Népszava, 1942. május (70. évfolyam, 98–121. sz.)

1942-05-24 / 116. szám

8. oldal NÉPSZAVA 1935 május­­22. vasárnap J K­andamávits, Shakespeare: „Falstaff" — Nemzeti Színház — A Nemzeti Színháznak végre eszébe jutott, hogy más kötelessége is van, mint „Győri kaland"-ok, ,visszonylázadás"-ok és jószándékú, de unalmas „Dárday-ház"-ak színre­hozatala. A kezdő nyári melegben végre hajlandó Shakespeare-dara­bot játszani. Shakespeare. Ez a név maga a dráma, a színjátszás teljessége és az élet egyben. Sokszáz embert alkotott, élő, reális, húsból, vérből formált embereket, tarka sorsokat szőtt gyászfekete és hússzínű piros szálakból, zsibongó százak különbö­zése és harmonikusan ember­ volta olvad életművében örök szintézissé és ez a szintézis: Shakespeare. Legigazabb, legemberibb figurái­nak élcsapatában a legelsők között látjuk Falstaff­ot, a gyávaság, iszá­kosság, falánkság testszagú hús­tömbjét és a színes hazugságok selyempalástjába burkolódzó örök költészet szellemét egy személyben. Teste a szenny, szava a csillogás. Amíg betűt ismerő ember él a föl­dön, bizonyára megmarad Falstaff alakja, akinek nevét viseli címében a most bemutatott mű. Ez a darab nem ismeretes a ma­gyar közönség előtt „Falstaff" cím­mel. Összevonták, tömörebbé for­málták a meglehetősen terjengős, kétrészes ,,IV. Henrik"-et,, színeket kevertek bele a „Windsori víg asz­szonyok" vidámságából és ezzel, a szokott dramaturgiai műtéteknél nagyobb méretű beavatkozással egy-estés darabbá alakították: a cselekmény középpontjába pedig Falstaff került, a hazudozó hústo­rony. Ortodox Shakespeare-tiszte­lők számára eléggé megdöbbentő lehet ez a merész húzás, ha azon­ban azt az álláspontot fogadjuk el, hogy a változott kor változott közön­sége, a megváltozott színjátszóstí­lus, más színpad és más drámalátás indokolttá teszi néha a nagy mű­vek korszerű „adaptálását", akkor csak az a kérdés, hogy ezt a műve­letet a mű és kora, másrészről pe­dig a mű színpadi szellemének he­lyes összehangolásával hajtották-e végre. Ha az új szöveget olvassuk, eleven, tempós drá­maként és min­den ízében shakespearesen hat: ez részben a fordítás jó magyar szö­vegének is érdeme, a helyesen hasz­nált, ízes magyar nyelv kiválóan alkalmas a Shakespeare-mondani­valók tolmácsolására. A fordító, Brassai Richárd nagy és jó munkát végzett. A shakes­pea­reszerűségi hibátlan volta már igazolja is utólag­ az ösz­szevonás helyes megoldását. Ha motívumokban és színekben szegé­nyedett, is a mű, nyert viszont tem­póban és ez sokért kárpótol, külö­nösen, mivel nem érzik rajta, ide­gen íz, a darab menete shakespea­rei maradt. Shakespeare azonban nem olvas­nivalót írt, hanem színjátékot. Itt van a baj. A Nemzeti Színház ezúttal sok mindent jóvátehetett volna, amit mulasztott és hibázott az elmúlt évadban, a mostani elő­adás azonban nem alkalmas erre, sőt szaporítja a kifogásolnivalók számát. Hamis, élettelen hangok koncertje a „Falstaff" előadása. A bővérű, élettől buzgó darabot a már-már csaknem­­ teljesen rosszértelmű „nemzetiszínházi stílusban" adták elő. Hibás szereposztás, iskolás ren­dezés, unalmas díszletezé­s köríti azt a színészi előadómodort, amelynek legjellegzetesebb képviselője Nagy Adorján (Henrik király). A színé­szek, akik ebben a stílusban sza­valják végig szerepüket, így mon­danak például egy egyszerű mon­datot: „Én (itt magukra mutatnak, aztán a földre) itt maradok, ti pe­dig (ujjuk a partnerek felé bök) távozzatok! (nagy