Népszava, 1937. június (65. évfolyam, 121–145. sz.)

1937-06-22 / 139. szám

1987 június 22. Szedd NÉPSZAVA Kétezer főnyi tömeg közé beállott húsz-harminc nyilas Mezőberényben. Egy bukott kép­viselőjelölt, aki hiába szerette volna hanyatló prakszisát a képviselői fémjelzéssel fellendíteni, egy Né­metországban agitátoriskolát vég­zett lézengő ritter és egy csomó kisbéres, nyilasgazdák rabszolgái. Munkáltatóik abban a hitben csat­lakoztak a nyilas ,,programhoz", hogy az adósságok eltörléséről szóló ígéret beváltása esetén megszaba­dulnak terheiktől. Béreseik így is csak egész délelőtti itatás után ju­tottak el a kellő hangulatba. Értel­mes, komoly ember egy sincs kö­zöttük. És ez a húsz-harminc kétes exisz­­tencia is csak úgy merészelt egy szociáldemokrata gyűlés kellő kö­zepébe befurakodni, haggy maguk mellett tudták a főbíró úr magán­rokonszenvét. Stratégiai elképzelé­sük elég érthető volt­: bömbölő kó­rusukkal maguk ellen bőszítik a kétezres tömeget, amely majd reá­juk veti magát s a főbíró úr erre a pillanatra várva, beavatkozásra rendeli a három oldalról felállított csendőrséget és a két tucat nyilassal együtt a kétezerfőnyi hallgatóságot is szétvereti Ez volt a mezőberényi gyűlés megakadályozására kiagyalt terv, amely azonban megbukott a szociál­demokrata tömegek és vezetők jó­zanságán és fegyelmén. Mikor a vezetők és képviselő elvtársaink lát­ták, hogy Marschall főszolgabíró úr mosolyogva nézi rendezőink erő­feszítését, kérésünkre pedig, hogy hivatalos hatalmával szerezzen ér­vényt a törvényeknek, azzal felelt, hogy nyilas köszöntéssel az ordíto­tok közé ment és ott tessék-lássék egypár szót szólt hozzájuk, a rendesők, a pártszervezet ve­zető tagjai és képviselő elvtár­saink saját testükkel tartották vissza a hallgatóságot, hogy ér­demük és jelentőségük szerint összemorzsolja a szemtelenke­dőket .A főszolgabíró úr végre is kényte­len volt belátni, hogy mégsem lesz verekedés és hozzájárult ahhoz, hogy a gyűlést a Munkásotthon tágas udvarán tartsuk meg. A hallgatóság tömött sorokban vonult át. A nyilasok kívülreked­tek, mert a Munkásotthon udvarára a piacra megállapított haditerv nem volt alkalmas. Szorosabban voltunk, mint a széles piactéren, asztalokat se állítottunk föl, hogy minden talpalatnyi helyet kihasz­nálhassunk. A szónokok szék tete­jére állottak és beszéltek, zavarta­lanul, rendkívüli tetszés és helyes­lés mellett és a kétezerfőnyi tömeg magatar­tása gyors és csattanó elégtétel volt a terrorfiúk okvetetlenkedé­sére. A nyilasok a főszolgabíró úr háta mögé bújva, elérték azt, hogy mi nem gyűlésezhettünk ott, ahol ők két héttel ezelőtt handabandázhat­tak. A főszolgabíró nem tagadta meg egyéni rokonszenvét, nem ta­gadta meg, hogy vezérükkel vacso­rázgat, hogy a kisváros uccáin tün­tető váll­­varr­getéssel fejezi ki elége­dettségét. N. Schutz úr magatartása fölött. Hogy mit jelent — főleg a fiatalság felé — az a látvány, ami­kor a főszolgabíró úr így viselke­dik, az könnyen érthető... Nem a nyilasmozgalom ereje, hanem az Irányukban tanúsított főszolga­bírói türelem volt oka annak, hogy kétezer ember kénytelen volt ki­térni az útjukból. A gyűlést mégis megtartottuk. Egyetlen józan, politikailag értel­mes embert sem téveszthettek meg ezek az események. Malasity Géza elvtárs gazdasági kérdésekről, a földreformról és a választójogról, Kéthly Anna elvtárs szociálpoliti­kai kérdésekről beszélt, Reisinger Ferenc elvtárs pedig rendkívül ta­lálóan megrajzolta a magyarországi nyilasmozgalom képét, törekvé­seit és eszközeit Amit elvtársaink elmondottak, ma­radandó nyomot hagyott a hallga­tóság lelkében. Szép gyűlésünk volt bár mindent elkövetett a főszolgabíró úr, hogy kudarcba fullassza. De végül két kérdésünk volna hozzá, nem a nyi­lasokkal rokonszenvező magánem­(Komárom, június 20. — A Nép­szava tudósítójától.) Az „Aranyem­ber" népe