Népszava, 1941. augusztus (69. évfolyam, 173–197. sz.)

1941-08-24 / 191. szám

8. «Ida! NÉPSZAVA 1941 augusztus 24. vasárnap Mai színész, mai színjátszás, mai színház írta: Erdődy János Nem mondunk ki túlságosan meglepő igazságot azzal, hogy a művészet minden korban, a kö­zösség életének minden egyéb megnyilatkozásával egyetemben, a termelőviszonyok függvénye. Szükségesnek látszik mégis pa­pírra vetni ezt a közhelyszerű megállapítást, mert csak ennek állandó és szigorú szem előtt tar­tásával szabadulhatunk a ködös és irrealitásokban járó esztétikák megk­ötéseitől. A művészet jelen­ségeit ugyanúgy a valóság tala­jára nehezedőknek kell tekinte­nünk, mint minden más emberi megnyilvánulást és amint más területeken is a mozgás fejlődési vonalában figyeljük meg a jelen­ségeket, a művészetet sem szabad statikus örök­ állandónak ven­nünk. A mozgás az élet drámája és a drámában, a színjátszásban az élet mozgását vetíti az alkotó író­művész és az ő betűit kelti han­gos és látható életre a színjátszó művész. Az élet dialektikus szemléletét mi sem tükrözi hívebben, mint egy nagy klasszikus dráma, egy Shakespeare-darab például, ahol az érzések, indulatok végletes ket­tősségének ellentéte rohanó moz­gásban fejleszti — összeütközve és egymásba olvadva — önmagát, hogy a mű befejező szintézisé­ben oldódjék fel végül. A szín­játszó is csak ezt a vonalat kö­vetheti, ha hűséges közvetítője akar lenni a műnek, az önmagá­ban hordott ellentétet kell meg­mutatnia, hogy fejlődését lát­tassa. Kurta néhány sorban így ju­tunk el pillanatok alatt a kérdés lény­egéhez: a színjátszás mai suta topogosához és kátyúba­jutottságához. Olyan egyszerű az hiba, hogy lényegét nem is kell hosszas kutatás tárgyévá tenni, a józan szemlélés igen gyorsan megtalálja. Az élet divatát mos­tanában diktáló egyrétű bölcse­leti felfogás lehetetlenné teszi a színjátszó számára, hogy a for­rongó dialektikus kettősséget tegye alkotó munkájának közép­pontjába. A „vagy-vagy" fejlő­désellenes szelleme, a kemény „igen-nem"-dilemma megbénítja a színjátszót, abba a hamis felfo­gásba kergeti, hogy úgynevezett „tiszta típust" formáljon művészi munkájával, egysíkú embert. Egy sütőn pedig legfeljebb topogni le­het, változatlanul egyhelyben mo­zogni, a fejlődés és fokozatos ala­kulás minden lehetősége nélkül. Ez az aggasztó tünet leginkább az igazán nagy klasszikusok mai előadásain figyelhető meg. Szám­talanszor látunk tehetséges, jobb sorsra érdemes színművészeket, amint, kétségbeesetten vergődnek, birkóznak a feladattal, érzik ösz­tönösen, hogy valami nincs rend­jén, de nem találják meg a meg­oldást, mert színészi neveltetésük és rendezőjük téves szempontja ketrecbe zárja őket, elfogja elő­lük a perspektívát. A mai színész­nevelés fakó rutint ad csupán és a rendezők legtöbbje munkájának fontosságát a színrelépések és tá­vozások szabályozásában, esetleg egyes test­mozdulatok beállításá­ban látja, nem érzi át annak je­lentőségét, hogy a szerep örvé­nyébe lökött színész bizonytalan dadogásából, határozatlan próbál­kozásaiból kifogja és maradan­dóvá rögzíttesse az értékes rá­hibázásokat. A színész magárahagy­ottan ténfereg kétségei között. Ha jó­szándékú és vérbéli művész, ak­kor egész pályafutása során in­gadozni fog, keresi a jó utat és sokszor el-elkapja a helyes meg­oldást, ha pedig gyenge ember, megadja magát, sorsának, kezdeti aggályait elfojtja és sztár lesz belőle, vagy névtelen színész­közkatona, mindenképpen a rutin rabszolgája, kész patronokat húz új szerepeire és tapsra vadászik. neve például ennek a betegségnek az, hogy minden színház sietve igyekszik biztosítani magának olyan színpadi gyakorlattal rendelkező egyének föllépését, akik nevük ara­nyozott fényével becsábítják a kö­zönséget a nézőtérre. Ezeknek az egyéneknek kiválasztásánál aztán a legkevésbé sem törődnek azzal, hogy az illető művésze vagy csupán sztár. Olyan gonddal és riadt iparko­dással igyekeznek anyagilag