Népszava, 1942. december (70. évfolyam, 272–295. sz.)

1942-12-25 / 292. szám

A HOLNAP MAGYARO összes lovai jó kondícióban legye­nek. — Az előbb említette Professzor úr, hogy a felfedezések a nyomorúságnak is forrásai lehetnek. Általában azt hi­szik, hogy minden tudományos felfe­dezés csak előbbre viszi a fejlődést. — A mai rettenetes pusztító esz­közök is a mi munkánkból nőttek ki. Mi erről nem tehetünk. A tudo­mány csak csodás, fantasztikusan hatásos eszközöket termel, amelyek­kel egyaránt lehet építeni, életet és boldogságot árasztani vagy rom­bolni, halált és nyomorúságot szórni. Ha az emberiség egyszer odaemelkedne, hogy megtanulná, hogy a tudomány eredményeit csak az előbbire, használja és hogy a gé­peknek ura és ne szolgája legyen, a gazdagságnak, boldogságnak és kultúrának oly kora következhetne, melynek megálmodására a legerő­sebb fantázia is elégtelen. Kállai Gyula Szekfü Gyula: Vá­l­a­s­z a magyar népi műveltség dolgában Akinek fiatalabb koráiban sok po­lémia jutott osztályrészül, s a­ki vita hevében tollával nemcsak tárgyi igazságát, hanem írói és emberi becsületét is kénytelen volt megvédelmezni, annál érthető, ha idővel elfásul a támadásokkal szemben ha „más viharokat is lát­ván", nem tartja többé érdemesnek polémiába bocsátkozni. És ha ilyen állapotban évtizedek múlnak el a feje fölött, lassanként­ több olyan dolgot tanul meg, melyeik egyene­sen visszatartják a vitába bocsát­kozástól. Megtanulja ugyanis, hogy az igazságot és a tények ismerését csak ideig-óráig lehet elhomályosí­tani s ennélfogva nem szükséges azokat ,mindenféle átmeneti embe­rekkel szemben megvédelmeznünk. A másik pediig, amit megtanul, a türelem embertársaink tévelygésé­hez, nagyzolásához és rosszindula­tához, s ezt a türelmet annál inkább megengedhetjük magunknak, minél biztosabbak vagyunk az igazság majdani elkövetkezésében. Ilyenféle okokból nem válaszolok most a Népszava cikkírójának, aki Ady Endréit és Justh Gyulát védel­mezte meg tőlem. Adyról évek so­rán át különböző kapcsolatban el­mondtam véleményemet s nem sze­retném a mai írók gyakorlatához híven önmagamat elismételnem. Justh Gyulát és meddő szenvedé­lyét illetőleg pediig a helyes szem­mérték úgysem lesz egyszer majd párt­politikaiilag továb­b leplezhető. Itt tehát nincs mit mondanom, de más a helyzet azon cikkek dolgá­ban, melyeket a Népszava a pa­rasztművelődésről írt „Magyar Nemzet"-beli cikkemre válasz gya­nánt hozott ennek az évnek július, augusztus és szeptember havában. Körülbelül tíz cikkben foglalkoztak állításaimmal és vitték azokat to­vább a Népszava cikkírói, mind­nyájan, talán az egy Nagy­­Istvánt kivéve, igen tárgyilagosan. Ami­kor tehát válaszolok nekik, akkor nem polémiát végzek, hanem velük vállvetve próbálom tisztázni azt a magyarságunkra végtelen nagy­jelentőségű dolgot, amit m­a álta­lában népi kultúrának neveznek. * Mióta a görög, római és keresz­tény szellem munkába vette Európa népeit, az, amiit igazában művelt­ségnek nevezünk, sohasem volt tisztán népi, legföljebb gyökereit bírta a népi talajban. De minél ma­gasabbra nőtt, annál inkább eltá­volodott népi eredetétől. A görög dráma kétségtelenül népi-vallásos eredetű volt, de ki merné Sophok­les és Euripides művészetét egy­szerűen népinek nevezni? Erzsébet Angliájában és annak legszebb ki­virágzásában, a shakespearei drá­mában is sok volt az őseredeti elem, de ha csak ez lett volna benne, akkor Shakespeare nem le­­hetne minden korszak taní­tóm­es­te­re. Ugyanez áll Pheid­ias, Raffael­­'s Michelangelo műveire, vagy­­roethere, aki nagy szeretettel ta­nulmányozta a népköltészetet, né­metet és idegent, többek között a szerbet is, de művészetében több volt, mint népies. De a műveltség­nek nemcsak ily tárgyi és sze­mélyi elemei, hanem szellemi tar­talma sem nevezhető semmiképpen kizárólag népinek. Hogy mi, kü­lönböző foglalkozású, eredetű és műveltségű emberek eltűrjük egy­mást, békességben élünk, hasznos módon kicseréljük tudásunkat és annak termékeit, ez a tulajdonsá­gunk, mely minden társadalmi élet alapja, nem paraszti vagy népi eredetű kifejlődését és a mindennapi