Népszava, 1938. szeptember (66. évfolyam, 197–221. sz.)

1938-09-04 / 200. szám

1938 szeptember 3. vasárnap NÉPSZAVA Ahol a ponty túr és a dörgencs mókázik A nádas rajongója: Rafás Máté halászmester, aki csak szeretni tud (Szigetszentmárton, augusztus hó.) Forró nyári nap tűz a tiszta, kék égről. Még csak egy lehelletnyi szellő sem borzolja meg a ráckevei holt Dunaág nyugodt tükrét. A par­tokat szegélyező irdatlan ősnádren­geteg, mint valami zöld függöny rekeszti el a kíváncsi szemek elől sűrűségét és a nádvilág titokzatos lakói tikkadtan pihennek a hűs rej­teken. A vizet elborító csalóka só­lyom zöld szőnyegén néha egy-egy magános szárcsa fut végig, de az is csakhamar eltűnik a nádasban. Vendéglátó házigazdánk, Rafás Máté halászmester csónakján a szi­getszentmártoni, körülbelül négy hold terjedelmű zátony felé tar­tunk, ahol Rafás gazda él családjá­val. Keskeny, az avatatlan szem előtt "észrevehetetlen­ csapáson befordu­lunk a tiszta vízről a nádasba és rö­videsen szemünkbe ötlik a halász­tanya. Vizibúvárok buknak a csó­nak közeledtére a víz alá, vadka­csák röppennek tova, kemény szárny­csattogtatással paskolva a víz tük­rét. Érkezésünket három fehér kutya örvendező csaholása jelzi és rövid idő múlva ott ülünk a nádból és vá­lyogból összeeszkábált halász­kunyhó előtt, a kecskelábú asztalnál. A szabadtűzön rotyogó bográcsból a halászlé ínycsiklandozó párája csapódik orrunkba és gyengén elke­veredik a szárogatásra kiaggatott varsák, kerítő- és dobóhálók enyhe halszagával.. . Ebédig elbeszélgetünk házigaz­dánkkal. Immáron közel tíz eszten­deje él ezen az ismeretlen kis szige­ten családnépével. Szavai nyomán megelevenedik előttünk a nádrengeteg és a titokza­tos mélységek lakóinak ismeretlen élete. — Szeretem a mesterségemet — mondja Rafás gazda és körülfutó szemébe szinte beleröppen a kör­nyező világ: a halkan susmogó ná­das, a víz és a ragyogóan kék ég képe —, mint öklömnyi gyerek kezd­teti. Megjártam az ország minden vizét, de ez a hely nőtt legjobban a szivemhez. — Nehéz mesterség! Elmosolyodik. — Annak, aki nem érti, igen, de én értem — feleli büszkén. — A jó halász csak ráveti a szemét a vízre és már látja, hogy mi van a mély­ben. Emitt apró buborékok pattan­nak, itt a vadponty túrja az isza­pot, amott a buborékok szaggatot­tan gyöngyöznek, ott pedig a dör­gencs mókázik. Aztán ismerni kell azokat a helyeket is, ahol a rabló­hal, a csuka, a harcsa, a sügér áll lesben, mert biz' csak így lehet biz­tos halászatra menni, hiszen mind­nek más és más a szokása. Elmondja, hogy a halastavakban nagy szükség van a rablóhálakra, mert másképpen a ponty és a többi tenyésztett hal ellustul és megbe­tegszik, ha nincs csuka, harcsa, amely űzze őket. — Tavaly is hozták húsz mázsa nemesharcsát ide — mondja Rafás mester —, mert már alig volt belő­lük. Nagy baj az, hogy a zsilippel néha felduzzasztják, néha meg le­apasztják a vizet és ez különösen káros tavasszal, az ivás idején, mert ha az ikrák megszáradnak, elpusz­tulnak. Most már jobban vigyáz­nak, de azért a halállomány még­sem olyan, mint lennie kellene. Meg aztán sok közöttünk is a kontár. Igazi, támuolt halászok alig vagyunk tízen az egész országban és mégis alig tudunk megélni. Elborult arccal folytatja: — Mindjobban lenyomják a bér­lők az átvételi árakat és amíg az­előtt a jó halász gondtalanul élhe­tett, ma alig jut kenyérre. Pár éve még 60 fillért kaptunk a ponty kiló­jáért, ma 20-at. És