taglejtés, hogy alerre távozzanak)." Röviden: meg­játszanak minden mondatrészt, eset­leg minden szót és ezzel eljátsszák a lehetőségét is annak, hogy a sze­repet testükkel formálhassák, dek­lamálás a hangjuk, külsőségek kí­sérő gesztusa a mozgásuk, hidegen kívül maradnak a szerepen és a kö­zönséget is hidegen és kívül hagy­gyák A fiatal rendező, Fábri Zol­tán nem tudott ez ellen tenni, vagy nem merte keményen megfogni szí­nészeit és sorsára bízta az előadást. Ez a fakó és bádogkolompként kongó modor azután átragadt még azokra a színészekre is, akik egyéb­ként — helyes és keménykezű ren­dezés mellett — mentesek ettől a bűntől. Nagy Adorján, Ónody Ákos, Lehotay Árpád és Gabányi László stílusa lebegett a színen és kevesen tudtak szabadulni a nyomasztó ha­tás alól. Alapvető hiba volt, hogy a címszerepet Lehotay Árpádra osztották: ennek az egyes szerepei­ben jó színésznek semmi köze sem volt Falstaffhoz, imbolygott a mai társalgási beszéd és a semmit­mondó szavalás között, nem találta meg a hangot. És, ami a legna­gyobb baj: nincs humora. A darab vaskos, izzadtság- és borszagú, de életteljes poénjeit kényszeredetten, erőltetve mondta, mozgása sem Falstaffé volt, hanem egy színészé, aki igazgatósági parancsra Fal­staffot játssza. A másik fontos és nagy szerepben Nagy Adorján olyan korrekt és kifogástalan ma­gyarsággal beszélt, hogy ebben igyekezete mellett minden egyéb­ről megfeledkezett. Volt néhány fénypontja is az előadásnak, hála érte azoknak a színészeknek, akiknek érdeme. Na­szódy Sándor nővére hibáiban és túlzásaiban is rokonszenves alakí­tás, érződött rajta, hogy a fiatal színész átérzi és lelkesedéssel ala­kítja a forróvérű lázadót, jobb ren­dezőt kívánunk neki, mert megér­demli. Rajczi Lajos Poiny szerepét játszotta, minden ízében kifogásta­lan volt, humorában is félelmes, sötét gazember, jellemének egyet­len világos pontja a baráti ragasz­kodás a fiatal Henrikhez és ez a világos pont ragyogott és csillo­gott Rajczi alakításában. Major Tamás sötét Glendowerje kevésbé sikerült, korszerűtlen, túlságosan mai intrikus volt, második s­zerepé­ben. Pistolban azonban ragyogó és emlékezetes alakítást nyújtott. Torz, vastagfülű, szőrpamacsos maszkja, bukdácsolása, felböffenő mérgeskedése, ádáz hetvenkedése igazi komédiázás. Shakespeare-da­rabhoz méltó művész teljesítménye. Maszkban és alakításban .Jó mel­lékszereplők voltak a falusiak kö­zül: Pethes Sándor, Pásztor János (a csaposfiú szerepében is friss és mulatságos volt), Tassi András, Ponarácz és Bicskei akadémiai nö­vendékek. Apáthy Imre hibázott önmaga ellen: ez a különben ki­tűnő fiatal színész nem függetlení­tette magát mindenütt a rossz ha­tásoktól, sok­­jelenetét elrontotta a s­zínpadon terjengő hamis levegő. U­g­yanerre a s­orsra jutott Zsilaky László is. Mindkettőjüknek sürgő­sen jóvá kell tenniök ezt, biztosak vagyunk benne, hogy jóvá is tud­ják tenni. Vándory Margit szerepé­hez híven vaskos, tenyeres-talpas volt­ a színészgárda, sajnálatos ket­téválasztásánál a jobb csoportba kell őt állítani. A többi színészt vagy nem lehe­tett észrevenni jelentéktelenségé­ben, vagy pedig jobb nem észre­venni őket. Külön kell megemlíte­nünk Szabó Margitot, aki a kocs­márosné pompás szerepében való­ságos hajtóvadászatot rendezett je­leneteinek csattanói ellen. Sikerrel. A színpadi beállítás: állandóan egyforma, úgynevezett „módosított Shakespeare-színpad" és a ruhas­zí­nezéssel elválasztott két párt­­­el­mélet is