Népszava, 1942. december (70. évfolyam, 272–295. sz.)
1942-12-25 / 292. szám
A HOLNAP MAGYARO összes lovai jó kondícióban legyenek. — Az előbb említette Professzor úr, hogy a felfedezések a nyomorúságnak is forrásai lehetnek. Általában azt hiszik, hogy minden tudományos felfedezés csak előbbre viszi a fejlődést. — A mai rettenetes pusztító eszközök is a mi munkánkból nőttek ki. Mi erről nem tehetünk. A tudomány csak csodás, fantasztikusan hatásos eszközöket termel, amelyekkel egyaránt lehet építeni, életet és boldogságot árasztani vagy rombolni, halált és nyomorúságot szórni. Ha az emberiség egyszer odaemelkedne, hogy megtanulná, hogy a tudomány eredményeit csak az előbbire, használja és hogy a gépeknek ura és ne szolgája legyen, a gazdagságnak, boldogságnak és kultúrának oly kora következhetne, melynek megálmodására a legerősebb fantázia is elégtelen. Kállai Gyula Szekfü Gyula: Válasz a magyar népi műveltség dolgában Akinek fiatalabb koráiban sok polémia jutott osztályrészül, s aki vita hevében tollával nemcsak tárgyi igazságát, hanem írói és emberi becsületét is kénytelen volt megvédelmezni, annál érthető, ha idővel elfásul a támadásokkal szemben ha „más viharokat is látván", nem tartja többé érdemesnek polémiába bocsátkozni. És ha ilyen állapotban évtizedek múlnak el a feje fölött, lassanként több olyan dolgot tanul meg, melyeik egyenesen visszatartják a vitába bocsátkozástól. Megtanulja ugyanis, hogy az igazságot és a tények ismerését csak ideig-óráig lehet elhomályosítani s ennélfogva nem szükséges azokat ,mindenféle átmeneti emberekkel szemben megvédelmeznünk. A másik pediig, amit megtanul, a türelem embertársaink tévelygéséhez, nagyzolásához és rosszindulatához, s ezt a türelmet annál inkább megengedhetjük magunknak, minél biztosabbak vagyunk az igazság majdani elkövetkezésében. Ilyenféle okokból nem válaszolok most a Népszava cikkírójának, aki Ady Endréit és Justh Gyulát védelmezte meg tőlem. Adyról évek során át különböző kapcsolatban elmondtam véleményemet s nem szeretném a mai írók gyakorlatához híven önmagamat elismételnem. Justh Gyulát és meddő szenvedélyét illetőleg pediig a helyes szemmérték úgysem lesz egyszer majd pártpolitikaiilag tovább leplezhető. Itt tehát nincs mit mondanom, de más a helyzet azon cikkek dolgában, melyeket a Népszava a parasztművelődésről írt „Magyar Nemzet"-beli cikkemre válasz gyanánt hozott ennek az évnek július, augusztus és szeptember havában. Körülbelül tíz cikkben foglalkoztak állításaimmal és vitték azokat tovább a Népszava cikkírói, mindnyájan, talán az egy NagyIstvánt kivéve, igen tárgyilagosan. Amikor tehát válaszolok nekik, akkor nem polémiát végzek, hanem velük vállvetve próbálom tisztázni azt a magyarságunkra végtelen nagyjelentőségű dolgot, amit ma általában népi kultúrának neveznek. * Mióta a görög, római és keresztény szellem munkába vette Európa népeit, az, amiit igazában műveltségnek nevezünk, sohasem volt tisztán népi, legföljebb gyökereit bírta a népi talajban. De minél magasabbra nőtt, annál inkább eltávolodott népi eredetétől. A görög dráma kétségtelenül népi-vallásos eredetű volt, de ki merné Sophokles és Euripides művészetét egyszerűen népinek nevezni? Erzsébet Angliájában és annak legszebb kivirágzásában, a shakespearei drámában is sok volt az őseredeti elem, de ha csak ez lett volna benne, akkor Shakespeare nem lehetne minden korszak tanítómestere. Ugyanez áll Pheidias, Raffael's Michelangelo műveire, vagyroethere, aki nagy szeretettel tanulmányozta a népköltészetet, németet és idegent, többek között a szerbet is, de művészetében több volt, mint népies. De a műveltségnek nemcsak ily tárgyi és személyi elemei, hanem szellemi tartalma sem nevezhető semmiképpen kizárólag népinek. Hogy mi, különböző foglalkozású, eredetű és műveltségű emberek eltűrjük egymást, békességben élünk, hasznos módon kicseréljük tudásunkat és annak termékeit, ez a tulajdonságunk, mely minden társadalmi élet alapja, nem paraszti vagy népi eredetű kifejlődését és a mindennapi