Népszava, 1929. december (57. évfolyam, 274–297. sz.)

1929-12-01 / 274. szám

Kutyák és — írta Kéthly Anna. — A 445 milliós Kína évezredekkel megelőzte a parvenü Európát filozófiájának mélységében, művészetének szépségében, vallásának etikus magasrendűségében, sis mégis: ez az Európa állít­ja, hogy „civilizációt" vitt Kínának, ezzel kendőzi az európai imperializmus azt a mlér­hetetlen kizsákmányolást, amelynek jajszavai­ért ritkán érik el a nyugodt lelkiismeretű európai polgárt. Először a misszionáriusok ke­resztje, utána a katona szuronya nyomult be az elzárt országba, hátuk mögött jött az euró­pai kalmár az áru­jával, a gépeivel és ma a hatalmas birodalom nem ül a maga földjén. A kínai nagy­városok nyilvános parkjain pedig ott éktelenkedik a megalázó, önérzet­esúroló tábla: „kutyáknak és kínaiaknak tilos a­ bemenet". * Még akinek sosem volt dolga a gazdasági élet meg­figyelésével, aki csak szenvedő részese volt az eseményeknek az ellenforradalom tíz esztendeje alatt, de elemezni nem tudta őket, az is észrevesz mostanában egy egészen külö­nös jelenséget. Magyarország nemzetközi gyar­mattá vált, valamiféle koncessziós területté, a­hol minden állam minden tőkése vagy sze­rencselovagja elhelyezkedhetik, mert dúsan buzognak a kedvezmények és mert olcsó a kuli. Nagyra vannak a statisztikák a textilipar hatalmas emelkedésével. A békekötéskor még alig szaladt itt egypár orsó és szövőszék, ma pedig az ország ipari termelésének több mint 10%-át a textilipar adja. Büszkélkednek vele és elfelejtik, hogy a kuruc nevek mögött a kül­földi tőke áll, hogy cseh, német, angol és ame­rikai tőkéscsoportok pénztárába folyik be a magyar textilmunkások és munkásnők, az el­nyomorodott fiatalok és az elaggott javakor­beliek verejtékéből kisajtolt profit. Hirdetik bankjaink nagyszerű állékonyságát és szívósságát, de szántszándékkal homályosít­ják el, hogy a magyar bankkapitalizmus ber­keiben imigyen alakult át a mohamedán ige: Rotschild nagy és Neurath­a­, ő prófétája!­k nem beszélnek arról, hogy a trezorok mögött eldugott íróasztaloknál fénye,skanyekii, vijíte».­: rabszolgák százai dolgoznak és nem veszik hozti sem, hogyan dotál ímfrikabérek tü­­­zernyi iparvállalatnak Ludwig Rossehild valamelyik gyarmati alkirálya. Keserű lesz a gondűző cigaretta füstje, kénes szag verődik föl a begyújtott tűzhely lángjá­tól, a gyufa furcsa szaga, azé a gyufáé, amely­nek árát most emelik föl, amely ellen meghoz­ták a fehér foszforról szóló nemzetközi egyez­ményt, de amelyet besegítettek erre az európai gyarmatra a sárga aranyról és fekete földről szóló magyar-svéd egyezménnyel. A gyufa­gyári munkásleány egészségét a svédek szol­gálatában teszi tönkre és amikor vére csordul­wmmmmmmnmmmMMsmmmmmemummm, az olcsó zsebkendőre, Ivan Kreugerre gondol, aki nemsokára idejön, hogy meglátogassa a hó­dított földet. A magyar bányakapitalizmus szomszédságá­ban, ahol a­ gőgös „Társulat" préseli emberkoc­kává rabszolgáit, verik a póznákat, méricskél­nek, húzzák a drótokat. Készül a nagy mű­, a bánhidai villamos centrálé, a Talbot, annyira készül, hogy most már a második törvényt csi­nálják érdekében, hozzá készül az új fővárosi törvény, mert kezessé kell tenni azt az autonó­miát, amely eddig nem akart a saját érdekei ellenére az angol nagytőkének szolgálatot tenni. Minden angol ebben a Talbotban, csak két magyar eleme van: azoknak a személye, akik az üzletet közvetítették és a leendő elnök, aki pár hónap ildomossági szünet után az elek­trifikálási politikából a politika segélyével való elektrifikálásba fog döntően befolyni. Most zajlanak a nagy vámküzdelmek. A mezőgazdaság kiverekedte, hogy napirendre tűzzék az ipari vámok leszállításának kérdését, az ipar pedig csak azért is azt követeli, hogy a külföld tőkéseinek érdekében védjék meg őket ugyanezen külföldi tőkés külföldi válla­lata ellen, vagyis azt akarják, hogy a kor­mány intézményesen biztosítson magasabb árakat a belföldi fogyasztók rovására, mert egyedül és kizáróan erre megy a játék. Nem a magyar mun­kás munkahelyét, munkabérét, munkafeltételeit védik, hiszen ha erről volna szó, akkor a külföldi tőke elhelyezkedhetne otthon, a magasabb munkabér, a fejlettebb szociálpolitikai védelem hazájában, olyan kö­rülmények között, amelyek elől való menekülés a gyarmatosító politika lényege. Magyarország­ az utóbbi évtizedben tehát nem a munkát, kenyeret jelentő egészséges tőkebeözü­lés Eldorádó­ja lett, hanem a kapita­lista imperializmus új kolóniája, amely most már sárga és színes kulcsai mellé fehéreket is besorozott. A hódítók elözönlötték ezt a földet. Ivan Kreuger, az uj svéd bizonyára azon a nyomon jött, amelyen Gusztáv Adolf, a régi svéd,— más­­célok szolgálatában ugyan — meglátta a ma­,gyu.