még sok egyéb volna, de kár is róla beszélni, — le­gyint bele a levegőbe. Ahogy elgondolkozva ül előttünk, végigfut rajta tekintetünk. Ötven­hatéves, a forró napsütés, vad zápo­rok, hideg szelek pergamentté cser­zették arcát, hajába már a tél ezüstje vegyül, de szemében még most is legényeket is megszégye­nítő lángok, bújócskáznak. Az asszony ebédre terít és a szi­get valamelyik zugából három bar­nára sült apróság is előkerül. Ők is halat kapnak, kenyeret is melléje, de az egyik mégis az apja kezében tartott kenyeret akarja. — Apám, e közben a maszatos kis kéz az apa kenyeréért nyúl ké­rőn és amikor megkapja, boldog örömmel harap bele. — Jobban ízlik neki, ha az én ke­zemből szedi ki — mondja az apa és másikat szel magának. — Szép családja van — mondjuk, mire közelebb hajol hozzánk és mint egy nagy titkot, úgy súgja: — Csak a kicsi Máté az enyém. A Gyurka és Laci egy szegény­asszony gyereke. Az anyjuk, miért, miért nem, elhagyta őket. Egy da­rabig ott hányódtak a mártoni majorokban, aztán, amikor láttam, hogy senkinek sem kellenek, ma­gamhoz vettem őket. Nem tudják, hogy nem én vagyok az apjuk, de nem is kell, hogy megtudják, mi­nek szomorítani a kis lelküket. — Pedig maga is szegényember, Máté gazda — mondjuk. Dacosan felkapja fejét. — Van két erős karom — feleli bizakodva — és amíg nekünk van, nekik is jut. Kenyérből, szeretetből is. Örömöm van bennük. A leg­nagyobb boldogságom, amikor el­játszódom velük, meglovagolnak engem, az apjukat és érzem a rám­fonódó apró lábszárakon át, hogy­ tüzel, iramlik a vér, az élet. Apró kis életek ezek, szeretni kell őket, hiszen emberek vagyunk. * A víz sötétjére a hold sugárzik már halvány ezüstjével, amikor el­búcsúzunk a hajókikötőnél a holt Dunaág Senki-szigetének koroná­zatlan fejedelmétől. — Barátság! — csendül köszön­tésünk és Rafás mester csónakja II. oldal A JÓ MINŐSÉGEK ARUMAIA ... is szeretettel várja munkára készülő kis barátnőit és barátait! A ruhától és cipőtől az iskolatáskáig és rajzszegig minden iskolai felszerelést versenyképes árakon megtalálnak nálunk elsíklik a part mellől, vissza a ná­dasövezte kis szigetre, ahol három csillogószemű apróság várja. Egyre halkuló, távolodó csobbanások jel­zik útját, aztán elnyeli a túlsó part árnya. Soóki Kálmán Az első részlettörlesztés az élelmiszer­szakma embervédelmi számlájára Szeptember elsején jelent meg a kereskedelmi miniszter rendelete, mely Budapesten és környékén az élelmiszerárusítással foglalkozó üz­letek záróóráját hétköznapokon — szombat kivé­telével — este 7 órában álla­pította meg. Ez a rendelkezés az érdekeltek kö­rében nagy megelégedést keltett, m­ert ezzel régi követelésük egy része valósult meg. A rendelet előz­ménye az a több évtizedes küzde­lem, amely az élelmiszerkereskede­lemben is emberségesebb állapotot kívánt megvalósítani. Ismeretes, hogy az élelmiszerke­reskedelem az a terület, ahol a munkaidő ma is heti 80—110 óra. A Kereskedelmi Alkalmazottak Or­szágos Szövetségének fűszerszak­osztálya megalakulása óta küzd ez ellen az embertelen állapot ellen. Az első időkben törekvésük élénk ellenállásra talált munkáltatói kö­rökben is. Az előző kereskedői nem­zedék gondolkodásába ugyanis erő­sen beágyazódott az a tévhit, hogy a fűszerkereskedő hivatásával jár a szinte megszakítás nélküli tal­ponállás a vevőközönség szolgála­tában; a kereskedő csak öreg nap­jaira pihenhet, ha már szerzett any­nyit magának, hogy nyugalomba