­tulajdonosnak és csak annak adják ki a la­kást, aki ezt a hátralékot megfizeti. A lelépésnek ez a burkolt módja, Budapest mai lakásínségében, bizonyára meghozza majd a 100 pengőt Illés Antalnak, aki, ha a májusi hónapot is hozzászámítjuk, csak 180 pengő 60 fillért „vesztett" azon, hogy Sosterits Péter nyomdai gépmester félév óta munka nélkül van. Illés Antal­ háztulajdonos úr nagyon rossz véleménnyel van a magyar gazdasági viszo­nyokról, mert Mária mondotta neki lakója, reméli, hogy most már hamarosan munkához jut, hiszen a szakmai közvetítésben már csak hatan vannak előtte, ő nem bízott abban, hogy kereslet lesz a nyomdai gépmesterek között és a „veszteséget duplán bebiztosítva", kikötött 400 pengő lelépést. Illés Antal háztulajdonos úr nem gyakorolja magát az irgalmasság cselekedetében. Hóna­pokkal ezelőtt hasonló módon lakoltatta ki a házból özvegy Domány Hugónét, egy 73 éves, magával tehetetlen asszonyt, akinek a lakásból kiszórt holmijai hasznavehetetlenné áztak. De Illés Antal háztulajdonos úr csak a lakbér kö­rül ilyen rigorózus. Azt nem bánja, hogy a lakások a földszinten úgy néznek ki, mint az istálló. A mennyezetek leszakadnak, a fal derékmagasságig csupa víz, a vakolat lehull, korhadt az ajtófélfa és a padló a nyirkosságtól hullámszerűen szakad föl. Őt csak az nyug­tatja meg, hogy kint van a kapun a cédula: „Egy szoba-konyhás lakás kiadó. Beköltözhető június 1-ére. Bővebbet a házfelügyelőnél." A bővebbet a 400 pengő lelépés jelenti... Nyigri Imre. * Itt írjuk meg, hogy Molnár Ferenc mázoló­munkást, aki munkanélkülisége miatt 230 pengő lakbér­hátralékba jutott, Újpesten, a Károlyi­utca 5. számú házban levő lakásából négy gyermekével kilakoltatták. Báró Wolfner megígérte, hogy visszamehet a lakásba. Az iroda azonban könyörtelenül végrehajtotta a kilakoltatást. Ezt a „belátó és méltányos" eljárást tudatosan készítették elő, mert Molnár Ferenc időközben fizetni akart, de már nem fogadták el tőle a pénzt. Újpest városa nem ad lakást a négygyermekes mun­kásnak azzal az indokolással, hogy nincs üres lakás. A háziurak viszont a négy gyermek miatt nem adnak... AZ ÁDÁZ ELLENFÉL GYŰ­LÖLETÉNEK CÉLPONTJA A •NÉPSZAVA l .••••I.III.I. Eltemettük Matos Jenő elvtársat. mmy®2® ezren a szarcos szociáldemokrata és gyermesitiarát ravatalánál. Három nemzedék egy koporsó körül. A küzdőtársa­k küzdelmei évtizedeken át; az uj tettek uj generációja, amely most, ragadja meg a zászlót; és a jövendő virágai, akikért küz­dünk, a gyermekek serege... Nem a harcos munkában töltött közel fél évszázad számszerű hosszát méri e sereglés. Tanúságtétel­el; a régieké, hogy az emberiségért az emberi szí­vek erejével győzelmesen harcolni csak törhe­tetlen hittel és győzelmi akarattal lehet; a gyermekeké, hogy a szavak minden színes és szép csokránál színpompásabb a jóságnak egyetlen sugara. Az ifjúság, a harcos derék­had pedig olyan férfiutól búcsúzik el, akitől megtanulhatta, hogyan lehet építeni, hogyan lehet újra és mindaddig elkezdeni, amíg a szándék valóra nem válik. Az anyáik kebelén megboruló kisdedek édes bámészkodása, a fiúk s lánykák kezében játék helyett szorongatott virágszál és az asszonyok és férfiak szemében megcsillanó könnyek egyaránt arról beszéltek, hogy a munkásság nagy családja, minden vér­ségi köteléknél erősebben egy a megváltó szo­cializmusban. Nem volt gyermeke, de mégis tízezernyi gyermekének hálája kísérte k is sír­jába. Miért kutatnánk itt az értékek fölméré­sére romantikus fölívelések után, amikor meg­adatott a koporsó köré gyűlt ezreknek a némán is beszédes bizonyság: az a fölmagasztosult ritka pillanat, hogy szorongó szíveink össze­borulhattak, hirdetvén, hogy ez a közülünk való ember átélte és az élete által valóra vált­hatta eszményünknek egy kicsiny, de drága darabkáját. A ravatalnál. Csütörtökön délután ezrek együttérző soka­sága kísérte utolsó útjára Matos Jenő elvtár­sunkat. A Kerepesi-temető halottasházának ter­mében, a még nyílt koporsó körül órákon át vonultak el meghatott munkástestvérei bú­csúzni tőle,­­aki a nagy szenvedések után fáradt, de már megbékélt arccal pihenőre