bizto­sítani a színházi gépezet zavartalan és hasznothajtó működését, hogy ebben a roppant igyekvésben más, szerintük mellékes szempontok ér­vényesítésére nem marad idejük, sem erejük. Ennek a romboló be­tegségnek egyik jellegzetes bőr­kiütése a mostanáiban egyre vesze­delmesebb arányokat öltő bérlet­túltengés. Azt a vágyat tükrözi vissza ez a jelenség, hogy már szeptemberben, az évad elején szeretnék eladottnak látni a szín­ház májusi nézőterét is. A bérletek óriásira dagadó száma pedig még egy súlyos következményt von maga után: a bérlet kötelez, a kö­zönség követelőző, annyi darabot­ kell az évadban bemutatni, ameny­­­nyinek becsületes és gondos elő­készítésére, végigpróbálására idő nem jut, így az egyes darabok hiányos kidolgozottságban, kellő előkészületek nélkül kerülnek a színpadra és sivár bizonyítékai a színházvezetés mostani ferde utai-i­nak. Készületlenség A készületlenség egyébként is jel­lemzője a most induló színházi évadnak. El kell ismernünk, hogy külső körülmények is szerepet ját­szottak ennek előidézésében: a nyi­tási engedélyek közismert­­késkedel­m­­es kiadása, a szerződtethető művészszemélyzet egyes tagjai kö­rül kialakult viták és a tisztázat­lanság azon a téren, hogy melyik színészit szabad egyáltalán szerződ­tetni az induló évadra. Az igazga­tók nem voltak biztosak abban, hogy lesz-e színházuik és nem tud­ták az utolsó pillanatig, hogy me­lyik színésszel köthetnek megálla­podást. A színházak körül kavargó zűri­zavart ezek a körülmények jelentő­sen fokozták és hozájárultak, hogy­ az induló évad elé kissé szkeptikus­­an nézzünk. Rendezők Az induló színházi évad küszö­bén azonban a kérdés elvi vizs­gálata mellett nem hanyagolhatjuk el a gyakorlati, napi időszerűségű tüneteket sem. A gerincbetegség mellett más testrészek sem egészsé­gesek, sokszor egészen aprónak látszó bajok mélyein gyökereznek és" válságos betegség okozóivá vál­hatnak. Színiházaink egyik nagy fogya­tékossága a rendezőhiány. Ez meg­lehetősen szorosan kapcsolódik a fentebb vázolt elvi kérdéssel, a ren­dezőhi­ánynak egyik oka kétség­kívül a munkalehetőségnek és a művészi hatáskörnek az a nagy­fokú csökkenése, amit maguk a ren­dezők idéztek elő. A színpadi ren­dezés sok tekintetben valósággal az ügyelő munkakörének betölté­sére szűkül ahelyett, hogy mint az alkotó munka részese, a kollektív munka tevékenységének fontos oszlopa len­ne. A rendelő munkájénak elsatnyu­lásához természetesem más ténye­zők is járultak. Ezek legfontosab­bika talán az a kérdés, amelyről hasábjainkon már számos alkalom­mal írtunk: a sztárprobléma. Az elkapatott és reklámok sugárkévé­jébe állított, mesterségesen nép­szerűvé tett neves álművészek sok­szor bizony méltóságukon alulinak tartják, hogy a rendezői utasítások szellemében dolgozzák ki szerepü­ket. Ilyen e­setben azután a jószán­dékú, valamit elérni akaró, alkotni kívánó rendező — aki éppen e tu­lajdonságai miatt sohasem tartozik a nagyszájú rendezősztárok közé — kénytelen visszahúzódni, mert a neves sztárral való összekülönbö­zés esetén nyilván ő húzná a rövi­debbet. Ennek az esetnek gyakori megismétlődése azután a legtisztes­ségesebb rendezőt is fokozatosan elkedvetleníti, megfosztja alkotás­vágyától és szürke sablonná szín­teleníti működését. Üzlet A művészet nem bársonykaros­szék. A művész verejtékesen küzd anyagával, az ellenséges erőkkel és még önmagával is. Megfeszített erőkifejtés és harc nélkül elképzel­hetetlen az érté­kes művészi alkotó­munka. Ahol ezt a vezetőelvet el­felejtik, vagy ki akarják küszö­bölni, el kell sorvadnia a művészet­nek. Azoknál az úgynevezett művészi vállalkozásoknál, ahol a vállalatot pénzelő tőkés érdekeltség szava a döntő minden kérdésben, a jövedel­mezőséget tartják szem előtt és min­den kockázatot a minimálisra sze­retnének csökkenteni. Ennek mér­hetetlen káros hatása meg is mu­tatkozik elsősorban a kemutatássra kerülő darabok kiválasztásában, de a színházak életének