­ SiklágftU, ....„ I . .. ... Miért vetítjük­ ki- k­»évek óta-tosttüstfetette folyó gyarmatosításnak ezt a képét éppen most? Mi késztet bennünket arra, hogy kifordítsuk a külföldi tőke szerelmesei által adott gazdasági­­hősköltemény­eket? Két hírt közölt e héten a Népszava. Az egyik szerint a bánhidai centrale építkezései már a főváros határában vannak. Tűzzel-vassal siet­tetik a munkálatokat s rohanás közben bele­gázolnak dolgos parasztoknak, apró exi­szten­ciákna­k földjébe, vetésébe, tönkreteszik hóna­pok fáradozásait. S a panaszt nem tudja és nem akarja megérteni az idegen, lenézi és megveti a barbár nyelven rajongót, elutasítja, mert tudja, hogy ellene nincs elégtétel, vele szemben gyönge a jog és az igazság, a gyar­matosító a felsőbbrendű Töke nevében beszél. A másik hír a nagyatádi selyemgyárból jött A gyarmatosító hajcsárjait is magával hozta és az állati békességgel tűrő kuli nemcsak testi inzultust szenvedett, de lelkébe is bele­rúgtak a durva szavak záporozásával. Egiszen az ázsiai és afrikai példára: csak a megenge­dett fegyelem határain belül! Már csak a tábla hiányzik: kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet! Már csak az ide­gen negyedek elkerítése hiányzik, ezen belül csak a hódítók építhetik föl tündérpalotáikat! A gyarmatosok és azok a magyar három­gombos mandarinok, akik a gyarmatos kezére szolgáltatták a kulikat. Mert itt a különbség Kína és Magyarország között. Kina csellel és ravaszsággal, erőszak­kal és fegyverrel került a hódítók körmei közé, a koncessziók és koncessziós területek minden tenyérnyi darabját SZÍVÓS harc után vette bir­tokba a kapitalista imperializmus. A harc nem szűnt meg egy pillanatra sem, az idegenek elleni felkelések sorozata, a boxerlázadás mind tiltakozás volt a Tőke gőgje, asszonyok és gyermekek példátlanul embertelen kizsákmá­nyolása ellen. Nálunk tálcán vitték eléjük a koncessziókat. Szent és sérthetetlen testületekké minősítették őket, akiknek akarata és beleegyezése nélkül egy szál gyufa nem kerülhet be ebbe az or­szágba. A háború után az egész világot el­öntött szociálpolitikai hullámot megállították tiltakozásukra az ország határán, szociálpoli­tikai ígéreteket parancsoltattak vissza még miniszterekkel is. Az egész közigazgatás talpraállott, amikor a nyugodt és zavartalan bőrlenyúzás közben a­kuli jajgatni, vagy pláne­­ellenállani merészelt. Nálunk a közvetítők szerepe nem végződött be az üzlet megkötésé­vel, hanem továbbra is garantálniuk kellett a­­gúzsbakötést, mint új üzletek előföltételét. „Hé, nagyurak, sok rossz, fehér ököl!" — mi lesz, ha a buli az idegen hódítókkal együtt a há­romgombos mandarinokat, is lerázza magáról? — Egyszer aztán hiába vártuk, nem jött haza az apám. Estére egy gyerek szaladt hozzánk és bekiáltott a kapun: „Meghalt a bácsika, ott fekszik a parton!" Remegő kezét végighúzta a száján, aztán folytatta: — Jól emlékszem í­ég, iszapos hajjal és meg­sárgult szájjal feküdt apám a parton, lába meg becsüngött a vízbe. Az anyám­ csak nézte, épp hogy megbillent a feje, aztán fölemelte a kosa­rat és elém hajította: „Nesze, fiam, itt a földed, itt a házad!" Sirt és lóbálta felém sovány, cson­tos karját. Az emberek összekuncogtak mögöt­tünk és nevetve mondogatták egymásnak: „Na, most kiszórta a kosárból a sok, drága aranyat." — így volt az — folytatta —, verje meg a Dumnyezó! — aztán elhallgatott és ráncigálni kezdte gyűrött ajkát. A másik meg csak bámulta az eget s ujjai kö­zül lehulltak az összetépett szénaszálak. A nagy csöndben hallották egymás ziháló lélekzetét s önkéntelenül összébb húzódtak, hogy találko­zott válluk. Mitru szekere már a hidon zörgött, aztán látni lehetett a két bivaly lomha járását. A két paraszt fölállott