tért. Hatalmas menetben, zászlaja alatt vonult föl szervezeti házából a Tisza Kálmán-téren át a szabóipari munkásság. A Tisza Kálmán-téren gyülekeztek és ugyancsak föl­vonultak a teme­tőbe a Gyermekbarátok; minden csoport né­hány fiút és leánykát hozott magával, hogy képviseljék azt a gyermeksereget, amely el­hunyt elvtársunk szívéhez a legközelebb állott. Eközben, a halottasház előtti térségen, rendező­gárdánk kordona körül és a nagy födött csar­nokban ezernyi munkástestvérünk gyülekezett, sok-sok anya a gyermekével, a legkülönbözőbb szakmák munkássága. Ott voltak pártéletünk, szakszervezeti és szövetkezeti mozgalmunk képviselői és a kultúregyesületek. Képviseltette magát a főváros szociálpolitikai ügyosztálya, a főváros szeretetháza, nagyszámban jelentek meg a főváros törvényhatósági bizottságának polgári pártjaiból is a­ nemzeti demokrata pártnak, az egységes községi polgári pártnak és a kispolgárok városi pártjának tagjai. Kül­döttséggel képviseltette magát a Szabómeste­rek Országos Szövetsége, az Egyesült Szabó­­iparosok Köre és ott voltak sokan a Munkás­biztosító Pénztár egykori tisztviselőgárdájá­ból ... Komoran csendül föl az Általános Munkás­dalegylet karának éneke a térségen fölállított ravatal körül. Amiközben a „Mért oly borús..." kezdetű gyászdal akkordjai elszállnak a le­hajtott fejek fölött, Kitajka Lajos elvtárs lép a koporsóhoz, hogy a Szakszervezeti Tanács és a Szabómunkások Szakszervezete nevében elbúcsúzzék a szakmai mozgalom katonájától. A munkásmozgalom nagy harcos, fölfelé törekvé­sében is érvényesül — úgymond — a természet örök törvénye: törnek előre az élen az erősek és bát­rak, hogy kidőlve elbukjanak s a nagy összefogás ujabbakat sodorjon az élre mindaddig, amíg a győ­zelmet ki nem vivták. Matos Jenő szaktársunk, elv­társunk, te még az elsők között jöttél Magyar­országon, negyven esztendővel ezelőtt, a fanatikusan lelkesedő és nagyot akarni tudó szociáldemokraták­kal. S üldözéseken és viszontagságokon keresztül sohasem rendült meg hited. Múló sikertelenség vagy a közéletben kijáró kicsinyes gáncs néha elkeseríthet­tek, de kifogyhatatlan akaraterőd és munkabírásod mindig uj cselekvésekre sarkalt. A könnyektől nem egyszer elcsukló beszéde során Kitajka elvtárs vázolta az elhunyt érdemeit a szabó­munkásság ügye körül, mint amely eredeti kereső foglalkozása szerint is a legközelebb állott a szívé­hez. Gyakorlati szocialista munka volt az övé, amely a fővárosban és a vidéken sorra teremti meg a szakma munkásságának szervezeteit, amelyekből hosszas küzdelem után 1902-ben a mai Magyarországi Szabómunkások és Munkásnők Szakegyesülete, a szervezett szabómunkásság országos érdekképvise­lete megalakult. A szabómunkások és munkásnők sorsának meg­javítása, munka- és bérviszonyainak az akkor m még úgyszólván céhkorszakbeli állapotokból ki­emelése lebegett célként Matos Jenőnek és tár­sainak szeme előtt. Nem csupán reprezentatív címként viselte az egye­sületben az elnöki tisztet, hanem apostolos agitáció­val és szervező munkával szolgálta a közös ügyet. Méltatta Kitajka elvtárs Matos Jenő munkáját a Szabók Szaklapja és a „Jövő" Szabóipari Munkások Termelőszövetkezete körül. A szociális biztosítás régi gárdájának is egyik legérdemesebb tagja volt az elhunyt, aki a régi szabó beteerseszélyzőpénztártól kezdve az általános munkásbetegsegélyző pénztáron át a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár titkára lett, ott szociális érzéssel szolgálta a mun­kásbiztosítás ügyét mindaddig, amíg a pénztárban berendezkedett mai „konszolidáció" nyugdíjbahelye­zését látta szükségesnek. A munkásbiztosítás hivata­los képviselőit nem látjuk a ravatal körül, de eljöt­tek a régi tisztviselőgárda tagjai, akiinek nevében Kitajka búcsúzott tőle. — Családi életedet — folytatta Kitajka elvtárs — nem kisérte gyermekáldás és hűséges hitvesed meg­értő szeretettel szemlélte mindenkor, hogy te a szaktársaidnak és a munkásmozgalom nagy család­jának szentelted életedet. Magárahagyott hitvesedet oltalmunkba vesszük, hogy pótolhatatlan veszteség ­ AMELY ÁLLJA A HARCOT ÉS HÍVJA AZOKAT, AKIKÉRT HARCOL

Next