helyesnek tartható, a szy­a­korlatban azonban egyhangúvá tette az előadást. Erdődy János Végéhez közeledik az Operaház évadja. Ilyenkor válik esedékessé, hogy a dalszínház igaz­gatósága előzetes közleményt bo­csát ki a jövő évadra vonatkozó terveiről. Ennek az előzetes közleménynek — amely befejezett tények elé állítja a zenekritikust —, illő sze­rénységgel bár, de elébe szeret­nénk vágni a magunk javaslatai­val. Ezáltal kellő időben elhárítani kívánjuk magunktól az esetleges ki­fogásainkra alkalmazható viszon­vodat, hogy hallgattunk óhajaink­kal, vagy pedig túl későn nyilvání­tottuk ajánlatainkat. Látni szeretnék elsősorban, hogy az Operaház ne szorítkozzék eddigi il­ozart-műsorára, hanem folytassa annak kiépítését. Sorra kerülhetne akár az ,,Idomeneo", akár a „Titus kegyelme", de mindenesetre egyik a két klasszikus remekmű közül. W­agner mellett kétségtelenül Verdi az operaműsor legerősebb sarokpillére. S teljes joggal, mert Verdi a 19. század operairodal­mának Wagner mellett legszámot­tevőbb mestere. Éppen ezért szük­séges, hogy közönségünk megismer­kedjék a „Macbeth" és ,­Ernani" szépségeivel is. Különösen a , Mac­beth"-től várunk sokat, mert Verdi — önmagának­­ legszigorúbb, irgal­matlan kritikusa — ezt a művét nagyon értékelte és ugyanoly gyö­keres átdolgozásoknak vetette alá, akárcsak a ,Don Carlos"-t, amely­nek disszműveiben a harmadik he­lyet juttatjuk mingyárt a ,,Fall­staff" és az „Othello" után. Elvégre éppen az egészséges Verdi-kultusz szempontjából fontos, hogy ezek a kiteljesedett, nagyszabású mester­művek— közéjük számítjuk még a ,,Simone Boccanegra"-t is, de nem a túlgyömöszölt és bombasztikus „Végzet hatalmá"-t — a műsor­tervezetben jobban kiegyensúlyoz­zák az ott még mindig túlsúlyban levő ifjúkori elcsépelt sláger­operákat. Régóta esedékes Debussy impresz­ezionista remekművének, a „Pellé­as és Mélisande"-nak felújítása. Miért várat magára oly sokáig ez a rep­ríz, amelyről mindenki beszél, ame­lyet minduntalan beígérnek és amelynek ügye mindazonáltal foly­vást halasztódik, mintha valami titkos okból nem mernének hozzá­nyúlni!? S miért nem támasztják fel ismét Musszorgszkij monumen­tális történelmi zenedrámá­ját, a „Borisz Godunov"-ot? Évek óta méltatlanul porosodik a süllyesztő­ben ez is!. S itt van végül az újdonságok kérdése. Sajnos, igaz, hogy a leg­újabb termés nem nagyon kiadós — nemcsak nálunk, hanem nemzetközi viszonylatban is. Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy egyál­talán nincs előadásra méltó modern opera. Valamennyi között kétség­telenül Alban Berg ,,­Vezzek"-je a legértékesebb. Tudjuk jól, hogy irányzata és Georg Büchner szö­vegkönyve nem felel meg a mai korszellemnek, ezért jelenleg nem is reklamáljuk. De van más Alban Berg­overa is, a Frank Wedekind szövegére készült „Lulu" és itt van Ferruccio Busoni igen érdekes ,,Faust"-ja. Paul Hindemith kiváló „Mat­hisz festő"-je. Ezek értékes modern műalkotások és jóval in­kább érdemlik meg a betanítás fá­radságos munkáját, mint holmi .André Chénier"-repríz, vagy Zan­donni-bemutató! _ Akaratlanul is ellenpropagandát űz az Operaház, ha — jóhiszeműen bár — most egyre-másra adja elő az olyan „mai" műveket, amelyek­ kel a modern operatermés hitelét, rontja. Saját kárát vallja mert, a nagyközönségnek amúgy sem erős bizalmát végleg megingatja ezzel. Vannak még művek, amelyekkel megszilárdíthatja ezt a gyengült bizalmat! (—. —•) Nyári muri A Vidám Színház péntek esti