és segített kifogni a bivalyo­kat. Mitru legelni engedte őket, aztán utánuk szólott: — Lassan, te! Majd hozzátette: — Hiszen értetek csinálom én ezt. A két éhes jószág végigdörzsölte száját a le­nyesett füvön s az egyik boldogan fölbődült. Pár lépéssel odább pedig három kifeszült, köz­ben mozdult meg a villa s a rozsdásodó vas­fogak szaggatni kezdték egy kazal kövér testét. * Amikor a hold átbillent az ég másik felére, az országúton egy szénával telt szekér döcögött s riadtan, behúzott nyakkal lépegetett mellette három nyűtt bocskoru ember. Vastag por szál­lott föl a csikorgó kerekek nyomán s elfödte a csillagok leselkedő arcát. Jv ju jT a&JU a * jaL A salgótarjáni bányamunkássztrájk tanulságai. írta Peyer Károly. — A salgótarjáni bányamunkások közel egy­hónapig tartó sztrájkja az elmúlt héten be­fejeződött. A munkásoknak az a része, amely még részt vett a sztrájkban, elhatározta a munka fölvételét. A harc teljesen eredmény­telenül végződött a munkásokra etérve, sőt a bányatársulat kihasználta a kedvező alkal­mat. Körülbelül száz munkást nem vesz vissza, azonkívül meghosszabbította a munkaidőt átlagban egy félórával azzal az intézkedésével, hogy amíg eddig a külszínen történt a váltás, most a csapatok a földalatti munkahelyeken váltják föl egymást. A salgótarjáni társulat ezt a csaknem évtize­des vágyát, amelynek a munkásság mindenkor a legélesebben ellenállt, most játszva meg­valósította és a munkásság részéről semilyen ellenállásra sem talált. A sztrájk tehát nemcsak hogy nem hozott eredményt a munkásságnak, amely elvesztette egyhavi keresetét, hanem ellenkezően, a vere­ség következményeképen súlyosbította eddigi helyzetét. Mindezen körülmények arra késztetnek, hogy a sztrájk előzményeire rámutassak és megvilágítsam, milyen szomorú következ­ménnyel járt az a féktelen demagógiával ű­zött propaganda, amelyet külföldi pénzen folytatnak a munkásság „forradalm­asítása" végett. A salgótarjáni bányamunkások október 30-án adták be bérkérvényüket és november 2-án a baglyasaljai telep már beszüntette a munkát, mielőtt a beadott bérkérvényre a munkásság az igazgatóságtól bármilyen vá­laszt kapott volna. A bérkérvények elintézése a múltban, tudvalevően, minden esetben igénybe vett egy-két hetet, mert a kérelmek fölött nem egyedül a helyi igazgatóság­, hanem a központi igazgatóság is dönt. Tehát avég az esetben sem adhatott volna választ a helyi igazgatóság november 2-ára, ha a vállalat hajlandó lett volna a munkások kérelmét tel­jesíteni, márpedig tudomásunk volt arról, hogy a kérelmek teljesítése elől nagyrészben elzárkózik. A bányamunkásszövetség épp azon a na­pon tartotta rendkívüli közgyűlését, ame­lyen a sztrájk hírét a salgótarjáni küldöttek nagy része a legnagyobb meglepetéssel fogadta. Csak kis töredék követelte a közgyűlésen az általános bányamunkássztrájk kimondását. A közgyűlés óriási többsége az általános sztrájk ellen foglalt állást s a kérdést elintézés céljá­ból az új vezetőséghez utasította. A vezetőség megbízásából elvtársaik utaztak Salgótarjánba, hogy tájékozódjanak a sztrájk kitörésének kö­rülményeiről és az ottani munkássággal meg­állapodjanak a további teendőkben. A salgó­tarjáni Munkásotthonban többszáz főből álló munkástömeg várta a Budapestről érkező elv­társaikat. A tömegből többen már akkor össze­vissza kiáltoztak: „a szakszervezeti bürokraták megint csak azért jöttek, hogy a sztrájkot le­szereljék". Ilyen hangulatban ült össze a mun­kások bizalmi sérvainak ülése, amelyen egypár baglyasaljai fiatal­ember volt a hangadó. Az ülés végül választott egy sztrájkbizottságot, amelyből — teljesen a bolsevista utasításnak megfelelően — kihagyták ,,a szakszervezeti bürokratákat" és egyhangúl­ag kimondották, hogy csak akkor tárgyalnak, amikor a mun­káltató hívja majd őket és előre közli, hogy valamennyi követelésüket teljesíti. A szervezetek megbízottai ilyen körülmények között nem avatkoztak bele a sztrájk vezetésébe, hogy rájuk ne kenhessék a várható bukásért való felelősséget. A sztrájk már az első napok­ban elbukott, márcsak azért is, mert a salgótar­jáni medencének egyes telepei egyáltalában nem csatlakoztak a sztrájkhoz, úgy, hogy a tár­sulat a sztrájk első napjaiban már megkapta

Next