életbe való szétágazá­sát csupa népfölötti szellemi áram­latnak köszönhetjük: a római sztoi­kusoktól, köztük egy Cicero nevű nagyúrtól megindított természet­jogi szemléletnek, a­z újkezele­ji vá­rosi életnek, a barokk fejedelmi, udvari kultúrának s nem utolsósor­ban a keresztény felebaráti szere­tet alkalmazásának. Aminthogy bi­zonyos, hogy tiszta népi kultúráik kizárólagos érvényesülése esetén Európa nemzetei nemcsak művelt­ségben, de még számban sem köze­lítették volna meg tényleges fejlő­désük fokát: az az Európa, mely megmaradt volna a népi művelt­ségben, gyér lakosságú pásztor- és földművestörzsek kontinense ma­radt volna, melyek egymással har­colhattak, de közlekedés híján rossz termés esetén éhenhalhattak volna. A népi kultúra „kőben, fában és zenében" így mindörökre fennma­radt volna, a népdalnak és népi díszítőművészetnek nem­ kellett volna „már" konkurrenciával kü­ze­­denie, de nem lett volna orvos, aki gyógyítja a népet, sebész, aki ope­ráljon, kórház, ahol ezek dolgozza­nak, mérnök és vállalkozó, aki a technikát kifejlessze, ipart, gyára­kat, kereskedést hozzon létre, me­lyeik Európa népeit már­ régóta jobban és könnyebben táplálják, mert számára meg tudják szerezni a tengerentúli élelmiszereket, sem­mint ha Párizs és Berlin talaján, vagy Budapestnek legalább is tíz kerületében még mindig gabonát termelnének és állattenyésztés diva­toznék. Sőt az is bizonyos, hogy a népi kultúrák zavartalan uralma esetén az európai lakosságnak leg­nagyobb része meg sem születhetett volna, m­ert nem lett volna táplálék számára. * Népi és nemzeti, valamiint a nem­zetiekből összetett európai kultúra közt tehát különbség van: a népi kultúra kevesebb, a nemzeti több s ez utóbbi annál egészségesebb, mi­nél teljesebben magában foglalja lehetőleg az egész népi kultúrát. Említettem már, hogy az igazi mű­veltség gyökerei a­ népben vannak s ehhez képest az igazi nemzeti mű­veltségnek kell hogy egyik része legyen a népi műveltség. Azt el­ismerhetjük, hogy a mult század második felében nemzeti műveltsé­günk elszakadt a népitől, sok vo­natkozásban gyökértelenné vált, úgynevezett felépítménnyé, mely­nek kiesett az ősi, eredeti alapja. De nagyon tévedne az, aki azt hinné, hogy ezt a korábbi beteges egyoldalúságot manapság más iránybeli egyoldalúsággal lehetne jóvátenni és ha a baj eddig az volt, hogy a népi műveltség hát­térbe szorult a nemzetinek neve­zett magasabb mögött, ez azzal lenne gyógyítható, hogy most meg a nemzetit csapnák a sutba és egye­dül a népit ápolnók és imádnék. Ma már népi műveltségünk any­nyira átment a nemzetibe, hogy tiszta deszitilláciiója, amint azt a „népiesek" követelik, époly élvez­hetetlen lenne, mint ahogyan a desztillált vizet sem lehet élvezni az embernek. Ha összes színháza­ink melodraimatizált népballadákat ját­szanának, mozij­ainak pedig pálger­anta­li parasztok és paraszti szár­mazású egyetemi tanárok apoteó­zisát hirdetnék, csakhamar üresen maradnának, aminthogy filmszíné­szeink is jól tudják, hogy paraszti szerep mellett, ha egyéb nem, de duhaj földesúri és hódító mérnöki is kell­ a közönség állandó lelánco­lásához. (Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a mai mozi valami lényeges része lenne a­­kultúrának.) A népi és nemzeti műveltség egymáshoz való viszonyát ilykér megállapítva, szó sem­ lehet arról, hogy az előbbit, amennyiben az még megismerhető és felhasznál­ható, el kellene dobni, vagy hát­térbe szorítani. A népi kultúra ellen józan, művelt magyar ember nem beszélhet. Aminthogy tudtom­mal ilyen népellenes hang az utóbbi években nem is hallatszott, sőt el­lenkezőleg, sok magaskultúrájú em­ber fáradozik a népi műveltség maradványainak a rárakódott por­tól megtisztításán. Kodály és Bartók a legelsők, az ő munkájukat más téren végzik néprajzkutatóink, Győrffy István után Viski Károly, vagy a budapesti egyetem Magyar­ságkutató Intézete, ahol a magyar­ság nyelvi atlaszát, néprajzi atla­szát készítik, népmeséit, nyelv­járási szövegeit, régi énekesköny­veit s mindennemű régi és újabb szellemi termékeit gyűjtik, idősebb és ifjabb tudósoik, akik