életbe való szétágazását csupa népfölötti szellemi áramlatnak köszönhetjük: a római sztoikusoktól, köztük egy Cicero nevű nagyúrtól megindított természetjogi szemléletnek, az újkezeleji városi életnek, a barokk fejedelmi, udvari kultúrának s nem utolsósorban a keresztény felebaráti szeretet alkalmazásának. Aminthogy bizonyos, hogy tiszta népi kultúráik kizárólagos érvényesülése esetén Európa nemzetei nemcsak műveltségben, de még számban sem közelítették volna meg tényleges fejlődésük fokát: az az Európa, mely megmaradt volna a népi műveltségben, gyér lakosságú pásztor- és földművestörzsek kontinense maradt volna, melyek egymással harcolhattak, de közlekedés híján rossz termés esetén éhenhalhattak volna. A népi kultúra „kőben, fában és zenében" így mindörökre fennmaradt volna, a népdalnak és népi díszítőművészetnek nem kellett volna „már" konkurrenciával küzedenie, de nem lett volna orvos, aki gyógyítja a népet, sebész, aki operáljon, kórház, ahol ezek dolgozzanak, mérnök és vállalkozó, aki a technikát kifejlessze, ipart, gyárakat, kereskedést hozzon létre, melyeik Európa népeit már régóta jobban és könnyebben táplálják, mert számára meg tudják szerezni a tengerentúli élelmiszereket, semmint ha Párizs és Berlin talaján, vagy Budapestnek legalább is tíz kerületében még mindig gabonát termelnének és állattenyésztés divatoznék. Sőt az is bizonyos, hogy a népi kultúrák zavartalan uralma esetén az európai lakosságnak legnagyobb része meg sem születhetett volna, mert nem lett volna táplálék számára. * Népi és nemzeti, valamiint a nemzetiekből összetett európai kultúra közt tehát különbség van: a népi kultúra kevesebb, a nemzeti több s ez utóbbi annál egészségesebb, minél teljesebben magában foglalja lehetőleg az egész népi kultúrát. Említettem már, hogy az igazi műveltség gyökerei a népben vannak s ehhez képest az igazi nemzeti műveltségnek kell hogy egyik része legyen a népi műveltség. Azt elismerhetjük, hogy a mult század második felében nemzeti műveltségünk elszakadt a népitől, sok vonatkozásban gyökértelenné vált, úgynevezett felépítménnyé, melynek kiesett az ősi, eredeti alapja. De nagyon tévedne az, aki azt hinné, hogy ezt a korábbi beteges egyoldalúságot manapság más iránybeli egyoldalúsággal lehetne jóvátenni és ha a baj eddig az volt, hogy a népi műveltség háttérbe szorult a nemzetinek nevezett magasabb mögött, ez azzal lenne gyógyítható, hogy most meg a nemzetit csapnák a sutba és egyedül a népit ápolnók és imádnék. Ma már népi műveltségünk anynyira átment a nemzetibe, hogy tiszta deszitilláciiója, amint azt a „népiesek" követelik, époly élvezhetetlen lenne, mint ahogyan a desztillált vizet sem lehet élvezni az embernek. Ha összes színházaink melodraimatizált népballadákat játszanának, mozijainak pedig pálgerantali parasztok és paraszti származású egyetemi tanárok apoteózisát hirdetnék, csakhamar üresen maradnának, aminthogy filmszínészeink is jól tudják, hogy paraszti szerep mellett, ha egyéb nem, de duhaj földesúri és hódító mérnöki is kell a közönség állandó leláncolásához. (Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a mai mozi valami lényeges része lenne akultúrának.) A népi és nemzeti műveltség egymáshoz való viszonyát ilykér megállapítva, szó sem lehet arról, hogy az előbbit, amennyiben az még megismerhető és felhasználható, el kellene dobni, vagy háttérbe szorítani. A népi kultúra ellen józan, művelt magyar ember nem beszélhet. Aminthogy tudtommal ilyen népellenes hang az utóbbi években nem is hallatszott, sőt ellenkezőleg, sok magaskultúrájú ember fáradozik a népi műveltség maradványainak a rárakódott portól megtisztításán. Kodály és Bartók a legelsők, az ő munkájukat más téren végzik néprajzkutatóink, Győrffy István után Viski Károly, vagy a budapesti egyetem Magyarságkutató Intézete, ahol a magyarság nyelvi atlaszát, néprajzi atlaszát készítik, népmeséit, nyelvjárási szövegeit, régi énekeskönyveit s mindennemű régi és újabb szellemi termékeit gyűjtik, idősebb és ifjabb tudósoik, akik