vonulva, munka nélkül élvezheti robotos életének gyümölcsét. Köz­ben nagyot változott a világ, kicserélődtek az emberek, de a változott körülményeknek meg­felelően az emberek gondolkodása is változáson ment át. Ma a kiskeres­kedői foglalkozás csak átmeneti állapotot jelent vissza, az alkalma­zotti sorhoz. A kereskedők haladot­tabb szellemű része pedig magával vitte az üzletbe alkalmazotti korá­ból a szervezetében megtanult tár­sadalmi önbecsülést, am­ely belső szükségletévé tette a rövidebb munkaidő iránt érzett vágyakozást, mint a társadalmi és kulturális élet előfeltételét. Az utóbbi másfél évtizedben en­nek megfelelően a 7 órai zá­rásért és a vasárnapi munka­szünetért együtt vívták harcu­kat az alkalmazotti és munkál­tatói érdekeltségek. Hogy ez csak most érte el céljának egy részét, az szomorúan mutatja, hogy a váltakozó kormányok a gya­korlati embervédelmet mennyire elhanyagolták. Ezirányú felfogá­sukat megerősítette a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara­ állás­foglalása, amely mindig szemben­állt a rövidebb záróóra és a vasár­napi munkaszünet bevezetésének körülményeivel. Az utóbbi években két szembenálló arcvonal alakult ki ebben a kérdésben: az eg­yik olda­lon állott a kereskedők és alkalma­zottak egységes arcvonala a rövi­debb nyitvatartási időért, a mási­kon a kamara és a minisztérium ellenállása. Közben a kereskedők bizonyos meghatározott , időre, a helyi viszonyoknak megfelelően, hol a téli, hol a nyári idényre önmaguk valósították meg a 7 órai záróórát és a vasárnapi munkaszünetet. Amint nőtt a kereskedők ragaszko­dása a rövidebb záróórához és foko­zódott küzdelmük öntudatossága, úgy csökkent a másik front ellen­állása. A kormány ezzel a rendelettel kétségtelenül törlesztett egy részle­tet az élelmiszerszakmával szemben fennálló becsületbeli tartozására. A számlán azonban még fennáll a vasárnapi munkaszünet, a déli záróóra és az alkalmazot­tak munkaidejének korszerű meghatározása. Egyetemes kereskedelmi, közgazda­sági és embervédelmi szempontok teszik szükségessé, hogy a kormány fizesse meg az előző kormányok fel­gyülemlett szociálpolitikai adóssá­gát és a megfelelő rendeleteket mi­előbb adja ki. Vigh Lajos Szép asszony , szebb lesz... a lakása, ha függönyét nálam vásárolja Lőwy Arthur, csak Király u. 15. sz. Storfüggöny-csipkésszövet fő, s. rojtt.il 150/250 5­0-től Storf­ü­ggöny grenadinfodorral, 150/250 fl.Hó Storfüggöny, kézimunkaítllet — 8.50 storfligffény, klöpli, örökéletű 15.50 Agyterítő, csipkeszilvet, 2 ágyra 11.Sí Agyterítő, grenadin, dús fodorral — 15.50 Agyra díszpárna, hímzéssel 9.80 Csipkeszövet, 150 cm széles — 1.80 Fenti árak postán utánvét mellett értendők. Gyorsaság, pontosság, kényelem, biz­tonság. Ezt a 4 fogalmat valósította meg a Standard az 1938—39. évi rádió típusainál. Gyorsaság: az állomások be­hangolásánál. Ezt szolgálja a lend­kerekes villámhangolás. Pontosság a skálán, ezt szolgálja az önműködő él­világítású fénymutató váltós óriás­skála. Kényelem a kezelésnél. Egy gombnyomás és a kívánt állomás auto­matikusan ugrik be. Budapest I. a leg­kisebb készülékeknél is gombnyomás­sal állítható be. Biztonság a vételnél. A Standard által épített adóállomások szinte éjjel-nappal pihenés nélkül dol­goznak hibátlanul. Ez elég garancia arra, hogy a Standard-rádiók hosszú évek múlva is kifogástalanul fognak dolgozni, tehát maradandó értékűek. Standard-rádió a rádiók rádiója. (X)

Next