azonban a népi műveltségért dolgozva, eszük ágában sincs magasabb nemzeti és európai­­műveltségüket levetni.Már csak azért sem, mert akkor a­ kuta­tás és megismerés módszereit is el­vesztenék és ,n­ein­ dolgozhatnának tovább népükért. * A nehézség nem is ezen az olda­lon van, hanem a másikon, a népi műveltségnek kizárólagos híveinél, akik többnyire elméleti népimáda­tukban a nemzeti műveltségnek történeti s magasabb részeit egész egyszerűen kiirtásra szeretik ajánl­gatni. Ezzel a mozgalommal, mint irodalmi jelenséggel, nem szüksé­ges foglalkoznunk, hiszen kétségte­len, hogy napjaink népi frazeoló­giájába beágyazottan konjunktúra terméke s amint elkövetkezik min­den konjunktúrának kikerülhetet­len végzete, a dekonjunktúra, ez is háttérbe fog szorulni és helyet fog adni a népi és magasabb műveltség egészséges szintézisének. Addig is bármily hevesen ágál is a közéle­tünkben, nem kell attól tartani, hogy a nemzet igazán művelt réte­geiben komolyabb károkat okoz­hatna, sőt attól sem, hogy a fel­emelkedő parasztrétegek szellemi­ségét a maga képére alakíthatná. Ez utóbbi vonatkozásban bizonyára megvan a valószínűsége annak, hogy egyéni károk származzanak: a nemzeti ön­tudatosul­ás és művelő­dés kezdetén álló fiatal csoportok könnyen hajlamosak lehetnek arra, hogy megelégedjenek azzal az egyi tállal, melyet a mozgalom lesz falukra s attól jóllakva, nem kí­váncsiak többé az igazi, népi és tör- tr­téneti és európai elemeket egybe-­­­fogó magyar műveltségre. Mon­dom, ily veszedelem lehetséges, sőt itt-ott szemünk elé is kerül, de ez csak addig tart, amíg a népi fel­emelkedés egyéni jószerencse, egyéni tudásvágy és törekvés kö­vetkeztében áll elő, nem pedig az egész kiterjedt társadalmi osztály anyagi és szellemi művelődésével. Az egyéni felemelkedés rengeteg fáradságot, szenvedést kíván s em­berileg érthető, hogy a műveltségre ilykép szert tevők keserűséggel szí­vükben köszöntenek be a magasabb műveltségi rétegbe s végzetesen, jóvátehetetlenül hajlamosak arra, hogy abból csak azt fogadják el értéknek, ami korábbi életük­kel, foglalkozásukkal valamiképpen kapcsolatos. Már­pedig nincs nagyobb téve­dés, mint egy nemzet javaiban személyes élmények, egyéni rokon­ és ellenszenv szerint válogatni. A­ nemzeti műveltség nagy egység, melynek létrehozásán századok hosszú során urak és parasztok, papok, nemesek, tanítók, munkások egyképpen fáradoztak. Ha úgy ta­láljuk, hogy ed­dig még kevés zsel­lér és kevés munkás jutott hozzá a nemzet szellemi értékei gyarapítá­sához, akkor arra kell törekednünk, hogy ezek a rétegek felemelkedje­nek és minél több szellemi munkát termeljenek a kénytelenül elmu­lasztottak jóvátételére. Aki azonban ehelyett meg akarja semmisíteni azt a kultúrát, melyet a történet megmásíthatlan folyamán nem az ő társadalmi osztálya termelt ki, az csak saját szenvedélyei vaksá­gáról tesz tanúságot. A baj ott van, ha a földmunkás a magyar kultú­rából a földmunkásvonatkozásokon kívül mást nem tart igazi értéknek, amint a schizoid lelkialkatú ember meg csak a schizoid írókat ismeri el magyar íróknak. Mintha akad­hatna olyan éretlen király, aki csak királyokról írt könyveket olvasna! Mindezek remélhetőleg átmeneti bajok s el fog következni az idő — nincs hadviselő fél, mely ne ígérná —, amikor a ma még csak anyagi életükért verejtékező széles rétegek, éppen anyagi helyzetük emelkedé­sével el fognak jutni a nemzeti ön­tudatosuláshoz és magyar olva­sókká, meg magyar írókká, fognak válni. Nincs kétség abban, hogy a magyar földművesréteg nem fog válogatni a nemzet szellemi javai közt, mint a gyermek a vadalmá­ban, hanem magáévá fogja tenni az egész oszthatatlan nemzeti művelt­­séget, melyet oly sokáig nélkülö­zött. Ebben a munkában és annak tiszta, lelki örömében példát vehet majd az ipari munkásságról, mely­­ a magyar és az európai kultúrában­­ rég túlhaladt az osztálykorlátokon, miként azt nemrégiben is megmu­tatta Bánk bán- és Shakespeare-elő­adásaival. Nekem, aki nem vagyok sem munkás-, sem parasztszá­rma­­zású, megnyugvásomra szolgál, hogy ezeket mind a két réteg felé elmondhattam.

Next