szerény — jelentőségéhez mérten túl szerény — emléket állít a ragyogó emlékű, műveiben örök­életű, tündérszép fantáziájú ma­gyar meseköltőnek, Jókai Mórnak. A tengernyi széles vonalban, de sze­líden hömpölygő kék Duna mentén — déli folyásában terül el a Senki szigete—, az ősrégi komáromi falak mögött készül a kékszemű költő szobra. Komárom város nemes stí­lusa, modernizáltsága ellenére, lép­ten-nyomon szárnyaló fantáziájú szülöttére, Jókai Mórra emlékeztet. Megilletődötten állunk a Kultúrpa­lota Jókai-emlékei előtt. Lenyűgöző­­erővel elevenednek föl bennünk a Jókai körül lezajlott aktuális és részben nem aktuális harcok rész­letei. „Jókai az uralkodó osztályok, a földbirtokosok és dzsentrik lelki­életének a költője és énekese" — hirdették az egyik oldalon. „Re­gényszereplői az illúziók tündérvi­lágának a valóságban el sem kép­zelhető figurái, ezzel igyekeztek a másik oldalon Jókai jelentőségét le­kicsinyelni. A szavak és betűk in­tranzigensei azzal vádolták, hogy regényei elterelik a tömegek figyel­mét a ma problémáiról, és a meg­álmodott eldorádó és égi magassá­gok valószínűtlen tündérvilágába vezeti el olvasóit. A gondolatszegény vagy haragos kritika kegyetlenségében is van szemernyi igazság. De csak sze­mernyi, tartotékos középszerűség­gel Jókait valóban nem lehet elska­bilyázni. Berend Iván, Kárpáthy Zoltán, Szentirmay Rudolf, Fatla Negra, a Magyar nábob, az Arany­ember, Noémi, a Tengerszemű hölgy, Tatranghy Dávid, Anker­schmidt nem a mi világunk hősei. Idealizált cselekvői egy elmúlt —­­vagy talán egy boldogabb jövő? — korszakának. Egy korszak egyik osztályának, amely ugyan nem a mi osztályunk. De az emberek, a figurák a jóság, gyönyörűség, vagy emberbe oltott ördögi gonoszság mesterien megrajzolt képviselői. Tündérek és angyalok, ördögök, sátánok, m­esterárak és fekete gyé­mántok pokla táru­l elénk, a magá­val ragadó fantázia és illúzió nyé­kerhez, hanem a rendfentartó erők­kel rendelkező hivatalos emberihez. Az egyik: Mi a véleménye arról a pártról, amely tömegeiben a józanságot fegyelmet ilyen magas fokra tudja fejleszteni, hogy ostoba provokációk ellenére sem veszti el a fejét? A másik pedig: mi a véleménye ar­ról a mozgalomról, amelynek min­den megnyilatkozása rendbontás, botrány és törvénysértés és ezt a te­vékenységét csak úgy tudja kifej­teni, ha a rendet és törvényt védeni hivatott egyének elnézése mögé bú­jik el i­mában. Bevésődik az agyakba, mennyi nemes szikra, magasztos eszményiség él az emberi lélekben, mennyi elvetemült gonoszság fér meg emberi szívekben, mindmeg­annyi terméke az egészségtelen, rosszul fölépített társadalmi szerve­zetnek. Ilyen szemmel, szívvel-lélekkel, értelemmel, csak így lehet, sőt így kell Jókait olvasni. A költőt, aki a zsarnokság elleni tüzes gyűlölet igéit regényköntösbe öltöztette. Az elnyomatás ellen, a meg nem alkuvó, legális és illegális ellenállás erkölcsi jogát örökér­vényű abszolút igazságként hir­dette. A reményteljes jobb és szebb jövő rendítthetetlen­ optimizmusát oltotta be a hitevesztet lelkekbe. Lázadó volt, de nem csak 1848 már­cius 15-én. A zsarnokok ostorozója, a szabadság dicsőítője maradt egész írói munkássága folyamán. Könnyezés nélkül sohasem olva­som Kárpáthy János végrendele­tét és Jeney Kálmán haláláról szóló 10 filléres dobozokban megrázó leírását — í­rja Kunfi Zsigmond Jókairól kész­elt szo­cialista szemléletből fakadt tanul­mányában — s amíg emberek él­nek, akik szeretett halottakat gyá­szolnak, Köcserepy Vilma történe­tének mindig lesznek olvasói. A költő és ember Jókai a miénk volt és a miénk marad­ A politikus Jókait szűkkeblű párt- és osztály­érdek a maga kicsiny üzletecskéi számára kamatoztatná A komáromi alapkőletétel körül is szorgoskodnak a politikai üzletszerzők. A magyar érzésű szocialista munkásságot ki akarják rekeszteni Jókai tiszte­lőinek táborából. Azt