Népszava, 1940. november (68. évfolyam, 249–272. sz.)
1940-11-03 / 249. szám
1940 november 3. vasárnap NÉPSZAVA VASÁRNAPI LEVÉLEN IS ZSIDÓZOK Most már "njra térhetek ki előle. Mindegy, hogy a koreszme ihlette meg írói fantáziámat, vagy más ok miatt, de muszáj zsidózni. Kedvesemlékű jó tanítóm, Kocsondy József evangélikus lelkész-tanító, akit szüleink oktatása nyomán „protec úr"-nak tiszteltünk, bizonyosan megbocsátaná ezt nekem, ha még élne. Pedig az öreg profec (tanári oklevele volt s a profec név a professzor rövidítése), noha kedélyes, szelíd ember volt, de ha úgy hozta a sor, vastag nádpálcával is irtotta belőlünk a felekezeti — vagy ha úgy tetszik, a faji — gyűlölködést. Emlékszem, egyszer a zsidó iskolásgyermekekkel háborúba keveredtünk, ami azzal végződött, hogy a zsidótemplom összes ablakait bezúztuk. Természetesen másnap nagy vallatás és szembesítés helyszíne volt a mi iskolánk. Felvonultak a panaszosok a hitközségi elöljáró vezetésével, meg a terhelő tanúk (mentő tanú nem akadt), akik Soós Jóska vezérünket igen súlyos váddal illették. Kocsondy profec úr még ekkor is atyai jóságtól sugárzó arccal fordult vádlottársunk felé: „Igaz ez, te Jóska?" A súlyos váddal szemben Jóska dadogni kezdett, pedig esze ágában sem volt letagadni csínytevését, de, mint vezérhez illik, gyorsan feltalálta magát és valami viszonvádat akart emelni az öreg samesz ellen s ujjal mutatva rá, ezzel a bevezetéssel kezdte: „Profec úr, kérem, ez a p. zsidó..." Nem folytathatta tovább, mert a profec úr jóságos képe egyszerre elvörösödött, csontos karja egyet lendült és Jóska arcán egy pofon csattant. Ez azonban csak előleg volt, mert a tárgyalás befejezésével elővette a szekrényből a vastag nádpálcát s elfenekelte Jóskát. Nekünk, a többieknek csak egy kis erkölcsi prédikáció végighallgatása volt a büntetésünk, de ez aztán olyan szívhezszóló volt, hogy máig sem felejtettük el. Régen volt ez, hatodik elemistás kamaszkorunkban és most úgy jutott eszembe, hogy olvasom a reggeli nyilas újságot s látom, hogy a zsidókkal mindenképpen baj van. Akkor is, ha nem elég magyarok, akkor is, ha magyarkodnak. Baj az is, ha kinyitják a boltot, az is, ha becsukják. Azt is igen véres komolysággal sérelmezi a nyilas újság, hogy nemzeti eledelként sajátították ki a sóletet. Én nem tudom, milyen az a sólet, mert tudomásom szerint még nem ettem ilyet és ezért nem tudom irigyelni a zsidóktól. Mondják, hogy valami babfőzelékféle. Hát ha bab, akkor legjobb az disznókörömmel, egyék meg a zsidók a sóletjüket. De nini! — most olvasom (persze nem a nyilas újságban, mert ott erről egy betű sincs), hogy a nyilasok egyik hangadóját elítélte a rendőri büntetőbíróság a zsidótörvény folytatólagos és ismételt kijátszása miatt. Most már aztán muszáj zsidózni nekem is. Úgy vagyok vele, mint az egyszeri két kocsis: „Ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tiedet." Íme, egy rögvalóságos eset. Leányfaluban történt, tehát a pomázi választókerületében, amelynek nyilas képviselője van Csia Sándor nyilas alvezér személyében. Leányfalu községet a tavaszi vízáradáskor elöntötték a Duna jeges hullámai. Sok ház, épület megrongálódott, a falak megrepedeztek, kerítések kidőltek. Összedőlt épület azonban csak egy volt a községben: Csapó Sándor kisiparos műhelye. Mint ilyenkor szokás, kiszállt a bizottság, hogy fölbecsülje, kit milyen kár ért. Hiszen a társadalom áldozatkészségéből összegyűlt néhány millióból Leányfalu árvízkárosultjainak is juthat valami. Jutott is, szó sincs róla — csak egy volt, aki nem kapott segélyt: Csapó Sándor kisiparos, tehát az, akinek a műhelye dőlt össze. A bizottság ugyan 560 pengőre becsülte a kárát, de ezt az 560 pengőt nem ő, hanem Klein Árpád gazdag gyáros kapta meg, mert nyaralóvillájának a kerítését megrongálta az árvíz. Klein nemcsak villomos, hanem zsidó is, de hát ő nem tehet róla, hogy Pest vármegye alispánja vagy a kerület nyilaspárti képviselője a kelleténél jobban nem gyűlöli a zsidókat s így Kleint előnyben részesítették egy keresztény és magyar testvérrel szemben, akinek műhelyét, tehát kenyérkereseti eszközét vitte el az árvíz. Egy Leányfaluban lakó méltóságos úr, aki jól ismeri Csapó Sándort, miután igazságérzetét bántotta a dolog, érdeklődött az alispáni hivatalban, hogyan történhetett ilyesmi, de nem kapott kielégítő választ. Az alispán helyettese csak annyit mondott, hogy a segélyalap már