máso­dik premierjén egy német bohózatot mutatott be. (Julius Horst írta, K­ar­sányi Zsolt fordította.) Magáról a da­­rabról nem érdemes sokat írni: kis­polgári levegő lengi körül és legfeljebb igénytelen helyzetkomikumok bírják nevetésre az embert. Az előadás viszont, jó volt. Elsősorban Kőváry Gyulát kell említeni, aki ebben a bohózatszerepben­ is megmutatta, hogy ért az emberábrá­zoláshoz. Esetlenül csetlett-botlott a színpadon, de játéka nemcsak nevet­tetni akart, hanem egyúttal karikatúra is volt. Társa volt ebben Szalay Gyula­ is, míg a többi férfiszereplők (Kertész Dezső, Bihari Nándor és a többiek) a darab által meghatározott feladatukat teljesítették. A női szereplők közü­l Kökény Ilona állott az élen, míg­ a fia­tal Török Ilona élénk és jókedvű alakí­tásával sikeresen mutatkozott be a szín­padon. A budapesti színpadokon jobb nyári bohózatot is bemutattak már. (­s­­a) Meghalt Petheő Attila Petheő Attila, a Nemzeti Színház örökös tagja pénteken délután hosszú szenvedés után meghalt. Petheő Attila 1891-ben született, pá­­­­lyáját 1910-ben a Magyar Színház szín­padán kezdte, 1921-ben lett a Nem­isti Színház tagja, örökös taggá a színház százéves jubileumán nevezték ki. Sok­oldalú, többféle szerepkörben működ­ő­ színész volt. A Nemzeti saját halottján­­ak tekinti, kedden délután díszsír­helyre temetik. C) ELMARADT A VÍGSZÍNHÁZ PÉN­TEKI ELŐADÁSA, mert Fényes Aliz, aki Nagyváradon vendégszerepelt, autó­jával viharba került, elakadt, és nem­ érkezett időre vissza. (•) ÚJ MAGYAR FÉRFIKAROK. Aaz „Apollo" zeneműfolyóirat legújabb ket­­­es száma érdekes tartalommal jelent meg. Tartalmazza dr Kókai Rezső „Ist­­ván király" oratóriumának „Regős ének" című férfikarát, Gáspár János „Vándormadár" karát, Veress Gábor­­ „Székely dalok" című sorozatát. Verdi „Rigoletto" című operájából az össze­esküvők karához kitűnő magyar új szöveget írt Lovászy Márton. A füzete tartalmát Lisznyay-Szabó Gábor „Ta­vaszi dal" című kórusa, Kereszty Ist­ván, a Nemzeti Múzeum zenei osztály­igazgatójának Petőfi „Csatadal"-a egé­szíti ki. (1) PÜNKÖSDVASÁRNAP ZÁRVA VAN A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum igazgató­sága közli, hogy május 24-én, pünkösdvasár­nap gyűjteményeit zárva tartja. Május 25-én, pünkösdhétfőn a rendes időben, dél­előtt 9—'/12-ig áll a múzeum a látogató kö­zönség rendelkezésére. (…) AZ „OLASZ SZEMLE" ÚJ SZÁMA. A magyarországi Olasz Kultúrintézet tu­dományos folyóiratának, az „Olasz Szemlé"-­ nek újabb hatalmas kötete jelent meg. Ge­­revich Tibor, Huszti József, Névasthy Károly, Várady Imre, Gáldi László, Kardos Tibor, Karay Kálmán és Ibrányi István ta­nulmányai teszik érdekessé a kötetet. (?) „RÉGÉSZETI ÁSATÁSOK LÍBIÁBAN." Pietro Romanelti római egyetemi tantár má­jus 20-án, kedden, 6 órai kezdettel a Bölcsé­szettudományi Kar nagy előadótermében tart „Régészeti ásatások Líbiában" címmel vetített képes előadást. SZÍNHÁZI ÉS FILMKÖZLEMÉNYEK „MINDENKI GYANÚS!" - hirdetik a plakátok és valóban mindenkit gyanúba vesz Patrik Bergman, ennek a filmnek fő­szereplője, amíg a tettest előkeríti. A gengszterfilmek kedvelt színhelyein forog a felvevőgép lencséje, kirabolt páncélszek­rény, banditák borgőzös tanyája, robogó gépfegyveres autó a villámgyorsasággal ro­bogó történet színhelye, de elvezet a cselek­mény Galli Giovanni primadonna öltöző­jébe és a színház világának mindig érdekes titkai közé is. A „Mindenki gyanús!" a City filmszínház mai szenzációja.

Next