egyéb meg­nyilvá­nulásaiban is. Jellegzetes­en­ Monopólium Hangsúlyozottan nem elvi je­lentőségű kérdés, csak a budapesti színházak helyzetére gyakorol be­folyást a Nemzeti Színház-konszern bővülése. A Pesti Színház megszer­zésével most már három állandó és egy esetenkénti színház került, a Nemzeti igazgatóságának irányí­tása alá. Ez a színházcsoport, azzal, hogy magántőkés szempontok nem befolyásolják és nagy kiterjedésé­vel egyre inkább monopólisztikus ,jelleget ölt. Az elmúlt idők tapasz­talatai meglehetősen jogosulttá te­szik az aggódást, hogy a monopól­rendszer számos hibájában leledzik majd ez a szétágazó színházi vál­lalkozás. Egyre inkább hiányozni fog belőle a művészi verseny kény­szerének hajtóereje, automatikusan működő hivatallá válik, rögzített bérlőgérdájának azt nyújthatja, amit éppen akar és a biztonság ké­nyelmes tornyában veszedelmesen ellustulhat. A Nemzeti Színház-csoport bővü­lésének szociális vonatkozásai mel­lett sem mehetünk el szó nélkül. A közös irányítás alá vont színhá­zak számának szaporodásával a munkahelyek száma nőtt, de sem a művészszemélyzet, sem a mű­szaki munkások számában nem történt említésre méltó gyarapo­dás. Így a vállalat a fölszaporodott munkában igen erősen igénybe v­eszi majd személyzetét, ennek pedig a munkaügyi szempontból való kifogásolhatóság mellett mű­vészi szempontból sem volna sza­bad megtörténnie. A munkában fáradt művész nem adhatja képes­ségének teljes kifejtését, a túlzott foglalkoztatás föltétlenül a művé­szi érték rovására megy. Kritika A hidegen figyelő és szókimondó ellenőrzés, a kritika igen sokat ja­víthat a hibákon. Ha a magyar színjátszás állandóan magán érezné bírálóinak tárgyilagos szemét, kissé több gondot fordítana önmagára és ügyelne arra, hogy a hibák el ne burjánozzanak. A napilapo­k kritikai tevékenysége a mostani időkben erősen össze­zsugorodott, a csökkentett lapterje­delem megfogyatkozott sorai másra kellenek és a napilapok olvasó­közönség® is másodsorban várja csak lapjától a művészi diet jelensé­geinek vizsgálatát A nagy föladat, a bírálat őrködő gondja ésaineoil teljesen a színházi szaklapokra há­­­rulna tehát. Színházi szaklap pedig nincsez. Helyesebben: kritikát gyakorló, a kifejezés igaz értelmében bíráló színházi szaklap nincs. A színházi kérdéseikkel foglalkozó hetilapok gondosan követik a régi vicae ván­dori hagyományt és fontosabbnak tartják az ismert színésznők és szí­nészek magánéletének érdekességeit, és a bemutatás előtt álló műveiket hirdető ismertetések közlését, mint a komoly kritikáit. A bemutatók után persze kritikát is közölnek, ez azonban sohasem mentes annak a szoros kapcsolatnak nyomaitól, amelyben a színházi lapok a közte munka folytán állnak a színházak­­­kal. Nem akarunk ezzel bárkit is vádolni, tény azonban, hogy nem lehet teljesen tárgyilagos bíráló az a kritikus, aki a színházzal állandó kapcsolatot tart, úgyszólván bábás­kodik az előadások előkészületeinél. Elvi jelentőségű tévelygések és a­­ pillanatnyi, a helyzetből adódó hibák, a színjátszás mai válságos helyzetének előidézői. Ezekben a sorokban csak érintettük a problé­mákat, részletes kianalizálásak jó­val több helyet igényein®, csak ujjmutatást akartunk adni, a jó­szándékú színházi emberek talán észrevesznek ez­ek nyomán valamit és megpróbálnak segíteni azon, amin segíteni kell. Mert segíteni kell, addig is, míg a színjátszás lényegi és gyökeres reformálá­sára, új alapokon való megszervezésére sor kerülhet. Az addig múló időt is át kell valahogy vészelni, hogy ami értéket a múlt­ból megmenthetü­nk, legalább az ne vesszen el. Az új utak keresése mellett a pillanatnyi helyzet is követeli a megoldást és a hibák lecsiszolása fontos akkor is, ha a színjátszás egész területét átható új szempon­tok érvényesítésére ezidő szer­int még nem is adódik alkalom. legjobb és legolcsóbb áru is eladatlanul hever, ha HIRDETÉSSEL* nem hívja, föl rá a közönség figyelmét!

Next