kimerült, legfeljebb úgy lehetne jóvátenni a dolgot, ha a zsidótól elvennék az 500 pengőt és Csapó Sándornak adnák. Igen ám, de hogyan? Erre nincs törvényes útmutatás. Azt ajánlanám tehát, hogy kérdezzék meg Csia Sándor nyilas képviselőt, kell-e ehhez harmadik, esetleg negyedik zsidótörvény? Alighanem kell. Hogy is mondja a magyar ember? „Legyen lúd, ha kövér" Vagy: „Ha akar, hát legyen". Vagy a leves — vagy a levéli Két munkára egy időben csak a Tungsram Krypton lámpa képes. Jobban is világít , kevesebbet is fogyaszt. Teleki Mihály földművelésügyi miniszter olaszországi útjáról, Mussolini agrárpolitikájáról és az olasz-magyar mezőgazdasági együttműködés lehetőségéről Teleki Mihály földművelésügyi miniszter feleségével és kíséretével pénteken éjjel Olaszországból viszszaérkezett Budapestre. A Déli pályaudvaron a földművelésügyi minisztérium vezető tisztviselői fogadták Teleki Mihályt. A magyar miniszter olaszországi tartózkodásának utolsó állomása Velence volt, ahol Tassinari olasz földművelésügyi miniszter adott díszvacsorát a magyar vendégek tiszteletére. Tassinari miniszter Teleki Mihály kísérete tagjainak olasz kitüntetéseket adott át. Teleki miniszter hazaérkezése után a „M. T. 1." munkatársa előtt nyilatkozatot tett. Beszélt mindenekelőtt az olasz talajjavítási és telepítési munkák befejezésének ünnepségeiről, amelyeken részt vett. Elmondotta, hogy Mussolini parancsára tíz évvel ezelőtt kezdték meg Agro Pontiniában a bonifiikációs munkálatokat: a Rómától délre fekvő mocsaras vidéket termősé tették, tanyákat, tanyaközpontokat, városokat építettek. Beszélt ezután Mussolinival való találkozásáról és elmondta, hogy közel három óráig lehetett Mussolini oldalán, közvetlen, hosszú beszélgetést folytathatott vele és megismerhette nézeteit a mezőgazdaságra és más kérdésre vonatkozóan. Így folytatta ezután nyilatkozatát: — Mussolini országépítő eszméinek alapgondolata a bonifica integrale, a föld és a faj javításának szerves kapcsolata, a természet és az ember erőinek céltudatos egyesítése, észszerű kihasználása a nemzeti újjászületés érdekében. Hangoztatta előttem, hogy a mezőgazdasági lakosság jóléte minden nemzet szilárd tartópillérét, a faj gyökereinek erősödését, a fejlődés biztosítékát jelenti. Az a vidék, amely még nemrégen maláriát terjesztő szúnyogok millióit tenyésztette, ma győzelmesen vívja Itália búzacsatáját, gyönyörű állatokat nevel, csatornázott, öntözött földjein 60.000 embernek ad munkát, kenyeret, pontosan százszor annyinak, mint azelőtt. Két évvel ezelőtt tanulmányutat tettem Agro Pontiniában és most meglepett a rohamos fejlődés. A modern tanyarendszer előnyei szembetűnők voltak. Elmondta Teleki Mihály, hogy Mussolini maga mutatta meg neki a kitűnő állatállományt. Ő megemlítette, hogy az olasz Maremanne szarvasmarhafajta az ősi magyar marha vérfelfrissítésére igen jól beválik. Mussolini kijelentette, hogy négy Maremanne bikát ajándékoz Magyarországnak. Teleki Mihály ezután a következőket mondotta: — A földeket kitűnően művelik, fejlesztik a sok munkaalkalmat adó rizstermelést, amelynek jelentőségét a Duce kiemelte előttem. Érdeklődéssel hallotta, hogy rizstermelési kísérleteink minőségi szempontból is kedvező eredményt mutatnak föl. Érésben lévő gyapotföldeket láttunk, más helyeken a gazdák az út mellé learatott gyapotot hoztak és büszkén mutatták, hogy szorgalmasan dolgoznak az olasz autarkia megvalósítása érdekében. Megkapó közvetlenséggel érintkezik a Duce a föld népével. Figyelmét senki sem kerüli el: biztatóan megszorítja a munkától kérges gazdakezeket, megfogja a vállukat, arcukat simogatja, megöleli a gyermekeket és ahol megjelenik, mosolylyal, boldog könnyekkel derülnek föl az arcok. Mussolini valóban népének szerető, megértő atyja. Megemlékezett Teleki miniszter a sabaudiai tengerésziskola növendékeinek díszlepéséről, amellyel kapcsolatban Mussolini hangsúlyozta, mennyire fontosnak tartja az ifjúság fegyelmezését. Olaszországban a fiúk már hatéves koruktól fogva kiképzést nyernek az ifjúsági szervezetekben. Elmondta, hogy a tömes lelkes kiáltásai között állandóan felhangzott: „Vinceremo — győzni fogunk!" — Itália győzelme — mondotta Teleki Mihály — számukra természetes dolog. Ugyanezt éreztem, én is, amikor a Ducet hallgattam. Beszélt ezután Teleki miniszter a Mussolinival megtett utazás többi részéről és kiemelte, hogy Mussolini szavából ismételten kicsendült 3. oldal •