azonban a népi műveltségért dolgozva, eszük ágában sincs magasabb nemzeti és európaiműveltségüket levetni.Már csak azért sem, mert akkor a kutatás és megismerés módszereit is elvesztenék és ,nein dolgozhatnának tovább népükért. * A nehézség nem is ezen az oldalon van, hanem a másikon, a népi műveltségnek kizárólagos híveinél, akik többnyire elméleti népimádatukban a nemzeti műveltségnek történeti s magasabb részeit egész egyszerűen kiirtásra szeretik ajánlgatni. Ezzel a mozgalommal, mint irodalmi jelenséggel, nem szükséges foglalkoznunk, hiszen kétségtelen, hogy napjaink népi frazeológiájába beágyazottan konjunktúra terméke s amint elkövetkezik minden konjunktúrának kikerülhetetlen végzete, a dekonjunktúra, ez is háttérbe fog szorulni és helyet fog adni a népi és magasabb műveltség egészséges szintézisének. Addig is bármily hevesen ágál is a közéletünkben, nem kell attól tartani, hogy a nemzet igazán művelt rétegeiben komolyabb károkat okozhatna, sőt attól sem, hogy a felemelkedő parasztrétegek szellemiségét a maga képére alakíthatná. Ez utóbbi vonatkozásban bizonyára megvan a valószínűsége annak, hogy egyéni károk származzanak: a nemzeti öntudatosulás és művelődés kezdetén álló fiatal csoportok könnyen hajlamosak lehetnek arra, hogy megelégedjenek azzal az egyi tállal, melyet a mozgalom lesz falukra s attól jóllakva, nem kíváncsiak többé az igazi, népi és tör- trténeti és európai elemeket egybe-fogó magyar műveltségre. Mondom, ily veszedelem lehetséges, sőt itt-ott szemünk elé is kerül, de ez csak addig tart, amíg a népi felemelkedés egyéni jószerencse, egyéni tudásvágy és törekvés következtében áll elő, nem pedig az egész kiterjedt társadalmi osztály anyagi és szellemi művelődésével. Az egyéni felemelkedés rengeteg fáradságot, szenvedést kíván s emberileg érthető, hogy a műveltségre ilykép szert tevők keserűséggel szívükben köszöntenek be a magasabb műveltségi rétegbe s végzetesen, jóvátehetetlenül hajlamosak arra, hogy abból csak azt fogadják el értéknek, ami korábbi életükkel, foglalkozásukkal valamiképpen kapcsolatos. Márpedig nincs nagyobb tévedés, mint egy nemzet javaiban személyes élmények, egyéni rokon és ellenszenv szerint válogatni. A nemzeti műveltség nagy egység, melynek létrehozásán századok hosszú során urak és parasztok, papok, nemesek, tanítók, munkások egyképpen fáradoztak. Ha úgy találjuk, hogy eddig még kevés zsellér és kevés munkás jutott hozzá a nemzet szellemi értékei gyarapításához, akkor arra kell törekednünk, hogy ezek a rétegek felemelkedjenek és minél több szellemi munkát termeljenek a kénytelenül elmulasztottak jóvátételére. Aki azonban ehelyett meg akarja semmisíteni azt a kultúrát, melyet a történet megmásíthatlan folyamán nem az ő társadalmi osztálya termelt ki, az csak saját szenvedélyei vakságáról tesz tanúságot. A baj ott van, ha a földmunkás a magyar kultúrából a földmunkásvonatkozásokon kívül mást nem tart igazi értéknek, amint a schizoid lelkialkatú ember meg csak a schizoid írókat ismeri el magyar íróknak. Mintha akadhatna olyan éretlen király, aki csak királyokról írt könyveket olvasna! Mindezek remélhetőleg átmeneti bajok s el fog következni az idő — nincs hadviselő fél, mely ne ígérná —, amikor a ma még csak anyagi életükért verejtékező széles rétegek, éppen anyagi helyzetük emelkedésével el fognak jutni a nemzeti öntudatosuláshoz és magyar olvasókká, meg magyar írókká, fognak válni. Nincs kétség abban, hogy a magyar földművesréteg nem fog válogatni a nemzet szellemi javai közt, mint a gyermek a vadalmában, hanem magáévá fogja tenni az egész oszthatatlan nemzeti műveltséget, melyet oly sokáig nélkülözött. Ebben a munkában és annak tiszta, lelki örömében példát vehet majd az ipari munkásságról, mely a magyar és az európai kultúrában rég túlhaladt az osztálykorlátokon, miként azt nemrégiben is megmutatta Bánk bán- és Shakespeare-előadásaival. Nekem, aki nem vagyok sem munkás-, sem parasztszármazású, megnyugvásomra szolgál, hogy ezeket mind a két réteg felé elmondhattam.