a társadalmi réteget, amely az irodalom, kultúrai és költészet fegyverével vívja föl­szabadító harcát. A pártpolitikai szunnyogocskáknak, a nemzeti érzés kisajátítására irá­nyuló erőlködését a munkásság figyelembe sem veszi. Anyagi ere­jén fölül vett részt a Jókai-szobor­alap gyűjtésében és tömegesen hó­dol a komáromi kultúrünnepen a nagy magyar költő emlékének. De azért háborog bennünk egy, fájdalmas érzés. Néhány lépésnyire tőlünk ott díszeleg a 48-as szabad­ságharc egyik kiváló hősének, Klapi­kának szobra. Hodzsa miniszter­elnök ünnepi beszéde kíséretében most rakják le a Jókai-szobor alap­kövét. Miért nincs még méltó he­lyén Pozsonyban a szabadságharc lánglelkű költőjének és mártírjá­nak, Klapka és Jókai harcostársá­nak, Petőfi Sándornak az eltávolí­tott szobra? A csehszlovák demokrácia önma­gát becsüli meg, ha az ultranacio­nalizmus megfontolatlan cselekede­tét végre jóváteszi és Petőfi szobrát Pozsonyban mielőbb fölállítják. iiiiifliiniiiiiiiiiniiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin JÓKAI-SZOBOR KOMÁROMBAN 5. oldal Hodzsa: „Meghajlok a magyar nemzet szellemi vezére előtt..." Hodzsa Milán miniszterelnök vasár­nap délelőtt 11 órakor érkezett a virág- és zászlódíszben ti­szó Komárom­ba. Végig a városon, amerre a minisz­terelnök autója elhaladt, nagy töme­gek álltak. A munkásság piros szeg­füvel jelent meg az ünnepen. A kul­túrpalotában a Jókai Egyesület el­nöke, dr Szijj Ferenc, volt polgármes­ter üdvözölte a miniszterelnököt és kíséretét, a Jókai-család megjelent tagjait, köztük Hegedűs Lóránt volt magyar pénzügyminisztert és a nagy­számban megjelent közönséget. Azután dr Hodzsa miniszterelnök i­merkedett szólásra és többek között a következőket, mondotta: Kedves kötelességet, teljesítek, amikor részt veszek a magyar kultúrának azon az ünnepén, amely Jókai hevéhez tűnő­dik. Mindnyájunk kötelessége gondos­kodni arról, hogy Jókainak ezen a he­lyn méltó szobra álljon. Kém feladatom, hogy irodalmi kritikát gyakoroljak Jókai fölött. Jókait nem bírálni kell, hanem hódolni kell azért a bűvöletéért, amelyet évtizedeken át nyújtott. — Nemcsak azt a Jókait jöttem­ ünne­pelni, aki az egész világé. A csehszlovák nyilvánosság tudja, hogy Jókai első­sorban a magyar nemzet szellemi vezére volt, amikor arra a magyar nemzetnek a legnagyobb szüksége volt. Nem látok ellentétet vagy összeférhetetlenséget sem­ személyemmel, sem hivatali állásommal abban, ha meghajolok a magyar nemzet szellemi vezére előtt. Sokáig azt hirdet­ték, hogy az a jó hazafi és az nemzeté­tének hű fia, aki a többi nemzeteket gyűlöli. Én azért jöttem, hogy kijelent­sem, hogy az igazi nacionalizmus meg tud hajolni más nemzetek értékei előtt, amelyek az egész emberiség számára ió értéket jelentenek. — Jókai a legjobb példa arra, hogy lehet a világ kultúrkincseiből nemzeti kultúrát alkotni. Bármilyen világnézet­hez tartozunk, a nemzeti érzést aszerint kell értékelnünk, hogy aki ki akar küzdeni valamit a saját nemzete számára, annak tisztelnie kell a tbbi nemzetet is. Nem véletlen, hogy a csehszlovák, ma­ffiai­, jugoszláv irodalom egyidejűleg fedezte fel azokat a kincseket, ame­lye­ket népünk alkotó ereje rejtett. Nem­zeteink kulturális fejlődése párhuzamos volt. Jókai és Petőfi alapjában véve a ma­gyar ideológia szempontjából azt jelen­tette, amit­ a szlovák ideológia számára Stur és a csehszlovák ideológia számára Havlicek. A Duna, amely elválasztja egymástól a Duna-medence nemzeteit és ?:ÍIII:IIIIIII!:ÍI!II!IIIIIII!III:!IIIII!IIIK WSMMSp. H !MIK­iD$­Közreműködnek: dalárdák, kórusok zenekarok, tornászok, artisták, művészek. Rendezünk művészi kiállítást, tréfás múzeumot. A gyerekeket bábszínház szóra­koztatja. Belépődíj 30 fillér. Tíz éven aluli gyerekek nem, fizetnek. Jegyek már kaphatók az összes párt- és szakszervezetekben és a szövetkezet fiókjaiban

Next